KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Cvetajeva
talizmánja
Ha regényt írnék Maria Cvetajeva orosz költőnő mozgalmas
életéről, egyik fő helyszíne kétségtelenül a
tengerpart lenne. A verseket író, olvasó, Blokért lelkesedő,
nagy eszményekért hevülő gyermeklány, aki akkortájt már több nyelven is mindent összevissza olvas és ábrándozik, ide illő szóval
képzeleg – noha még saját neméhez való ambivalens viszonyát sem tudja,
tán nem is akarja tisztázni önmagában! – Krímben, a
csodálatos, lélegzetállító tengerparton, drágakövek
után kutatva a homokban, melankolikus hangulatban ringatózva, fél szemmel a kölyökmacskaként játszadozó hullámokra pillant, de nem adja
át még magát teljesen a látványnak („távolban egy fehér
vitorla" – in memoriam Katajev), még nem engedi,
hogy világbíró és démonokkal birkozó tekintetét elragadja a láthatár, ahol a
víz összeér az éggel. Így találkozik egy nála esztendővel fiatalabb vézna,
szőke, tüdőbeteg fiúval. Szergej Efron – híres forradalmi család leszármazottja, élete szintén a költészet utáni örök sóvárgásban
lobog, két házkutatás közt bizonyára világmegváltásról álmodik –
szintén ott téblábol, bokáig süllyedve a homokban a tengerparton, és tekintetét
– amelyben manósipkákra hasonlítóan ott lobog ama láng, amely
megperzseli majd Marinát, és nem engedi el teljesen
bűvköréből soha, noha Szonja és a nagy szerelem csak ezután következik el, szintén egy tengerparton... – a homokra
függesztve drágakövek után kutat. Meglátni és megszeretni, meséli
később lányának (aki a Gulágról megtérve
rendezgeti anyja szétszóródó hagyatékát, s rendkívül tárgyilagos, körültekintő elemzést is ír róla...) egy pillanat műve
volt... Ott és akkor határozza el, ha a fiú talál neki egy színes követ,
hozzámegy feleségül, és soha nem engedi el – írhatnánk,
hogy szoknyája mellől, de nem vagyunk biztosak, ez
idő tájt hogyan öltözködött, noha rendelkezésünkre állnak bizonyos feljegyzések: a fiatal költőnő amolyan „fiús" vadóc, igazi
vadmacska, zsákruhában, mint egy tévelygő
zarándok, toppan be imádott Moszkvája egyik irodalmi összejövetelére...
És Szergej hamarosan felragyogva nyújtja át a színes, csillogó és
hőn áhított követ. A karneolt gyűrűbe foglalják, sorsuk
szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. Életük és szerelmük
talizmánja, a karneolköves gyűrű túléli őket! Marina, miután 1939-ben hazatelepedik a Szovjetunióba, az evakuálás után feladva
a küzdelmet, öngyilkos lesz. Lánya és férje ez idő
tájt lágerben: Efront kivégzik, majd 1956-ban rehabilitálják, lánya túléli
a Gulágot, s hosszú évek és kimondhatatlan
szenvedések után kezdi rendszerezni édesanyja hagyatékát, s Ahmatovával vitázva mondja ki a döntő szót: „Nem,
kedves Ana Ahmatova, nem ízlése nem
volt Marinának, hanem – mértéke!..." Anyja szörnyű öngyilkossága után
szállásadónője megjegyzi: „volt állása!" (az orosz költészet e
tündökletes alakja akkortájt egy
étkezdében mosogatott!), „volt pénze" (ötszáz rubelt találtak nála, eligazításul 150-be került egy kiló kenyér) „s
némi élelmiszere is, még várhatott volna!"
Fia 16 évesen jelentkezik a frontra és meghal. E fiú is tragikus alak, mint mindenki különben Marina környezetében, közel
és távol; már az emigrációban
születik; szülei meséi nyomán képződik meg benne az ígéret elhagyott földje, a Haza. Elképzelhető, milyen
csalódások érik, amikor anyjával megérkezik abba az országba, amely szívbeteg
apját árulással vádolva bebörtönzi, és imádott
nővérét szintén, anyjával pedig soha nem látott nyomorban
tengődnek...
Hát igen!...
A tenger.
1937-ben hazatelepedése előtt Marina ismét egy tengerparton van,
vad, komor környezetben, Normandiában. A tenger is haragvó, a történelemhez hasonlít. Itt éri a szörnyű hír, élete nagy ígérete, akit legjobban
szeretett, egy színésznő, Szofja Jevgenyijevna Hollyday meghal. És
Marina a komor tengerparton a sötét, titkokat
rejtegető fenyőerdőben céltalanul kószálva újraéli kapcsolatukat, s megírja egyik világló prózai művét – elbeszélés?
memoár? regény? – a Szonyecska regényét. (Szovjet Irodalom, 1977. július.
Ki emlékszik még erre a folyóiratra? Sajnos a névadója megszűnésével
ő is megszűnt, noha kétségtelenül most, mint
birodalmi irodalom lehetne igazán érdekes és izgalmas, hiszen most már nem
kötnék ideológiai agyrémek és előfeltevések a szerzők tollát, nem kéne bizonygatni Cvetajeváról sem, hogy élete nagy tévedése
volt, hogy
nem értette meg a forradalmat!)
Egyébként nagyon jól megértette ő, erről tanúskodnak Blokot
és Majakovszkijt elsirató, valamint a rajongva imádott Ahmatovát
dicsőítő költeményei, ahol vetélytársnőjét – mindketten
féltékenyen figyelik egymást, és epés megjegyzéseket
tesznek, Paszternák, aki mindkettőjüket szereti, Cvetajeváért egyenesen
rajong, s valaminő plátói szerelem is van kettőjük között, akárcsak
Rilke és Cvetajeva között, különben nem érti ezt a viszályt! –
Húsvéthoz hasonlítja egy hihetetlenül tömör és
pontos költői képben. Ehhez tudni illene, mit jelent az ortodoxiában általában és az oroszoknak különösen húsvét... Igen, a
mérték! Hát tényleg szodé, mértéktelen és nagyravágyó volt
Cvetajeva, mint egy kisgyerek, mindent magának akart, de rajongani,
szeretni is tudott...
Igazi orosz költő volt.
Verseiből, drámai költeményeiből, verses meséiből,
drámáiból hamisítatlan nyers erő és mélakóros vad szenvedély árad, átkel a
szomorú évtizedek útvesztőin és megszólít. Ő maga Majakovszkijról
szólva – akit némi fenntartással bár, de szeretett és egy párizsi felolvasásán
a tolmács szerepét is elvállalta – fogalmazza meg nemes
egyszerűséggel ars poetiácját: „Figyelek valamiféle bennem csengő hangra, mely állandó, bár nem egyenletes, hol irányító, hol
parancsoló. Ha irányít, vitába szállok vele, ha parancsoló, engedelmeskedem. A
parancsoló az alapvető, változhatatlan és mással nem
helyettesíthető verssor, a VERSSORBA TÖMÖRÜLT LÉNYEG... Az irányító – a
hallásomat vezeti a vers felé, hallom a
dallamot, de a szavakat nem. Keresem a szavakat. Kicsit jobbra, kicsit balra, feljebb-lejjebb,
gyorsabban-lassabban, megnyújtani – rövidíteni –, ilyen pontos útmutatásokat ad a hallásom, vagy
kap valakitől. Nálam az egész versírás
ebből áll, hogy befele hallgatózom. Ezért aztán, hogy továbbjussak, mindig végigmondom gondolatban. Amíg legalább húsz
sort vissza nem «olvastam», nem írok
le egyetlen sort se. Mintha már kezdettől adva volna bennem a vers – összeáll egy bizonyos dallam vagy ritmus
képe –, mintha a verset, amelyen
most dolgozom (és sohase tudom, befejezem-e), egyszer már pontosan és tökéletesen megírták volna valahol. Én csak
újrateremtem. Ezért az állandó éber
figyelem: jó ez így, nem tévedtem el? Nem engedtem meg magamnak holmi
önkényeskedést? A biztos hallás – ez az én gondom. Más nincs is."
Hallotta vajon a fel-fel, ti rabjai a földneket? a Szovjetunióban
felsütött a napot? Ki tudja, mit hallott csehországi, Párizs
környéki, normandiai, moszkvai vagy berlini magányában?! A
karneolköves gyűrűt – a róla szóló regényben – bedobja
a hős (valamifajta emigráns ő is, lengyel vagy magyar Párizsban, s
egy kávéház asztalának tükrében – ebben a világítva hazudó
síremlékben – nézi a kilobbanó forradalmat, az arcát) egy
pohár vízbe. Káprázó szemmel belenéz és megképződik
előtte egy költő arca, a költőé, aki egyik megrendítő
versében így búcsúzik mindattól, ami szép volt, és tartalmat adott
zátonyra futott életének:
„–... azt gondolom (ó, soha senki se
vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda
virágzik,
levél vagyok én is, a fán
feledett."
BOGDÁN LÁSZLÓ