Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. október, II. évfolyam, 10. szám »
FÓRUM
Márai Sándor, a költő
„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”
MÁRAI SÁNDOR: HALOTTI BESZÉD
Márai Sándor kiemelkedő életműve végre elfoglalja méltó helyét XX. századi
irodalmunkban. Az „irodalompolitika” szerette volna eltűntetni az emigráns
Márai nemrég még politikailag „kifogásolható” műveit, de a valóságos értékek
érzékeny patikamérlegén ma már mind biztosabban érzékelhetjük igazi súlyát. Az
író hatalmas életművében a prózai alkotások foglalják el a legnagyobb helyet
(például az Egy polgár vallomásai, A gyertyák csonkig égnek, Napló stb.),
ritkábban szólalt meg drámában (A kassai polgárok) vagy lírai
versekben (A delfin visszanézett). De Márai munkássága nem
jellemezhető egyszerűen a műfajok szerint. Ő határozottan lírai alkotó
személyiség, aki mindig vallomást tesz, szereti a lírai hangú kisprózát,
nagyobb epikai műveiben is nagyon személyes vonásokat rejt el. Többször írt
műfaji kérdésekről: nem szereti a regény megkötöttségét, a szigorú műfaji
szabályokat. Legszívesebben széttöri a műfaji korlátokat, például verset ír
prózában, a „műfajnélküliség” vonzza. Így a költői életműhöz hozzátartoznak az Ég
és főid, A négy évszak című köteteinek prózakölteményei. Márai Sándor így
jelölte e kötetek műfaját: versek prózában. A francia szimbolisták, így
Baudelaire vagy Rimbaud – és Kosztolányi lírai jellegű kisprózai művei is
serkenthették Márait e művek megírására. Ezekben a prózakölteményekben – mint a
költők a versekben – vall önmagáról, a férfikor éveiről, emberi találkozásokról
és típusokról, a kassal dómról és az irodalomról, írói portrékat rajzol a
pillanat villanófényében, prózakölteményben például Rilkéről vagy Arany
Jánosról. Olykor az essze felé tágítja a prózaköltemény műfaji határát: külön
fejezetben vall írói műhelygondjairól Ars poetica címmel. Érdekes
megfigyelnünk azt, hogy néhányszor a próza nem felel meg mondanivalója számára,
és hirtelen zárt formára vált, versben szólal meg. Az Ég és föld című
kötetben Október vége címmel verset ír („A régi arany ilyen, mint az
erdő. / Szemét, hajaszínét már elfeledtem”). S egy nagyon személyes gyász
ihleti versre: Egy kisgyermek halálára. Arra gondol, hogy a kisgyermek
azóta már angyal lett, „ha vannak angyalok”. De itt lenn a földön ezt
megbocsátani, elfeledni nem tudja: „Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.” Majd az Ég
és föld kötete végén, az Üzenet című írásának prózai soraihoz
verset kapcsol, és így zárja ezt a könyvét: „A szó csak szó, a hús csak hús, az
álom / Köd és zavar. A puszta földre ülj le. / Dallamaid a vad szél hegedülje,
/ S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.”
Az író pályáját végigkövetik a hagyományos versformában írt alkotások. A
delfin visszanézett című válogatott verskötet 1919 és
1978 közötti művekből ad áttekintést. Korai verskötete a Mint a hal vagy a
néger. Kiemelkedő jelentőségű az 1944–1945-ös Verses
könyv. 1960-ban Egy úr Velencéből
címmel átdolgozza verses formában a Vendégjáték Bolzanóban
című regényét, kései verseit Tarló című
ciklusában rendezi. A pályakezdő költőt befolyásolják a formabontó törekvések,
közel az expresszionizmushoz (Vers a lemondásról). Kísérletezik
Sakk címmel egy verses játékkal, a parasztok, a
király, a futó, a bástyák szavait illesztve egymás mellé. „Nyertél, Uram.
Matt”, – jegyzi meg a játékos, és lesöpri a figurákat. Az éneklő ember
című ciklusában korai versfordításait közli Trakitól Werfelig. Majd a Mint
a hal vagy a néger című kötetének versel következnek,
melyben tanúként akar vallani a korról és önmagáról. Apjáról portrét készít, Mikó
utca (melyet sohasem felejt el, így a Halotti
beszédben sem) címmel verset ír. Füves könyv
című kötetének ajánlásában Senecához fordul, aki arra tanította, hogy
„erkölcs nélkül nincs ember”. Külföldi útiélmények tükröződnek verseiben: itt a
Café du Dome, ott a boulevard, másutt a Bois, az Eiffel-torony stb. Szerelmek
hívják, és a költő szomjas: „Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok!
Szólj és én szólok!” (Idegen szerető).
Márai Sándor költői pályáján központi fontosságú a Verses könyv
(1944–1945), mely először a Révai kiadásában jelent meg 1945-ben. A
cím alá kiemelt évszámokat újra hangsúlyozza a második oldalon közölt
jegyzettel: „E versek keltezése: 1944 és 1945.” A költő a bombázott Budapesten
él és ír. Az ostrom szörnyű élményeit tükrözi verseiben: a házak „elrepültek
könnyű szárnyon”, mindenütt a halál veszi körül, “ott egy asszony égett”, a
ház, a lakás, a híd mind odavan. „Ez a város ravatal most”, jegyzi meg. S ebben
a különös lírai számvetésben, naplószerű testamentumban megtalálja
legféltettebb kincsét: az anyanyelvet, mint később Naplóiban vagy
a híres Halotti beszéd verssoraiban. „Csak magyarul
érted e szót Szeretlek. /Pillangó,
hattyú, csillag, angyalom / E nyelven lesz csak több, mint
fogalom / Ez a többlet halálos végzeted lett.”
Otthont keres, a hazát ébresztgeti, Petőfi, Arany, Vörösmarty költői szavaiból
hallja ki az itt „élned, halnod kell” parancsát. Naplójában is mindig Aranyra
hivatkozik, itt a verses naplóban is Arany soralt idézi: „mintha pásztortűz
ég”... és: „lassan szállj és hosszan énekelj”. Stanzáit szabályos sor- és
rímelhelyezéssel hatvankét versszakban megtartja, és csak az utolsó versszakot,
a hatvanharmadikat, az utóiratot nyújtja meg. Nincs távol tőle Babits Jónása: ő
a „világ végén” ül, Babilon partjain, amikor „a Bűn füstje elfödte a napot”. A
bibliai lángírást látja: “Mene, tekel, ufarsin ég az égen.” Úgy érzi, hogy
mindent elvesztett, nincs értelme, hogy miért éljen. „Az ég, a föld, a víz mind
zengenek, / Gyászoljon jól, ki világot temet, / Sirasson jól, aki mindent
sirat, / Amit ma toll ír, mind sírfelirat.” Így fejezi be verses naplóját
Márai. A feszes forma fegyelmét mindig meg tudta őrizni. Magas formaművészetét
mindig a nemes eszmények, emlékek, álmok, remények emelik még magasabbra a
mindennapi ostrom-élmények pokoli földközelségéből. Márai nem tud és nem is
akar még mélyebbre szállni a maga dantei poklának körein. A költő a füstön, a
halálon, a romokon, a gyászon túl tud lepni: eltűnődik a holdon, a lányokon, az
álmokon, a tengeren, a fényen, az utazásokon, a szabadságon, ő mindig hallja a
világ hívását, és európai emberként és íróként felel rá. A krisztinai polgár, a
szerkesztő úr, a magányos költő Jóbként kiált, ír, összegez: „No, ülj a földre
és voníts. Ha kedved/ Így tartja éppen, hát voníts...”
A háború utáni évek legtökéletesebb naplója – Márai műve. A sértett ember,
veszélyeztetett polgár számot vet a helyzetével, a hazai körülményekkel, és
külföldre távozik. Márai Sándor Odüsszeuszként távol él Ithakától, hazájától.
Ezt a száműzött sorsot, hazavágyást és hazamenni nem tudást többször idézi a Naplóban,
a Béke Ithakában egy-egy részletében. De a kötet címadó versében,
A delfin visszanézett soraiban is: haza akart menni, de nem volt
útlevele. Fájdalmat érez, keveset ír, sietni kezd, búcsúzik, mert hamar
sötétedik, és „a világ rosszindulatúnak látszott”. Visszatér mindig
Odüsszeuszhoz–Ullysseshez, hallja a szirének énekét, vijjognak a vitorlák
félelmetesen. Pallas Athénét keresi. „Egyszerre félni kezdett. Megroggyant
keze, lába / Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába.” – írja 1952-ben, Márai
kései versei közül kiemelkedik az 1956-ban New Yorkban írt Mennyből az
angyal, amikor az orosz tankok között hallgató harangokról, az üszkös,
fagyos Budapestről szól. A karácsonyi ének a kegyetlen valóságot foglalja
versbe: „népek Krisztusa, Magyarország”, hisz hiába kiáltott, vádolt a
keresztfáról. Mégis a Csillaggal, a mennyből az angyallal biztat. A Manhattani
szonettekben a messzi, a neki közeli világot figyeli, a Central park
rigóit, a maga Atlantiszát, a szerelmes testét, mely neki Európa metaforájává
válik. Közben keserű kérdéseket tesz fel: „Ha nincs haza, minek hazajutni?/ Ha
nem szeretlek, miért haragudni?” Az 1977-es Szorzatban összegez:
Bachot, Cesar Franckot, Teret és Időt, hallgatást és szavakat. Leltárszerű
versében a benne rejtőző lüktetést, szerelmet, verset adja össze és szorozza
meg. És egy 1963-ban írt töredékében rövid portrét fest önmagáról, akihez
közelít az öregség. De az életbe, a szépbe fogódzó költő erősebb mindennél:
„öregen, őszen és agársoványan,/ Mégis de jó, de jó, de jó, hogy nyár van.”
A Halotti beszéd Márai legismertebb, legkitűnőbb verse, melyet 1950ben
Posilippóban írt. Az idegenben élő magyar költő az első magyar vers, az ómagyar
Mária-siralom (és Kosztolányi Halotti beszédjének) ihletésével fogalmazza meg a
magyar nyelvhez való kötődés hitvallását és belső drámáját. Márai otthon csak
„osztályidegen”, elfeledték és megtagadták. Odakint pedig a magyarok
az idegen nyelvi környezetben élve Thüringiában, Ausztráliában, Amerikában –
elszakadnak a hazától és egymástól. „A gyereknek Toldit olvasod, és azt feleli:
oké.” Elidegenednek, elmagányosodnak, az „Az nem lehet, hogy annyi szív”... sem
ad reménységet A költő az élő beszéd erejével, a drámai monológ izzásával, a
költő vallomásosságával szedi össze maradék kincseit, emlékeit, a Mikó utca
gesztenyefáit...
„És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.”
SZEKÉR ENDRE