Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. június, XI. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Balogh László

SZELLEMINDULÓ

2. Árnyak füstben, gyertyafényben

Olyan borús világ lett hirtelen, mintha a Teremtő még mindig nem ért volna az alkotófolyamat végére. A Bászka partjáról szállingózó cándrafüst is, ebben a sűrű homályban, úgy lebeg körül mindent, mint ahogy az ősköd tette valamikor. Ősköd vagy füst, szerintem egyre megy, hiszen mindkettő úgy száll lomhán, mintha valami takargatnivalója volna, mint Malvina néninek, amikor a szorosan magára tekert ballonkabát elindul a ház sötét árnyékába húzódva...
A csutaknál a Szellem, mihelyt Malvina nénire gondolok, és felidézem vékony, már-már fiús alakját, nyomban megmozdul, a szájharmonika fölött magas ívben vonja fel a szemöldökét, pontosan úgy, mint amikor az ember azt mondja: Na és? De nem áll meg a cincogásban, mintha ez számára mindennél fontosabb volna, még Malvina néninél sem, pedig hát Malvina néni, akkor még... Akkor még nem az az unott arcú, nem viseli még a későbbi piszkos fejkendőt sem, amiben aztán rátalálok a ládagyárban, arca elé sem vonja oda még a szomorúság spanyolfalát, mint teszi esténként, mikor már Ziegler bácsit elvitték, és ő fáradtan hazajön a ládagyárból, és a nagy zománcozott mosdótálban tetőtől talpig lemossa magát. Hiába tapadok rá szemmel és füllel az ablakra, mert mindig bevonul a paraván mögé, és én már csak a tiszta Malvina nénit látom, ahogy pongyolásan kivonul, de ilyenkor aztán már iszkolni kell, mert hozza is ki a mosdótálat, és loccsantja az illatos mosdóvizet a hosszú udvar közepén végigfutó árokba.
De akkor még Malvina néni nem dolgozik a ládagyárban, talán még egy hete sincs, hogy Ziegler bácsi nem jön haza a Köpködőből és tűnik el, mintha titokzatos szellemek rabolnák el, pedig csak egy csomag cigarettáért ugrik be, látják is a Köpködőben, hiszen beszélget Sántha szabóval, és aztán többet nem tudni róla. De Malvina néni, a friss, fiatal, gyönyörű zenetanárnő, aki egy alkalommal még ünnepi előadáson is fellép, és háromszor tapsoljuk vissza a függöny elé, és akire aztán még Lipocky néni is azt mondja, hogy énekesnek kellett volna menjen, mert olyan a hangja, mint egy pacsirtának, szóval ez a Malvina néni tudja, amit tud, vagy talán meg is súgja valaki neki, mert egy este, miután a spanyolfal mögött tisztára mosdik, és én, amikor meglátom, hogy pongyola helyett ballonkabátban jön ki a paraván mögül, szinte hanyatt vágódom a meglepetéstől, és miután a vizet a hosszú árokba beönti, nemsokára fogja magát, elmegy hazulról, és csak én tudom, hogy nincs is rajta egyéb, csak a ballonkabát és a Ziegler bácsi utáni szomorúság. Úgy szegődök a nyomába, mintha én lennék a rossz lelkiismerete. Szegény Malvina néni olyan tétova léptekkel húzódik be a Derzsiék házának árnyékába, mintha bármelyik lépésnél vissza akarna fordulni, de aztán megy tovább. Nem kell meszszire mennie, hiszen a titkár szolgálati lakása ott van alig ötven méterre.
Beborult, és persze hogy sötét van, majdnem, mint akkor este volt. Mikor? Amikor Súgásban voltunk... Olyan sötét van, hogy egymás hangját sem tudjuk megkülönböztetni. Egy darabig fekszünk a sötétben, és hallgatjuk a csendet. Ez persze hülyeség, mert ha a csendet hallgatod, nem tudhatod, mi történik majd a következő pillanatban. De mi ezt nem tudjuk, fekszünk a csendben és hallgatunk. Mindenik a maga csendjét babusgatja, s közben fél egyedül ott maradni alatta, nehogy azalatt a többiek megszökjenek, vagy tudomisén... Végre András elgurítja a szót, s mivel a sötétben minden más, hát ez is alig gurul valamit, mert Vili máris tapogatni kezd, hogy meglelje, aztán én, majd megint András, és végül már olyan messze bent vagyunk a Pusztairól* szóló mesében, hogy ahhoz igazán már gyertyát kell gyújtani, hogy valahogy mégis a végére érjünk. Igen ám, de a gyertyafényben minden megváltozik, sejtelmesebb, ijesztőbb lesz, a gyertya fénykörén túl ott leselkedik ránk mindaz, amit hozzágondolunk a történethez, hogy itt van Pusztai, és hogy itt vannak mások is. Kik? Jobb, ha nem nevezem meg itt a sötétben, úgyis tudja mindenki, kiről van szó. Elég csak annyit mondani: ők. Szóval ott lapulnak és néznek minket, mint most is, azért lebben a gyertya, mert olyan sűrűn mozognak, hogy szelet kavarnak, és a gyertya lángja beárulja őket nekünk. Vízért kellene menni, mert kiszáradt a szánk, de kint zuhog az eső, meg sötét van, meg...
- Húzzunk sorsot! - javasolja András.
- A ti bajotok... - mondja Vili. - Ha rám esik a sor, én elmegyek - folytatja olyan szívdobogással, hogy a szavát is alig hallom tőle. - De én már nem is vagyok szomjas.
- Én sem! - kapva kapok az alkalmon, s várom, hogy mi lesz. - András, ha még mindig szomjas, menjen és hozzon vizet magának, mégsem tisztességes, hogy ő a szomjas, és mi menjünk vízért! És nem megyünk vízért. Hallgatjuk a csendet, és nézzük a gyertyát, ahogy telerajzolja nekünk rémekkel a falat. Aztán eláll az eső.
* Pusztai és Dézsi, ozsdolai katonaszökevények, akik fegyverrel kísérelték meg az ellenállást, szembeálltak a kommunizmussal, annak idején számtalan legenda terjedt el róluk.
És megmozdul kint a csend, és bent is másabb lesz a világ, András tenyerét, öklét, ujjait a láng elé tartva, figurákat mozizik nekünk a falra.
- Jé! pont olyan, mint egy kutya - jön meg a Vili hangja.
- Nyulat tudsz-e? - kérdem, de már nem derül ki, tud-e András nyulat varázsolni a gyertyalángból a falra, mert kint egyik pillanatról a másikra eszeveszetten elkezdenek lövöldözni, mintha közben kitört volna a háború, és mi nem tudnánk róla.
András kutyája és nyula bemenekül a takaró alá, mintha soha nem is lett volna ott a falon. A gyertyát is el kellene fújni, de ki hajoljon oda a lánghoz? Olyan messze van... Végül András ugrik ki nagy elszántsággal az ágyból, és fújja el a gyertyát, majd a hátizsákokon átesve trappol is vissza gyorsan, hogy fájdalmasan nyög fel az ágy. Vili hátizsákja a sötétben kiborul, András sziszegésén át halljuk a guruló konzerveket, de aztán hirtelen megszűnnek a konzervek, és csak András elkeseredett átkait halljuk:
- Hülye! - tapogatja fájó lábszárát, és közben sziszeg, mint egy fészekalja kígyó.
Mi a sötétség fedezékéből semmit sem látunk. András sziszegését is csak addig halljuk, amíg egy géppuska is belekapcsolódik a tűzpárbajba, utána már se nem látunk, se nem hallunk, mert a pokróc mindent eltakar, és a szívdobogásunk elnyomja még a géppuskasorozatot is. A legjobb volna most kilökni Vilit az ágyból. Mit az ágyból? Még a szobából is, mert ha ő nem kezdi el Pusztaival a történetet, akkor most...
Olyan ez a lövöldözés pontosan, mint a számháború: egyszer innen hallatszik, egyszer az ellenkező oldalról. Hányan vannak és honnan kerültek ide? Mert délután, amikor megérkeztünk, még senki sem volt. Alig lézengett egy-két nyaraló a fürdőn, és a hangokból ítélve, mert bizony az is van jócskán, vannak legalább százan. A csizmás lábak úgy dübörögnek a fahídon, hogy az ember agyából visszhangzik vissza felerősödve a félelem. És nem egy vagy kettő, hanem tucatszám. Ideges parancsszavakat kiáltanak fejhangon és románul. Olyan, mintha egyszer csak a mozivásznon találnánk magunkat a kulákokkal, a reakciósokkal és a bandákkal folytatott harcban. Csak még azt nem tudom, hogy kinek az oldalán állunk? És ezt sem Andrástól, sem Vilitől nem merem megkérdezni most. A léptek távolodnak, és ahogy lelépnek az útról, a csizmák nagyokat cuppognak a sárban. Hozzánk úgy érkezik az elfojtott káromkodás, mintha már csak egy fél lépés volna a tettig, ott cuppognának már közvetlenül az ajtó előtt. Jól hallottam. Ott is vannak. Hiába a csendünk, és hiába a sötétünk, mert rátalálnak az ajtóra és rúgják, és puskatussal verik, s mi ebben a zajban azt sem tudjuk eldönteni, hogy mi lenne jobb: kinyitni vagy meglapulni a csönd mögött, mint béka a kő alatt. De nem hagynak időt a döntésre, úgy ordítják, hogy kinyitni, mint akik tudják, hogy ott vagyunk. És aztán már minden mindegy, mert az ajtó nyitva, és egyszerre négy elemlámpa vakít meg, meg ugyanannyi dobtáras orosz géppisztoly mered ránk sötéten. És a félelmem attól még nagyobb lesz, hogy én magam sem tudom ebben a pillanatban, hogy voltaképpen kinek az oldalán állok, és akkor biztos ezek sem. De végül is mindegy, mert...
- Ne mozdulj! - kiáltja az egyik, de nem értjük, mert valami Miskát emleget, mintha azt mondaná a többieknek, hogy mi nem vagyunk Miskák, de ez nem valószínű, mert a hangsúlya pontosan olyan, mint Szerjozsának, amikor rákiált a kulákra: Sztoj!
Persze hogy nem mozdulunk. Hogy is mozdulnánk a lámpák vakító fényében. Közben egyikük bejön, és a puska csövével mindent felforgat a szobában, felrúgja a Vili hátizsákját, de a konzervek nem érdeklik, hanem amikor Vilmos bácsi tőrkését megtalálja, változik a helyzet: többet már nem Miskáznak nekünk, hanem ránk parancsolnak, hogy keljünk ki az ágyból. Kimászunk és ott állunk gatyásan, csupán négy elemlámpa fényébe öltözötten.
- Öltözni! - s minden egyes ruhadarabot előbb ők vizsgálnak meg, olyan alaposan tapogatják végig, mint Anyu szokta az egyetlen ingemet, amikor azt nézi, megszáradt-e már? Majd miután meggyőződnek róla, hogy az ing valóban ing, a nadrág valóban nadrág, idedobják, hogy kapjam magamra. Még fel sem öltözünk egészen, és máris lökdösnek ki maguk előtt az ajtón. A Vilmos bácsi tőrkése persze ott van a hórihorgas kezében, és a térkép meg az iránytű. Úgy bolyongunk az esőverte éjszakában, mintha elátkozott királyságban járnánk. Végre megtaláljuk a nagy orrú civilt, aki elé odalökdösnek a katonák. A hórihorgas jelentést tesz neki, majd átadja a tőrt, az iránytűt, a térképet pedig odateszi eléje az asztalra. A civil bosszúsan hallgatja végig, és látom az arcán, azon gondolkozik: mit csináljon belőlünk. Végezzen ki azonnal Pusztaiék helyett, vagy eresszen szélnek?
- Ti mit csináltok itt? - kérdi tőlünk magyarul, és máris hálásak vagyunk neki, már nem lehet baj, hiszen ez pont olyan, mint mi.
- Kirándulunk - kapkodjuk egymás szájából a szót, hogy ne kelljen sokáig töltse velünk az időt.
- Értem... - mondja csendesen, majd villan a szeme, pont úgy, ahogy az autó lámpája villan meg a kanyarban hirtelen.
- És kinek adtatok fényjeleket?
- Kinek? - kérdez vissza András, mint aki nem érti, miről van sző.
- Fénymicsodát? - kérdi Vili is. Csak én hallgatok, mert én semmit sem értek.
- Kinek jeleztetek?
- Mivel? - kérdi András ártatlanul, és a szeme nagyra kerekedik.
- Gyertyával vagy elemlámpával...
- Tessék?
- Felelj! - mordul rá az egyik fegyveres katona románul, de a civil inti, hogy hess, menjen arrább, és hagyja rá a dolgot.
- Ki van még veletek?
- A nővére és... - mutat Vili rám.
- Ők hol vannak?
- A vendéglőben - válaszolom.
- És ő kivel van?
- A férjével...
- És ki a férje?
- Zsán - mondom, mert sógorom másik neve most, ha megölne sem jutna az eszembe.
- Milyen Zsán?
- Kapitány... - mondom jobb híján, mert mást nem tudok mondani.
- Kapitány? - hitetlenkedik a nagy orrú.
- Igen.
- Hol?
- A hegyivadászoknál - felelem kissé irritáltan, hogy még ezt sem tudja.
- Áhá! - mondja, de ez az "áhá", már azért egy kicsit sógoromnak is szól. Inkább neki, mint nekünk, mert számunkra egészen másképp szólna.
- Kerítsék elő őket! - adja ki a parancsot, és azzal hátat fordít nekünk.
Zsán szabadít ki a géppisztolyosok markából. Egyik kezével az én vállamat öleli, a másikkal a nővéremét, Andrásék egy fél lépéssel utánunk battyognak, jobban mondva nem maradnak le, nehogy megint jöjjön valaki, Pusztai vagy... Így megyünk vissza a villához. Közben már virrad, a félhomályban hirtelen rázendítenek a madarak, de felőlem most akár Malvina néni is énekelhetne, mert nem tapsolnék neki. A szoba is olyan, mint egy kiszáradt mocsár, tele üledékkel, száraz micsodákkal, amiben mindegyre hasra esik az ember. Aztán nővérem és Zsán is bejönnek hozzánk. Zsán kezében egy üveg pia, és suttogva meséli el a történteket.
- Fiúkák... - kezdi pohárral a kezében. - Egy pillanatig nagy szarban voltatok. - És érdekes, András, aki máskor minden ilyesmire azonnal rákérdez, most hallgat, mint a ponty az iszapban.
- Mi történt? - kérdem.
- Hát az, hogy Vas elvtársnak kedve kerekedett éjszakára kijönni ide.
- És? - kérdem, mert nem értem, hogy mi ebben a probléma, és hogy hol keresztezzük mi Vas elvtárs éjszakáját azzal, hogy fekszünk a sötétben, és nézzük a gyertya lángját. A két dolog között semmi kapcsolat sincs. De van! Sajnos van.
- Csak hát Vas elvtárs, ő Vas elvtárs, ezt ti is tudjátok...
Hogy az ördögbe ne tudnám, amikor a szomszédunkban lakik a titkári lakásban. Ha felkapaszkodom a kerítésre vagy az eperfára, pontosan a dolgozószobájába látok.
- Ő a párt! Ő nem jöhet ilyen helyre kísérő nélkül. És... - Zsánból visszafogottan is olyan hangos röhögés tör ki, hogy egy egész percre a hajnali nagy madárkoncert abbamarad. Minden madár kíváncsian áll meg egy pillanatra és találgatja: ki lehet ez? És most már előttem is kezd megvilágosodni a dolog. Látom, ahogy a kocsi a zuhogó esőben araszol előre. Most érnek a kanyarhoz, és akkor Vas elvtárs kísérői észreveszik az ablakunkból szaggatottan szállingózó fényjeleket is. És a gép többé már nem áll le. Vas elvtársat azonnal benyomják az első útjukba kerülő árokba, telefonon segítséget kérnek, majd rostává lövik az éjszakát, és amikor végre kézre kerítenek minket, Vas elvtársat és Nelike naccsádot is kiszedik az árokból. Pokrócokat kerítenek, és abba csavarják őket, majd visszarobognak velük a városba.
A cingár alak görbülten áll a gebulával szemben. Az eső függönyén meg a füstön át hol a valódi Vas elvtársnak látszik, annak, aki fénykorában volt, csuromvizesen a pokróc alatt, úgy, ahogy az árokból kihúzzák, Nelike naccsáddal az oldalán, hol meg kísértetnek, akire nem hull rá Isten áldása. Miközben ázik körülötte a föld, csontszárazan áll, és fújja a szájharmonikát, ébresztené cincogó indulóval az elszállt világot. Most pillanatnyilag Vas elvtársnak mutatja magát, úgy látszik, velem vált formát és alakot, mint András ujjai a gyertyaláng előtt akkor éjszaka, amikor Vas elvtárs árokba kényszerült pontosan emiatt a gyertyaláng miatt, amely felfestette Pusztai rémét az éjszaka falára.
Eközben Malvina néni a szorosan magára tekert ballonkabátban még mindig úgy settenkedik át az éjszakán, mintha lopni készülne, pedig hát szegény feje csak önmagát lopja meg. Én pedig, mintha érezném, hogy mi történik ma este, fenn trónolok a kerítés melletti eperfán. A lábam már félig elzsibbadt a két ág v-jében. Kinyújtott kezemmel a ház falának támaszkodom, de olyan lehetetlen pozícióban igyekszem tartani magam, hogy a lábaim hirtelen elkezdenek rángatózni. De éppen most nem szállhatok le. Óvatosan elveszem a kezem, és mozdítok egyet a lábamon. Így sem sokkal jobb, de legalább nem reszket a lábam. Malvina néni ebben a pillanatban ér Vas elvtárs kapujához. Az elszántság, amivel nekiindult az éjszakának, mostanra már megfogyatkozott. Óvatosan teszi kezét a kilincsre, és szinte örvend, amikor a kaput zárva találja. Egy keveset tétovázik, már-már meg akar fordulni, de akkor, mintha egy idegen játszana vele, gyorsan megnyomja a csengőt. Előbb csak gyengén, hogy nem is szól a csengő, hanem csak nyikkan egyet, olyan hangot ad, mint amikor a harangnak nekikoccan valami, aztán már bátrabban, végül pedig úgy nyomja, mintha a görcs pontosan a csengőn kapta volna el az ujját.
Vas elvtárs fosznilapos felesége, Mici néni indul el ajtót nyitni:
- Jövök már! Jövök már! - kiáltja még a lakásból, de Malvina mintha nem hallaná, vagy mintha nem tudná levenni az ujját a csengőről, csak nyomja tovább. - Elég na! Jövök már! - emeli fel a hangját Mici néni, akiről az udvarunkban mindenki azt mondja, hogy a rosszféleség miatt olyan, mint a fosznideszka: az irigység és a kapzsiság teszi ilyenné. Meg azt is mondják, nem igaz, hogy illegalista volt, a kommunistákhoz csak annyi köze volt, hogy... De ezt soha nem értem pontosan, mert amikor idáig érnek, suttogóra fogják a hangjukat, nem lehet érteni, hogy igazából mennyi köze is volt a kommunistákhoz. És valószínű, Vas elvtársnak sem lehetett sok, mert arra, igaz, nem mondanak semmit, de olyan jelentősen legyintenek, hogy az annál többet mond. Így az én szememben természetes is, hogy ők egymás mellé kerülnek, és együtt vannak. Igaz, ebben is van egy rakás érthetetlen, mert hát Vas elvtárs szinte minden este átjön Nelike naccsádhoz, miközben Mici néni késő éjszakáig köti számára a vastag téli zoknit, gyapjúból. Mindig azt köt. Ha befejezi, kezdi elölről, és várja, hogy Vas elvtárs érjen haza a fáradságos munkából. De Vas elvtárs már rég otthon van Neli naccsádnál, mert hogy ő igazából ott érzi otthon magát. A vécé melletti kis lakásban. Csak hát azért ott is... Egyszóval Mici néni leslattyog a lépcsőn, a kikopott papucsában, és közben zsörtöl, hogy mi a franc van már megint. Mi a francért nem hagyják már pihenni? Azt hiszik, hogy a szocializmus csak úgy fogja magát, és elszalad éjszaka? És miért nem zavarnak mást is? Miért csak mindig őt?
Malvina néni, csak amikor szemtől szemben áll Mici nénivel, fogja fel, hogy váratlan helyzet következett be. Ő nem számolt azzal, hogy Mici néni esetleg otthon lesz, és ő fog kislattyogni elébe, kaput nyitni. Meglehet, Vas elvtárs nincs is idehaza. És akkor minden elúszik, mert mit kezdjen Mici nénivel, ezzel a szívtelen teremtéssel, aki csak úgy dőzsöl a másoktól elvett bútorok meg egyebek között. Talán még a bugyi is másé, ami azt a kutyának se kell alfelét takarja...
- Mit akar? - förmed rá Malvinára, ahogy a kaput kinyitja, de fölösleges is szólnia, mert még a sötétben is jól látszik, hogy Malvina egy a sok közül. Ezek mind ilyenek, gondolja magában. Sötétben lopakodnak ide, és kezdik a könyörgéssel, majd átkozódva rohannak le a lépcsőn, és tűnnek el az éjszakában. Úgy vonítnak, mint a macskák, amikor rájuk jön a párzás... - Mi van, megnémult?
- Jó estét, Micike! - mondja Malvina zavartan, és meg is ijed tőle, mert ez a Micike túlságosan bizalmasan hangzik, olyan merészen ugorja át a köztük levő távolságot, mintha ez idáig csak a sötét miatt nem vette volna észre, hogy igazság szerint Mici is a katolikus zárdában tanult a kedvesnővéreknél, és hogy ő is egy igazi Lendvay lány, csak éppen a család egy másik ágáról, és most ez a Micike pontosan ezt az icipici távolságot akarná érzékeltetni.
- Maga az, Malvina? - s Mici néni nem is mondja tovább, hiszen már mindennel tisztában van. - Persze hogy egy a többi közül, hiszen azt a gőgös Elemér urat a napokban tartóztatták le, már ideje volt! De ezt nem Zsigától tudja, azaz Vas elvtárstól, mert ő itthon igazán nem mond semmit azon kívül, hogy vizet meg kenyeret, és közben olyan sötéten néz rá, mintha az érzelmei fölött már rég beborult volna az ég. De Vas elvtársat meg kell érteni, hiszen annyit, de annyit szenvedett szegény, és igazából nem rossz ember, csak egy kicsit hirtelen. Inkább mindennek az a némber az oka. Behálózta szegény embert. De nem baj, mert már megkaptam a címet, és átmegyek Moldvába, és aztán a pópákkal elintézem, könyvet nyittatok meg ráolvastatok, hogy az ördög elviszi végül, és szegény jó Zsiga megszabadul végre az átoktól... Biztos! - És ahogy meglátja az elanyátlanodott Malvina nénit, egy kis szánakozás ébred benne. Nem sok, csak éppen egy kevés, ami úgy hirtelen megdobban az. emberben, amikor azt látja, hogy van még nála is szerencsétlenebb, bár úgy kell neki, megérdemli a sorsát, de... A nyomorult pára. Ezt is megverte alaposan a Isten...
- Jó estét! - köszön Malvina néni jobb híján, miközben magában már azért imádkozott, hogy bárcsak Vas elvtárs ne lenne itthon, és ne kellene bemenjen. - Itthon van Vas elvtárs? - kérdi olyan félénken, hogy ha a Jóisten ebben a sötétben látná őt a földön, menten megsajnálná, és egy vadonatúj sorsot adna neki. De Jóisten ebben a sötétben nem lát le a földre, legalábbis nem ide a Lenin utcába.
- Itthon. Jöjjön be - áll félre a kapuból, majd zárja is kulcsra ismét, ahogy Malvina ellép mellette.
- Én... izé... - fordulna meg Malvina, hogy amíg nem késő, felejtsen el mindent, még a szándékát is ennek a látogatásnak. Hátha még a Jóisten sem vette észre ebben a sötétben, és akkor mindent vissza lehet csinálni még...
- Jöjjön! Jöjjön! - élénkül meg Mici, mert igazából neki is csak ennyi a szórakozása. Meg aztán ezzel kissé meg is vigasztalja magát. Beengedi Malvinát a Zsiga dolgozószobájába, ott a telefon is egyébként, meg a törpe Lenin-szobor az asztalon, és akkor a fülét majd szorosan rátapasztja a ajtóra, hogy mindent halljon. Már annyira beleéli magát, hogy hallani véli Malvina zokogását. Látja, ahogy Malvina ott fetreng az ő Zsigája előtt a földön, és könyörög neki, mint a Jóistenhez a templomban, de Zsiga hajlíthatatlan marad. Csak a cigarettája világít bele a beesett arcába, és a vöröslő fény átírja a vonásait, keménnyé teszi, mint a bronz.
- Igazán nem akarok zavarni, de...
- Nem zavar! - vág a szavába Mici, és már a teraszon kalauzolja tovább a szerepéből teljesen kiesett Malvina nénit.
- Ki az ördög már megint? - kiált ki Vas elvtárs, és olyan a hangja, hogy Malvina most már a legszívesebben megfordulna és elszaladna.
- A kis szomszédasszonyunk - mondja Micike, és beengedi az ajtón. Malvina, ahogy most ott áll szemtől szemben Vas elvtárssal, nem szól semmit.
Még köszönni is elfelejt, és, mint Lót felesége, sóbálvánnyá változik.
Hát ez az! Vas elvtárs az asztalnál ül egy szál izomingben, vállán a nadrágtartó széles pántja. Amikor feléje néz, haja megomlik, és kétoldalt az arcába hull. Az arca így félárnyékba kerül, és a szemei, mint valami sötét árkok, tátongnak szembe vele. Olyan, mintha az ember nem látná, de biztosan tudná, hogy az. árokban lapul valaki, és őt lesi folyton, hogy nem lehet egyetlen olyan mozdulata sem, amit ne képezne le a másik. Ilyen szeme talán csak a kígyónak van. Pedig hát Vas elvtárs nem is néz. rá, főtt kukoricát majszol, vastagon megsózva, és időnként szétköpködi a kukorica fehéres, lágy részét, ami gyér fogsora közé beragad, de a nyelve hegyével sikerül kikotorni.
Vas elvtárs Malvinát a zárdabeli süketnéma kertészre emlékezteti. Annak volt ilyen alattomos képe és macskalépte. Soha nem tudta az ember biztosan, hogy hol van, de egyszer csak ott termett. Mindig akkor jelent meg, amikor az. ember nem számított rá. Malvinának mindig az az. érzése volt, hogy Béni, a kertész örökké leselkedik utána. Még álmában is sokszor felriad, mert Béni ott ül az ágya sarkán, és őt nézi. Rettenetes, amikor az ember a saját sikoltására ébred. Talán még jobb is, ha Béni valóban ott van az. ágy sarkán, amikor kinyitja a szemét, mert így ez a sötétben tapogatózás és a vele járó félelem rosszabb mindennél. És akkor most tessék! Ki mondja meg, hogy most álmodik-e, vagy ébren van? És mit keres ő Béninél?
- Vidd be! - inti a fejével Vas elvtárs, és már a kukorica sem ízlik. Száját és kezét gondosan beletörli a lecsüngő abroszba, majd feláll, és hosszan nyújtózik, a nadrágtartó pántját megfeszítve szinte hónaljig ugrasztja a lötyögő nadrágját, aztán hirtelen elengedi a pántot, hogy csak úgy csattan a gumi a beesett mellén. Ettől kissé felvidul, és egy pillanatra megkísérti a gondolat, de el is űzi hamar, mert Neli máris ott ácsorog a gondolat mögött, örökösen várva rá úgy, ahogy a valóságban egyszer sem várja őt, pedig ha egyszer, csak egyetlenegyszer úgy nézne rá, mint János grófra nézett már többször is, akkor... Akkor minden megváltozna. Akkor talán még ez a mérhetetlen jéghegy is felolvadna, amit örökösen magában cipel. Egyszer talán... Igen egyszer... Azokban a napokban, amikor Nelit kihozta a bordélyból, de nem! Az később volt... Akkor, amikor a grófot és a többi lotyót elvitték a Baraganba, és ketten voltak Nelivel. Akkor éjjel... De már az ördög tudja, hogy az is nem inkább a hála volt-e, vagy talán a félelem... Ott egye meg a fene!
Neli ma egészen más. Olyan, mintha nem ő lenne, mintha kitalálná a gondolatait és olyanná változna, amilyenné szeretne, hogy változzon. Sem a csókján, sem a mozdulatain nem érzik, hogy pontosan adagra méri őket, ellenkezőleg, csupa tűz, csupa szenvedély, mintha ezzel az éjszakával akarná megváltani a világot. El is fogja a melegség nyomban, szegénykém, hát így akarod meghálálni nekem, hogy megmentettelek a nyomorúságtól. Na nem kell ennyire igyekezned, hiszen szeretlek, te csacsi... És érzi, hogy végre most, most először, amióta Neli naccsád átadja magát neki, először csinálják ketten, mert eddig mindig olyan volt, mintha eleibe tette volna a tányért: "Na tessék, parancsoljon, uram!" És később is... Nagy, lusta, lomha köröket ír le a csend. Nelike meztelen teste égeti a bőrét, és ő nem mer megmozdulni, mert ha megmozdul, eltűnik a varázs, többé soha nem fog megismétlődni. A karja már egészen elzsibbad a Nelike feje alatt. És Nelike is mozdulatlan. Talán belealudt a szerelembe...
- Alszol? - reszkírozza meg óvatosan, és valóban úgy van, mert Neli nem válaszol. - Alszol? - kérdi újra.
- Mi van? - ébred fel Nelike. - Mi történt? Akarja megint? - kérdi, mert egy idő óta már nem tegezi Vas elvtársat. Azóta, hogy a lányokat elvitték...
- Várj!
- Jó, akkor aludjunk - ejti vissza fejét, és szőke, hosszú haja újból szétterül a párnán.
- Figyelj csak - ül fel Vas elvtárs, és a sötétben matatva keresi a szájharmonikáját az éjjeliszekrényen, hogy muzsikával altassa el Nelikét. - Most neked is jó volt, igaz?
- Nekem mindig jó... - dünnyögi Nelike álmosan, de a hangjából kiérzik, hogy unja már a beszédet, a legszívesebben már aludna.
- De most én is éreztem, hogy örömöd lelted benne... - találja meg végre Vas elvtárs a szájharmonikát, és fúj is bele azonnal. A hangra Nelike összerezzen, és az álom, akár a szitakötő, amely megérzi az ember közeledtét, menten elrepül.
- Hagyjon! Reggel fel kell kelnem. Soha nem szokom meg ezt az átkozott korán kelést...
- De hát kilencre mész, nem?
- Nyolcra!
- Az nincs korán.
- Olyankor még meg sincs virradva - és mélyen belefúrja fejét a párnába. Vas elvtárs, ha már kézbe vette a muzsikát, nem hagyja annyiban: Fel vörösek, proletárok... hívja Nelinek az álmot, mert ő amúgy sem fog aludni. És aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve, félúton otthagyja a vöröseket is, a proletárokat is.
- Hallod? - Na!
- Mondd meg az igazat!
- Miről? - ül fel Nelike, mert már teljesen mindegy, vége az alvásnak, tudja ezt ő jól, hiszen az ilyen hőbörgő, hallgatag pasasok örökké lelkiznek. Az ilyeneket mindig a mézesbödön mellett fogja el a sírhatnék, a fenébe is!
- Jó volt?
- Ja! Hát persze! -legyint, és vissza is fekszik. - Efelől nyugodt lehet. - És Nelike most már nagy léptekkel menekül Vas elvtárs mellől, felkel, és meztelenül átlépve az egyetlen széken, amire a ruháikat dobálták le, a függönnyel eltakart polcon megkeresi a rumos üveget, és nagyot húz belőle, majd meggondolja magát, az üveget magával viszi az ágyba. Miért is ne? Ebben a rohadt életben, gondolja magában.
Vas elvtárs eközben megint visszatér a vörösekhez és a proletárokhoz, és együtt menetel velük a cincogó zenére, hosszan, sokáig, hogy már talán ott járnak valahol a kommunizmus közelében, ahol végre minden olyan végtelenül egyszerűvé válik. Csak hát ebben az egyszerűségben is van valami bonyolult: Nelike, aki otthagyja Vas elvtársat, hogy csak masírozzon nyugodtan, amerre akar, de őt hagyja békén, ő más úton szeretne járni. Hogy melyiken? Azt persze nem mondja meg. Főleg Vas elvtársnak nem, mert ha megtudná, ketté is hasítaná azonnal.
- És mondd... - áll meg újra félúton a kommunizmus felé. - Kire gondoltál?
- Mikor? - kérdi az üveget szorongatva, mert most is őrá gondol, és mindig is őrá fog gondolni.
- Hát az előbb...
Mégsem egészen hülye, merevedik meg ültében, még szerencse, hogy sötét van, mert Vas elvtárs nem látja a szemét, ahogy hirtelen ráül a harmat ebben a sűrű éjszakában. Most mit csináljak? Ha megmondom, akkor kidob, és... Hát jő, legyen inkább vége az egésznek!
- Rá... - mondja, és ismét nyel egy korty rumot az üvegből
Lehet, hogy Vas elvtárs már el is ment közben, mert semmi sem hallatszik. Sem egy hang, sem egy sóhaj. Talán most gyűjti a hangját az üvöltéshez: Azonnal takarodj, te ringyó! Majd elmegyek, ránt egyet a vállán, és keze fejével megtörli az orrát.
- Éreztem... - hallja a sötétből, pontosan onnan, ahol a mindig magabiztos Vas elvtárs szokott feküdni. - Éreztem... - mondja csendesen, és a csend, mint valami függöny, úgy csapódik össze a szavai mögött.
Malvina dideregve áll Vas elvtárs dolgozószobájában, közvetlenül az ajtó mellett, és arra vár, hogy... Miközben mosakodott, számtalan változatát eljátszotta gondolatban a találkozásnak. De az eljátszott variánsok közt nem szerepelt az, amit a váratlan helyzetben kellene alkalmaznia. És most nem tudja, mit csináljon, pedig még az úton is minden olyan tiszta és egyértelmű volt, hogy fogja kigombolni a kabátot, hogy nyitja szét és néz a kérlelhetetlen Vas elvtárs szemébe, oda fel az elérhetetlen magasságba. És most fázik. Annyira fázik, mint a Bucegi-en fázott, amikor Elemérrel felmásztak, és elkapta őket a vihar. Akkor is ilyen sötétre borult be az ég. És nem lehetett semerre sem látni. Elemérnek volt igaza. Jobb volt leülni és megvárni, amíg eloszlik a köd, mintsem eltévedni, és belezuhanni egy szakadékba. Az igazság az, hogy akkor estek bele a szakadékba. Azóta is zuhannak szüntelen. Esés közben elvesztette Elemért, és ő itt ért földet, a szakadék mélyén, s elképzelni sem tudja, hogy mászhat majd ki belőle. Hogy? Énistenem, segíts meg, csavarja egészen szorosra magán a ballonkabátot, és lába szárán, mint jégcsap-ujjak, kúszik fel a hideg.
- Na, mi van? - jön be Vas elvtárs, és csukja be az ajtót, hogy Mici ne halljon semmit, de úgy is tudja, hogy hallgatózik, mindent hall majd, és közben akkorái böffen, hogy egész teste belerándul.
Malvina, aki szűzen ment feleségül Zieglerhez, Vas elvtársnak ezt az alpári megnyilvánulását, és egyáltalán magát az embert is olyan távolinak érzi, hogy már a szava is bepiszkítja, és csak azért könyörög, hogy nyílna meg a föld itt ebben a helyben előtte, mert neki már mindenből elege van!
Őrült voltam, szidja önmagát, elment az eszem, hogy is gondoltam bár egy percre is, hogy át tudom lépni azt a szakadékot, ami bennünket elválaszt. Te látod, Uram, hogy képtelen vagyok megtenni, és szeme előtt megjelenik Elemér arca véresen, elkínzottan, agyongyötörve, és olyan szemrehányó tekintettel néz rá, hogy jön, hogy az ember megfutamodjon tőle! Ne haragudjon, Elemér, suttogja magában. Nem tudom megtenni!
- Hát akkor lássuk az árut! - inti Vas elvtárs, hogy ne tétovázzon sokat, gombolja már ki azt a vacak ballonkabátot! De Malvina mozdulatlanul áll továbbra is. A fejét ugyanúgy lesüti, mint az előbb, mintha attól félne, hogy a szeméből megszökik valami, és elárulja őt, olyan dolgokat mond el, amiket Vas elvtárs amúgy is tud, s ha nem is tud, jól kiérezni a csendjéből. Ennek ellenére makacsul összeszorítja a száját, mert csak így tudja visszanyelni az utálatot.
Hát jól van, Neli, gondolja Vas elvtárs, gondolj csak rá ezután is! Ott fogsz megpenészedni a vécé melletti kis lyukban a nyavalyás János grófról álmodozva. Majd meglátod, mert többet nem nyitom rád az ajtót! Látod, kapok én magamnak olyan úri lotyót, amilyent akarok! Látod? Önként kínálják fel magukat, és még könyörögnek is érte, hogy alám fekhessenek. Mint ez is itt... Azért mégis van különbség köztük és közted! Mert ezek imában fürösztötték a testüket...
Malvina szeretne szólni, szeretné elmondani, hogy a férje érdekében jött, és hogy mindent megtesz, csak szóljon Vas elvtárs, hogy engedjék el Elemért. Mert azért mégsem igazság az élettől, gyerekfejjel elhurcolták Dachauba, és most pedig... Vas elvtársnak pedig csak egyetlen szavába kerülne, ha kerül annyiba is... Elemér nem rossz ember. Ő nem ellensége a rendszernek, mert nem az! Elemér a legbékésebb ember a világon, ő is pontosan ezért szeretett belé, és ment hozzá feleségül az egész család megrökönyödésére. És Elemér lehorgasztott fejjel gunynyaszt egy hokedlin, véres kezei lelógnak a teste mellett, s bármelyik pillanatban lecsúszhat a székről, már nincs benne sem erő, sem akarat. Édes Istenem, suttogja magának, Elemér meg fog halni. Soha többet nem kerül haza élve. Soha! És ennek én leszek az oka! Megmondom! Igen, megmondom, szánja el magát. A lába elé csúszok és..., de nem mozdul, hogy is mozdulna, amikor a másik hideg csendjéből megérzi, hogy nincs kegyelem, elveszi majd, amit adnak neki, mert elveszi, ez látszik a szemén, de Elemérért az ujja hegyét sem mozdítja. Mi több, még örvendeni fog, az a fajta, aki örömét leli a pusztításban...
Nézd, Neli, aprózza Vas elvtárs is közben a magáét. Eddig is elég bolondot csináltam magamból! Mindenkit elkergettem magam mellől, mert nekem csak te kellettél akkor is, ha tudom, hogy kutyából nem lesz szalonna! Kurva voltál és kurva maradsz. Kit érdekel? Csak azt vártam tőled, hogy... És itt elakad, mert nem tudja pontosan, mit is vár ő Nelitől. Mit lehet várni tőle? És miért nem Micitől várom? És már a gondolatra felháborodik. Kedve volna valamit az ajtóhoz vágni, hogy ez a deszkatermetű asszony ne hallgatózzon, ne ólálkodjon a nyomában örökösen. Ne álljon a háta mögött abban a hülye alázatos koldus pozícióban, amiben örökösen követi, mióta mint egy kóbor kutya, a nyomába szegődött, hogy már elkergetni sem lehet, pedig csak nyűg a jelenléte, a gondoskodása, ahogy mindegyre hasznossá akarja tenni magát, ahogy lesi a gondolatát is, ahogy...
- Na gyerünk! - fogja meg Vas elvtárs Malvina ballonkabátjának szorosan megkötött övét. - Mire vár? Arra, hogy hívjam be Micit, hogy segítsen magáról leszedni ezt a kabátot? Hiszen úgy is tudom, hogy a kabát alatt meztelen... Azért jött, mert arra számít, hogy egy kis hetyegésért a maga nyavalyás Zieglerét elengedem, igaz?
Ez a hang mindent bepiszkít! Malvina sokszor, ima közben a zárdában, még csak el sem tudta képzelni a Sátánt, de buzgón imádkozott ellene. Egyszer kérte is Istent, mutatná meg távolról, hogy néz ki a Sátán, mert ha látja őt, ha tudja, milyen, akkor majd biztosan tud védekezni is ellene. De Isten nem mutatta meg, hagyta, hogy a sötétben hadakozzon ellene. És minden emberrel szemben viseljen egy nagy adag gyanakvást, nem ez-e a Sátán, vagy a Sátán küldötte. Még Elemérrel is... Amikor első ízben..., és az neki is jó volt, hosszú napokig azzal gyötri magát, hogy pontosan azért, mert jó, nem a Sátánnak adja-e el magát, hiszen az asszonyok örökké azt mondják, hogy csak a férfiak kedvéért teszik, nekik különben nem telik örömük benne... Malvina, a csupa fehér ruhás elsőáldozó kislány is megmozdult most benne, térdelés közben felnéz, és azt mondja: Bocsáss meg, Én Uram, és kiköpi az ostyát. Nem vagyok méltó rá. Bűnös gondolataim vannak, és bűnös cselekedetekre szántam el magam... És most itt állok a Sátán előtt, Uram, és bepiszkolom azt a hófehér lelket, amivel útnak indítottál. És...
Olyan sötét lett, mintha a teremtő azt mondta volna, kész, elég volt! Mostantól mindennek vége. A csutak egészen megkeményedett közben alattam, lábaim elzsibbadtak, söröm megposhadt az üvegben, de kell a francnak, nem a sörért jöttem be, hanem mert bele akartam kapaszkodni valamibe, ami olyan biztosan fogható és tapintható, mint a múlt, valamit, amit meg kell fognom ahhoz, hogy ne sodorjon félre az elrohanó élet. Főleg most. És ahelyett, hogy biztosan állnék, én is imbolyogni kezdek, mintha a szél most már belém akaszkodna, és el akarna sodorni a múlttal együtt. Most is éppen olyan sötét van, mint akkor éjszaka, amikor a kerítésről majdnem leszédültem, mihelyt meghallottam azt a furcsa hangot, ami Vas elvtársak háza felől jött. Nem is tudom, mihez hasonlít. Leginkább egy sebzett madár halálsikolyához. Sirálysikoly és vércsevijjogás keveréke volt. Annál is több. Van benne valami, amitől hirtelen azt gondolom ott a kerítésen, hogy ilyen a lélek halála. Minden olyan hirtelen történik, hogy a mozdulatok összefolynak, és én igazából nem is látok semmit onnan a kerítés tetejéről. Nem, akkor nem. De most innen a csutakról mindent pontosan látok, és jól, akár ha én találnám ki az egészet.
- Gazember! - ordítja? sikoltja? Malvina, nem tudom, de kétségtelen, hogy ez volt az a bizonyos hang, aminek a hallatán majdnem leesek a kukkoló pozícióból az eperfáról, és mire a kapkodásom véget ér, csak annyit látok, hogy Malvina feldúltan kirohan az ajtón, elrohan az ajtó mellett döbbenten álldogáló Mici mellett. Vas elvtárs az állát tapogatja, és ujjai közt a szőnyegre csepeg a vér. Mici csak hosszú percek múlva jön be a szobába, amikor meglátja Vas elvtárs vérző állát és a vérfoltos szőnyeget, ijedten csapja össze a kezét, és kezd uramjézusozni hangosan.
- Jaj, Istenem! Istenemistenemistenemistenem... -s mozdulatlanul áll egy helyben, mint aki most már biztos benne, hogy Vas elvtársat örökre elveszíti, és számára nem marad más, mint naponta virágot vinni a friss sírra, és csendben elkönnyezni afölött, ami lehetett volna, de nem lett, és már nem is lesz soha...
- Hallgass! - ordít rá Vas elvtárs előrehajolva, hogy a vér ne csorogjon rá a hasára. - Hozz egy vizes törülközőt!
Eközben Malvina béna ujjakkal kinyitja a kaput, majd a Derzsiék háza árnyékában végigszaladva bejön az udvarra. Éppen a kerítésről kászálódok le, amikor meghallom az első udvaron a lépteit. Most jön el a mályvák előtt, s mikor éppen a pisilés végére érek, hallom, ahogy felmegy a tornácra, és a kulcs csendben megzörren a zárban.
És a craiovai sör sem old, ivás közben lehunyom a szemem, és Malvina néni áll előttem a testére szorosan rácsavart ballonkabátban, üdén, még fiatalon. Malvina néni, akin semmi sincs a kabát alatt, aki önmagát próbálja becsapni, aki ott abban reménykedik, akiben nem lenne szabad. És ezt ő is tudja jól, mégis elindul, mert a csodákra vár, amikor csodák éppen nincsenek. És amikor újra kinyitom a szemem, egy másik Malvinát látok magam előtt. Így van, ennek a neve mellé már nem teszem oda a nénit, mert jóllehet jobban megilletné, mint az előzőt, de valahogy ez a Malvina teljesen más, öreg, kiábrándult, és már semmit sem vár az élettől. A reménnyel együtt mindent eltaszít magától. Egyetlen, ami mellett kitart, hogy nem és nem válik el Ziegler bácsitól. És tehetnek, amit akarnak, hajthatatlan marad. Koszos kendőjével elindul a ládagyárba. Eladja a zongorát. Eszik, ha van mit, kerüli az embereket, pedig mindenki belop néha egy letakart lábosnyi szeretetet. Még Tinka néni is, amikor a pocakos Toaca bácsi nincs ott...
Vas elvtárs napokig ki se mozdul a házból. Még Nelikéhez sem jön át, amíg a szakálla nem nő akkorára, hogy eltakarja az állán a forradást. Akkor lép ki a kapun első alkalommal, amikor Malvina meghallja a suttogva terjesztett hírt hogy Ziegler bácsira kimondták a húsz év börtönt. Két másodpercen múlik mindössze, hogy nem futnak össze az úton. Ez a két másodperc kíméli meg attól is, hogy Micivel találkozzék, ugyanis Mici lesi az alkalmat, hogy végre Vas elvtárs elmenjen hazulról, mert eltökélte magában, hogy nem tűri tovább ezt a nyilvános megalázást, és végre tesz ellene valamit.
Malvina nem sokat töpreng a dolgon, ő spontánul határozza el magát. Már többektől hallotta, hogy van egy cigányné, aki együtt él azzal a púpos, kiemelt elektromérnökkel, aki Párizsban végezte az egyetemet, és több tudományos lap verseng a dolgozataiért. Azt mondják, hogy ez a fiatal cigányné, Juci - még a nevét is megmondták - a jövőbe lát. És nemcsak a jövőbe lát, hanem ért mindenféle kuruzsláshoz, és akire ő egyszer kiveti a hálót, annak már Aszotték készíthetik a koporsót, mert élve rothad el.
Malvina fényes nappal megy el Jucit megkeresni. Könnyen meg is találja a cigánytelep elején. Apró, takaros kis házban lakik, még muskátli is virít az ablakában. Bent is meglepő tisztaság van. De nem ettől ámul el Malvina, hogy szinte hanyatt esik, ezt talán észre sem veszi, hanem attól, amit Juci mond neki így első látásra.
- Jöjjön be, naccsága! - mondja csendben és olyan együttérző tekintettel, hogy Malvinából egyből elpárolog minden visszafogottság és rossz érzés. - Már vártam a naccságát. Tudtam, hogy eljön.
Malvina nem érti, mert nem is értheti, honnan tudja Juci, hogy ő ide fog jönni, mikor még ő maga sem tudta sem az este, sem ma reggel, amikor felkelt, hiszen csak akkor szánta el magát, amikor Kurtáné a sarkon, körbeforgó szemekkel megsúgta, hogy azt hallotta: szegény jó Ziegler urat tegnap a marosvásárhelyi bíróságon húsz évre ítélték, mint egy rablógyilkost. És azzal ott is hagyja, csak még annyit tesz hozzá ijedten: "Aztán nem tőlem hallotta, lelkem!"
- Maga ismer engem?
- Igen is, meg nem is... - Ezt hogy érti?
- Már láttam néhányszor. Tudom, kinek a felesége a naccsága. Ismerem a férjét is, de többet nem tudok magáról.
- Akkor azt is tudja, hogy miért jöttem?
- Két dologért, naccsága: akarja tudni, hogy mi van a férjével, és kíváncsi arra is, hogy hazajön-e élve, igaz?
- Igen - mondja Malvina, és leül a székre, amit Juci kihúz az asztal alól.
- És van egy harmadik oka is a látogatásának, amit, nem tudja, hogy elmondjon, vagy ne mondjon...
- Harmadik? - csodálkozik Malvina, hiszen ő nem gondolt egyébre.
- Igen! Szeretné, hogy az a gazember, aki magának és a férjének ezt a sok szenvedést okozza, meglakoljon érte.
- Én...
- Ne szégyellje bevallani, naccsága, mert amíg maga nem akarja, addig én nem tehetek semmit.
- És másképp tehet?
- Meghiszem azt! Ne legyen Juci a nevem, ha nem átkozza el százszor azt a percet, amikor... Most mondjam el azt is, hogy mi történt, ma este lesz pontosan négy napja?
Malvinával forgott a világ, de Jucit nem zavarja, türelmesen kivárja, amíg megnyugszik, és amíg ő maga dönt, és csak azután sötétíti le az ablakot, és szed elő holmit az asztalfiókból. Minden, ami történik olyan, akárha álmában látná, és nem is vele történne, hanem valaki mással. Aztán szinte csalódik is, amikor Juci rövid fél óra után kijelenti: kész! Végeztünk.
- Menjen csak nyugodtan a naccsága, mert a dolog el van intézve.
- Mi lesz?
- Legyen türelmes, és majd meglátja. -Jucinak olyan magabiztos a hangja, hogy Malvina nem mer többet kérdezni. Talán amúgy sem merne, mert közben felébred benne a bűntudat, és ott visszhangzik a tudatában: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. De hát ez olyan, mintha kígyó marná meg az embert. Hogy lehessen a természet ellen küzdeni, főleg most, amikor egyebe sem maradt, csak ez a vékony remény a bosszúban, hiszen ez igazolja majd, hogy Isten nem hagyta el, csupán egy pillanatra fordította el róla a tekintetét.
- Mivel tartozom? - kérdi meg végül nagy későre.
- Egy lejjel - válaszolja Juci, és lesüti a szemét. - Tudja, a szellemek... Ingyen nem lehet, mert én magamért nem kérhetem őket.
- Egy lejért? Adok tízet - licitál rá Malvina, de Juci megrázza a fejét.
- Nem. Csak egy lej. Ennyi elég.
Malvina úgy jön ki Juci házából, mint aki önmagát is elátkozta. Azzal, hogy a számlát kiegyenlítette, mindent elintézett, és eltemette örökre azt a Malvinát, aki... Az a Malvina, aki Jucitól kijött, csak egyetlenegy dologban biztos, hogy Ziegler úr, Elemér haza fog jönni, és hogy ő vár reá, még ha vénasszonyok is hullnak majd az égből. A többi már nem az ő dolga: az Istené és az ördögé, osztozzanak meg rajta valahogy.
Mici távolról még látja Malvina elsuhanó árnyát, de nem biztos benne, hogy őt látja. Rossz sejtelmei támadnak emiatt. Rossz sejtelme csak fokozódik, amikor szemtől szemben találja magát Jucival, a borzas, undokul bámuló cigánynéval, akiről az a hír járja, hogy egy törpét kerített magának, akinek akkora micsodája van, hogy cirkuszban kellene mutogatni. A cigányné valahonnan ismerősnek tűnik, mintha már látta volna az életben. És nem is egyszer, de nem képes rájönni, hogy hol látták egymást és mikor.
- Nézze, naccsága... - kezd bele a cigányné, és rossz sejtelme ettől csak fokozódik.
Miért pont velem akar szóba állni ez is?, háborog magában csendesen Mici.
- Ha attól fél, hogy esetleg az uramnak...
- Nem félek - mondja Juci, és valóban nagyon magabiztos a hangja. - És különben is magának nem az ura. - Erre már szegény Micinek le kell ülnie a székre, ami még ki sem hűlt egészen Malvina után.
- Én nem fogom neki elmondani... Kérem - és soha nem gondolta volna, hogy éppen egy cigánynénak fog könyörögni, hogy segítsen már rajta.
- Naccsága, én magának nem akarok rosszat...
- Akkor hát segítsen! Megfizetem - kezd kotorászni a pénztárcája után, és amikor megtalálja, azonnal ki is teszi maga elé az asztalra, hogy lássa ez a rühes, hogy nem ingyen kéri.
- Hát jó! - szánja el magát Juci. - De előre megmondom, hogy én nem ígérek semmit. Tőlem... Nézze, ha maga így is akarja, én megteszem.
- Jól van! Tegye! - biztatja Mici kétségbeesve.
Juci soha nem meséli el senkinek, hogy mit művelt a két asszonnyal. Nem is kellett meséljen róla, mert a többit mindenki tudja. Vas elvtársat... Igen, Vas elvtársat pontosan hét hétre rá, hogy Malvina Jucinál járt, elvitte a fekete autó. Ő egyébként már rég tudja, hogy valami készül ellene. Az egyik KB-i elvtárs kiböki végre, hogy az a nagy baj, hogy Trockijra hasonlít.
- Trockijra? - kérdi Vas elvtárs az arcába omló haj mögül, erősen tántorgó szavakkal, mert hiszen az embernek ebben az állapotban az is elég gond, hogy megüljön a széken, s hát még ez a keresztrejtvény Trockijjal.
- Igen - bólogat sűrűn a bukaresti elvtárs, és csak úgy desszertként rágcsálni kezdi a rucacombot, majd mint aki attól fél, hogy megcsömöröl, a vörös káposztából is fal néhány villával. - Így van, és ezt én is tanúsítom - emeli magasra zsírtól csepegő ujját, amelyiken nem az igazság csillog pillanatnyilag, hanem a ruca zsírja.
- De én...
- Ej, az nem számít! Kit érdekel már az, hogy te jó elvtárs voltál, és hogy sokat szenvedtél a pártért és az igazságért? Senkit! Elárultad az osztályharcot és kész!
- Én nem árultam el senkit - ugrik fel Vas elvtárs, de már a lendülete sem a régi. Hát még a hangja. Erő van benne, az igaz, csak éppen hiányzik a meggyőződés. Mintha azt bánná, hogy nem árult el senkit.
- Tudom én, hászen tudom... - így a másik, és a combot majdnem kiejti a kezéből, ahogy hadonászik vele. - De mit csinálj, ha egyszer Trockijra hasonlítasz?
- De Trockij meghalt, ezt mindenki tudja. Már mindjárt tíz éve!
- De benned... - és megpróbál röhögni a másik, amiből így tele szájjal valami keserű nyögés lesz - benned feltámadt újra, pajtás.
Vas elvtárs most először az életben adja be a derekát, és ismeri el magáról, hogy részeg. Berúgtam, suttogja, mert hiszen józanon ezt már nem lehet megérteni. Annak idején még a Trockij képe is... És most tessék! Azért akarják falhoz állítani, mert Trockijra hasonlít. És ezt ők mondják, akik nem hisznek sem Istenben, sem a feltámadásban... Hogy Trockijra hasonlítok? Na és!
- Persze nem ez lesz majd a hivatalos ürügy, érted? - így a bukaresti. - Azt még nem tudom. Nekem sem kötötték az orromra, de már dolgoznak rajta az elvtársak, és csak idő kérdése...
- És...
- És mi?
- Mi lenne akkor, ha magára Leninre hasonlítanék? - kérdi reménykedve, és élesen belevakar a kis szakállába. - Vagy éppenséggel Őrá? - mutat az ég felé.
- Hm! - csuklik aprókat sorozatban a KB-i elvtárs. - Egyenesen halálra lennél ítélve. Micsoda kérdés... Lenin még lehetnél talán, de Ő? - mutat zsíros ujjaival a padlás felé, majd megrázza a fejét. - Soha! Sztálin elvtárs csak egy van! Ha igazán rosszat akarnék neked, akkor azt mondanám, próbáld csak meg, így viszont azt mondom, szerencséd van, hogy csak Trockijra hasonlítasz. Mert gondold meg...
De hiába gondolja meg, Sandu csak röhög rajta, amikor eljön utána, és meglátja a csupasz arcát.
- Mi van, most Leninre hasonlítasz? - kérdi, és ő ebből tudja, hogy a bukaresti elvtárs csak az utolsó csepp volt a pohárban, az a csepp, aki szégyentelenül és gátlástalanul elárulta őt. Ettől a pillanattól megszakít minden kapcsolatot a világgal. S mivel a szájharmonikát elveszik tőle, elkeseredett pillanataiban állandóan az Internacionálét dúdolja, és persze egyetlen hét alatt hófehérre őszül a haja. Többet aztán soha senki nem látja. Csak egyedül én! Ebben a hülye pillanatban, ahogy ott áll a Bömbölde "teraszán", és szájharmonikával bűvöli a gebulát. De az is meglehet, hogy ez nem ő. Ez csak egy Szellem, egy jámbor kísértet csupán, aki ide felhúzódva, Isten közelébe, nem vágyik már semmire, csak arra, hogy muzsikálhasson a régi idők szép dalaiból a gebulának, ami ellentétben az emberekkel, bizisten meglágyul tőle.

Folytatás előző számunkból. A befejező részt augusztus-szeptemberi számunkban közöljük.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék