Pro, kontra, műfajok boldogulása
Hogy hogyan boldogul az irodalom a valósággal, nem tudom, de a valóságnak sem
rózsás a helyzete, ha az irodalmat kívánja boldogítani. Úgy kezdődött, hogy
Való úr egy évvel ezelőtt, 2001-ben eldöntötte, hadd nőjön Író úr becsülete.
És a döntés konkrét formája egy szép pénzösszeggel járó díj volt, amit az éppen
elmúlt év legjobb könyve szerzőjének adna. Meg is történt, nőtt is. Eljött 2002,
és Való úr arra gondolt: hadd nőjön most 2 Író úr becsülete. Nem nehéz kitalálni,
2003-ban 3 Író úr becsülete nőne, 3741-ben 1741 Író úré. Persze csak a becsülete,
mert a pénzösszeg s az ezzel járó boldogulás, ha ugyanolyan pontosan számolunk
ebbe az irányba is, akkor, szó mi szó: csökkenne. Nem mondta ezt el az idei
egyik díjazott, de bizonyára belegondolhatott a folyamatba, és azt mondta: nem.
Azt mondta még, hogy a regényt nem lehet összevetni az interjúkötettel. Nem
lehet, nem lehet – hangzott itt-ott az Erdélyben oly ismerős szólam. De miért
nem lehet?
– Nem lehet, mert a regény fikció, az interjúkötet valóság – mondja Író úr.
– Hogyan? – kérdezi Való úr. – Nem mindkettőben a nyelv történései vannak? A
Bodor Ádám-interjúkötet nem Bodor-mondatokat tartalmaz? „Egyrészt valóságos
agyarai miatt, aztán meg azért is, mert tényleg egy vadállat volt.” „Meglátod,
így lesz ez rendjén.” Az egyiket A börtön szagából, a másikat
a Sinistra körzetből idézem: melyik melyik?
– Nem így, hanem a történet az, ami megkülönbözteti őket.
– Az egyikben börtön-sztori, emberek, helyek, tárgyak élete, a másikban körzet-sztori,
emberek, helyek, tárgyak élete.
– Az egyik azt mondja magáról, hogy igaz, a másik nem mond semmit.
– Győztél – ismeri be Való úr.
– A regényben több a történet, és többfelé is ágaznak, és pontosan úgy van megírva,
hogy ne lehessen pontosan tudni, mi történik, az interjúnál viszont nagyjából
egyértelmű a dolog.
– Győztél – ismeri be másodszor Való úr.
– Az interjú irányítja az olvasást, a regény is irányítja, de sokféleképpen.
Való úr ráunt vereségére, fölteszi a nagy kérdést:
– Jó, de akkor igaza volt Szilágyi Istvánnak, hogy visszautasította a díjat?
De Író úr mintha nem is hallaná. (Szerintem nem is hallja. Vagy inkább
nem érdekli.)
Való úr – mit tehetne szegény, jó szokása szerint válaszol saját kérdésére:
– Szilágyinak igaza volt. Erre már fölszisszen Író úr:
– Igaza? Nem volt igaza.
– Nem értelek – mondja Való úr, és igaza van.
– Nem volt igaza, mert sokféleképpen értelmezhető, az igazsággal bonyolult viszonyban
levő regényhősei nem mondják meg, mi az igaz, illetve nem külön-külön mondják,
hanem egyik is, és másik is, és akkor is igaz mindegyikük állítása, ha ellentmondanak
egymásnak.
– De kiröhögték volna, ha elfogadta volna.
– Mindenképpen kiröhögték volna – mondja Író úr, és ezzel nincs is semmi baj.
MERNYEI RÓBERT