Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. április, XII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Fikció. doc

Bogdán László: Ház a kopár hegyen. Történetek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.
Tárgyszerűen: Bogdán László nevére nem lel(het)ek a Kántor–Láng-féle 1971-es Romániai magyar irodalomtörténetben, a könyvtár polcán a nyolcvanas évek elejétől kezdődően sorakoznak kötetei, rábukkanok egy fénymásolatomra az Átiratok Múzeumának Bodor-készletével, a név feltűnik kilencvenes évek eleji Látó-vitákban, válogatások összeállítójaként, és hajlamos vagyok a közelmúltban közölt filmes témájú írások aláírójával azonosítani jelen kötet szerzőjét. Jeremiádom egy mondatban: hatékonyan rejtezik az a közösségi tudás (kritika-reflexió), amelynek révén kultikusan kanonikus nevektől (1. Éneklő Borz A sütő) különbözőket elképzelni, szituálni, kontextusba helyezni lehetne. De hát kérem, az irodalom nem mozi, hogy képzelegjen, kontextusokat lásson, miközben. De igen, végérvényesen satnyán, főleg képekben, vizuális hatásokban olvasok, így könnyű. Meg élvezetes. Szóval irodalmi élet, események/botrányok, egyénített-ikonikus figurák: az irodalom show, látvány, ezért (is) szeretjük. Ám miféle moziterem az, ahol a becsúszó hivatásos olvasó üres vászonra és ritka levegőjű kritikai térre lel?
Leltár: Tizenegy elbeszélés vagy novella, korai nyolcvanastól korai kilencvenes évekig, az idő főként katonaságban és vándorló fotográfus-létben telik. Erős, legyűrhetetlen elbeszélői hang, valóságreferenciás tobzódás2, asszociációs álomlogika belső tudatfolyamokban. A szólamok közötti határ épp ennyire erős: egymásra nem hatnak, nem keverednek és Boticselli Lajos, (sok helyütt) főhős és/vagy elbeszélő, ha nem is győztesen, de a legnagyobb nyomatékkal érkezik el a végszavakhoz. Ezért aztán: hiány-érzet, de nem az önként abbahagyásé, itt szívesen megnéznénk a musical utolsó kockáját is (Björk azért nem várja meg szeretett musical-filmjei végét Lars von Trier 2000-es Cannesnagydíjas Táncos a sötétben című filmjében, mert a befejezést szeretné felfüggeszteni), a csavarra, a cselre, a szemfényvesztésre várva. De csak egyszer jön be.
Az egyiknek sikerül: Mármint az, hogy az olvasásban megképződő szöveg átírja kényelmes – realista/mimetikus konvenciórendszerekhez, megbízható narrátorhoz, vallomásokhoz és nosztalgiához idomult – olvasói reflexeinket. Ez utóbbiakat a Telehold – majdani emlékirataink előhangja című 1983-as írás egyszerre biztosítja helytállóságukról, olyan mondatokban, mint: „Ti civilek, el sem tudjátok képzelni, hogy egy ilyen, látszólag jelentéktelen cselekedet, mint bevinni egy üveg pálinkát a börtön területére és átadni egy rabnak, milyen óriási kockázattal járt akkor (És valószínű ma is...)”, amelyek kőkemény valóság-vonatkozásokhoz – civil/katona, pálinka-rab-börtön, akkor – ma – küldik a kelet-európai átmeneti, kommunizmus-szülte Balkánon szocializálódott olvasót. Ezekkel szimultán módon futnak viszont a képzelet, fikció, nyelv öntörvényű zónái, ahol a „Képzeljünk el egy kocka alakú, ötemeletes épületet. / A katona, aki voltam, most bűntudatosan mosolyog. Eldönthetjük, hogy helyzetében a drótok között – mégis, mégis! – csúfondárosan fütyülő szélnek vagy netalántán a Szolgálati Szabályzat bizonyos pontjainak szól-e az a félmosoly?” típusú felszólítások, kérdések az irodalmiság (miben-létének) megkülönböztető jegyeire ébreszthetik rá az olvasót. Exponáltabb e kérdés felvethetősége a Telehold- novella 5. és 6. cikkelyében, amelyek a Megnyugtató, illetve Nyugtalanító befejezés alcímet viselik. Ε két változat nem annyira a történetek lezárásának önkényes voltára vagy épp variációs lehetőségeire irányítja a figyelmet3, mint az elbeszélt történet és elbeszélés idősíkja közötti (ez esetben tizenöt éves) szakadékot konstruálja meg. Az elbeszélés utolsó mondatával: „Én pedig bemegyek a házba, tétován iszom még egy pohár kevélyen villogó vörösbort, aztán – talán csak önmagam megnyugtatására – írni kezdek. Az írás így kezdődik: „Képzeljünk el egy kocka alakú, ötemeletes épületet...” „– a legelsőt idézi, az épp olvasott novella elbeszélhetősége történetté válhat egy (ugyan megíratlan, de) elgondolt metafikciós szinten.
Ám azt nem állítanám, hogy a valóság-markerek (román nyelvű mondatok, személy és helynevek, félreérthetetlen történelmi utalások) beazonosíthatóságát akár a Teleholdbeli, akár A beszélgető című írásban tetten érhető elbeszélés-stratégiák elbizonytalanítanák. Az elbeszélő Kriszti, Bratu, Jean nevű barátai/bajtársai többszörösen visszatérő alakok az „In the Army”-nak címkézhető írásokban (Telehold, A beszélgető, Jobb napok eljövetele, Ház a kopár hegyen, Téli utazás), a fotográfus vándor-létbe bekukkintást Boticselli Lajos révén nyerhetünk, aki a katonai ezred írnokaként, később Dezső, Elvira, Alice barátjaként szolgál elbeszélt és elbeszélő tudatul azokban a darabokban, amelyek (jobb híján és jelentés-rögzítés végett e kategóriák) belső /pszichikai megélések metaforikus/áramló megjelenítés-módjának és a kommunista Romániát dokumentáló prózának az ötvözésére vállalkoznak , név szerint az Eltávozásban, a Fotográfiában, az Akiből nem lesz semmiben, az Egy nap falun és a Téli utazás címűekben. Ε történet-tömbökből kikerekíthetnénk Botticselli Lajos és az ő kapcsán színre lépő alakok élettörténetét, a köréjük megképezhető történelmipolitikai-gazdasági-etnikai elnyomás helyzeteket, a válaszul adott/felkínált magatartásmodelleket: ám úgy vélem, az ilyen típusú transzformációk meglehetősen kevés mozgásszabadságot hagynak, ezért tűnik fontosabbnak a Bogdán László gyűjteményes kötetében felbóklászható fikciós csavarok, prózapoétikai és irodalmi technikák, rokon szövegek sorjáztatása.
Majdnem találat: A beszélgető című írás valóság és fantázia/fikció/álom szöveteit ellentétező (békítő) megoldása: a magyarul beszélő rabok besúgójaként kooptált katona E/2-es története kettéválik az éjszakai repülésekre („Az éjszaka megint repültél. Kitárt karokkal pörögtél a levegőben, soha nem látott tömbházak között. Beleskelődtél az ablakokon is (...). (...) megérintetted cipőd sarkával a katolikus templom keresztjét, s mélyeket lélegezve a bolondító tavaszi levegőből egyre gyorsabban repültél, most is, mint eddig minden alkalommal- az erdő felé.”), illetve a napfényes, katonai hierarchiának való azonnali engedelmességre. Találat lenne az írás akkor, ha a megszólított/elbeszélt figura és tükörképe, az (általa) lehallgatott székely apagyilkos szombatista álom, mint a szabadság lehetősége praktikái („Állítólag ezek álmukban szabadon jöhetnek-mehetnek oda, ahova akarnak, azzal találkozhatnak, akire éppen kíváncsiak.”) viszonyra lépnének egymással. A besúgó azonban, a Bogdán-kötet mindenkori elbeszélő/elbeszélt hangjához hűen, (legalábbis diszkurzíve) felülemelkedik a (számára is égető fontosságú) álom-problematikán a felettesének adott beszámolóban: „Nem tud, pontosabban nem mindig tud különbséget tenni ébrenlét és álom, képzelet és valóság között. Illetve, amit elképzel, azt valóságként fogja fel, és ennek megfelelően viselkedik. Hogy egészen precíz legyek, tisztelt őrnagy elvtárs: ennek a mi rabunknak nem megfelelő a realitásérzéke. Mondhatni, nincs is neki ilyen..” Persze, mindeközben saját álmainak előkelő helyet biztosít én-építkezésében: az ellentmondás nyilvánvalósága (primitív fordításban: a belülről ábrázolt pribékek is csak álmaikban szabadok) azonban megakadályozza álom és valóság érdekesebb viszonyrendszerének kiépítését, noha a lehetőséget felvillantja. És ez a mozzanat mintha, több-kevesebb erőszakoltsággal ugyan, de sorra felbukkanna a kötet többi darabjában is: rögzített, könnyűszerrel dekódolható jelentéssíkok árnyékaként csavarok, bonyolult megoldások talán mutatkoznak, de rögvest fel is szívódnak, helyet adva az egy(ségesítő)értelműségnek. „Félek néha már magamtól júniusban. Most felveszem a kagylót, a hang szíven üt. »Szívem, szívem, szívem« – mondja Alice, és mintha aknába zuhannék, pörögnek mellettem az évek, 1970 júniusában egy azóta disszidált szobrász barátom műtermében állok a telefon mellett, pontosan tíz óra van, s a kakkuktól alig hallom Alice hangját. »Kilépek, nem bírom, most azonnal gyere utánam...«
És én csak állok a telefonkagylóval a kezemben 1983-ban, és hallgatok.”


VIRGINÁS ANDREA


2. „Ráérősen sétálunk a vásár képei: szőnyegek, terítők, kakkukos órák, faliórák, varrottasok, cserepek hullámzanak előttünk, itt egy falitéka színes ábrái villannak meg a tűző fényben, ott egy hatalmas zöld váza; rozsdás kardok, tőrkések, mordályok, könyvek, lemezek, bokályok, étkészletek, tulipános ládák, hímzett szűrök, árusok, vásárlók forognak el előttünk a bábeli hangzavarban (...). Dezső fizet, bemegyünk a sátorba. A ponyva alá befülled a meleg, fokhagymával és izzadságszaggal vegyes cujkaszag fogad; (...).” Elmebeteg történet egy vásárról, két furulyáról, valamint arról, hogyan kezdünk hazudni szerelmünknek, 204.
3. Például John Fowles jelenkori angol író A francia hadnagy szeretője (1969) című regényének három befejezése íratik, megspékelve a mindentudó elbeszélő regénykonvenciókat illető kommentárjaival.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék