Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1991. március, II. évfolyam, 3. szám »


Gál Éva Emese

Gál Éva Emese
Vershelyzet
Itt füstfelhőkből hull a hó? Fehérnek
tűnnek a lélek árnyékai már,
s ahogy a téli kép szobámba léphet,
fölszámolható minden határ

ebben az álomteli ébrenlétben,
ami széttereget és összefog,

hogy az időre rálátást ígérjen,
és megközelítse a távlatot,
de jaj! Mindebből nem marad, csak képzet,
amit valódi fájás tompít el,

mert sodornak tovább a rút regények,
a vers velük mindhiába perel,

kontraszt marad, mint sorok közt a hó,
melyen az árnyék kiolvasható.

1990. február
Senkivers
Miért fáj neked az, hogy senki vagy?
A senkinek valami hogyan fájhat?
Létezhet-e nyom, amit semmi hagy
maga után, ha megszűnik a látszat,

ha a létnél a semmi súlyosabb,
mint mindenségből kiforgatott érték?
Mi az, amivel mérheted magad,
ha végletek közt ingáznak a mércék?

 
Két véglet ez is: te és a világ.
Az, amit belőle magadba vontál,
kívülről hiányát uszítja rád,
hogy úgy szegényedj, mintha gazdagodnál,

hogy minél inkább éled az EGÉSZ-et,
annál több semmivel köss egyezséget!

1990. február
Értelem
Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,

a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.

A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,

míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!
1990. okt. 23.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék