Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. február, XI. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document A panoptikum megelevenítése avagy a gorombaság retorikája

Gorombaságok könyve. Helikon Kiadó, Bp. 1999.

Az ember már csak ilyen - gorombáskodik. Hogy miért? Egy kis anyázás, melegebb éghajlatok emlegetése, és máris csökken a feszültség. Csakhogy írásban nem lehet ordítozni. A Gorombaságok könyvének ez a legszembetûnõbb tanulsága: minél hosszabb egy írás, annál jobban felhergeli magát a szerzõ, már nem törõdik azzal, hogy miért is fogott tollat, már nem is õ ír, a harag írja önmagát.
Az írás gesztusa tehát formát kényszerít a szabadon lávázó érzelmekre, gondolkodni kell, ki kell keresni a megfelelõ szavakat, fordulatokat, ki kell jelölni a kapaszkodókat. A végeredmény így nem egyszerûen a felháborodás kórképe, hanem bonyolult koreográfiájú táncdráma. Egy rituális gyilkosság története - szótáncban.
Mert a "lehúzó" kritika mögött nem tanáros rendreutasítás bujkál. Gyilkos kritika, megsemmisítõ kritika mondjuk, és valóban errõl van szó: szûnjön meg az a másság, amely ellen jogosnak érzett felháborodásomban szót emelek. Esetleg szûnjön meg mindenestõl a Másik mint író.
Ilyen szavakba öltöztetett megsemmisítési kísérlet például József Attila kritikája Mécs Lászlóról (263-269). "M. (!) László verseit nagyobbrészt fûszeresek írják" - indít, vagyis a vezetéknevétõl megfosztott Másik alakját eltávolítja az elemzésre szánt versek mögül, behelyettesíti egy arctalan és nem feltétlenül szépirodalmi jártasságáról ismert tömeggel. Aztán rátér a versek "boncolgatására", kíméletlenül idéz minden suta verssort, majd megállapítja: "Ha épület a mûalkotás, ez a vers romhalmaz." Nemcsak a költõrõl, a versrõl sem érdemes beszélni, valójában az sem létezik. Ha a makacs olvasó netán még mindig versben és szerzõben gondolkodna, a befejezés merész fordulattal végrehajtja a gyilkosságot: "Ez a rövidke jellemzés nem is vonatkozik M. Lászlóra. Õ nincs is. Mellékes."
Nem véletlenül írtam "jogosnak érzett felháborodásról". E könyv írásai mind ebbõl születtek, ugyanakkor ez is legitimálja õket. A kritika szerzõje mindig és minden körülmények között per definitionem elfogult, minél indulatosabb, annál kevésbé lát tisztán. De ahhoz, hogy valaki keresztes lovagként kiálljon a maga igaza mellett, a másik igaza ellen, nem éleslátásra, hanem éppen elfogultságra van szükség. "Pajzzsal és dárdával kell kiállni ellene" - mondja Babits. A pajzsot ledobni kockázatos mûvelet, hiszen a sértegetõnek tudnia kell, hogy minden szava visszafordítható ellene, sokan mégis eldobják a pajzsot, hogy annál szabadabban kezelhessék a dárdát. (Az olvasó pedig, minél dühösebb egy írás, annál jobban szórakozik.)
A Gorombaságok könyvében van néhány kirívó írás. Céljuk nem a megsemmisítés, hanem a következetes elhatárolódás. Nem felháborodásból, hanem másként gondolkodásból születtek. Ezek nem is kritikák a szó negatív "pocskondiázós" értelmében, hanem józan elemzések. A megbecsülés hangján íródtak, de jelzik egyet nem értésüket. Annyiban tekinthetõk gorombaságnak, amennyiben befutott szerzõrõl elfogulatlan, nem "mennybemenesztõ" és nem "földbedöngölõ" (tehát alacsony reklámértékû) kritikát írni gorombaság.
Találóbb mûfaj megnevezés nem lévén, a többi írást jobb híján nevezhetjük gorombaságnak. Kissé botrányízû, tehát népszerû olvasnivaló, de azt hiszem, izgalmasabb, ha nem errõl az oldalról közelítjük meg. A hangsúly így nem arra esik, hogy X koszorús költõnkrõl, lám, mit nem írt Y (a másik Nagy Név), hanem a mikéntre. A lovagi torna legapróbb részletekig kidolgozott koreográfiájára, a sértés retorikájára.
Mert a sértés maga is mûvészet, kikerülhetetlen szabályai és egyéni variációs lehetõségei vannak. Az indítóok többnyire maga is szöveg, esetleg egy szöveg mögött meghúzódó attitûd, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Minél erõsebben jelentkezik a szólás kényszere, a kritika szerzõje annál õszintébben fedi fel írása célját, annál nyíltabban mutatja meg kártyáit: "Könyve a legrosszabb irányba mutat. Teljes erõmmel le kell vágnom." (Illyés Gyula: Veres Péter útja)
Egy-egy sértõ kritika jól megkomponált elõadás, a kipécézett szerzõ csak ürügy, a sértõ fél szemmel mindig a közönséget lesi, onnan vár igazolást. Mit sem ér tehát az olyan (ezentúl mûfaji értelemben használt) gorombaság, amely nem gyõzi meg az olvasóját.
Ezért aztán különösen fontos szerepet kap a leütés. Az indító mondatok kialakítják a játékteret, lélektanilag elõkészítik az olvasót a rövidesen bekövetkezõ rituális gyilkosságra. Az indítás lehet azonnali megsemmisítõ támadás, mint a fentebb idézett József Attila-szövegben. De lehet körmönfontabb is: "Gvadányi nem mondható nagy költõnek, némely mûvében még költõnek is aligha" - indít Arany, és úgy építi fel írását, hogy ennek a mondatnak cáfolata legyen. Olyan sikeresen talál újabb és újabb érvet a cáfolata mellett, hogy végül az olvasó úgy érzi, hogy Gvadányinak voltak ugyan bizonyos írói érdemei, de az idézetek és ismertetéseket tekintetbe véve, Arany nagyon is elnézõen bánik vele.
Biztosan megnyeri olvasói szimpátiáját az. a szerzõ, aki egy csipetnyi humorral indít. Mikszáth Kálmán kritikáját olvasva, a pellengérre állított Gyulai Pál a cím után (Amikor a hóhért akasztják) már nem számíthat az olvasó szimpátiájára. Hogy is számíthatna, ha Mikszáth így mutatja be a boncolásra szánt verseskötetet: "Gyulai Pál kiadta költeményeit, harmadik bõvített kiadásban, ahelyett, hogy folyton szûkített kiadásban adná ki, elhagyogatva a gyengéket.
De én ezen nem csodálkozom, mert Gyulai mindig bátor ember volt. Egész, életében olyat mert, olyat csinált, ami másoknak kellemetlen volt."
A captatio benevolentiae rafinált módja a "jóindulatú kritikus" álarcának felöltése. A nem éppen elfogulatlanságáról ismert Szabó Dezsõ például csaknem egy oldalon keresztül bizonygatja, hogy "semmiféle megnyilatkozási forma vagy lelki alkat nem tud idegenné választani egy mûvészi alkotástól". Miután az olvasót meggyõzte arról, hogy itt aztán részrehajlásról szó sem lehet, szerzõnk maga is elcsodálkozik: "honnan van az, hogy némely mû undorít, mint egy nyálkás, beteg és betegítõ féreg, s a megütött életösztön minden utálatával fordulok ellen?" Ezek után senkit nem lep meg, hogy a Halálfiairól írott kritikában Babits neve többnyire kisbetûvel szerepel.
"A szatíra egyik hagyományos formája a kifejezések feltétel nélküli felcserélése" - írja Borges A sértés mûvészete címû tanulmányában. E híres recept szerint az orvos ellen óhatatlanul az a vád, hogy betegséget és halált okoz, a jegyzõ ellen, hogy lop, a hóhér ellen, hogy meghosszabbítja az emberek életét, a képzelet szülte könyvek ellen, hogy untatják vagy kõvé dermesztik az olvasót, a bolygó zsidók ellen, hogy bénák, a szabó ellen, hogy meztelenül jár, a tigris és a kannibál ellen, hogy nem kegyelmeznek a rebarbarának.
A Gorombaságok könyvének felháborodott szerzõi is jól ismerik ezt a receptet. Így a realista Móricz Zsigmondról nem is lehetne sértõbbet állítani, mint hogy nem érdeklik a kor nagy kérdései, népiessége csak szûrdísz, írásai a szó negatív értelmében vett parasztnovellák. A nyelvmûvésznek kikiáltott Márairól pedig megfelelõ idézeteken keresztül be kell bizonyítani, hogy "az irodalmi retorika és papírszónoklás nagy mestere". Jókaival szemben nyilván az a vád, hogy fantáziája nem a mûveltségbõl merít, hanem "az öt földrész minden tájáról (...) összeszedi mindazt, ami különös, kivételes, bizarr, s a drága aranyat, mint a vadember, sok színben csillogó üveggyöngyökért cseréli be". Ha ez nem lenne elég meggyõzõ, a sértõ fél még odaveti, hogy "Jókai összetéveszti a múzsák oltárát az industrializmuséval".
A sértegetés akkor a legkegyetlenebb és a legkevésbé kivédhetõ, ha szellemes. Ha az olvasó elmosolyodik, biztosan a sértõ fél pártjára állt. Ezért a mosolyért a kritikaírók nem fukarkodnak a szellemes megoldásokkal, apró nyilakkal, beszúrásokkal. Ilyen tekintetben a sértés mûvészetének egyik remekmûve Kosztolányi kritikája Szabó Dezsõrõl. Ez esetben a szerzõséget Kosztolányi átadja egy "felháborodott levélírónak", õ szerényen meghúzódik a közreadó-szerkesztõ szerepben, és hagyja a derék olvasót, hadd dühöngje ki magát, amiért Szabó Dezsõ neve alatt egy "kétbalkezes kontár" regényhamisítványt adott közre. A kritikát tehát nem Kosztolányi írja, és nem Szabó Dezsõrõl szól, de az olvasó az üresen hagyott helyeket automatikusan kitölti a megfelelõ névvel, és jobban szórakozik, mintha kemény dörgedelmeket vagy józan esztétikai érvekkel megtámasztott értekezést olvasna.
Vannak szerzõk, akik igazán csak önmagukról tudnak írni. A Petõfi nem alkuszikban kirajzolódó Petõfi-portré kísértetiesen hasonlít Adyra. Vajda Kemény Zsigmond írásairól, a Pesti Napló irodalompolitikájáról akar írni, de minduntalan a személyes sérelmek felemlegetésére csúszik a tolla. Csáth Géza értõ Nosztyelemzése váratlanul átcsap Mikszáth erotikájának és általában a szexualitás irodalmi ábrázolásának taglalásába.
Mások óvakodnak elvetni a pajzsot, felemelni a sisakrostélyt, taktikájuk a tudás fölényének kihasználása, szívesebben hozakodnak elõ megfelelõ idézetekkel jól alátámasztott esztétikai érveléssel, mint direkt, személyeskedõ sértéssel.
A Gorombaságok könyve pillantás a függöny mögé. Az alakok, akiket panoptikumi viaszfigurákká dermesztett az idõ és az utókor tisztelete, hírtelen megelevenednek, s rögtön egymásnak is esnek. De ez csak a felszín, ami alatt minden olvasó szeme láttára végbemegy a csoda: az írások keletkezési ideje, a múlt az elsõ sértéssel jelenné lesz. Mert gorombáskodni csak jelen idõben lehet.

VALLASEK JÚLIA
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék