KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A szó és a látvány
Csanádi Imrét
indulásától jelentékeny költőnek tartotta az eléggé megbízhatatlan,
ingatag s különféle szempontokat állandóan „végső“ ítéleteibe
belevegyítő irodalmi közvélemény; az „újabb népies költők“ közé rangsorolták,
de versei soha nem keltettek oly izgalmat, s esetenként oly éles, álláspontokat
ütköztető vitákat, mint a nála valamivel fiatalabb Nagy László vagy Juhász
Ferenc költeményei és poémái. Értő kritikusai méltatták verseinek
figyelemre méltó hajlékonyságát, nyelvi erejét, képeinek sugárzó
plaszticitását, egyszóval költői realizmusát; Weöres Sándor, a mágus pedig
„a nem budapesti költői nyelv“ mestereként aposztrofálta egy hódoló
ajánlásában, mégis mindenkit meglepett, s váratlanul ért a hetvenes évek elején
sűrű egymásutánban jelentkező költeményeinek sora. Iniciálé,
képes krónikaoldal, kegyszobor, oltárképtábla, remekmívű kancsó, festmény
volt a „tárgy“, és Csanádi óriási beleérző képességgel, hatalmas nyelvi
erővel jelenítette meg őket. Egy konkrét látványként (is) ránk maradó
múltat faggatott, irigylésre méltó empátiával igyekezett átlényegíteni,
megverselni, de úgy, hogy (amennyire ez a magyar kölészetben egyáltalán
lehetséges?) – valamennyire feltámassza a különféle korok – a műtárgyak,
iniciálék korának költői stílusát is, a korét, amelyben az adott s
megverselt műalkotás megszületett...
A könyvvé
összeálló gyönyörű versek közül több is kiemelkedik, ezek közül is
szívünkhöz igen közel áll a Csanádi által különben mellőzött (?) Lajos
király, udvarostul, a Képes Krónika
első lapján * vagy
a Quo vadis ?... (Ha az olvasó elolvassa e
mintadarabokat, s ha figyelmesen olvassa el, maga is rájöhet: miért? Az egyik a
megjelenítés, a másik az átlényegítés csodája!...)
S hogy
igyekezzünk a nagy Tamási-emlékvers valamilyen tanulságát is szavakba
rögzíteni: Csanádi nagy erővel s fájdalmas melankóliával sugallt igazsága
ezúttal (itt és most) körülöttünk mindenkit érint, hiszen sorsunk – a
transzszilván sors – vállalására biztat, s ha ebből az irányból közelítjük
meg (s mellőzzük a feltoluló türelmetlen asszociációkat) a szó igaz
értelmében szívgödrön üthetnek talányosan fájdalmas utolsó sorai...
Igen, a szó és
látvány találkozik Csanádi e sorozatában, s módszerére az egyik legjobb példa épp
a Szinyei Merse-vers, ahol az adott festményen túl – amelyik csodálatosan
jelenítődik meg – a festő életének kérdőjelei és tanulságai is
felsorakoznak... Ez a különös, megrekedt, a vidékiségbe szinte belefulladó
magyar zseni egyébként is mindig izgatta sorsa talányaival az irodalmat.
Gondoljunk csak Krúdyra, aki egyik regényében arról töpreng, hogy vajon mire
gondolnak a nők Szinyei Merse Pál Majális című festményén?
Csanádi verse
már a Majális „mondenitása“ utáni Szinyei-problémákat gyűrűzteti:
amikoris vidéki magányába süppedve „frivol színekkel ugyan mit akarna? / egy
izgatja: a szántásé, a barna. / A télvégi, a porhanyón parázsló, / fehér
lárváját csak alig lerázó. / Megbabonázza egy kanyargó árok, / mélyén melynek a
hólé elszivárog...“ Akárcsak minket e versek...
Elfordulhatsz, darab időre, halál, vén kapitány!...
BOGDÁN
LÁSZLÓ
*A Tiszatájban
jelent meg 1972-ben, de kimaradt az Egy hajdani templomra című 1989-es
gyűjteményből. Egyébként – méltatlanul!...