DOKUMENTUM
Vesztesek és nyertesek
Részlet
az Esély című visszaemlékezés megjelenés előtt álló 2.
kötetéből.
A nagyon várt nyár, az
esdett parlamenti vakáció felemásra sikerült. Újra felhurcolkodtunk Jakabos
Csabáékkal a lassúági erdészházba. Otthonosan elrendezkedtünk, megkerestük az
előző évi gombászhelyeket meg a jéghideg patak fürdésre alkalmas
göbéit. Sétáltunk nagyokat, olvasgattunk. A szabad tűzhelyen, bográcsban
elkészült vacsora után pedig plédekbe burkolózva – mármint Évi és én, mert a
hegyalján élő barátainknak az esti hűvösséghez szokott dereka nem
kért az efféle elővigyázatosságból –, akárcsak az előbbi év nyarán,
keményen politizáltunk. Keményet mondok, mert Csaba, a kézdivásárhelyi RMDSZ
egyik megalapítója, ekkorára a csavargyári gondok nyomására, de még inkább a
Front és Iliescu látszat-demokráciája, álreformizmusa, s nem utolsó sorban,
magyarellenessége miatt, eltávolodóban volt a közélettől. Hevessége,
székely radikalizmusa azonban nem lankadt. Volt hát miről vitatkozni az
RMDSZ politizálását, parlamenti csoportunk szereplését illetően. Aztán a
Kárpát-kanyari csendességbe, az isten háta mögötti hely biztonságába, az
augusztusi csillagok alatt, a pattogó tűz mellett hol szelíden folydogáló,
hol indulatosan nekiiramló beszélgetésünkbe berobbant a rádióhír: Gorbacsov
puccsisták foglya. Másnap pakoltunk. A Lassúág – azóta sem jártam arra –
odalett. Újra magához rántott a gyors események forgataga, sietnem kellett
vissza a fővárosba. Úton voltam, amikor Demény Lajos szenátor, az egyedüli
Bukarestben tartózkodó RMDSZ-politikus nyilatkozott a televízióban. Egyértelműen
elítélte a konzervatív kommunisták, a reformellenes katonatisztek és a
KGB-vezetés restaurációs kísérletét. Nagy szerencsénk volt vele, mert utólag, a
moszkvai események után – egyúttal Borisz Jelcin sorsfordító színrelépését, a
Szovjetunió felbomlásának a kezdetét is jelentették – megkezdődött a
számítgatás: melyik párt és politikus mikor és hogyan reagált a
Gorbacsov-ellenes összeesküvésre. Sokáig volt még téma Ion Iliescu huszonnégy
órás késéssel elhangzott, meglehetősen méricskélő elnöki nyilatkozata,
szemben a kormányfő, Pétre Roman azonnali és kategorikusan elítélő
állásfoglalásával. Vagy, emlékszem a saj tó iróniájára, amellyel az egyik
idős parasztpárti szenátor kínosan egyensúlyozó, nyelvében az egykori,
Keletnek tett bókokra emlékeztető szövegét kommentálta. Ahogy
visszaérkeztem Bukarestbe, azonnal kiadtuk az RMDSZ hivatalos állásfoglalását.
Tulajdonképpen nem késtünk, augusztus 20-án délután 6 órakor közleményünk a
Román Televíziónál volt, ennek ellenére nem került a nyolcórai híradóba, ahogy
kértük. A kolozsvári rádió viszont sugározta, és másnap, vasárnap reggel, a
Szabadságban is megjelent. Nem csak a moszkvai puccs jellegével és
következményeivel foglalkoztunk. Kimondtuk azt is, hogy itt, Romániában mit
kell tenni azért, hogy a demokratikus folyamat meg ne szakadjon, a ránk
leselkedő veszély ne következzék be. Azonkívül amott, a Krím félszigeten
még nem dőlt el – utólag több politikai elemző állította, hogy
tulajdonképpen megrendezett színjáték volt – a hatalmi harc. Mindenképpen hálás
voltam Demény Lajosnak gyors, elvi szempontból kifogástalan reagálásáért az
eseményre. S egyúttal újabb jelzését láttam annak, hogy nem működik
kellő operativitással az RMDSZ vezetőségi struktúrája, s a két
központ, Bukarest és Kolozsvár közötti koordinációs munkával sincs minden
rendben. A váratlan helyzetek felkészületlenül játékon kívül találhatnak
bennünket. Ezt állapította meg augusztus 3-án, Nagyváradon megtartott ülésén az
Országos Elnökség is.
Ezzel az epizóddal véget
is ért volna a nyári szünidő, ha még a lassúági napok előtt,
Kézdivásárhelyről ki nem szaladunk néhányszor Jakabosékkal a Szent
Anna-tóhoz, s még előbb meg nem fordulunk Évivel Papokon.
Meséltem már a
tengerről. A szabadság érzésének arról a teljességéről, semmi máshoz nem
hasonlítható izgalmáról és öröméről, amelyet a tenger jelentett számomra.
A felkelő nap aranyösvénye elkábított, a szikrázó vízcseppek, a parányi
szivárványok elbűvöltek, a zöldeskék végtelenség hívása félelemmel és
gyönyörűséggel töltött el.
Más volt beúszni a Szent
Anna-tó közepére. Amott a meg-megcsobbanó vizek határtalansága, itt a tavat
körülölelő erdők méltóságos csendje. Fekszel a hátadon, csak nyugodt
légzéseddel, ujjaid finom mozgásával tartod magad a sötét színű, majdhogy
fekete felszínen, és nézed az eget. Körös-körül a fenyves hegyekre támaszkodik,
és kéken, szelíden, távolian és mégis oly ismerősen téged néz. Pont téged.
Legenda és messzire, a mikós évekre visszanyúló emlék, régi és új barátok
közelsége – ezt jelentette számomra mindig a Szent Anna-tó. Igen, már csak
jelentette. Öt esztendeje, amióta Papolc boldog foglya lettem, egyszer sem
jártam arra. Minden, ami előtte volt-velem, mellettem, bennem él. A
szobában, ahol, Bagosy nagybányai fazekasmester kakasos tányérja fölé akasztva,
a tengerből kihalászott hajókötél hajnali úszásokat juttat eszembe;
mögöttem a lyukas kő-füzér, hajdanvolt tengerparti keresgéléseim
szerencsehozó trófeái. Igen, minden itt ül velem a szobámban, ahol ezeket a
sorokat írom, a tornácon vagy a kút melletti kőasztalnál. Tovasuhanó
arcok, fel-felrémlő eseménytöredékek, máig simogató élményfoszlányok
képében. Egykori életem bevont árbocú, ütött-kopott hajói békés öbölre
találtak, örömeim és csalódásaim mint régi pincék hordóiban a bor,
megnyugodtak. Május elejétől október végéig egy kis háromszéki falu,
Papolc polgára vagyok.
Akkor, 1991 nyarán
kezdődött, s tulajdonképpen csak nemrég fejeződött be itteni
fészekrakásunk. A lepusztult szoba–konyhás parasztház rendbetétele,
kibővítése, az összeomlás szélén álló nyári konyha, vagyis a sütő
megmentése, a tornác kiképzése, az új kút megásása, a kicserélt kapu és kerítés
felállítása szépen, sorjában, beteljesedett. Való igaz, a szomszédok segítsége,
a rokonság kalákázása, a zágoni iskolatárs ácsmester igyekezete ellenére minden
igencsak ráérősen haladt. És egyre költségesebbé vált. Ám azt mondtuk
Évivel, kivárjuk, csináljuk. Lassan meglesz. És meg is lett. Nagyobbik unokánk,
Attila – a pisze orrú fiúcska abból az emlegetett mózeskosárból – írta tavalyi
rajzára, csupa nagybetűvel, mert csak ősszel lett első
osztályos: „Papolcon, Atti és a szekér boldogan él a szabad udvaron.” Nahát,
erről van szó. Udvarunk, életterünk és – Bibó István szavával –
szabadság-szigetünk teremtéséről. Ennek a munkának a kezdete tette
kedvessé számunkra ama hirtelenül elmúlt nyár néhány napját.
Mert nemsokára nagy
idő kerekedett. 1991. szeptember 25-én délben befutott Bukarestbe két
különvonat, a Rompres jelentése szerint 10 ezer Zsil-völgyi bányászszal. A
meglepetés csak abban állt, hogy a rendőrök meg a csendőrök és a
sajtó képviselői az Északi Pályaudvaron vártak rájuk, ők pedig az
egykori királyi vasútállomáson, a băneasain ugráltak le lámpásaikkal s az
előző nyáron már megsuhogtatott botjaikkal. Az események, vagyis a kormányépület
ostroma, a Cotroceni-ben lezajlott tüntetés, az Egyetem téren, a televízió
körüli szürke sereglés, a könnygázpetárdákkal vitézkedő pajzsosok, a
fejvesztett kormány s tovább, a bányavezérrel, Miron Cozmával előbb
telefonon, majd az államfői palotában tárgyaló Ion Iliescu, meg annyi más
részlet benne találtatik a történések nemegyszer homályos, távolról sem lezárt
krónikájában.
Eddigi eljárásomhoz
híven, a magam benyomásaira és észrevételeire szorítkozom a továbbiakban. Azt
mondom el, amit magam tapasztaltam, aminek, akarva-akaratlan, tanúja, olykor
tevőleges szereplője voltam.
Hihetetlennek tűnik
ma is: előző nap, szeptember 24-én, kedden, az esti híradó riportban
számolt be az útra kelt bányászok craiovai dúlásáról. Mivel a helyi vasutasok
késleltették a vonataik továbbindítását, nem érték be a prefektus és a katonai
helyőrség parancsnokának molesztálásával, beverték az állomás ablakait is.
Az egész ország látta a pusztítás, a közelben levő üzletek kirámolásának a
nyomait. Csak a nagyon naivak, a kórosan derűlátók gondolhatták: ó, nem
lesz semmi. Valahol, valahogyan csak megállítják őket az illetékesek, csak
tanultak valamit az 1990. június 1–14-i „mineriádból”. A parlament folyosóján
észlelni lehetett némi feszültséget, de attól – a hét elején elfogadott program
szerint – mi, a képviselőházban hozzáláttunk a közigazgatási
törvénytervezet vitájához. Amolyan tessék-lássék módon, mert nagy volt a
teremben a jövés–menés, mindenki igyekezett információhoz jutni arról, hogy mi
történik a Püspökdomb alatt – azt hiszem, ez a Dealul Mitropoliei magyar neve,
ahol a parlament épülete található. Azután hirtelen az is félbeszakadt. A
házelnök közölte: Pétre Roman sürgős bejelentést kíván tenni. Következett
egy hosszú felsorolás a bányászok törvénytelenségeiről, a petrozsényi
elindulástól kezdve a bukaresti megérkezésig. Katonai csendőrségi és
feltételezem, titkosszolgálati jelentések, valamint a Román Államvasutak
beszámolója alapján. Törés-zúzásról, emberek bántalmazásáról, az alkotmányos
államrend felforgatásának a veszélyéről szólt a miniszterelnöki expozé.
Célja, bár így nem hangzott el, nyilvánvalóan az volt, hogy a parlament
hatalmazza fel – a fővárosra törő bányászokat törvényen kívül
helyező határozattal – a kormányt a kellő lépések megtételére. Amire,
mint többen elmondták, nem mutatkozott szükség, hiszen az ilyen helyzetekre, a
közrend megőrzésére vonatkozóan, törvényes rendelkezések voltak érvényben.
Petre Roman eléggé
izgatott beszédének a végéhez közeledett, a teremben ülők arcára, lett
légyenek frontosok, többségiek vagy ellenzékiek, kiült az aggodalom. Ekkor a
kormánypáholy felőli oldalajtóban megjelent Adrian Severin, odament az
emelvényen beszélő miniszterelnökhöz, és átadott neki egy cédulát. Petre
Roman rápillantott, majd gyorsan befejezte mondókáját, és a kezébe nyomott
papírt, mint valami nagyon-nagyon rossz, valami rettenetes, valami
fátumszerű csapás bizonylatát nézve – nemhiába mondjuk, hogy a baj sosem
jár egyedül –, az amúgy is ledermedt képviselők tudomására hozta:
Budapesten megalakult Erdély Ideiglenes Kormánya.
Szavait döbbent csend, majd felháborodott moraj fogadta. A bányászinvázió
gondjától meggörnyedt hátak kiegyenesedtek, az elhomályosult szemekbe
visszatért a honfiúi elszántság.
Meggyőződésem,
hogy a politikában semmit sem szabad a szerencsére bízni. Egy olyan szervezet –
az RMDSZ – szótárában, amelyiknek parlamenti szerepe is van, ennek a fogalomnak
nincs mit keresnie. És mégis –vélhetően szövetségi gyermekcipőben
járásunk, kezdetleges információszerzési és –továbbítási technikáink miatt –
nemegyszer szánt meg Fortuna istenasszony, nyúlt felénk segítőleg. Ezúttal
is. Előző este Bitay Ödön átadott a székházban egy telefaxon
továbbított újsághírt, lapbeszámolót valamiféle emigráns erdélyi kormányról.
Emlékszem, derültünk a dolgon, közönséges szélhámiát láttunk benne. Betettem a
papírt a táskámba és ... megfeledkeztem róla. Pétre Romant hallgatva vettem
elő – áldott szerencse, hogy nálam volt –, és olvastam el figyelmesen.
Nos, ennek hála mondhattam el, az RMDSZ-képviselők bátorító
tekintetétől kísérve, az aznapi jegyzőkönyvben imigyen rögzített
felszólalásomat:
„Elnök úr,
miniszterelnök úr, tisztelt képviselőtársaim! Valóban drámai órákat élünk.
Elég, ha felidézzük Butulescu képviselő úr tegnap itt elhangzott beszédét,
elég a bányászszakszervezetek, a Hunyad megyei prefektusi hivatal, a
Zsil-völgyi szén vállalat és a kormánymegbízottak tárgyalásairól szóló
sajtóanyagokra gondolnunk, s végül, elégséges, ha eszünkbe jut a tegnap este
látott tévébeszámoló, hogy megértsük: egy jelentős súlyú társadalmi
csoport elérte türelme végső határát.
Elsősorban
a Zsil-völgyi bányászok életkörülményeire utalok. A miniszterelnök úr
elismerte: a kormányzat késett, nem voltjelen, vagy ha jelen is volt, hibákat
követett el a felmerült kérdések kezelésében. Nem tehetünk egyebet, magunknak is
meg kell állapítanunk a kormányfő által előttünk elismert tényt.
Éppen ezért nem
tudom elfogadni mint módszert, sem a problémák elodázását, sem a
tárgyalópartnerek egyoldalú hibáztatását. Erről a látásmódról, erről
a stílusról meggyőződhettünk különben ma is.
Meggyőződésem,
hogy az előállt, nagyon súlyos és veszélyes konfliktus megoldásában az
eddiginél jóval nagyobb nyitottságra és őszinteségre van szükség a hatalom
részéről.
Ám felmerül egy
másik kérdés is. Csak sajnálhatjuk, hogy bányászaink Bukarest elárasztásának a
minkéntjét a kormány, a mostani hatalom iskolájában, továbbképzőin
sajátították el. S ezt tudja mindenki. Az újdonság csak az, hogy a tavalyi
erő, az akkor szerzett tapasztalat, a tömeges inváziónak akkor feltámadt
kedve, a kétségbeesés eme vak eszköze most, lám, fellép az őt eredetileg
mozgásba hozó kormány ellen...
Ionel Ardelean
képviselő úr: A jogállam ellen..
Domokos Géza
képviselő úr: A jogállam ellen, helyesbít Ardelean úr. Így is mondhatjuk. Uraim!
Számunkra elfogadhatatlan mind az erőszak, mind a törvénysértés,
függetlenül annak jelentkezési formájától. Az RMDSZ elítélte erről a
helyről a bányászok bukaresti atrocitásait 1990 júniusának közepén.
Ugyanannak a logikának az alapján, ugyanazon elvektől vezettetve,
kijelentjük: nem értünk egyet a bajok megoldásának ezzel a módjával, bármilyen
fájdalmasak legyenek azok.
A továbbiakban
kitérek arra az idegborzoló másik hírre, amelyet a miniszterelnök úr imént
hozott a képviselőház tudomására. Előbb engedjenek meg azonban egy
rövidke bevezetőt.
Miniszterelnök
úr! Nem először történik meg, hogy Ön kritikus helyzetben igyekszik
elvonni a figyelmet a valós okokról, egyéb, másodrendű kérdéseket helyez
előtérbe... Elnézést! Hadd fejezzem be... Vagy olyan tényekről
beszél, amelyek lényegtelenek vagy egyszerűen nem is léteznek.
Ez a taktika, ez
a ravasz gondolkodás akadályozta meg Önt abban, hogy felmérje, már a kezdet
kezdetén, a szélsőségek jelentette veszélyt Romániában. Történelmi
eltévelyedésnek tartom, hogy egy, a jogállam építését céljául kitűző,
magát demokratikusnak nevező kormány elfogadja az ilyen erőkkel való
együttműködést.
Miniszterelnök
úr ma újra ehhez a fogáshoz folyamodott. Mert mi történt tulajdonképpen? Az
történt, hogy ezelőtt három nappal egy nem túlságosan fontos magyarországi
lap – Kurír a címe – interjút közölt két férfivel. Az egyiket Szabó
Kálmánnak hívják, és egy évvel ezelőtt települt át Aradról Magyarországra.
A második neve Dan Zaharia. Nos, ők az úgynevezett „Erdélyi
emigráns kormány” vezetői. Az első az alelnöke, a második
az elnöke. Hajói értettem, a testület 16 tagból áll, egytől egyig
ismeretlen ember, a magyar közvélemény megítélése szerint is, alighanem
kalandor. Tegnap a Népszabadság című napilap
több magyar politikust megkérdezett az ügyről. Provokáció, volt a
megkérdezettek véleménye. Olyannyira abszurd valami, mondták, hogy csak az
eszelős tetteknek kijáró figyelmet szabad neki szentelni!
Íme, uraim, egy
szemmel láthatóan tizedrangú, minden fontosságát nélkülöző eseményt dramatizálnak
a román parlamentben, méghozzá az országra nézve súlyos pillanatban. Azzal a
szándékkal, hogy az emóció elborítsa önöket, ami, mint látom, sikerült is.
Ahelyett, hogy azt keresnők, hogyan találjunk gyors megoldást a válságra,
miként állapítsuk meg mind a Zsil-völgyiek, mind a kormány felelősségét,
arra szólítanak fel bennünket, hogy védjük meg Erdélyt egy fantomkormánytól,
amelynek a fellépése időközben nevetségbe fúlt.”
Jómagam erre nem
emlékszem, de a jegyzőkönyv szerint itt tapsolt a Tisztelt Ház. Hogy
minden teljesen világos legyen, befejezésül még hozzátettem: „Egyébként
múlt vasárnap Antall miniszterelnök nyilatkozott a jugoszláviai dráma és a
magyar kormány politikája kapcsán felröppentett spekulációkról, és ismételten
leszögezte: Magyarország tiszteletben tartja a nemzetközi szerződéseket és
nincsenek területi követelései szomszédaival szemben.
S talán nem árt
figyelmeztetni önöket: ilyen értelmű nyilatkozat elhangzott nemrég a
magyarországi parlamenti pártok, a magyar kormány részéről is. Azért
mondom, uraim, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, ne essünk a félrevezetés
csapdájába. Olvastam a minap hadügyminiszterünk, Spiroiu tábornok
deklarációját. Az egyik kérdésre: milyennek látja a román és a magyar hadsereg
közötti viszonyt?, ezt válaszolta: Kitűnőnek Megegyezéseket írtunk
alá, mondotta, szakértőket cserélünk, részt veszünk közös gyakorlatokon. A
hadseregeink közötti kapcsolat akár modellértékű is lehetne a politikusok
és a politika számára. S most megkérdem, tisztelt képviselőtársaim: Amikor
egy hadügyminiszter ilyen nyilatkozatot tesz, szó lehet veszélyről annak
az országnak a részéről, amelyikre hivatkozik?
Ami a Romániai
Magyar Demokrata Szövetség álláspontját illeti, kinyilvánítottuk tavalyi
első kongresszusunkon, megismételtük szövetségünk idén tavasszal lezajlott
második kongresszusán, programunkba is iktattuk: tiszteletben tartjuk, kiállunk
Románia területi sértetlensége, szuverenitása és egysége mellett. (Taps)
Elhangozhatnak sorainkban ettől eltérő vélemények is, ám azokat nem tekintjük
mérvadónak és – az említett dokumentumok szellemében – mindent
elkövetünk, hogy ne válhassanak meghatározóvá, lehetőleg ne gyakoroljanak
befolyást a romániai magyar társadalomra. Köszönöm a figyelmüket. (Taps)”
Miközben a helyemre
mentem, s az RMDSZ-képviselők arcáról próbáltam leolvasni: jól mondtam-e,
egyetértenek-e velem, a kormányfőre is vetettem egy pillantást. Kíváncsi
voltam a reagálására. Mert abban, hogy – bármilyen kínos helyzetbe került –
mond valamit a felszólalásommal kapcsolatban, percig sem kételkedtem.
Jól sejtettem, mondott
is. A vita végén megjegyezte: sajnálja, hogy én a pesti emigráns kormány
elítélése helyett az Antall-kormányt magyaráztam, azt mentegettem. Bevallom,
még csak nem is csodálkoztam eljárásán. Petrica, azaz Péterke, ahogy magunk
között malíciával emlegettük, többször bebizonyította: nagymestere ő a
félrebeszélésnek, és ha a szükség úgy hozza, a csúsztatástól, a szándékos
memóriazavartól sem riad vissza. Nem feledhettük egyik – Orbán Árpád és Pataki
Imre, Kovászna, illetve Hargita megyei vezetők indítványára aláírt –
hivatalos közleményét. A román kormány – hangzik a dokumentum – elhatárolja
magát a két megye magyar lakosságát a sajtóban ért vádaktól. Alaptalannak
tartja az állítást, miszerint szeparatista, nacionalista fenyegetés állna fönn,
és az ország területi integritását veszély fenyegetné. A kormányfői
állásfoglalás cáfolja tovább, hogy Hargita és Kovaszna megyében magyarországi
állampolgárok uszító, erőszakra bujtogató ténykedést fejtettek volna ki. Megígéri,
hogy a kormány felelősségre vonja a jövőben mindazokat, akik
rágalmazó híreket és kommentárokat hoznak nyilvánosságra, gyűlöletet
szítanak a különböző etnikumok között. Vállalás történik arra nézve is,
hogy az 1990–1991-es tanévben az anyanyelvű oktatást minden szinten
biztosító intézményi átszervezésre kerül sor: a nemzeti nyelv szabad használata
pedig garantált lesz azokon a településeken, ahol kisebbségek élnek. És egy
rendkívüli visszhangot kiváltó kormányfői bejelentés: Kovászna és Hargita
megyében lehetővé teszik az RTV 2-es és a budapesti Magyar Televízió
műsorának a vételét.
Ettől kezdve, két
éven át, az érdekelt megyék képviselői, az egyházi méltóságok, az RMDSZ
számtalanszor juttatták Pétre Roman eszébe vállalt kötelezettségeit. Mindhiába.
Amint a föntebb közölt parlamenti felszólalásomban is utaltam rá,
elvtelenségből, hatalommegőrzési taktikából – ha nem is nyíltan – a
román szélsőséges nacionalisták szövetségeséül szegődött. Szeretném
hinni – már szóba hoztam egy 1995-ös, rövid eszmecserénket ezzel kapcsolatban
–, hogy azóta az RMDSZ-szel kormánykoalícióban levő Demokrata Párt
vezetőjeként, a román szenátus elnökeként, belátta egykori tévedését.
Örülni fogok, amikor ezt nyilvánosan is elismeri. Jól emlékszem, hogy ígéretei
aláírásának a napján, 1990. március 23-án, találkoztunk az irodájában.
Elégtétellel újságolta, milyen jó megegyezésre jutott Orbánnal és Patakival.
– Ez mindent megold! – tette elém
büszkén a szöveget.
Nem állítom, hogy a
szószegésnek ő volt az egyedüli elkövetője. Miniszterelnöksége idején
és utána is, az 1996-os őszi rendszerváltásig, Ion Iliescu birtokolta a
teljes hatalmat. Ez a tény valamelyest menti tettét, de feloldást semmiképp sem
adhat. Képtelen vagyok elhinni, hogy az intelligens Pétre Roman ne tudná: rossz
lépéseinek az elszámolása, a „púpnak”, ahogy ő mondta, az eltüntetése
nélkül nem lehet igazából demokrata, még kevésbé európai kitekintésű és
dimenziójú államférfi.
Miért volt szükségem erre
a kitérőre? Azért, hogy érzékeltethessem: az RMDSZ helyzete nem volt
egyszerű az 1991 szeptemberi válság napjaiban. A bányászinváziót, bár arra
törekedtünk, hogy árnyaltan vizsgáljuk a kiváltó okokat, el kellett ítélnünk.
Ugyanakkor a Zsil-völgyiek Roman lemondását célzó követelését – mára mindenki
tudja, hogy Iliescu sugalmazására tették – nem vethettük el, hiszen az 1990.
december 3-án, a parlamentben tett indítványunk, gyászos gyulafehérvári
szereplése miatt, még mindig érvényben volt.
Ilyen dilemmákkal küzdve
és ilyen hangulatban került sor képviselőségem rendhagyó, abszolút egyedi
élményére: Miron Cozma és bányászai nagyjelenetére a román parlamentben.
... A kereszténységet
felpártoló bizánci császárnak és kegyes anyjának ajánlott templom keleti
hajójára néző ablakból pillantottam meg először a Püspökdomb alján
megjelent bányászok sűrű sorait. A lyukas trikolórt lengették,
sanyarú sorsukat felpanaszoló, Pétre Roman menesztését követelő
transzparenseket vittek, védősisakosan, foltozott, szénporos ruhájukban, a
kialvatlanságtól, étlenségtőlszomjúságtól és a sok meneteléstől
elgyötörten, borostás arcukon ellenséges elszántsággal jöttek felfelé a
kaptatón. Ha nem tévedek, Borbély Lászlóval, Kerekes Károllyal és talán Nagy
Benedekkel, az egyik emeleti ablakból néztük közeledésüket. Nagy volt a
sápadozás, kapkodás körülöttünk. A honatyák egyik része azon tanakodott, hogyan
barikádozzuk el magunkat a történelmi épületben, mások – kellő
diszkrécióval – a hátsó kijáratok felől érdeklődtek. Tehették volna
nyíltan is, hiszen ott mentették ki, nem sokkal később, Petre Romant s
kormánya több tagját. Mi négyen, de alighanem a többi RMDSZ képviselő is,
nyugodtan, mondhatnám úgy is – ha illő lenne a drámai helyzethez –, pajkos
kíváncsisággal néztük, mi történik. Tisztában voltunk vele, hogy ilyen
látvánnyal – s a java alighanem még hátravan – egyszer, ha találkozik az ember.
Üvegcsörömpölés. Lent
betörtek egy ablakot. Ekkorra már a templom és a parlament közötti teret
ellepték a bányászok. A jelszavak ugyanazok voltak – másnap tudtam meg–, mint a
megostromlott Victoria téri kormánypalotánál: „Le a milliomossal! Le a
korrupcióval! Le Iliescuval! Le Petre Romannal!” Döngeni kezdtek a nagy
tölgyfaajtók, amelyeket, mielőtt eltűntek az alagsori járaton –
micsoda ínyencfalatja volt ez is később a sajtónak! –, a biztonsági
alakulat katonái nemcsak bezártak belülről, de ezzel-azzal, amivel
lehetett, el is torlaszoltak. Nem tudnám megmondani, hogyan sikerült a
bányászoknak bejutniuk az épületbe, mert Borbély Lászlóékkal időközben
lementünk az emeletről a gyűlésterembe, és akárcsak a többi bennrekedt
képviselő, beültünk a helyünkre. Ekkorra már nem kíváncsiskodtunk úgymond
gyermekien, és noha különösebb félelmet nem észleltem társaimon, a bejárati
előcsarnok felől, az oldalfolyosóról közeledő dobogás, kiabálás,
üvegcsörömpölés meglehetősen elkomolyított. Kis túlzással Tamási Áront
parafrazálhatnám: figyeltünk és füleltünk, mint sík mezőben a bokor.
– No, akkor... – szólalt
meg az elnöki székben Dan Martian, a házelnök, s hogy minek lett volna a
bevezetője ez a kis parlagi félmondat, titok marad. A termet, az elnökségi
pódiumot elözönlötték a bányászok. Megtelt bőven áradó férfiizzadtság,
pállott vonatszag és ruhába beivódott könnygáz szagával. Volt, aki magából
kikelve az elnökségben ülőknek magyarázott valamit, más beült szuszanni a kormánytagok
és szakbizottságok részére fenntartott páholyba, ismét mások a széksorok között
járkáltak, s ha a televízióból ismert arcot pillantottak meg, társuknak is
mutatták: né, ott, az a kopac... A fiatalabbja kényelmesen elhelyezkedett a
plüssel bevont párkányokon, s miközben jelszavaival igyekezett túlharsogni a
lármát, élvezettel lógatta a lábát a megszeppent honatyák feje fölött.
Miron Cozma és
vezértársai előbb a parlamenti frakciók képviselőiből ad hoc
összeállított bizottsággal tárgyaltak – a mi megbízottunk, úgy emlékszem, Tokay
György volt –, s miután semmire sem mentek, visszatértek a terembe, és a
bányásztársaiktól tisztelettel szabaddá tett kormánypáholy székeire telepedtek.
Cozma hullafáradtan, az álmosságtól majdhogy lecsukódó szemmel nézte a forrongó
tömeget. Aki kitartó dulakodás után a mikrofonhoz jutott, a szokottnál is
sápadtabb házelnök hiábavaló próbálkozása ellenére, a Zsil-völgyi nyomort, a
bányászélet keserveit sorolta, s mintegy vigasztalásul, a bajból kievezető
reménység kiáltásaként, a terembe dörögte: Le a kormánnyal! Le Iliescuval!
Egyik-másik megszólalni
tudó képviselő, például az impozánsan nyugodt Ion Raţiu, akit
csokornyakkendőjéről egyből felismertek, azt magyarázta, hogy a
miniszterelnök leváltásának megvan az alkotmányos módja, Iliescut pedig a
parlament nem válthatja le, mert:
– Maguk tették oda, maguk
szavazták meg...
– Le vele! – ülvöltötte a
terem.
Raţiu felemelte a
kezét, hagyják, hogy folytassa. S csodák csodája, csend lett. A hófehér haj, az
agyonmediatizált babos nyakkendő és az előkelő mosoly hatott.
– Mondja!
– Jó, le vele, de nem
így...
– Menjen a súlyba, vissza
Angliába! – hasított a levegőbe egy fiatal hang.
–
Tiltakozunk! – kiáltotta kétségbeesetten a házelnök. – Ez itt megszentelt hely,
Románia parlamentje. Fejezzék be és távozzanak.
Ideérve az elbeszélésben,
lelki szemeimmel szinte látom az akkor a teremben tartózkodó
RMDSZ-képviselők kaján mosolyát: Lássuk, elmondja-e?
Nos, elmondom.
–
Géza! – kiáltotta felém valamelyikük, s ahogy odanéztem, a bal oldali
tumultusra mutatott: – Neked integetnek...
Valóban, a nyüzsgő,
hadonászó, nemcsak bányászokból, hanem az akkoriban minden utcai megmozdulásban
– akár a Front szervezte, akár valamelyik ellenzéki párt – lelkesen
résztvevő, bukaresti fiatalokból álló csoportosulásban egy kalapos, de
bászányruhát viselő, testes férfi integetett felém.
–
Domokos úr! – örvendezett, ahogy a torkán kifért, miközben barátsága jeléül,
jókora botját rázta.
Visszaintettem, mintha
régi ismerősöm lett volna, mire ő árkon-bokron át,
lökdösődő társai, a padsorokban feszengő képviselők között
törtetni kezdett felém. Ahogy botját a magasba tartva, nehogy fejbeverjen
valakit, berontott az előttem ülő liberálisok közé – elülső
szomszédom éppen Ionescu-Quintus volt, a mostani NLP elnöke –, áthajolt fölöttük,
magához rántott és hatalmasat cuppantott a fejem búbjára.
–
Domokos úr, hogy van? – érdeklődött csillogó szemmel, olyan lelkesülten,
mintha legalábbis keresztelő papja lettem volna. S ismeretségünk forrását
is megjelölte: – Sokszor láttuk magát a televízióban...
Meg szerettem volna
kérdezni, honnan jött, s eredet dolgában hová való. Nem került rá sor. Valamin,
talán a társait éppen akkor magával ragadó szenvedélyhullámon felbuzdulva,
mélyen a szemembe nézett, majd, mint aki kivételes fontosságú dolog kimondására
készül, komoran végighordozta tekintetét az őt derűsen figyelő
RMDSZ-képviselőkön, és magasba lökte rúddal is felérő botját:
– Horthy! – harsogta, a nagyobb
nyomaték kedvéért, behunyt szemmel.
Mi némileg elképedtünk, a
liberálisok úgy tettek, mintha nem hallották volna. Az ő kerek, maszatos
arcára, kék szemébe visszatért az előbbi, csak közeli rokonokat és rég nem
látott katonatársakat meg kebelbarátokat megillető mosoly. S mert az
ütemesen hangzó kiáltásra: Kot-ro-csény–be! Kot-ro-csény-be!, kifelé indult a
sereg, ő is nyomulni kezdett a kijárat irányába. Az ajtóban még egyszer
felénk pillantott. Azt hiszem, mondott is valamit. Talán a maga, talán a faluja
nevét, vagy ki tudja, talán éppenséggel azt: mit akart velünk közölni Horthy
Miklós nevével.
A különös jelenet, nem
kevésbé furcsa földimmel –végig az volt az érzésem, hogy bár a Zsilvölgyében
él, származására nézve székelyföldi – azért is őrződött meg bennem
ilyen élénken, mert magában hordozta a második nagy bányászlátogatás egész drámaiságát.
Ezúttal nem a hatalom által idejében előkészített, pontos menetrenddel
indított vonatokon érkeztek, nem várta őket hajnali köszöntővel a
román állam első embere, nem helyezték el őket a város melletti
kaszárnyákban, nem etették-itatták nagylelkűen, s „rendcsinálásuk”-ban sem
segítették-kalauzolták őkelméket egyenruhás rendőrök és a
titkosszolgálatok emberei. Ezúttal jöttek, hogy elmondják: becsapták őket.
Újra végigjárták az ismert utat, hogy a hazug államvezetés és a korrupt
tisztviselők elmozdítását kérjék. Hogy miként történjék ez, ki csinálja
meg, fogalmuk sem volt. Ezúttal hajaszálát sem görbítették senkinek, utcai
bámészkodónak, újságírónak, boldog-boldogtalannak készséggel válaszoltak, ha
kérdezték. „Azt hiszi – tudakolta egyiküktől a riporter –, így meg lehet
oldani a gondokat, ki lehet vívni a követeléseket?” A felelet: „Nem tudom. De
azt igen, hogy mi innen el nem megyünk. Mondjon le Roman, az egész kormány. Ne
játszszanak velünk. Elég volt az éhezésből, a hidegből meg
mindenből. Amit ígértek, adják meg.” Ezúttal a bukarestiek – olyanok is,
akiket egy évvel előbb ők megkergettek – hordták nekik a teát és
szendvicset; a földalatti peronjain és a parkokban, tábortűznél aludtak;
zúzódásokkal, lőtt sebekkel, könnygázmérgezéssel kerültek kórházba. Tehetetlenségükben,
félelmükben, tanácstalanságukban nekirontottak a kormánypalotának,
Molotov-koktélt dobáltak az őket gázlövedékkel elárasztó csendőrökre,
megjárták magukat, megmutatták erejüket a parlamentben, kézitusát vívtak a
cotroceni-i, speciálisan kiképzett alakulatokkal. Bűz, füst, hatalmi káosz
járt a nyomukban, volt úgy, hogy vezetőikre sem hallgatak – parlamenti
szereplésük is mutatta –, olykor a mindenhatónak hitt Cozmára is fittyet
hánytak. Támadók és életük-sorsuk megtámadottjai voltak egyben.
Az akkori napokról szóló
irattartómban megtaláltam a pár éve elhunyt kitűnő szerkesztő,
Kiss Zsuzsa egyik vezércikkét. A Victoria téren lezajlottakról írja: „Szomorúan
és kiábrándultan szemléltem a percről percre tragikusabbá váló fejleményeket,
s bár körülöttem több százan kíváncsi vidámsággal, amolyan sportszurkolói
kajánsággal nézték és kommentálták e szokatlan hadműveletet, egyformán
aggódtam bányászért és kiskatonáért, mindazokért, akik akarva, nem akarva,
«tűzközelbe» kerültek. És lesújtó szánalommal, növekvő indulattal
gondoltam mindazokra, akik e fölösleges és esztelen összetűzést
megelőzhették volna, de nem tették.”
Ilyen gondolatokkal
mentem én is a Herástráu utcai székházból a közeli TV-épületbe, hogy az esti
híradó után egyenes adásban ismertessem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
állásfoglalását – két napra rá, szeptember 27-én, bűnrossz fordításban, a
Magyar Szó is közölte – a bányászinvázióval és a Petre Roman-féle provokációval
kapcsolatban. A mindössze 25 soros szöveg délelőtti parlamenti beszédem
gondolatmenetét követte. Az utcán zajló történésekről nagyjából ugyanazt
tartalmazta, amit a többi ellenzéki párt – például a Polgári Szövetség
előttem szóló képviselője – is kifejtett. A nóvum benne az volt, s
feltételezem, hogy a hallgatókat is ez lepte meg a leginkább, amit a
miniszterelnök diverziójáról mondott. Annál is inkább, mert – az információ a
székházban jutott tudomásomra – a bukaresti rádió napközben többször is
visszatért a parlamentben elhangzott, vészes kormánybejelentésre.
A stúdióban hellyel
kínáltak, meg kellett várnom a hírek és az időjárásjelentés bemondását.
Váratlanul megjelent, Emanoil Valeriu kíséretében, Miron Cozma. Rendkívüli
adásban, a meteorológust kettőjük beszélgetése követte. Három lépésnyire
ültem tőlük, természetesen úgy, hogy ne legyek „a képben”. Tanulságos volt
nagyon. A nemzeti televízió vezérigazgató-helyettese, aki nem egy interjújával
bőszítette magára a közvéleményt, a közszolgálati TV elfogultságát
minduntalan szóvá tevő médiáról nem is szólva, a hatalom s
mindenekelőtt Iliescu iránti szolgalelkűségével, bosszantó
nagyképűségével ezúttal túltett önmagán. Lekezelő hangon kérdezte
meghívottját, mindent elkövetett, hogy széttörje mondandóját, megzavarja
őt érvei kifejtésében. Cozma – a későbbi Zsil-völgyi kiskirály, a
fényűző életre rákapott botrányhős, kulisszák mögötti
machinációk rejtélyes szereplője, a mostani, bírósági tárgyalására
rendőrfogdában váró nagyfőnök, jaj, de messze került tőle! –
átlátott a szitán. Négy nap szakadatlan szónoklataitól, nyilatkozataitól,
mindenféle tárgyalásaitól rekedt hangon fújta a magáét. Azt bizonygatta, hogy a
kritikus helyzetet, amelyet ő igyekezett elkerülni – utólag kiderült, nem
egészen így volt –, a kormány idézte elő. Elsősorban a
miniszterelnök, azzal, hogy visszautasította a bányászok meghívását a Völgybe,
és amikor aznap délben, közvetlenül Bukarestbe érkezésük után, kérték, jöjjön
ki a kormánypalota elé, hallgassa meg bajaikat, fennhéjázón visszaüzente: ha
dolguk van vele, megbízottaik keressék fel irodájában, ott tárgyalhatnak. Amit
a bányászok nem fogadtak el, mert benn, az épületben nem érezhették magukat
biztonságban. Valóban? – érdeklődött gúnyosan a „semleges”, csak
tárgyilagosan az országot felbolygató fejlemény mozgatórugóira kíváncsi
TV-mandarin. S ez így ment majdnem félórán keresztül. Ahogy telt az idő,
és ahogy Emanoil Valeriu hangja egyre pimaszabb lett, úgy nőtt a fojtogató
érzés a torkomban. Sokszor már azon voltam – elképzelem, mekkora botrány
kerekedik belőle –, beszólok „a képbe”, beleavatkozom az interjúnak
bejelentett, valójában ügyészi kihallgatásba. Ha magánemberként várok soromra,
minden megfontoltságom ellenére, megteszem. De így „udemereként”, mi több –
egyszer már beszéltem róla –, nemcsak magyarként, de a magyarként, uralkodnom
kellett magamon. Amíg a TV-re nézve szégyenletes show tartott. Mert amint a
kamerák elé invitáltak, nem az RMDSZ-nyilatkozat felolvasásával kezdtem, hanem
ezzel a bejelentéssel: „Akaratlanul is tanúja voltam itt, a
stúdióban, annak a megengedhetetlen módnak, annak a nemcsak erkölcsi, de
szakmai szempontból is eléggé el nem ítélhető eljárásnak, ahogyan Emanoil
Valeriu úr a most véget ért beszélgetést vezette. A leghatározottabban
tiltakozom!”
A tévé Pangrati utcai
kijáratánál megszólítottak a Cozmára váró bányászok, lehettek vagy húszan,
megkérdezték, láttam-e bent a főnöküket. Láttam, válaszoltam, ott voltam,
amikor interjút készítettek vele. No, és megmondta-e az igazat,
érdeklődtek tovább. Megmondta, nyugtattam meg őket, derekasan
megmondta. Hazafelé, a Dorobanţi úton, az 1877-es darabontok útján, hol
itt, hol ott szólítottak meg a tüzeik mellett szendvicset majszoló bányászokkal
beszélgető, bizonyára környékbeli bukarestiek: „Jól van, jó, hogy
odamondott annak a felfuvalkodott seggfejnek...”
Újfent látni ebből
is, minden bonyolultabb volt annál, ahogy az 1991 szeptember végi eseményekre
ma alighanem emlékszünk. Fájdalom, éjfélre már ismerni lehetett a nap
veszteséglistáját is: három halott – köztük a jelzőrakéta által megölt
Andrei Frumuşeanu 24 éves diák, Aurelia Crăiniceanu 27 éves
háziasszony, mindketten békés nézői a kormányépület előtti
összecsapásnak, s egy kiskatona, aki az arcán meggyúlt gázálarctól kapott
szénmonoxid-mérgezést – és huszonöt súlyos sebesült. Az események zárójelentése
szerint 32 személyt lövés ért, 218-at súlyosan bántalmaztak.
Másnap délelőtt
elterjedt a hír, hogy Pétre Roman lemondott. Leváltásával, mert lényegében
erről volt szó, mi, magyarok, nem nyertünk semmit, a hatalom régi,
magyarellenes muzsikája tovább zengett. Csak a reformpolitika kapott léket.
Hogy milyen végzeteset, csak most, napjainkban látjuk teljes valójában.
Egyvalami biztos: volt ezeknek a zavaros, gyászos ősz eleji napoknak egy
kétségkívüli nyertese – Ion Iliescu. Ő igazán megtanulta azt a frankofon
elvet, miszerint a politika nem a lehetséges művészete, mint legtöbben
hiszik, hanem azé, hogy lehetségessé tegye, ami szükségessé vált. Amikor
eljöttnek látta az időt, megragadta az általa megteremtett alkalmat vagy
neki kínálkozó lehetőséget – van, aki így látja, van aki úgy –, és lépett.
Lelökte maga mellől potenciális ellenfelét.
Még csak annyit, hogy az
események zárórája után, szeptember 27-én a Vatra Românească elnöke
is megjelent a képernyőn. A párbeszédre való képtelenséget, a nemzeti
prioritások tudomásul nem vételét, a népszerűtlen törvényeket, az
országhatárok felügyeletének az elhanyagolását vetette a távozó kormány
szemére. „A Vatra Românească Szövetség, a nemzeti méltóság
legfőbb letéteményese – szólt a kiáltvánnyá átlényegült
állásfoglalás – felhatalmazottnak tekinti magát arra, hogy
a román nemzet sajátságos kérdéseit illetően a kormány tanácsadója legyen
és elvárja, hogy az nemcsak figyelmesen meghallgassa, de határozottan kövesse
is ajánlásait. Románok! Ne hagyjátok félrevezetni magatokat ellenségeink és a
demagóg, kétszínű politikusok hazug béke- és jóindulat-ígéreteitől.
Mohóságukban kielégíthetetlen, a történelemhamisításban felülmúlhatatlan
ellenfelek vesznek körül. Védőpajzsunk a román hadsereg, erőnk pedig
az összefogás. Vele és általa legyőzhetetlenek vagyunk!”
Ami ebben a
felszólításban csak burkoltan volt benne, azt köntörfalazás nélkül kimondta pár
órával később, a TV késő esti híradójában, a Nagyrománia Párt:
„Katonai többségi kormányra van most szükség!”
S ha az ember
meggondolja: nem sok idő múltán, ezekkel az erőkkel köt nyílt
kormányzati szövetséget az Iliescu-hatalom...
DOMOKOS
GÉZA
Duna-deltai emlék: pelikán