Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. március, XI. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

DOKUMENTUM

Kassák Lajos és a Mesteremberek

Az ötvenesztendõs Kassák Lajost, mint Solnesst köszöntötték, mint az építõmestert, akinek annyi idõ után "sem bocsátották meg bûnét: hogy állja élete sorát": hogy hûséges mûvéhez. A hetvenéves Kassáknak az életpálya törését, az ifjúkori mûhöz való hûtlenségét hányták szemére. Hadd mérjük meg a nyolcvanéves korában elhunyt költõt ezúttal a maga mércéjével: leélte-e avagy megélte-e életét, életre váltotta-e mûvét?
Mert akárcsak Solness, Kassák is mûvébe: tornyába épített múltját hívja ki kései önmaga ellen. Ez a múlt nemcsak nyaktörõ bizonyságtételre biztat: megmászni és újra legyõzni a mûvet, de a gordeusi példa nyomán a torony levegõbe röpítésére is, hogy aztán az építõmester elmondhassa: "nincs bennem semmi a múltból". Egyfajta fordított Kõmíves Kelemenként dönti tehát, ami reggelre felépül: így birkózik önmagával Kassák, hisz õ a kihívó s a legyõzött is, mert õ az építõ s az anyagba, a falba habarcsolt múlt is. Ezért is tagad oly hevesen már a Mesteremberek elsõ sorában: MI NEM VAGYUNK TUDÓSOK, SEM MÉLA, ARANYSZÁJÚ PAPOK.
A késõn indult vagy nagy mélységekbõl felvergõdõ ember számára örökös kérdõjel tehát - különösen ha toronyiránt és türelmetlenül tör elõre -: vajon lesz-e ideje ahhoz, hogy utolérje önmagát, hogy a múltat, melyet addig csak testi mivoltában élt meg - újra, ezúttal visszafele, a szellem napvilágánál is befuthassa. Az ilyen mûvész kétszer születik és kettõs életû is marad: "Teljességgel sohasem tudjuk kivetkõzni magunkból múltunkat": ez a kettõs könyvelés mérlege Kassáknál. "Saját magam cipelem vállamon, mint szénhordó egy idegen terhet": - e megállapítás csakis a batyuként vagy púp gyanánt hurcolt múlt képlete lehet. Ebbõl fakad Kassák költészetének sajátos énközpontúsága, a látásmód, mely szerint "ami kívülünk van, az is bennünk van... Ha valami újat felfedezünk... önmagunkat fedeztük föl". Így magyarázható a Solness-élmény szó szerinti átélése is: "Mintha építész lennék, építeni szeretnék - írja a költõ életrajzi regényében, az Egy ember életében - ...Azt akarom, hogy testük legyen a verseimnek. Úgy nyúlok a szavakhoz, mint ahogyan annak idején a vashoz és acélhoz nyúltam. Azt szeretném, hogy olyan kemények és zártak legyenek a verseim, hogy kézzel megfoghassam és odaállíthassam az asztalra, mint valami szobrot." És fel is épül így a torony, amikor az építõmester rádöbben: önmagát építette a falakba. Nincs menekvés: "Nincs abszolút szabadság, és nincs szabad akarata az embernek, ahogyan a vallás tanítja. Mindenki csak azt akarhatja, amit akarnia kell. Az én érzéseim és gondolataim olyanok, mint amilyenekké kiformálódtak kisgyerek koromban a család keretei között és késõbb a társaim között, akikkel rosszban és jóban együtt voltam."
S a múlthoz kötõdõ köldökzsinór, az eleve elrendelõ volt a fiatal Kassák költészetében, élményvilágában is felkutatható: "Ha jól emlékszem rá, vasmunkás" - "Engem kérem nagyon bánt, hogy odaírták azt a verseim elé": ez a párbeszéd el kellett hangozzék többféle változatban, hogy az író így emlékezhessék: "Megint a múltam, megint ezt olvassák a fejemre. Pedig én nem szégyellem magam azért, hogy apám szolga és az anyám szolgáló... S eddig én is megszolgáltam a kenyeremet. Tíz és féléves koromban már inas voltam, akkor, mikor más, sok gyerek még boldogan aludta reggeli álmát, én fáradtan és éhesen szaladtam a mûhelybe, odaálltam a fújtató elé, ütöttem a tüzes vasat, kalapáccsal, reszelõvel, vésõvel és mindenféle szerszámokkal dolgoztam, és estére elfáradtam, mint a barom... És dolgoztam a házak tetején, hídépítéseknél, kazánokat szegecseltem, emelõdarut vezettem, fúrtam, faragtam, építettem..." - Ezt is jelenti tehát a Mesteremberek elsõ mondata: az "elsõ" élet, a fizikai felnövekedés állomásainak felidézését. Ezt követi itt, és másutt mindannyiszor a "második" élet: a szellem útjelzõinek számbavétele.
S akárcsak a Mesteremberek elsõ soraiban, Kassák a költészet fórumán is egyre hangosabban hirdeti múltját, különállását: "Ezt a különállást, más utakra térést... hovatovább nem hibámnak, hanem erényemnek éreztem... emlékezik vissza a költõ fél évszázad távlatában - ... A fájdalmat zengõ meditációk nem elégítettek ki, soraimba behatolt a külvilág... Szolgáljon például egy... versem, a Mesteremberek. - Ez a ma már közismert vers megjárta annak idején a legnívósabb napilapokat és folyóiratokat, anélkül, hogy valahol is némi elismerésben részesült volna. A Népszavánál értelmetlen zagyvaságnak minõsítették, a Nyugatnál Osvát Ernõ, a legkiválóbb magyar szerkesztõ azt mondta: "Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés" ... Hogy a szerkesztõknek nem tetszett, érthetõ volt, hiszen én egészen máshonnan jöttem, mint õk, más élményeket hoztam magammal."
A Mesteremberek tehát az elhatárolódás jegyében fogant, a vers nyitánya közvetve azonban arról is vall, miért épp Babits Mihályhoz intézi 1916-ban szavait a fiatalok nevében Kassák. Babits az új lapalapító szemében már ekkor irodalmi hangadó volt, akivé az író maga is lenni kívánt, de egyszerre, az autodidakták türelmetlenségével, a poeta doctus által ajánlott tanulás, tapasztalatgyûjtés, a "meglevõ formák végigcsinálása nélkül". Ezért adja ki a jelszót: "A fiatalok mint mûvészek onnan ugorhatnak, sõt kell nekik ugorniuk, ahol az elõtte járók elé születtek."
E "rettenetes nagy hamu alól" kibukott válaszban megtaláljuk az avant la lettre konstruktivizmus ars poeticáját is. Amikor a szabadversrõl: "az adódó téma, életdarab tudatos centrumba lökésérõl", illetve "a vízió pszichikális és fizikális egy pontba szorításáról" szól, voltaképp elsõ, 1915-ben megjelent verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában költõi sajátosságait fogalmazza meg. A Mesteremberekkel egyazon évben kiadott versgyûjtemény nemcsak arról bizonykodik, hogy Kassákra inkább a Gesamtkunstwerk külsõségei hatottak, hanem arról a szakadékról is, mely az induló költõt Babitstól már kezdetben elválasztotta. Míg a fiatal Babits életidegenségét az életszomj, az Éhszomj verseivel véli áthidalni, addig Kassák épp túlcsorduló életanyagát s ugyanakkor - hadd mondjuk így -: "vers-idegenségét" ellensúlyozandó halkítja, majd hangosítja Életsiratássá-életigenléssé költészetét. E keresett harsányságból épp Bartók Allegro barbarója gyógyítja ki a költõt, amikor e zongoradarab belsõ, rejtett monumentalitását, természetes, sodró erejét megismeri, s azt mûvészetében - akkor már a mûvészi eszközök birtokbavételével együtt - kamatoztatja.
Szándékosan foglalkoztunk épp a Mesteremberek nyitánya kapcsán Kassák úgynevezett hangos korszakával. Rónay György szerint a mondanivaló elhalkulása világnézeti áthangolódás következménye. Ám - a talán egyetlen, mindvégig kitartó költõ-tanítvány - Radnóti Miklós a Fújjad csak furulyádat címû versgyûjteményt elemezve, megleli a hidat, mely hangos és halk korszak között ível, s azt épp a Mesteremberek jussán idézi: "A fuvolát érintõ ajak emlékezik a külvárosi koromra, a tüdõ emlékezik a lélegzetvételre, mellyel a bazalttalpú hidakat, az üvöltõ lokomotívokat énekelte." Valóban: ezúttal is az emlék jelenti a folytonosságot. Mert az emlék csak hangerõben változik: csöndes nosztalgiává szelídülve ott rejtõzik a késõbbi versekben is: Játszom testetlen játékszereimmel - mint aki a nagy katedrális - helyreigazításán dolgozik. - De már tudom - saját árnyékomat kergetem - fürkészem a semmi mélységét... - Látszólag a csönd költészetének egy darabja e vers: elégia, mely az egykori Halk kis balladái, a halott feleséghez írott dalt s az anya árnyékát élesztgeti. Emlékkoszorú a címe; a hetvenhét éves költõ írta. A költemény azt bizonyítja, hogy az "építés törvényeit hirdetõ" Kassák s az építõkockákból mûvét játszva tornyozó mûvész azonos. Az Emlékkoszorú azt az egyidejûséget: újra csak avant la lettre szimultaneizmust jelképezi, mely csöndes és harsány versek közé múlt és jelen egymásmellettisége révén a világnézeti folytonosság hídját is veri. Mert a solnessi maszk nemcsak a konstruktõrt, de Kõmíves Kelement is bújtatja, és bújtatta már a Mesteremberek megírásának idején is. Ím újra látom: erõnk értéktelen semmi: - mit estig összehordunk, reggelig bedül... - Ó jaj, ma látom, minden kövén a vérem - és érzem a Mester mélyre nyúló kínját - (ki) ... sírva kérdi: Ó, miért építeni hát tovább? Az 1915-ben napvilágot látott költemény bizonyítja: hogyan bújik meg a harsány konstruktõr mögött a néma múlt, hogyan lelhetõ fel az elcsöndesedés korszakában, a megtévesztõ kisszerûség, a "játék" mögött is az építõmester hangoskodó gõgje. E játékból kisugárzó solnessi szenvedély az egész életmû igazi arányait, a kassáki mérce változatlanságát bizonyítja. S nem utolsósorban a szemlélet kezdettõl fogva kettõs: bizonykodó és tagadó jellegét. Épp a Mesteremberek kapcsán szükséges megállapítanunk: Kassák Lajos világnézetének pozitív jegyeit nem pusztán hangerejében kell keresnünk.
Mégis: van a wagneri maszknak egy Adyval rokon vonása is. Kassák, ha nem is tartja magát "méla, aranyszájú papnak", azért a váteszek fajtájából való. Akárcsak Ady (akivel egy életen át nyíltan vagy burkoltan viaskodik), õ is úgy érzi: mindennek jött. Túl kell tehát harsognia - véli - a háborús zûrzavart, még nagy kortársán is túltevõ "szent kurjantással", feleselõ daccal, "égre dörömbölõ szóval", mert õ akkora titkok tudója, amilyen elõtte nem volt még, mert "õ az egyetlen, aki tudja, milyen az igazi élet s mi az igazi boldogság" - írja róla találóan, rokona a prófétaságban: Füst Milán. S e mindent a jövõre építõ életében mégis - Kassák tudja ezt és védekezik is ellene -: a múltnak döntõbb szerepe van a jelennél. A költõnek tehát voltaképpen múltját kell túlharsognia.
ÉS HÕSÖK SEM VAGYUNK, KIKET VAD CSINADRATTA KÍSÉRT A CSATÁBA - ez a Mesteremberek második sora: az elõzõ tagadás-sor folytatása s némiképp ellentéte is. A "méla, aranyszájú papokkal", a mívesen megmunkált szavak tudósaival szemben a csinadrattás öntudatlanságtól második életperiódusa: a jelen nevében határolja el magát a költõ. A Mesteremberekkel egyazon évben alapított lapjában, a Tettben Kassák új irodalmat hirdet, melynek reagálnia kell "a technika végtelenre éhes marconigrafiájára", "glóbust mérõ lokomotívokra", az "eget tapogató aeroplánokra" s a nagy csöndre is, melyben a tárgyak lelke megnyilatkozik. Megfogható és elvont egyszerre vonzza: a valóság s annak a végtelennel mérkõzõ lehetõségei: a "végtelenbe derülõ Ember".
Úgy látszik, mintha a mélységgel összekötõ köldökzsinór elszakadt volna: Nietzsche és Marinetti példájára a költõ a szabad akarat s a tett isten-emberi jogát és hatalmát bizonygatja. Ám Kassák a tettet a háborús iszonnyal szegzi szembe. A futurizmus háborús "higiéniájával" szembe a pusztulást s az élet törvényét állítja. És ekkor újra és újra eléje tárul a mélység: hetykén menetelõ katonákat idéz, utcán daloló suhancokat, zsíros dézsák fölé görnyedõ cselédeket, a "lucsok hõseit": az öntudatlanságot, mely a hadba menõket ünnepli. A csatában katonákat lát, akik groteszk táncot járnak a halállal, házakat, melyeknek "oszlopaiba veszett poklos szájú lángok" harapnak, s mindehhez az ágyúk acélkórusa zeng kíséretet: "értelmetlenebbet és bolondítóbbat, mint száz wagneri orcheszter". Ez a háború, s ez a társadalom törvényszerûsége is.
Halálos Játék ez, melynek az ez idõtt alkotott novellahõs, a névtelen katona: a tömeg a fõszereplõje. Õ a fejtetõre állított világ jelképe, a fordított tetté, az értelmébõl kiforgatott rendé, melynek méltó hatalmi eszköze a kényszerzubbony, a szabad akarat megcsúfolója, melyet a lángba borult és tótágast álló, õrült katonára húznak.
Elrettentõ mélység ez. És mégis kell ez a sötétség, hogy emlékeztessen. Hogy az ember kiegyenesíthesse derekát: kell a megaláztatás is, s a megalázás a költõ szavaiban - csak neki van joga a bántásra, mert õ a bántást elszenvedõ is -, kell az Adyra emlékeztetõ düh is, az "ebsorsot akar, hát akarja" verdikt is, hogy a pusztulástól, a háborús "higiéniától" visszarettentsen. Kell hogy õ maga hirdessen új, eddig még nem hallott higiéniai törvényeket munkástársainak: "Jó lesz, ha naponta kétszer lemosakodtok hideg vízben, kerülitek a nyilvános klozetteket s esténként nem vetemedtek Bernard Shaw olvasására." - Akadtak és akadnak ma is, akik ezzel és ehhez hasonló meghökkentõ kijelentésekkel igazolják: a költõ szembefordult osztályával. Holott e tanítás akár a kassáki ars poetica: anyag-szempontúsága és kívülállása sajátos dialektikájának képlete is lehetne, az, amit mûvészi síkon így fejez ki: Nem mûvészetem ez, ami kívülem van, hanem ez vagyok én, egész emberségem szavakba zártan. "A föl-földobott kõ", mellyel Kassák osztályát megdobálja: õ maga; aminthogy õ a megdobált is, aki így önmaga orcájára üt. - Így mérhetjük meg igazságosan a költõ tömeg-szemléletét, s érthetjük meg e sorokat: Ó, milyen gyalázat lenne, ...ha egyszer ti is csak addig juttok el, ameddig én jutottam! E vallomás és önelmarasztalás akár a Mesteremberek mottója: a munkás emblémája is lehetne. Aminthogy magyarázata annak is, miért oly magától értetõdõ a "mi": a többes szám elsõ személyû megjelölés Kassák szájából.
MI TÁVOL VAGYUNK MINDENTÕL - e megállapítással zárja le Kassák a tagadások sorozatát a Mesteremberekben, és ezzel nyitja meg az emlékezés útját, összegez, és ezen át lépteti munkását a jövõbe. Ezzel von szakadékot a néma szoborcsoportozat és a világ közé: ÜLÜNK A SÖTÉT BÉRKASZÁRNYÁK ALJÁN: - SZÓTLANUL ÉS TELJESEN, MINT MAGA A MEGRONTATLAN ANYAG. Íme, a testet öltött hallgatás, a csönd, mely kezdetben vala, a cetgyomor, mely a proletár Jónást s vele együtt a jövõt: a Kalapácsos embert kibukja. Az elsõ életperiódus, a múlt, az öntudatlanság záróköve e kép: egy fordított Gondolkodót idéz. A némaság s a sötétség együttesen a börtöné: a bérkaszárnyáé. A névtelen emléké.
A "jó" emlék Kassák mûveiben mindig csak átmenet. Vigasz vagy hazavezetõ út, sziget a vándornak, a társtalanság pillanatnyi oldója. Az emlék, amely sem nem jó, sem nem rossz, amelyik csak van, egészen más: õ az igazi ellenség: "az emlékeink a mi legnagyobb ellenségeink... Mennél távolabb kerülünk a múlttól, annál elevenebbekké lesznek emlékeink és fájnak..., mint a sebek, és kiáltásra, sóhajtozásokra vagy káromkodásokra kényszerítenek bennünket. Ma teljesebben élem a múltam, mint annak idején éltem a jelenemet".
Az emlékezõ anyag: e nevet adhatnók a Mesteremberek elõbbi rodini csoportozatának, a megkövült emléknek. Mert emlékszik Kassákban a bérkaszárnyák odvában meghúzódó sötétség: az ágyra járás, a nyilvános klozettek, a szenny: a nyomor, valahogy úgy, ahogyan Angyalföld címû regényében vall az író: "Ó, mondom én is, a munka az emberi élet fundamentuma, de nem a munkát dicsérem, hanem az embert, aki le akarja azt gyõzni. Én tudom, hogy mi az télen a vonatok fékein posztolni, lent a hajófenéken etetni a kazánokat órákon, esztendõkön át, túrni a földet a bányákban, megnyomorodni az alagutak robbanása közben, megvakulni a foncsortól, megsüketülni a kalapácsok zengésétõl, megsántulni a mosóteknõ mellett és általában gyávaságba esni és durva állattá zülleni a szakadatlan munkától. Én ismerem a munkásokat és szeretem õket, mert õk szültek engem, õk ringatták bölcsõmet és õk neveltek föl egy fejjel magasabbra az õ életüknél... És én tartozom nekik azzal, hogy segítsem õket az útra, amin én megyek, s amelyik a világosság földjére vezet."
A regényben, akárcsak a Mesteremberek elõbbi részletében a fõszereplõ: az élõ és a holt anyag. Mert osztálya: az élõ-eleven anyag igaz megjelenítõje volt, ezért idézhette Kassák az élettelenséggel, a csönddel, sötétséggel is - az életet.
Az emlék a késõbbi mûvekben sem halott. Mindössze annyi történik, hogy a "konok látással" szemben az "enyhítõ könyörület lámpása" világít áthatóbban. Mert most már kézen fogja a költõt Proust is, s Az eltûnt idõ nyomában haladó költõt, gyermekkori önmagát Mária, a halhatatlan cselédlány veszi ölébe - vagy ahogyan Kassák nevezi: a könyörtelen könyörület -, és vezetik olvasmány-élményei is, a nagy könyörületesek: Tolsztoj és Dosztojevszkij; viszik örvénylõ vizein az emlékezésnek és feledésnek. Mert még mindig nem lehet nem emlékezni. Emlék rejtõzik a szocialista élmény legmélyén is. A május elsejei ünnepi felvonulás a vallásos processzió áhítatával hat a költõre, s a váteszi látás, melytõl egyfajta messianizmus sem idegen, újra az emlékek színhelyére vezet: "Kis paraszti városkában nevelkedtem, azt mondhatnám, a templomok árnyékában" - írja önéletrajzi regényében Kassák. "De Jézus Krisztussal nem mint a mi urunkkal, hanem mint szenvedõ és lázadó testvérünkkel ismerkedtem meg. Valószínû, hogy ma is van bennem valami keresztényi, de nem a vallásos formulák, hanem a tiszta emberi etika értelmében. Szocializmusom nem elszakadás ettõl az etikától, hanem annak részben következménye, részben szellemi elmélyítése és gyakorlati megvalósulásra való törekvés."
Jellemzõ és máig sem kellõképpen számba vett egybefonódása mindez az "elsõ" és "második" életnek, múltnak és jelennek, a kétféle emléknek, mely mégis egy. Hogy az osztályíró egy idõben az élet írója lehetett: vajon annak az-e az oka - mint Németh László véli -, hogy Kassák függetleníti magát helytõl és idõtõl? - Az. Angyalföld címû könyvében a bérkaszárnya akkor sem névtelen szimbólum, ha az álmodó nyomor megtestesítõje; ugyanakkor a könyörület verseiben az elítélt a bitófa alatt például úgy is jelkép, ha nyakán a költõ anyajegye sötétlik. Ezért van, hogy a Mesteremberekben még az idõtlenség is az idõre figyelmeztet. Az amorf kõtömb épp jellegtelenségével, névtelenségével ígéri a Valakit, épp az "idõ gyalázatával" megnyomorított ember jussán hív új idõszámításra. A bitó alá hajtott fõ alázatával szemben a Mesteremberek a "történet elõtti kor" sírversét fogalmazzák meg. És mégis a könyörület verseiben is ott rejtõzik halkan, sok-sok talánnal tódítva és megkérdõjelezve az ígéret a közös anyajegy mint közös szégyenbélyeg, s egyben az emberi nem közös fémjelzése jogán: TEGNAP MÉG SÍRTUNK, ÉS HOLNAP TALÁN A MI DOLGUNKAT CSODÁLJA A SZÁZAD... MERT A MI CSÚNYA, TÖMPE ÚTJAINKBÓL MÁR ZSENDÜL A FRISS ERÕ, S HOLNAP MÁR ÁLDOMÁST TARTUNK AZ ÚJ FALAKON. - HOLNAP AZBESZTBÕL, VASBÓL ÉS ROPPANT GRÁNITBÓL ÉLETET DOBUNKA ROMOKRA - ÉS FÉLRE AZ ÁLLAMDEKORÁCIÓKKAL! A HOLDVILÁGGAL! ÉS ORFEUMOKKAL! - HATALMAS FELHÕKARCOLÓKAT ÉPÍTÜNK MAJD ÉS JÁTÉKNAKAZEIFFEL TORONY MÁSÁT - BAZALT TALPÚ HIDAKAT A TEREKRE ÚJ JELEKET ZENGÕ ACÉLBÓL - SA DÖGLÖTT SÍNEKRE ÜVÖLTÕ, TÜZES LOKOMOTÍVOKAT LÖKÜNK, HOGY RAGYOGJANAK ÉS FUSSÁK BE A PÁLYÁT, MINTÁZ ÉG SZÉDÜLETES METEORJAI.
Íme, a konstruktõr, a XX. századi új Ecce Homo: maga a gyõzelmes tömeg, vagy ahogyan Kassák nevezi: a kollektív individuum. Jelkép és expresszív megformálás: az. "eszme diktatúrája" hús-vér tagokba bújtatva: ez a Mesteremberek e részletének eszmei-mûvészi képlete. A Mesteremberek valósága több, mint életérzés. Magatartás, létforma is. A néma, megszakított filmjelenetre emlékeztetõ kalapácsos ember a mérföldes lépés lendületével izmaiban nemcsak jelentése szerint, de mint anyag, építmény is: ember-torony.

Kövessük most nyomon mindezek elõrebocsátása után, a Mesteremberek "építményével" egy síkon Kassák életének és szellemi alakulásának, mesterré "tornyozódásának" állomásait, hogy a Mesteremberek mögé a háttért is megrajzolhassuk. Elsõ, a tízes évekig tett világcsavargó útját maga így összegezte késõbb: "ekkor már költõ voltam megoperálhatatlanul". Ausztriai, németországi, belgiumi, párizsi barangolásai már a második életszakasz elõkészületeit jelentik, noha látszólag az elsõ periódus: a nyomor, a munkanélküliség, a létbizonytalanság élménye borítja el a vándort. Kassák költészetébõl csaknem teljesen hiányzik a hazafias motívum; A Ló meghal, a madarak kirepülnek címû versben feltett kérdés mégis a soha-meg-nem-érkezés fájdalmáról árulkodik: Ó, hát mért is szült minket az anyánk, ha nem tudott mindjárt házat is tojni hátunkra? E triviálisságával meghökkentõ kijelentés éppúgy vall hazavágyódásról, mint a már ekkor formálódó, Babitshoz intézett ars poeticában a fiataloknak szóló biztatásról: No, fuss ki a világból! A csavargás élményét összegezõ vers kapcsán sokat hánytorgatott "nikkel szamovár" nemcsak a hontalanság, de a magakeresõ Kassák örökös emblémája marad.
A maga-kísérletezés költõi útja 1910-zel indul. Akár Hajnali könnyekrõl, akár Tavaszi bánatról versel a költõ: a megélt és meg nem élt életet szembesíti: a kettõ közé próbál Babitshoz hasonlóan hidat építeni, a "vágy nyilát" küldve egyik parttól a másikig. A Független Magyarországban s a Renaissance-ban megjelent versek a vándorlás súlyos élményei után és azokkal szemben mind a múlttól való elszakadás kísérletei. Aztán Osvát Ernõt, a Nyugat kritikusát, a "jóságosan kemény embert" ostromolja Kassák "bulldog-harapású" makacssággal, mert õróla tudja, teljes bizonyossággal, hogy elismerése nem múltjának, de fanatikus kitartással kikovácsolt "második" életének, a mûnek szól majd. S a wagneri harsányság a német naturalizmus rikító színeihez, mitikus-szimbolikus világához, a tõt Túri Dani birodalmához vezet; s egyben a Nyugat regényírói rangjához is. Természetes, hogy az író a politikai mozgalomban sem múltját, hanem jelenét kívánta megélni. ír tehát a Népszavába, tagja a szociáldemokrata pártnak, támadja a pártvezetés opportunizmusát: vitázik, politizál, hogy ugyanakkor épp a politika elsõbbségét a mûvészettel szemben elvitassa. Késõbb a Galilei-körhöz kapcsolódó antimilitarista csoportosulás tagjaként a Népszavát veszi célba. 1920-ban, már az emigrációban megjelent költeményében, a Máglyák énekelnek címû, a proletárdiktatúra élményeit és tanulságait összefoglaló eposzában a Szakállas ember, a költõ szószólója hasonló elveket hangoztat a munkásegylet titkárával vitatkozva: a Szakállas mondja: "Ne politikusokat ügyeskedjetek belõlünk" (ti. a fegyvergyáriakbõl). A titkár megkérdi: "Hát mit akarsz, ha nem a hatalmat átvenni?" - A felelet: "A hatalmat megdönteni erõvel: Az új társadalom csakis az erõ testvérszervezete lehet... Ne új törvényekért dolgozzatok, hanem az új emberért... Mit kerestek ezeknél (a forradalmi tömegeknél) a politikával? Ha valaki meg tudná nekik mutatni a saját lelküket! Bennük templomok kupoláznak és az isten is bennük van. Nem velük kell diktatúrát csinálni... hanem bennük kell feltámasztani az eszme diktatúráját." - E gondolat akár a Mesteremberek eszmeiségének és mûvészi ábrázolásmódjának bölcsõje is lehetne. Kropotkin és Elisés Reclus anarchista tanításai a Szabó Ervin (Bartók és Osvát Ernõ mellett a végig tisztelettel övezett mester) példája, a gazdasági harc jelentõségét felmérõ tisztánlátása: mindez egyre élesebb dilemma elé állítja a költõt. Az elsõ út felé - sajátos paradoxonként - múltja, a másik felé jelene késztetné.
Hogy az ösztönöket odabent, s a termelõerõket idekint összebékíthesse, hogy a sivárságból is megteremthesse a hazatalálás lehetõségét: az "ez a hazám" biztató és olykor taszító élményét, József Attila - Kassákkal szemben - újra és újra leszállt eredetéhez, gyökereihez, hogy c tiszta forrásban megmerítkezve eljusson a maga igazi mivoltához, hogy az eltorzult anyagban az. új szépségideált felfedezhesse, s a torz vonásokban egy korszak tükörképére ráismerhessen. A Torzat a szépség mércéjéül emelve, a tömeget úgy, amint van, a romantikus szépségeszménytõl elszakítva, az "értelemig és tovább" lendítve, a költõ önmagát lökte elõre és mérte a mindenséggel. Kassák - legalábbis szándék szerint - a tömegtõl való különállását hangsúlyozta, szerinte mind a forradalom, mind a tömeg: állandó lehetõség ugyan. A sokaság azonban "csak kifejezõ formája lehet a forradalomnak", és nem annak formáló ereje. Ezért kéri számon a Máglyákban az igazi forradalmi vezetõt Kassák, távoli vágyálmával válaszol. A munkásnak elõbb mesteremberré, alkotóvá kellett volna lennie, hogy a túl korán megvívott forradalmi eredményeket meg is tarthassa. Mert "a szabadság a legszigorúbb kaloda a közepességnek". A forradalomnak s az embernek is szüntelenül érlelõdnie kell, de "a harc hevítése nem föltétlen a gyõzelem sürgetését jelenti". Az örök forradalom eszméjének korai megfogalmazása ez, melyet még évtizedek múlva is így határoz meg az író: "sem a gazdasági javak elérésével, sem elvi kiegyenlítõdéssel nem érhet véget a harc". Veszedelmes világnézet ez: a spanyol Unamunót, akinek védelmére Kassák megfogalmazza, ez téríti egyre jobbra, s láttuk ennek baloldali vadhajtásait is. Csakhogy Kassák nem az osztályharc erõsödésével, hanem épp fordítva, e harc másodlagossá fokozásával képzeli el a maga szellemi forradalmát, amikor politika és agitációs munka: a közvetlen ráhatás módszerét a mûvészi meggyõzés alá rendeli.
Ezt szeretné megvalósítani Kassák 1919-ben is, de mást várnak tõle: konkrét politikai harcot. Részt is vesz a mûvészeti bizottságok munkájában, de közben szeretné megõrizni függetlenségét: nem engedi át lapját a forradalom szócsövének, párt és mûvészet különvalóságát hirdeti, s bár maga, mindenkit megelõzve, proletárdiktatúrát követel, õ az elsõ, aki megkérdi: "Csak ennyi?" De hát mit várt a forradalomtól? A sokaság egyszerre történõ "megkrisztusodását", azt, hogy ne ugyanaz a tömeg tapsoljon a forradalomnak, amely azelõtt a hadba menõket ünnepelte. Kassák azt szeretné, hogy a "nagyokat kiáltók" azok legyenek, akiket forradalmi múltjuk: életük erre elrendelt. Társak után kutat, de közben állandóan mindenkivel összeütközésbe kerül. Szeretné a proletárforradalom eredményeit azonnal továbbvinni, ezzel szemben - mint panaszolja - az esetlegességekkel találja magát szemközt.
Kassáknak manapság szemére hányják szocialista szemléletében az esetlegességek, a véletlen eluralkodását. S ebben van igazság. Csakhogy , akik a költõ "érzelmi szocializmusára" hivatkoznak, vagy akik - mint Szabolcsi Miklós is - tömeggyûlölete (?) révén kiiktatják a szocialista irodalomból, rendszerint elfeledkeznek arról, hogy Kassák a tényleges esetlegességek elleni harcában téved el alapvetõen szocialista meggyõzõdésétõl, s jut maga is a véletlenek útvesztõjébe, aminthogy - erre is van bõven magyar és idegen példa is - a dogmatizmus elleni küzdelem a makacs ellenállóból olykor dogmafaragót formálhat. Kassák Lajos nem volt mentes igazának dogmatikus megfogalmazásától sem, noha már a Máglyákban figyelmeztet erõ és hatalom fogalmának tisztázására. Mégis: 1945-ben õ mondja ki elõször: "Meggyõzõdésem, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszközök a célt... Ebbõl következik, hogy sohasem az ellenfél gyöngeségére spekulálok, hanem bízom a magam erejében." Akárcsak a másik nagy Nietzschetanítvány, Babits, õ is eljut oda, hogy az akaratban ne az erõszak, hanem az egyén jogát, az egyéni kiteljesedés célját, az élet értelmét lássa.
A Ma címû lap bécsi számában Kassák "egy magát emberré váltani akaró osztály" nevében szól minden ország mûvészeihez a Máglyákhoz nagyon hasonló megfogalmazásban. Hitet tesz itt is, akárcsak az eposzban a soha meg nem szûnõ harc mellett, kimondja itt is a szellem primátusát, aminthogy mindkét írása kollektív etikát sürget. Ez erkölcsi szempontokat szem elõtt tartó szemlélet vezeti permanens forradalom és élet szembesítéséhez, s a meggyõzõdéshez, hogy a forradalom: élet. Nem a nietzschei veszélyes, de az igazi élet. A forradalmi tömegek tehát az élettel találkoznak. E szemlélet fon szoros kapcsolatot a Mesteremberek és a Máglyák közé: A Kalapácsos ember Kassák szemében a megtestesült életlendület, a szó bergsoni, de még inkább sajátos kassáki értelmében.
A Mesteremberek az élet szülõi és örökké kielégíthetetlen élvezõi is. Pogány istenek, kiknek nem kenyere az aszkézis. Az a Nagyúr, akivel Ady is megvívta a maga harcát, akivel szemben a költõ gyõzõ és legyõzött is. - ÉS MEGEJTJÜK AZ ÉRETT, PÁRATLAN ASSZONYOKAT, HOGY ÚJ FAJTAT DAJKÁLJON A FÖLD - e mondatból még inkább kiviláglik, miért határolja el magát a költõ a hõsöktõl is, kik ájultan hevernek szerte a harctereken. Kassák szerint a "mártírhalál dicsõítése ugyanolyan semmivé silányítja az eszméért harcoló szocialistát, mint az ellenfelet"; a cselekvés közben hozott áldozat persze elkerülhetetlen, de a költõ ne a hõsi halált dicsõítse, hanem az életet. Ez elvéért perbe fogja a harmincas évek végén a militarizmus, s ugyanezért vádolják manapság, mert "bukolikus idillekhez" menekült. Kassák mindannyiszor az élet jogával érvel. Mert van vitalizmusának az alulról jöttékre jellemzõ vonása. Az, amit Illyés "szent-zsugoriságnak", "gyönyörû éhségnek" nevez, s ami Kassák soha-meg-nem-elégedésének is jellemzõje. Az emigrációban született s itthon a Tisztaság könyvében megfogalmazott magatartásról van itt szó, mely szerint: Ha nincs kenyerünk, akarjunk kalácsot enni. Ami a bécsi Ma hasábjain s az elõbbi megnyilatkozások szerint azt is jelenti: "Ahhoz, hogy közönséges emberek lehessünk, az emberfölötti emberig kell kívánkoznunk." E pontban találkozik Kassák "elsõ" élete mûvészi meggyõzõdésével: "Ahhoz, hogy érdemesen írni tudjak, közvetlen élményre van szükségem" - összegez az író önéletrajzi regényében. - "A mozgalom az, amibõl táplálkozom, s a mûvészetem az, amiben új formában realizálódnak élettapasztalataim. S örökösen elégedetlen vagyok a mûvészetemmel, s örökösem elégedetlen vagyok a mozgalommal."
Miért kérik mégis számon az író helyett mûvétõl, a Mesteremberektõl alkotói hûségét? Kassák maga is vétót emel a mûvész ilyetén való behelyettesítése ellen: "Nevetnem kellett - írja a hetvenöt éves költõ -, hogy a kritikákban összehasonlítás történt a Mesteremberek és a Máglyák énekelnek között az elõbbi javára. Követelték, hogy maradjak a Mesterembereknél... elfeledkezve arról, hogy miközben évekkel ezelõtt írt mûvem eredményeit követelik rajtam, megváltozott társadalmi körülmények, sõt világviszonylatok között - akaratlanul is örök nyugtalanságomat, új lehetõségek iránti kíváncsiságomat, tudatos erõfeszítésemet dicsérik. - A Mesteremberekben tiltakozó (kiemelés tõlem: F.I.) deklaratív hangot szólaltattam meg, azonosulva a történelmi pillanatok követelményével, a Máglyák énekelnekben az aktív humanista lelkesült hangján szóltam, megbecsülve azt, ami körülöttem és bennem történt." E meghatározás szerint tehát a Mesteremberek az indulás, a Máglyák a beérés mûve.
Amit tehát a Mesteremberek elsõ soraiban megfogalmaz, ugyanaz ölt formát évtizedek múlva is: a költõ, újra és újra elhatárolja magát, hiszen a mûvészet önmagában is kívülállás, mivel a "világ általunk ismert szellemi vagy materiális dolgai mellett" - értéktöbbletet jelent.
Értéktöbblet Kassák felfogásában a mûvész is, ezért nem a tömeggel, de "önmagával kell azonosulnia". S a prózai mûvekben elkezdõdik a magakeresés reménytelen ámokfutása. Regényhõseivel együtt Kassák is útra kél. Az Utak ismeretlenek, de kényszerítõek. A hõsöknek a megérkezés reménye nélkül kell vándorolniok, mert "még nem érték cl önmagukat". Utazás oda és vissza, Kaputól kapuig: már a novellacímek is jelzik, hogy önmagától önmagáig visz ez úttalan körforgás. Az Akik eltévedtek címû regény "se hús, se hal" ügyvédjétõl, a népbõl kiemelkedett és talajtalanná vált értelmiségtõl az Egy ember keresi magát címû kulcsregényig, Kassákig és alteregójáig, a 40-es években alkotott mû hõséig, Dorogi Károly festõmûvészig vezet az író magakeresõ útja. Jellemzõ paradoxként: e hõsök az elszürkülés, a "kispolgári szatócs" életforma elõl menekülnek, ugyanakkor Kassák õket a naturalista szürkítés módszerével hívja életre. Regényalakjai tehát épp azzal az írói szándékkal kerülnek szemközt, mely szerint többek környezetüknél, így a sajátos kassáki "értéktöbbletelmélet" megcáfolói is.
De hát hol a ház, a közösség, melyben a szellem embere otthonra talál? E kérdéssel szabódik a 30-40-es évek írója még mindig. És ott áll egymaga a Nyugat ünnepi estjén a dobogón, ahonnan az. õt köszöntõ munkások épp levonultak. Nézi egykori társait, akik lassan az egybegyûltek háta mögé húzódnak. Nekik panaszkodik: "Én a munkásokhoz tartozónak vallom magam, de valójában közöttük sem érzem magam otthon." Otthont számára csak azon dolgozó testvérei kínálhatnának, akik "elsõsorban azért foglalatoskodnak az anyaggal, hogy azon keresztül kifejezzék emberségüket": tehát a Mesteremberek. Késõbb, a Nyugat háborús ankétján mégis az anyag rabszolgáitól várja a háborút elsöprõ újabb forradalmat. E Janus-arcú tömegszemléletrõl Kassák kortársainak többnyire elítélõ véleménye van: sajátos módon: míg a minõség forradalmát hirdetõ írók többnyire helyesléssel találkoztak - olykor a tömegek részérõl is -, addig Kassák minõség-koncepciója csaknem minden oldalról heves támadások céltáblája lett. Különösen 1937-ben írott Egyén és tömeg címû írása váltott ki vitát. Bálint György az, aki ezúttal is érvekkel tapint rá a lényegre. Miután a korszak legjobbjaival együtt maga is a nietzschei filozófia emlõibõl szakadt le, jól látja Kassák tömegszemléletének nietzschei rokonságát, azt, hogy az író nem tesz különbséget a sporttribünöket, a rossz színházakat és mozikat megtöltõ nyárspolgártömeg, a közéleten uralkodó sokaság s a közéletbõl kiszorítottak, félreállítottak, az elnyomottak, a "megszégyenítettek és megalázottak" komor és "nehéz lélegzetû sokasága", a társadalom "csilléseinek", az "örök Toldi Miklósoknak kisemmizett légiója" között. Elsõ olvasásra igazat kell adnunk Bálint Györgynek. Ám, amikor Babits követendõ példáját állítja Kassák elé, egyszerre szükségét érezzük annak, hogy a Babits-Kassák párhuzamot közelebbrõl megvilágítsuk.
Érintettük már az elõbbiekben, mit jelent hatalom és erõ fogalmainak szétválasztása Kassáknál, s azt is, hogyan jut el Kassák Babitscsal együtt oda, hogy a nietzschei elvet: az erõ jogát az egyén jogával helyettesítse be. Babits e tézist épp Széchenyi-esszéjében mondja ki, és épp abban az idõben, amikor a nemzeti megmaradás kérdése, egyfajta passzív rezisztencia konzerváló, nem megõrzõ lehetõsége foglalkoztatja. És itt kell leszögeznünk, amit eddig nemigen vetettek fel Kassák révén: ez író mûvébõl a nemzeti hovatartozás problematikája teljesen hiányzik. Amikor tehát Bálint György a "puszták népét", a "viharsarok népét", az "örömtelen magyar népet" mint közösséget számon kéri, voltaképp süket fülekhez szól. Mert a nemzet a korabeli magyar írók többsége számára - ha csak a "nem sokaság, hanem lélek" alapon is - azt a közösséget jelenti, mely a szociális kérdésekre is legfogékonyabb. Kassák ezt a fogódzót már kezdetben ellökte. Maradt számára az osztály mint nemzet és mint fajta is. Tehát a sokaság. Ennek elõrebocsátásával: lehetséges-e Babits és Kassák tömeg-szemlélete között érintkezési pontokat találni? Amikor az elõbbiekben a két költõ indulásáról szóltunk, lemérhettük a kettõjük közötti szakadékot, mégis már akkor érzékelhettük, hogy a proletár Jónás s az odiprofanum vulgus arisztokratikus megfogalmazója: hogyan találkoznak a maguk Ninivéjében. Mert bár Ninive: az árusok, a mímesek és a mívesek együttese a muszáj-prófétaságot indukálja, mégis Babits szerint: a siker, a cél elérésének reménye nélkül is szólni kell, mert a szó maga a tett, s ugyanilyen okokból Kassák szerint tenni kell, mert a szó sosem azonos a tettel. Az örök forradalom örökös várakozója tehát csakis a tettben lendülhetett volna együtt a tömegekkel, csakis az ünnepnapok és a gyász óráiban: elhatároló és elhatározó pillanatokban azonosulhatott teljesen - és azonosult is ilyenkor! - osztályával. Amikor Kassák élete mérlegét olykor felállítja, mindannyiszor tettei leltárát sorakoztatja fel. Midõn tehát a tömegek passzivitását, Krisztushoz és Luciferhez egyformán szegõdõ tompaságát, a szavakban kiélt és kiégett tettet kéri számon, voltaképp önmagát, a maga alkotói mivoltát, a teremtõt, a lelket állítja szembe a sokasággal. Ám ha a szó önmagában nem is - jellemzõ paradoxként -, a mûvészet mégiscsak egyetlen formája a tettnek, miután a mûvészet: élet, s mert élet a forradalom is. Ha tehát szó és tett viszonylatában Babits és Kassák ars poeticája különbözik is, mûvészetszemléletük nagyon is közelálló. Babits mérte vágyait "kevesebbre", amikor a minõséget, a nemzetet, a szépséget: az. emberiséget a lélekben kereste. És Kassák volt a telhetetlenebb (pedig "földhöz-ragadtabb"), amikor osztályában egy nép, nemzet s az egész emberi nem legkiválóbb jegyeit: a lelket, az alkotói rangot, a Mesterembert sürgette.
A két költõ közül Kassák a romantikusabb, õ a nagy helycsere, a romantika egyénkultuszát a kollektív individuummal, egyfajta új Übermensch-sel behelyettesítõ - utolsó romantikus. Hadd mondjuk ki: a magyar irodalomban a "legmaterialistább" idealista: az anyag álmodója. És mégis e romantikus író - hogy a paradoxonok sorát kikerekíthessük - egyetlen dolgot lát valóban rideg tárgyilagossággal: saját individualizmusát: "Ifjúkoromban - írja épp 1945-ben - ugyanolyan voltam, mint ma vagyok, nem emlékszem rá, hogy barátaim és szeretõim, riválisaim és ellenségeim egyszer is el tudtak volna téríteni valamikor megkezdett utamról, hogy késõbb panaszkodnom kellett volna ellenük. Mindazért, ami történik velem, vállalom a felelõsséget - önmagam elõtt. Nem különb vagyok a többinél, hanem más, önmagam vagyok, nyilván ebbõl a kiegyensúlyozott zártságból következik, hogy nemegyszer a hozzám közelebb állók is önzõnek és gõgösnek tartanak. Olyasvalakinek, aki nem érez együtt a "közösséggel", mindennél fontosabb elõtte a maga dolga. Némi igazság van az elképzelésükben. Válóban senki sem láthatta, hogy jajveszékeltem volna mások szerencsétlensége fölött... de sohasem törtem mások javai ellen, és legfõképpen nem törtem mások ellen azért, mert származásukban, vallásukban, felvett modorban vagy alaptermészetben különböznek tõlem... Nem tanácsokat osztok s nem parancsolgatok, hiszem, hogy úgyis rám ismernek és megbecsüléssel illetnek, ha csakugyan tiszta, öntudatos és kiegyensúlyozott tudok maradni köztük."
Nem lett igaza. Sem abban, hogy az elkövetkezendõ idõkben megbecsülték volna, sem abban, hogy az 1945 elõtti idõszakban mindenkor "kiegyensúlyozottan" viselkedett volna. Ám, hogy tiszta és öntudatos maradt, ahhoz nem fér kétség.
E mondattal akár be is fejezhetném írásom, miután a 80. születésnapjára szánt sorokkal már nem rekeszthetem be. Akkor a Tisztaság könyvébõl idéztem a költõ búcsúszavait: "Most összeszámolom vagyonomat, kivonom belõle, ami kivonandó, aztán lefekszem aludni, mert reggel újra kell kezdenem mindent." Azóta aztán Kassák Lajos végleg lezárta számadását: reggel már nem kezdi újra. Kész a leltár.
Úgy érzem (most sokkal inkább, mint életében), rendeznem kell vele egy adósságom. Amikor ugyanis megküldtem tanulmányom, Kassák úgy vélte, túl könnyû megoldást választottam, midõn véleményem Bálint Györgyre bíztam. Ki akart ugratni kényelmes állásomból, hogy nyilatkozzam Bálinttól függetlenül is. Megtettem. Levélben is. Mégis: 80. születésnapján félig tréfásan ugyan, de "tömegizmust" olvasott a fejemre. Nem értettem: hisz én nem vitatkoztam; azt állapítottam meg, amit õ maga fennen hirdetett. De õ újra és újra meg akart gyõzni igazáról, halála elõtt néhány héttel is: "Bálinttal együtt Maga kifogásolja, hogy nem akarok a tömeggel azonosulni. Igaz. így van. Egy életen át azon dolgoztam, hogy a tömeg azonosuljon velem."
Úgy érzem, akkor fejtettem meg igazi titkát. Ez volt a "seb-nem-ismerõnek", problémátlannak kikiáltott Kassák egy életet betöltõ problémája: a tömeg. Ez volt tornya, mely levetette. Solness volt. Toronyõr s a tornyával birkózó mesterember is. Ezért mondhatta volna el Kassák a fausti toronyõrrel, Lynceusszal együtt, hogy arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen. És mert hûséget esküdött a toronynak: a torony volt sorsa is. Ezért volt szép minden, amit látott fentrõl. Kassák Lajos valóban megélheti Lynceus sorsát, elmondhatja: El, messze tekintek, - S látok közel, - Hold s csillagot, mindent...

1967.

FODOR ILONA

Kedves Kassák Lajos,
mindenek elõtt fogadja õszinte jókívánságaimat születési évfordulója alkalmából. "Elkövettem" ez alkalomból az Új Írás megbízásából egy tanulmányt is, bár nem hiszem, hogy Szabó Györgynek ez megfelelne. (Legutóbb ugyanis õ adta vissza ugyane folyóirat szerkesztõjeként az ugyancsak Önrõl írott cikkemet.) Ez írásom a már Önnek megküldött tanulmány rendezettebb változata. Nekem azonban nincs szerencsém Kassák Lajossal. Szerettem volna ugyanis nagyon szépen megírni mindazt, amire Ön megtanított, de valahogy úgy érzem, ez sokkal nehezebb, mint más írók esetében. Önrõl nem lehet "szépen" írni. Önrõl csak "igazat" lehet mondani. Ez az igazság - elõbb-utóbb rájövök - nagyon relatív.
Errõl gyõzõdtem meg akkor is, amikor az Ön cikkét, illetve az Önrõl írott cikket a louvaini "Recherches sur l'Europe Centrale" címû folyóirat szerkesztõje közlésre elfogadta, ki is fizette. S errõl gyõzött meg az itthoni hatóságok figyelmeztetése, hogy külföldön a jövõben publikálnom nem tanácsos. Bajom az ugyancsak Louvain-ben megjelent Illyés-cikkem miatt gyûlt meg, mely két részben és francia nyelven látott napvilágot, s melyért államellenes izgatás miatt eljárást indítottak ellenem, mely miatt házkutatást és tíz órai kihallgatást szenvedtem el, hogy aztán a legfõbb ügyészség jóváhagyásával az eljárást megszüntessék, és azt velem írásban közöljék. Megrokkantam egy kissé, de írnom itthon engedélyeztetik. Mint láthatta, az Új Írásban is megjelent utóbb írásom Kodály Psalmusáról s a Kortársban Babits Jónásáról, a Valóság pedig egy Bartók-írásomat fogadta el és adta le épp most nyomdába. Tanítani viszont képtelen vagyok, annál is inkább, mert az írásban történt figyelmeztetés miatt a pedagógus-hatóságok engem gimnáziumból általános iskolához és napközibe osztottak be. A figyelmeztetés pedig abban áll, hogy külföldön többé nem publikálhatok.
Mindezzel azért vettem igénybe türelmét (senkinek nem beszélek errõl), nehogy azt higgye, hogy áltattam a közléssel. Muzslay István az Önrõl szóló tanulmánnyal igen meg volt elégedve, nem rajta múlott tehát, hogy az írás közlésétõl elálltak. Különben is: Ön iránt igen nagy az érdeklõdés francia nyelvterületen, így Belgiumban is. Erre enged egyébként következtetni az Önrõl kiadott francia nyelvû versgyûjtemény is.
Megismétlem tehát jókívánságom. Higgye el, szívbõl jön. Nagyon-nagyon békés éveket kívánok még, és bocsássa meg, ha írásom nem sikerült olyanra, amilyenre szerettem volna. Ha az Új Írás nem tart rá igényt, megpróbálom még a Valóságnál: ott is kértek tõlem tanulmányt Önrõl. De ha a közlés nem is sikerülne, elmondhatom mégis: örültem, hogy Önnel és mûveivel közelebbrõl megismerkedtem. Magam is alulról, a magam erejébõl indultam: ezért tudtam átérezni azt, hogy csakis így lehetett Önnek is célt érnie.
Búcsúzom tehát. Köszönök mindent, amit Öntõl e cikk kapcsán kaptam.

Szeretettel köszönti:
Fodor Ilona
1967. I. 31.

Kedves Fodor Ilona
Köszönöm levelét és gratulálok a tanulmányához. Egyenesebb vonalúnak és összefogottabbnak vélem, mint elõzõ fogalmazványát. Mélyreható az elemzése és áttekinthetõ a kompozíciója. Sajnálom, hogy elhelyezése nehézségekbe ütközik. De semmi kétségbeesés: a Szabó György-féle gonosz viselkedést is el kell bírnia az embernek. Persze nem úgy értem, hogy szó nélkül tudomásul vegyük az okvetetlenkedéseit. Majd adódik valami alkalom, és valaki letöri a szarvát. A pimasz játékok így szoktak végzõdni.
Közben átérzem a Maga helyzetét. Házkutatás, letiltás, lefelé buktatás - kicsit sok a jóból. Hasonló kellemetlenségeken magam is átmentem. Ne "rokkanjon" bele, ha így van, reméljük, hogy holnap másképp lesz. Kapaszkodjunk meg, hogy a felszínen maradhassunk. Különben az az érzésem, hogy az Új Írás ezt a tanulmányát most cl fogja fogadni.
Ha mégsem így történne, adja a Valóságnak - õk más szögbõl néznek engem, mint Sz. Gy.* Komoly lap és igényli a mélyebben járó írásokat.
Még egyszer köszönöm a küldeményét, születési évfordulómnak adott jókívánságait, és kérem, gondoljon rám továbbra is megbecsüléssel.

Szívélyesen üdvözli
Kassák Lajos
1967. II. 3.


Kedves Kassák Lajos,
mint láthatja, ez a negyedik változata írásomnak s egyben út is a szokásos életrajzi összefoglalótól az õszinte tiszteletadásig. Én tehát fordítva jártam el, mint Szabó György: minden változatban egyre inkább törekedtem arra, hogy Önt megismerjem. Úgy érzem, hogy ez némiképp ez utolsó változatban történt meg; elõbb ugyanis - bármily furcsán is hangzik: - meg kellett szeretnem Önt. És erre Ön általában kevés lehetõséget adott még tanítványainak is, mivel sose mutatta ki szeretetét. Nagyrabecsülésével, értékelésének látható jeleivel ha meg is tisztelte tanítványait, mûvei igen mélyen elbujtatva vallanak arról, hogy az acél-vértezet alatt, a sokat emlegetett "zord" külsõ mögött, Önnek, a Komlós Aladártól "sebnem-ismerõnek" aposztrofált írónak lélektani konfliktusai lennének. Nem hiszem, hogy utóbb szerzett "polgári csökevényeim" lennének az okai, de én a vasmunkás lelkére pályáztam, és úgy gondolom, hogy ez utóbbi írásomban rá is tapintottam a lényegre. Ön persze, szokásos mosolyával, megerõsítheti azt, amit Arany János így fejezett ki egy költeményének insinuált belemagyarázás kapcsán: "gondolta a fene", azaz Ön is joggal mondhatja ma, hogy a Mesteremberekkel egészen mást akart mondani, illetve hogy a költeménynek más szerepe van az Ön költészetében, életmûvében. Én azonban így éreztem igaznak, s ezért kellett így leírnom. Most tekintem véglegesnek írásom.
Meg kell újra mondanom, nehéz dolog olyasvalakibõl kihámozni érzelmeket, aki maga titkolja és szublimálja értelmi megnyilatkozásokkal lélektani problémáit. Hogy végül is Önbõl egyfajta proletár Jónást faragtam, annak oka az is lehet, hogy közvetlen elõtte és közben Babits Jónásával foglalkoztam. Sükösd Mihály, a Valóság címû folyóirat szerkesztõje szerint a Mesteremberekrõl írott tanulmányom jobb, mert konkrétabb Babits könyvérõl írott elmefuttatásomnál. Sükösd azt tartja elõrehaladásnak, hogy az Ön életmûvét a valósággal szembesítettem, s hogy így az asszociációk-adta bakugrások helyett a tények szabták meg munkám logikai menetét is. Ezt azért írom ide örömmel, mert Ön utóbb, telefonbeszélgetésünk folyamán azt mondta, hogy Jónásról írott tanulmányom a legjobb, amit errõl a mûrõl írtak. Ne vegye azonban szerénytelenségnek, hogy írásom kommendálom és pertraktálom, de Sükösd és az Új Írásnál Baranyi a megmondhatói: épp most válaszúthoz érkeztem. Ilyen nemcsak íróknál, de laikusnál is elõfordul. Most keresem az utat, hogyan tudnám megközelíteni még inkább "modelljeimet", hogyan írhatnám meg írókról, költõkrõl az igazat, hogy az ugyanakkor ne csak az én igazam legyen, s hogy ugyanakkor azok is elfogadják, akik maguk marxisták ugyan, de helyet adnak a nem-marxista: az önmagában való igazságnak is. Ezt nem dicsekvésképpen szögeztem le, nincs azon sem szánni-, sem dicsérnivaló, ha valaki nem marxista. Én a történelmi tényekhez s az objektív valósághoz szeretném tartani magam, de nem kívánom citálni Lenint, ha annak nem látom szükségét. Leheteti volna, persze, az Ön életmûvét is a marxizmussal-leninizmussal szembesíteni. De ha Ön ezt életében, életével nem valósította meg, úgy én is hiábavalónak éreztem. Mindazonáltal Ön vezetett el életmûvével, hogy megírtam életem "leghaladóbb" írásmûvét. Hogy a Szabolcsi Miklós-féle "haladók"-kal így is ellentétes véleményt képvisel, az annál szomorúbb. Most úgy látszik, hogy a Valóság közli is írásom. Sükösdnek tetszik (én a fiatalabbak közül õt tartom a legokosabb és legtalpraesettebb kritikusunknak), most olvassa a többi szerkesztõ, aztán csak "felülrõl" ne nyúljanak bele a dologba, mint állítólag (Fábián Gyula szerint) a Kortársnak évekkel elõbb beadott Kassák-tanulmánnyal tették. De ha nem is kerül közlésre írásom, kérem, fogadja el tõlem nagyrabecsülésem és - szeretetem jeléül. Olvastam a nagyon megható, de se-füle-se-farka megemlékezéseket a Kortársban: Gyergyai is jobban tette volna, ha egy "kassákos" apológia helyett egy tényekre alapuló, õhozzá és Önhöz méltó esszét, értékelést írt volna. Csakhogy, nekem az az érzésem, hogy épp ettõl tartanak egyesek Szabolcsi jól szervezett kampánya miatt. Higgye el, Szabó György csak eszköz ebben a méltatlan támadás-sorozatban, melynek Szabolcsi a korifeusa. Én õt a magyar irodalom, a magyar kultúra legnagyobb ártójának tartom, csak annak örülök, hogy rosszindulata, ha határtalan is, tehetsége minimális, íráskészsége pedig: nulla. Ha itt egészséges ellenzék lenne, mármint a Szabolcsi-félék ellenzéke, ki lehetne õt készíteni a saját bornírtságánál fogva. No, de abbahagyom, mert Szabolcsi szidásában sose merülök ki. S ilyenkor elgondolom, hol vannak a "régi jó idõk", amikor Kassák Lajos a "rettenetes nagy hamu alól" kidörgött ellenfeleire?! Hol döröghetünk mi a magyar irodalom megrontóira, hisz még "enyhe újévi átkot" sem rebeghetünk rájuk...
No, de mindegy. Aki grafomániás, így is ír, mint jómagam. Megfogadom, hogy nem teszem, aztán mégiscsak újrakezdem. Nem lehet nem írni. Még így, gúzsbakötve, aesopusi nyelvre ítélve, körülírásokra kényszerítve - még így sem lehet hallgatni. Nincs mit tenni.
Hát ezért zavartam Önt az utóbbi idõben írásommal, ilyen problémák tétetik le velem a tollat mindannyiszor, s ilyenkor fordulok többnyire azokhoz, akik öregségükre is megtartották önmagukban való hitük, mint Ön is. Mert sajnos a mi "meszes-gödör" nemzedékünk maholnap nem hisz már semmiben...
Ezzel búcsúzom, maradok tisztelõ híve

Fodor Ilona
Budapest, 1967. márc. 8.

Ui. Írásom újra kérte a "Recherches sur l'Europe Centrale" c. louvaini folyóirat: francia nyelven közölné. Írtam a közvetítõ irodalmár ismerõsömnek, hogy a Szerzõi Jogvédõ itthoni kirendeltségéhez forduljon, de elõre tudom: nem sok eredménye lesz. Egyébként: ez utóbbi példányt megtekintésül elküldtem nekik, nehogy az elsõ Kassák-ismertetõ alapján határozzanak.


Kedves Fodor Ilona
Köszönöm, hogy elküldte a tanulmányát. Azt írja mellékesen, hogy nem szeret engem és én mégis komoly érdeklõdéssel olvastam a tanulmányt. Jóllehet nem értek mindenben egyet Magával, de elismerem, hogy mondanivalója õszintének és koncepciózusnak hat. Sok szép észrevétele van, s amit gondolt, azt keményen, etikusan ki is mondta. Sajnálom, hogy nálunk nem tudja megjelentetni. De az sem rossz, ha franciául lát napvilágot. Kritikusai akadékoskodásának nem Maga és nem is én vagyok az oka. Az okot ismerjük, de ellene tenni semmit sem tudunk. Fontos, hogy kitartással dolgozzunk tovább is.

ót kívánva üdvözli
Kassák Lajos
1966. II. 4.

Budapest, 1967. III. 12.


Kedves Fodor Ilona,
megkaptam tanulmányának újabb fogalmazását, és mindjárt el is olvastam. Valóban komoly elismerést érdemel igazságkereséséért és fáradhatatlan szorgalmáért. Írásaimnak sok, még fel nem tárt részletére rámutatott, helyes megértéssel - de a végén Maga is beleesett a politika csapdájába. Tudom, hogy újból megharagszik rám, és mégis meg kell mondanom, hogy kár volt fejemre olvasni Bálint György cikkét. Nem egyéb az egy idealista beállítottságú polgári zsurnaliszta monológjánál. Bálinttal együtt Maga is azt kifogásolja, hogy nem akarok a tömeggel azonosulni. Igaz. Így van. Egy életen át azon dolgoztam, hogy a tömeg azonosuljon velem. Meggyõzõdésem, hogy a tömegbõl, heterogén összetétele miatt hiányzik minden egyértelmû, egyakaratú kezdeményezés. A forradalmakat és ellenforradalmakat mindig a korszerûen kiváló egyéniségek kezdeményezik, és szervezik egységes erõtényezõvé a tömegeket. Ne menjünk vissza az isteni Prometheusig - gondoljunk Dózsára, Marxra, Leninre. Talán nem õk dolgozták ki a szociális államforma elméletét, nem õk szervezték aktív egységekbe a tömegeket? És a francia forradalmat nem az ellenforradalmi egyedek buktatták meg a volt "forradalmi" tömegek segítségével? Szerintem az egyéni kezdeményezõk nem hasonulhatnak a nagy részében erre-arra mozgó tömeggel. A forradalmi kezdeményezõk feladata, hogy magukhoz vonzzák és forradalmasítsák a passzivitásra és megadásra hajlamos tömegeket. Erre kegyetlen példákat mutat fel a mi országunk mai történelme is.
Nem akarok errõl a kérdésrõl tanulmányt, annál inkább sem, mert feltételezem, hogy Maga tudásánál és alaptermészeténél fogva ebbõl a néhány mondatomból is megért engem.
Kívánom, hogy szívósan és nagyon átgondoltan dolgozzon tovább is. És ne haragudjon rám néhány, talán keményen hangzó megjegyzésemért.
Más az agitátor tömegdicsérete és más a vezetõ egyéniség viszonya magához a tömeghez.
Szívélyesen üdvözli
Kassák Lajos

Kedves jó Kassák Lajos,
elõször is téved, ha azt hiszi, hogy az igazságért megharagszom, utóbb sem azért dühödtem meg, mert alapjában igaza volt, hanem mert lecsapta a telefonkagylót, tehát nem érvekkel gyõzött meg. Most is: inkább büszke vagyok rá, hogy vitára érdemesít, tehát eszem ágában sincs megsértõdni. Egyébként ezúttal nincs igaza. Én nem ezért idéztem Bálint Györgyöt, hogy "politizáljak", hanem, hogy azt bizonyítsam, amit Ön is megerõsít, hogy nem a tömeghez kíván asszimilálódni, hanem a tömeget kívánja önmagához emelni. Ezt a gondolatot fejtettem ki egész írásomban, tehát sem Önt, sem önmagamat nem hazudtolhatom meg a végsõ konzekvenciák levonásakor. Mindössze annyiban értek egyet Bálint Györggyel, hogy Ön csak a tömeget ismeri el, és nem tesz különbséget a kétféle tömeg között. Ezt a tényt sem elítélõleg hangoztattam. Magam is csak elméletben ismerem a "kétféle" tömeg közötti különbséget. Illetve elméletben szükségem van arra, hogy elképzeljek egy közösséget, népet, valakiket, akik miatt és akiknek érdemes írni. Ha ebben nem hinnék, képtelen lennék egyetlen sort is rögzíteni. A gyakorlatban azonban csak a villamoson lökdösõdõ embereket, a sport-õrülettõl megkótyagosodott kiabálókat s végtelen butasággal rám meredõ szemeket látom, melyektõl mindannyiszor elijedek. Viszont nincs meg bennem a bátorság, hogy magamnak is elismerjem, hogy csak ez van, hogy az a másik tömeg nem létezik, melynek hol a nemzet, hol a nép nevet adományozom, akiket olykor megvetek, olykor magaménak vallok. - Ha figyelmesen elolvassa írásom utolsó részét, rájön, én nem vontam le következtetést abból, hogy ön a kétfajta tömeget - mert van hozzá bátorsága - egyazon közösségnek tekinti. Nekem, még mielõtt e nemzettel teljesen leszámolok - sajnos, eléggé közel állok hozzá -, még szükségem van illúziókra. Tehát gyáva vagyok. Ennyi az egész. Mert nem olyan könnyû elszakítani azt a bizonyos "köldökzsinórt". Önnek sem sikerült, ami eleve ellentmond Bálint György írásának.
Mindezt szükségesnek tartottam még megírni, s egyben szerettem volna megköszönni, hogy válaszolt leveleimre. A magyar íróknak ez nem kenyere. Ön ebben is kivétel.

És ezzel búcsúzom; még egyszer sok örömteljes születésnapot kíván:
Fodor Ilona
Bpest, 1967. III. 16.

Kedves Kassák Lajos,
még egyszer zavarom, bocsásson meg érte: de amennyiben van a kiállításáról való mutatója, illetve kalauza, kérem, ajándékozzon meg eggyel. A továbbiakban szeretném irodalmi munkásságát és festõi pályáját együttesen vizsgálni, illetve e két terület egymásba fonódását, kölcsönhatását tetten érni.
Ami Kassák-tanulmányomat illeti, örömmel tudatom, a Valóság közli azt, csak vár néhány hónapot, mivel a jubileumról lekésett, s így nem akar utólag, mintegy pótlólag részt venni az ünneplésben; - mint mondták - általában nem dátumszerûen jelentetnek meg írásokat. Ez szerintem tiszteletreméltó álláspont, sok hazug ünneplést meg lehetne így spórolni. A szóban forgó írónak pedig igazán mindegy, mikor jelenik meg róla írás, a lényeg az, hogy jóhiszemû és igaz legyen, amit róla írnak. Ami engem illet, még gondolkozom írásom befejezésén, szeretném, ha egészében kedvére való lenne, illetve, ha Bálint György idézését követõen az én állásfoglalásom is egyértelmûbb lenne. Hogy nem egészen az, abból gondolom, hogy Ön félreértette "tömegizmusomat" (így mondta ott a Fészek klubban). Utóbbi levelemben jeleztem ebbeni álláspontomat, de utánanézek még, vajon írásom egészébõl ez ennyire nyilvánvalóan kiderül-e. Ha nem, tenni szeretnék róla, hogy ne marasztalhasson el olyan "politizálás" hibájában, mely nem kenyerem. Hogy tanulmányommal a magam módján mégis "politizálni" akartam, az természetes, hisz mindenki, aki bizonyos kérdésekben nyílt állást foglal, az politizál is.

A kért kiállítás-kalauzt várva és idõrablásomért elnézését kérve maradok tisztelõ híve:
Fodor Ilona
Bpst. 1967. IV. 10.

Kedves Fodor Ilona örülök, hogy a Valóság leközli tanulmányát.
Bálint György jegyzetére vonatkozó észrevételemet továbbra is fenntartom.
Egy komolyan átgondolt tanulmány végére nem lehet odaragasztani egy zsurnaliszta függvényt. Csak döntõ jelentõségû idézetet szabad felhasználni, de azt is csak akkor, ha úgy érezzük, ha saját gyöngének vélt gondolatainkat megerõsítjük vele. Ez alkalommal fordított az eset. Nem határozottabb, hanem bizonytalanabb lett a tanulmánya.
De csinálja úgy, ahogyan Maga jónak látja.
Szívélyesen üdvözli
Kassák Lajos
1967. IV 14.

Kedves Jó Sükösd Mihály,
itt küldöm a Kassákot miután negyedszer írtam át. Harmadszorra - mint tudja talán -, külföld számára írtam meg, negyedszerre pedig kimondottan a Valóság számára. Ebben a formában tehát még nem látta senki. Még Kassák sem; a Mester is az elõzõ példányt dicsérte meg. Annak azonban ugyanaz a hibája, amire Maga Babits-tanulmányom kapcsán is rámutatott. S bár Kassák szerint Jónás-tanulmányom a legjobb, amit valaha is e mûrõl írtak, Magának sikerült megrendítenie e hitemet. Ez nem jelent szemrehányást, hisz Maga az egyetlen, aki úgy közli írásaimat, hogy közben bírálja is; nem jelenthet szemrehányást, miután magam is érzem, hogy az asszociációk fonásában eljutottam a végsõ határig. Persze Babits csábít is ilyen végletekre, mivel mûveit sosem a gyakorlathoz, csakis az Eszméhez viszonyíthatom. Kassák-tanulmányomban megkíséreltem, hogy (bármennyire is paradoxálisan hangzik) a babitsi magatartáshoz nagyon hasonlatos "proletár Jónást" a tényeknél, konkrétumoknál fogva csípjem nyakon. - Meg kell vallanom, elõször kísérletezem ilyesmivel. Ráadásul e módszer merev alkalmazásával jutnak el egyesek - mint az a hülye Szabolcsi Miklós is - Kassák "tömeg-gyûlöletének" igazolásához, tehát Kassák meghamisításához. Ezek a telt-hasú polgárok persze nem tudják elképzelni, hogy egy vasmunkásnak lelke is van. Szerencse még, hogy József Attila maga mutatott rá mindenre. De ez a Kassák a maga építõ-komplexusával könnyen félrevezetheti még a jóhiszemû bírálót is, nemhogy a kákán-csomót-keresõket. Most aztán igazán nem tudom, mit végeztem. A szándék mindenképpen jó, mert munka közben - és épp e negyedik változat írása közben - megszerettem az Öregurat, az új módszer, mely hasonlítani akar ahhoz, amit Maga pedzett, nem tudom, bevált-e?
Arra kérem - ha teheti, mondjon bírálatot ez írásomról akkor is, ha nem tartja közölhetõnek. Kassák biztatott, hogy a Valóságnál becsülik õt, s bizonyára szívesen veszik írásomat. Nekem azonban - talán hihetetlennek hangzik -, de fontosabb ennél is, hogy "foglalkozzanak" velem. Persze van egy fene-ette rossz tulajdonságom: csakis attól fogadok el bírálatot, akit magamnál okosabbnak és ráadásul jobb kritikusnak tartok. Maga ilyen. S ezt nem azért mondtam, hogy a sajtot kiejtse a szájából, hanem hogy próbálja átérezni, mi a mi helyzetünk, akik mögött semmiféle fórum, közület sem áll, s ugyanakkor se egy Osvátunk, se egy Hatvanynk. Mert bár legalább Hatvanynk lenne, aki ha nem is pénzzel, de a nagyvonalúság látszatával venné pártfogásába ezt a "meszes-gödör"-nemzedéket, melynek én is tagja vagyok, s melyrõl Szabó György most írta meg az Új Írásban, hogy nincs. No, a napokban nem szerettem volna a helyében lenni. Kassák úgy szidta, mint a bokrot. Egyébként errõl jut eszembe: mi lenne, ha manapság úgy replikázhatnánk gödör-ásóinknak "a rettenetes nagy hamu alól", ahogyan Kassák tette a maga idején? Vajon mit írna ma meg Szabolcsiról Kassák, ha megtehetné?
A napokban valamelyik kritikusáról azt mondta: "gané-ember".* Istenem, ha nem is ilyen modorban, de ilyen egyenességgel megírhatnám, megírhattam volna Kassák életét. Higgye el, kedves Sükösd Mihály, nem panaszkodna asszociációim bakugrásairól. Egyébként arra még nem gondolt, hogy e nyakatekertség annak következménye, hogy az ember hozzászokik féligazságok kimondásához, tények körülírásához, gyöngéd lelkek kíméléséhez? Csak egyszer írhatnék úgy, mint Párizsban tettem, minden hátsó-gondolat nélkül, felelõsségem teljes tudatában, sõt abban a tudatban, hogy Illyés pályájának utóbbi két évtizedét egy nép sorsa keresztmetszetének láttathatom, csak még egyszer így írhatnék, nem lenne szükségem az aesopusi nyelvre s más körmönfont praktikákra sem.
Ne ijedjen meg: máskor nem írok ilyen hosszan. De mostanában több idõm van - tudja, néhány hónap óta hivatalosan rokkant vagyok -, másrészt miután ez évben már a harmadik írásom jelenik meg (holott eddig egy évben átlag egy vagy kettõ csupán), elkezdtem gondolkozni "írói" pályafutásom fiaskóján, s rájöttem, mennyire másként alakul minden, ha én például a Nyugatnál vagy az Estnél kezdhettem volna...
No, de kár ezen morfondírozni. Mindenki azt az életet éli le, amelyiket választotta. Kassák is lehetett volna "okosabb". Még szerencse, hogy nem volt. Viszont milyen kár, hogy csak okos volt. Ha zseni lett volna, ma irodalmunk talán egy századdal elõbbre lenne...
Ezekután tehát búcsúzom. Ne bánja, hogy ilyen terhet akasztok a vállára. Miután az életben már meg nem hálálhatom (oka a meszesgödör), ígérem, hogy szolgájaként maga elõtt megyek mindenkor a túlvilágon, és megkímélem az ilyen hosszú és fáradhatatlan levélíróktól, mint jómagam.

Szeretettel köszönti:
Fodor Ilona
Budapest, 1967. II. 16.

Fodor Ilonának,
hogy szeressen bennünket továbbra is. [Dedikáció a Svájcban kiadott Magyar Mûhely Kassák-emlékszámából.]
Kassák Lajosné Budapest, 1968. VII. 19.

Kassák Lajosné ajándékozta e Svájcban kiadott Kassák-emlékszámot (Carl László gyûjtését. Éditions Panderma, 1968) a Magyar Mûhely Kassák-számával együtt nála létemkor. A dedikáció emlékeztetõ levelemre, melyben megírtam, hogy nem szeretem Kassákot. Késõbb, Kassákról írott cikkem érdekében meg kellett szeretnem az írót, s ez a negyedik átírásnál sikerült: önszuggesztióként. Valójában: Kassákot nem lehetett szeretni. Én a magam részérõl azért sem szerethettem igazán, mivel véleményem egyezik Illyés róla alkotott véleményével: zsarnoki természetérõl, s végsõ fokon kultúramázáról: átvett mindent, anélkül, hogy asszimilálni tudta volna. Kassákot végsõ soron mûveletlennek tartom; de jól értesültnek. Ám, az up to date-álláspont hasznos lehet, iskolát kreálhat, de Egyéniséget csak mint "kollektív individuumot" szerkeszthet, eszkábálhat, "tornyozhat", "terebélyesíthet", "szétkertesíthet", de nem növeszthet. Egyébként Váci Mihályné (Juhász Mária) a Kortárs szerkesztõje szemrehányta: aki Illyést szereti, az nem írhat ilyen cikket Kassákról, mint én. Akkor adtam neki is ezt a magyarázatot, megtoldva azzal, hogy a Szabolcsiakkal szemben meg kellett védenem Kassákot.
Budapest. 1968. VI. 27.

Kedves Fodor Ilona, megkaptam a lapot (Ipari Mûvészet), elolvastam írását. Nagyon jónak tartom. Kár, hogy ide szorult, bár nagy publicitása van, mégsem itt lenne az igazi helye. Köszönöm munkálkodását, hûségét. Jó, hogy vannak olyan kritikusok, akik azzal foglalkoznak, és úgy, amit szeretnek és ahogyan gondolják. Sajnos, legtöbben a kiadott leckét végzik el, a kiadott szempontok szerint.

További jó munkát kívánva üdvözli
Kassákné

Jegyzet a Kassák-levelezéshez

"Felépítetted tornyodat
Magadnál magasabbra:
Méltó, hogy bizonyságot tégy
Toronytetõn maradva,
Hogy - mint mûved -
Vagy te is oly legény
Nem-rezzenõ, kemény,
Lássuk: megállsz-e hát?"

E mottónak választott, Solness építõmesterrõl írott vers éppúgy a korabeli cenzúra áldozata lett, mint Kassák-tanulmányom több részlete. A mottó szervesen illeszkedett dolgozatomhoz, minthogy az ötvenéves Kassákot Solnessként köszöntötték hívei. A költemény, ami a korabeli cenzúra mérlegén könnyûnek találtatott, nem igazán "nagy" vers. Ám nem a vers: szerzõje nem ütötte meg a nagyjából "népi" beállítottságú szerkesztõk mércéjét. Az õ szemükben Reményik Sándor "nacionalistának" minõsült. Ugyanebbõl a szempontból minõsítették Kassákot - 1967-ben, halála után közvetlenül - "hazafiatlannak". Az ugyanekkori naplójegyzet még szlovák származását is "felemlíti", "védelmébe véve" az egykori Mestert: nehogy összetévesszék amazt az "élclapbeli drótozó Jankóval". Így kerülhet be Kassák arcának magyaros karakterológiája jussán a "színmagyar" írók sáncaiba. Csaplár Ferenc, a Kassák Múzeum igazgatója 1992-ben, az MDF igézetében, errõl a naplójegyzetrõl jegyzi meg: "...A faj védõi c. nevezetes vers alapján, a formális logika szabályait alkalmazva akár arra a furcsa következtetésre juthatunk, hogy (...) a magyar irodalom panteonjában a sok idegen származék között Kassák az igazi magyar".
De hát kik képviselték akkor az igazi magyarságot? Az ún. "népi" írók, de még inkább amazok tanítványai. Ekkor választják Erdélyt emblémául, s ekkor csempészik az "Anyaországba" - Aczél György pártkorifeus közremûködésével - évfolyamtársaikat, elfeledkezve Kós Károly nemzedékérõl, kiiktatva a magyar irodalomból Reményik Sándor szellemét. Az erdélyi Apák, akik költõi szavakat találnak az. Otthonmaradás, helytállás kifejezésére, boldogan küldik fiaikat-lányaikat az Anyaországba, hogy nem csak az otthoni szellemi értékek, de az MDF pártpolitikája híveiként az igazi hazafiságot képviseljék. (Egyesek, mint Szervátiusz Tibor is, a Csurka-pártban lel "hazára").
De hát mi köze mindehhez Kassáknak?
És mi közöm énnekem mindehhez?
A kérdésekre a Kortárs "népi" gárdájától kaptam feleletet. Egy alakalommal - jóval Kassák halála után -, amikor Váci Mihály özvegyének, Juhász Mária szerkesztõnek egyik írásomat átnyújtottam, feddõen jegyezte meg: "Aki Illyést szereti, az nem írhat olyan tanulmányt Kassákról, amilyet te írtál."
A "szeret"- "nem szeret" distinkció az irodalmi élet fõ jellemzõje volt akkor. Az a vásárcsarnokra emlékeztetõ "standrendszer", amely egy-egy író - inkább "vásári", mintsem valódi értékét megszabta. Egyik standból nem mehettél el kikiáltónak a másikhoz, ha a két stand ellenséges viszonyban volt egymással. Ezért akartam Kassákot "megszeretni" A "megszeretésre" szerencsés alkalom adódott. Én gépeltem - az eredeti kézirat fej,ében - (Kassákné párizsi tartózkodása idején) Kassák verseit. Maga Kassák is törekedett - amint azt levelei is mutatják - "maga-megszerettetésére", azaz költészetének jó és jobb megértetésére. Nem volt nehéz, felfedeznie - hisz nemegyszer a hátam mögé állva ellenõrizte, hogy bécsi folyóirata, a Ma lapjait forgatva nem az õ, hanem egyik volt tanítványa, késõbb ellenfele, sõt ellensége verseit másolom. Az említett tanítvány szóban forgó naplójában megpróbálja kiradírozni a köztudatból az ismert falragasz és pártjelvény vörös kalapácsos emberét, melléje állítva - szándék szerint - az igazi Kassák fényképét. Nem sok sikerrel. Mert a Mesteremberek "marinettis dübörgésével" és "whitmanos bõ légvételével" túlharsogta az eredetit.
Ezt a kalapácsos Embert próbálta kivakarni agyamból Kassák, mikor halott elsõ felesége emlékére írott Emlékkoszorúját kezembe adta. A "mea-culpázás" õszinteségére mi sem jellemzõbb, minthogy a költõ beemeli új versébe a gyász pillanatában fogant régi versének teljes egészét, a "Halk kis balladát". Ez a halkság ingatta meg bennem a "marinettis harsányság" költõjének szimbólumát, s villan totta agyamba Kassákot, az Embert.
"Enyém volt õ s engemet mint rózsát viselt kebelén
s maga is egy rózsa volt szegény.
Ki érti meg súlyos bánatát
virágot szedett a réten egy nyárvégi nap alkonyán
aztán sirt és megölte magát."
Ezt a Jelenkornak megküldött verset nem találtam az Összesített költemények két kötetében. Nyomravezetõm ama bizonyos "mea cupla", amelyet Kassák mea kulpának írt, s a Halk kis ballada, amelyet a költõ a Requiem egy asszonyért címû versében, az 1964-ben kiadott A tölgyfa levelei kötetében jelentetett meg. Az eredeti Emlékkoszorút nem tudom az újabb - bõvített - változattal egybevetni, mivel kéz iratos példányomat a házkutatás idején - egy irodalom-kedvelõ rendõr a "felforgató írásokkal" együtt elkonfiskálta. Veszteségeim listáját bõvíti az is, hogy a cenzúra huzavonái miatt dolgozatom csak Kassák halála után jelenhetett meg. Akkor is talán azért, hogy az egyazon folyóiratban közölt Mementót, Veres Péter nagyon kegyetlen búcsúztatóját "helyreüsse". A népi író természetesen a "népiek" szem szögébõl méri meg pályatársát. "... aki nem leli a helyét a nemzetben, az nem lelheti az osztályában sem, mert az osztály egyben a nemzet is (...) az egyén - minden egyén - valamely közösség - nemzet - tagja is egyben (...) a nemzet ma még olyan realitás, amelyet nem lehet kikerülni és amelynek nem lehet "föléje emelkedni" (...) (Kas sák) soha nem tudott a magyarsághoz mint nemzethez szólni."
1968 nyarán hozzám intézett levelezõlapján Veres Péter keresi-kutatja a Mementója körüli csend okát. Holott nyilvánvaló volt: a népiek azért hallgattak, mert aláírták Veres Péter igazát. Ezúttal is a "taktikás érdek", az osztály-szolidaritás, a "hierarchia nyavalya", a "Ne bántsuk egymást" érdekek gyõztek (amelyeket az író ugyanebben a Mementójában elítél). Ám az említett levelezõlap a "másik oldal" hallgatását is felrója: "Milyen remek szatírát lehetne írni arról, hogy például mindenki tudja, mennyire igazam volt Kassákról szólva, mégse mert nyilvánosan senki róla nyilatkozni. Pedig a Párt embereinek sokkal, de sokkal rosszabb a véleményük róla, mint nekem, vagy nekünk. Más okból, persze. Belsõ acsarkodások, denunciálások. Ajaj!" De a harcot nem szabad feladni: "mert ezt a csatát, mármint a szocializmusét nem a kozmopoliták és "européerek" fogják megnyerni. Nép nélkül nincs szocializmus. Ezt már a legfelsõ vezetés is érzi, sõt tudja már."
A legfelsõ vezetés épp ekkor foglalatoskodott a csehszlovák "kérdéssel". Ezt ismernie kellett Veres Péternek. Ismerte az én egyéni sorsom szûrõjén keresztül is. Ezúttal szovjet-ellenesség volt ellenem a vád. (Mi ez a "hazafiatlanság" bélyegével szemben?!) Azzal nem hozakodnék elõ, hogy két civil ruhás rendõr "távolított el" a Rádióból, elkobozván belépõ-kártyámat. (A rendõröket már kezdtem megszokni.) De az igazi büntetés megsemmisített: az Elnökség minden osztálynak megküldött hivatalos körlevele - eltiltott az írástól. Mivel helytelenítettem Csehszlovákia szovjet megszállását. Voltak akik szintén helytelenítették: az ún. "népiek". Akik azonban Aczél György szekértáborából - a "fõvezér" enyhe fejcsóválásától kísérve - terjesztették írásos körlevelüket. Õk nem féltek.
Engem azonban csak Veres Péter biztatott: "Csakugyan ne féljen." Mert bizonybizony - féltem. Az említett levelezõlapon az író meg is bírálja "harcmodoromat": "Sokszor leírtam már, de lehet, hogy maga nem olvasta, vagy nem jegyezte meg: Nemcsak harcolni kell, hanem harcolni tudni kell! maga pedig úgy látszik nem tud harcolni."
A "harcolni-tudók" ifjú vezére (akirõl Fodor András költõ és kortárs naplója szerint az a hír járta, hogy még letiltásának idejét és módját is Aczéllal beszélte meg), nos ez az ifjú harcos - mára már irodalmi és politikai vezérré felnõtt lírikus, néhány éve pokolnak minõsítette akkori szenvedéseinek idõszakát.
Tanúként bizonyítom: Kassák nem beszélt ilyen szenvedélyes pátosszal a maga pokláról. Félreállításáról, elhallgattatásáról. Mert nem mû-pokol volt, amit átélt. Hadállását nem miniszteri elõszobában ütötte fel. Igaz, hogy elüldözte híveit, mint tanítványai állítják. Ám az üldözött Mester mellett ritkán tartanak ki a tanítványok. De így is, akkor is vezéregyéniség volt. Akkor is, amikor el kellett hallgatnia. Prófétai tartását Veres Péter a Jeremiáséhoz hasonlítja, noha sosem siránkozott. És soha nem félt. De legyen Jeremiás a példa: amaz tisztánlátásával: jövõt kémlelõ biztonságával. Egyik alkalommal elmondta nekem: hívták "ki" Sztálinék. De õ maradt, mert tudta, mi folyik "ott". Tanítványai közül sokan nem tudták. Lánytestvére és férje, Barta Sándor engedett a szirén-hívásnak. A többit tudjuk. Tudták hûtlenné lett tanítványai is. Csak nem merték bevallani - évtizedek múlva sem...
F. I. Párizs, 1999. június 7.

* Sz. Gy. - Szabó György
* Ezt Szabó Györgyrõl

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék