Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. augusztus-szeptember, VIII. évfolyam, 8–9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM

Vesztesek és nyertesek

Részlet az Esély című visszaemlékezés megjelenés előtt álló 2. kötetéből.

A nagyon várt nyár, az esdett parlamenti vakáció felemásra sikerült. Újra felhurcolkodtunk Jakabos Csabáékkal a lassúági erdészházba. Otthonosan elrendezkedtünk, megkerestük az előző évi gombászhelyeket meg a jéghideg patak fürdésre alkalmas göbéit. Sétáltunk nagyokat, olvasgattunk. A szabad tűzhelyen, bográcsban elkészült vacsora után pedig plédekbe burkolózva – mármint Évi és én, mert a hegyalján élő barátainknak az esti hűvösséghez szokott dereka nem kért az efféle elővigyázatosságból –, akárcsak az előbbi év nyarán, keményen politizáltunk. Keményet mondok, mert Csaba, a kézdivásárhelyi RMDSZ egyik megalapítója, ekkorára a csavargyári gondok nyomására, de még inkább a Front és Iliescu látszat-demokráciája, álreformizmusa, s nem utolsó sorban, magyarellenessége miatt, eltávolodóban volt a közélettől. Hevessége, székely radikalizmusa azonban nem lankadt. Volt hát miről vitatkozni az RMDSZ politizálását, parlamenti csoportunk szereplését illetően. Aztán a Kárpát-kanyari csendességbe, az isten háta mögötti hely biztonságába, az augusztusi csillagok alatt, a pattogó tűz mellett hol szelíden folydogáló, hol indulatosan nekiiramló beszélgetésünkbe berobbant a rádióhír: Gorbacsov puccsisták foglya. Másnap pakoltunk. A Lassúág – azóta sem jártam arra – odalett. Újra magához rántott a gyors események forgataga, sietnem kellett vissza a fővárosba. Úton voltam, amikor Demény Lajos szenátor, az egyedüli Bukarestben tartózkodó RMDSZ-politikus nyilatkozott a televízióban. Egyértelműen elítélte a konzervatív kommunisták, a reformellenes katonatisztek és a KGB-vezetés restaurációs kísérletét. Nagy szerencsénk volt vele, mert utólag, a moszkvai események után – egyúttal Borisz Jelcin sorsfordító színrelépését, a Szovjetunió felbomlásának a kezdetét is jelentették – megkezdődött a számítgatás: melyik párt és politikus mikor és hogyan reagált a Gorbacsov-ellenes összeesküvésre. Sokáig volt még téma Ion Iliescu huszonnégy órás késéssel elhangzott, meglehetősen méricskélő elnöki nyilatkozata, szemben a kormányfő, Pétre Roman azonnali és kategorikusan elítélő állásfoglalásával. Vagy, emlékszem a saj tó iróniájára, amellyel az egyik idős parasztpárti szenátor kínosan egyensúlyozó, nyelvében az egykori, Keletnek tett bókokra emlékeztető szövegét kommentálta. Ahogy visszaérkeztem Bukarestbe, azonnal kiadtuk az RMDSZ hivatalos állásfoglalását. Tulajdonképpen nem késtünk, augusztus 20-án délután 6 órakor közleményünk a Román Televíziónál volt, ennek ellenére nem került a nyolcórai híradóba, ahogy kértük. A kolozsvári rádió viszont sugározta, és másnap, vasárnap reggel, a Szabadságban is megjelent. Nem csak a moszkvai puccs jellegével és következményeivel foglalkoztunk. Kimondtuk azt is, hogy itt, Romániában mit kell tenni azért, hogy a demokratikus folyamat meg ne szakadjon, a ránk leselkedő veszély ne következzék be. Azonkívül amott, a Krím félszigeten még nem dőlt el – utólag több politikai elemző állította, hogy tulajdonképpen megrendezett színjáték volt – a hatalmi harc. Mindenképpen hálás voltam Demény Lajosnak gyors, elvi szempontból kifogástalan reagálásáért az eseményre. S egyúttal újabb jelzését láttam annak, hogy nem működik kellő operativitással az RMDSZ vezetőségi struktúrája, s a két központ, Bukarest és Kolozsvár közötti koordinációs munkával sincs minden rendben. A váratlan helyzetek felkészületlenül játékon kívül találhatnak bennünket. Ezt állapította meg augusztus 3-án, Nagyváradon megtartott ülésén az Országos Elnökség is.

Ezzel az epizóddal véget is ért volna a nyári szünidő, ha még a lassúági napok előtt, Kézdivásárhelyről ki nem szaladunk néhányszor Jakabosékkal a Szent Anna-tóhoz, s még előbb meg nem fordulunk Évivel Papokon.

Meséltem már a tengerről. A szabadság érzésének arról a teljességéről, semmi máshoz nem hasonlítható izgalmáról és öröméről, amelyet a tenger jelentett számomra. A felkelő nap aranyösvénye elkábított, a szikrázó vízcseppek, a parányi szivárványok elbűvöltek, a zöldeskék végtelenség hívása félelemmel és gyönyörűséggel töltött el.

Más volt beúszni a Szent Anna-tó közepére. Amott a meg-megcsobbanó vizek határtalansága, itt a tavat körülölelő erdők méltóságos csendje. Fekszel a hátadon, csak nyugodt légzéseddel, ujjaid finom mozgásával tartod magad a sötét színű, majdhogy fekete felszínen, és nézed az eget. Körös-körül a fenyves hegyekre támaszkodik, és kéken, szelíden, távolian és mégis oly ismerősen téged néz. Pont téged. Legenda és messzire, a mikós évekre visszanyúló emlék, régi és új barátok közelsége – ezt jelentette számomra mindig a Szent Anna-tó. Igen, már csak jelentette. Öt esztendeje, amióta Papolc boldog foglya lettem, egyszer sem jártam arra. Minden, ami előtte volt-velem, mellettem, bennem él. A szobában, ahol, Bagosy nagybányai fazekasmester kakasos tányérja fölé akasztva, a tengerből kihalászott hajókötél hajnali úszásokat juttat eszembe; mögöttem a lyukas kő-füzér, hajdanvolt tengerparti keresgéléseim szerencsehozó trófeái. Igen, minden itt ül velem a szobámban, ahol ezeket a sorokat írom, a tornácon vagy a kút melletti kőasztalnál. Tovasuhanó arcok, fel-felrémlő eseménytöredékek, máig simogató élményfoszlányok képében. Egykori életem bevont árbocú, ütött-kopott hajói békés öbölre találtak, örömeim és csalódásaim mint régi pincék hordóiban a bor, megnyugodtak. Május elejétől október végéig egy kis háromszéki falu, Papolc polgára vagyok.

Akkor, 1991 nyarán kezdődött, s tulajdonképpen csak nemrég fejeződött be itteni fészekrakásunk. A lepusztult szoba–konyhás parasztház rendbetétele, kibővítése, az összeomlás szélén álló nyári konyha, vagyis a sütő megmentése, a tornác kiképzése, az új kút megásása, a kicserélt kapu és kerítés felállítása szépen, sorjában, beteljesedett. Való igaz, a szomszédok segítsége, a rokonság kalákázása, a zágoni iskolatárs ácsmester igyekezete ellenére minden igencsak ráérősen haladt. És egyre költségesebbé vált. Ám azt mondtuk Évivel, kivárjuk, csináljuk. Lassan meglesz. És meg is lett. Nagyobbik unokánk, Attila – a pisze orrú fiúcska abból az emlegetett mózeskosárból – írta tavalyi rajzára, csupa nagybetűvel, mert csak ősszel lett első osztályos: „Papolcon, Atti és a szekér boldogan él a szabad udvaron.” Nahát, erről van szó. Udvarunk, életterünk és – Bibó István szavával – szabadság-szigetünk teremtéséről. Ennek a munkának a kezdete tette kedvessé számunkra ama hirtelenül elmúlt nyár néhány napját.

Mert nemsokára nagy idő kerekedett. 1991. szeptember 25-én délben befutott Bukarestbe két különvonat, a Rompres jelentése szerint 10 ezer Zsil-völgyi bányászszal. A meglepetés csak abban állt, hogy a rendőrök meg a csendőrök és a sajtó képviselői az Északi Pályaudvaron vártak rájuk, ők pedig az egykori királyi vasútállomáson, a băneasain ugráltak le lámpásaikkal s az előző nyáron már megsuhogtatott botjaikkal. Az események, vagyis a kormányépület ostroma, a Cotroceni-ben lezajlott tüntetés, az Egyetem téren, a televízió körüli szürke sereglés, a könnygázpetárdákkal vitézkedő pajzsosok, a fejvesztett kormány s tovább, a bányavezérrel, Miron Cozmával előbb telefonon, majd az államfői palotában tárgyaló Ion Iliescu, meg annyi más részlet benne találtatik a történések nemegyszer homályos, távolról sem lezárt krónikájában.

Eddigi eljárásomhoz híven, a magam benyomásaira és észrevételeire szorítkozom a továbbiakban. Azt mondom el, amit magam tapasztaltam, aminek, akarva-akaratlan, tanúja, olykor tevőleges szereplője voltam.

Hihetetlennek tűnik ma is: előző nap, szeptember 24-én, kedden, az esti híradó riportban számolt be az útra kelt bányászok craiovai dúlásáról. Mivel a helyi vasutasok késleltették a vonataik továbbindítását, nem érték be a prefektus és a katonai helyőrség parancsnokának molesztálásával, beverték az állomás ablakait is. Az egész ország látta a pusztítás, a közelben levő üzletek kirámolásának a nyomait. Csak a nagyon naivak, a kórosan derűlátók gondolhatták: ó, nem lesz semmi. Valahol, valahogyan csak megállítják őket az illetékesek, csak tanultak valamit az 1990. június 1–14-i „mineriádból”. A parlament folyosóján észlelni lehetett némi feszültséget, de attól – a hét elején elfogadott program szerint – mi, a képviselőházban hozzáláttunk a közigazgatási törvénytervezet vitájához. Amolyan tessék-lássék módon, mert nagy volt a teremben a jövés–menés, mindenki igyekezett információhoz jutni arról, hogy mi történik a Püspökdomb alatt – azt hiszem, ez a Dealul Mitropoliei magyar neve, ahol a parlament épülete található. Azután hirtelen az is félbeszakadt. A házelnök közölte: Pétre Roman sürgős bejelentést kíván tenni. Következett egy hosszú felsorolás a bányászok törvénytelenségeiről, a petrozsényi elindulástól kezdve a bukaresti megérkezésig. Katonai csendőrségi és feltételezem, titkosszolgálati jelentések, valamint a Román Államvasutak beszámolója alapján. Törés-zúzásról, emberek bántalmazásáról, az alkotmányos államrend felforgatásának a veszélyéről szólt a miniszterelnöki expozé. Célja, bár így nem hangzott el, nyilvánvalóan az volt, hogy a parlament hatalmazza fel – a fővárosra törő bányászokat törvényen kívül helyező határozattal – a kormányt a kellő lépések megtételére. Amire, mint többen elmondták, nem mutatkozott szükség, hiszen az ilyen helyzetekre, a közrend megőrzésére vonatkozóan, törvényes rendelkezések voltak érvényben.

Petre Roman eléggé izgatott beszédének a végéhez közeledett, a teremben ülők arcára, lett légyenek frontosok, többségiek vagy ellenzékiek, kiült az aggodalom. Ekkor a kormánypáholy felőli oldalajtóban megjelent Adrian Severin, odament az emelvényen beszélő miniszterelnökhöz, és átadott neki egy cédulát. Petre Roman rápillantott, majd gyorsan befejezte mondókáját, és a kezébe nyomott papírt, mint valami nagyon-nagyon rossz, valami rettenetes, valami fátumszerű csapás bizonylatát nézve – nemhiába mondjuk, hogy a baj sosem jár egyedül –, az amúgy is ledermedt képviselők tudomására hozta: Budapesten megalakult Erdély Ideiglenes Kormánya. Szavait döbbent csend, majd felháborodott moraj fogadta. A bányászinvázió gondjától meggörnyedt hátak kiegyenesedtek, az elhomályosult szemekbe visszatért a honfiúi elszántság.

Meggyőződésem, hogy a politikában semmit sem szabad a szerencsére bízni. Egy olyan szervezet – az RMDSZ – szótárában, amelyiknek parlamenti szerepe is van, ennek a fogalomnak nincs mit keresnie. És mégis –vélhetően szövetségi gyermekcipőben járásunk, kezdetleges információszerzési és –továbbítási technikáink miatt – nemegyszer szánt meg Fortuna istenasszony, nyúlt felénk segítőleg. Ezúttal is. Előző este Bitay Ödön átadott a székházban egy telefaxon továbbított újsághírt, lapbeszámolót valamiféle emigráns erdélyi kormányról. Emlékszem, derültünk a dolgon, közönséges szélhámiát láttunk benne. Betettem a papírt a táskámba és ... megfeledkeztem róla. Pétre Romant hallgatva vettem elő – áldott szerencse, hogy nálam volt –, és olvastam el figyelmesen. Nos, ennek hála mondhattam el, az RMDSZ-képviselők bátorító tekintetétől kísérve, az aznapi jegyzőkönyvben imigyen rögzített felszólalásomat:

„Elnök úr, miniszterelnök úr, tisztelt képviselőtársaim! Valóban drámai órákat élünk. Elég, ha felidézzük Butulescu képviselő úr tegnap itt elhangzott beszédét, elég a bányászszakszervezetek, a Hunyad megyei prefektusi hivatal, a Zsil-völgyi szén vállalat és a kormánymegbízottak tárgyalásairól szóló sajtóanyagokra gondolnunk, s végül, elégséges, ha eszünkbe jut a tegnap este látott tévébeszámoló, hogy megértsük: egy jelentős súlyú társadalmi csoport elérte türelme végső határát.

Elsősorban a Zsil-völgyi bányászok életkörülményeire utalok. A miniszterelnök úr elismerte: a kormányzat késett, nem voltjelen, vagy ha jelen is volt, hibákat követett el a felmerült kérdések kezelésében. Nem tehetünk egyebet, magunknak is meg kell állapítanunk a kormányfő által előttünk elismert tényt.

Éppen ezért nem tudom elfogadni mint módszert, sem a problémák elodázását, sem a tárgyalópartnerek egyoldalú hibáztatását. Erről a látásmódról, erről a stílusról meggyőződhettünk különben ma is.

Meggyőződésem, hogy az előállt, nagyon súlyos és veszélyes konfliktus megoldásában az eddiginél jóval nagyobb nyitottságra és őszinteségre van szükség a hatalom részéről.

Ám felmerül egy másik kérdés is. Csak sajnálhatjuk, hogy bányászaink Bukarest elárasztásának a minkéntjét a kormány, a mostani hatalom iskolájában, továbbképzőin sajátították el. S ezt tudja mindenki. Az újdonság csak az, hogy a tavalyi erő, az akkor szerzett tapasztalat, a tömeges inváziónak akkor feltámadt kedve, a kétségbeesés eme vak eszköze most, lám, fellép az őt eredetileg mozgásba hozó kormány ellen...

Ionel Ardelean képviselő úr: A jogállam ellen..

Domokos Géza képviselő úr: A jogállam ellen, helyesbít Ardelean úr. Így is mondhatjuk. Uraim! Számunkra elfogadhatatlan mind az erőszak, mind a törvénysértés, függetlenül annak jelentkezési formájától. Az RMDSZ elítélte erről a helyről a bányászok bukaresti atrocitásait 1990 júniusának közepén. Ugyanannak a logikának az alapján, ugyanazon elvektől vezettetve, kijelentjük: nem értünk egyet a bajok megoldásának ezzel a módjával, bármilyen fájdalmasak legyenek azok.

A továbbiakban kitérek arra az idegborzoló másik hírre, amelyet a miniszterelnök úr imént hozott a képviselőház tudomására. Előbb engedjenek meg azonban egy rövidke bevezetőt.

Miniszterelnök úr! Nem először történik meg, hogy Ön kritikus helyzetben igyekszik elvonni a figyelmet a valós okokról, egyéb, másodrendű kérdéseket helyez előtérbe... Elnézést! Hadd fejezzem be... Vagy olyan tényekről beszél, amelyek lényegtelenek vagy egyszerűen nem is léteznek.

Ez a taktika, ez a ravasz gondolkodás akadályozta meg Önt abban, hogy felmérje, már a kezdet kezdetén, a szélsőségek jelentette veszélyt Romániában. Történelmi eltévelyedésnek tartom, hogy egy, a jogállam építését céljául kitűző, magát demokratikusnak nevező kormány elfogadja az ilyen erőkkel való együttműködést.

Miniszterelnök úr ma újra ehhez a fogáshoz folyamodott. Mert mi történt tulajdonképpen? Az történt, hogy ezelőtt három nappal egy nem túlságosan fontos magyarországi lap – Kurír a címe – interjút közölt két férfivel. Az egyiket Szabó Kálmánnak hívják, és egy évvel ezelőtt települt át Aradról Magyarországra. A második neve Dan Zaharia. Nos, ők az úgynevezett „Erdélyi emigráns kormány” vezetői. Az első az alelnöke, a második az elnöke. Hajói értettem, a testület 16 tagból áll, egytől egyig ismeretlen ember, a magyar közvélemény megítélése szerint is, alighanem kalandor. Tegnap a Népszabadság című napilap több magyar politikust megkérdezett az ügyről. Provokáció, volt a megkérdezettek véleménye. Olyannyira abszurd valami, mondták, hogy csak az eszelős tetteknek kijáró figyelmet szabad neki szentelni!

Íme, uraim, egy szemmel láthatóan tizedrangú, minden fontosságát nélkülöző eseményt dramatizálnak a román parlamentben, méghozzá az országra nézve súlyos pillanatban. Azzal a szándékkal, hogy az emóció elborítsa önöket, ami, mint látom, sikerült is. Ahelyett, hogy azt keresnők, hogyan találjunk gyors megoldást a válságra, miként állapítsuk meg mind a Zsil-völgyiek, mind a kormány felelősségét, arra szólítanak fel bennünket, hogy védjük meg Erdélyt egy fantomkormánytól, amelynek a fellépése időközben nevetségbe fúlt.”

Jómagam erre nem emlékszem, de a jegyzőkönyv szerint itt tapsolt a Tisztelt Ház. Hogy minden teljesen világos legyen, befejezésül még hozzátettem: „Egyébként múlt vasárnap Antall miniszterelnök nyilatkozott a jugoszláviai dráma és a magyar kormány politikája kapcsán felröppentett spekulációkról, és ismételten leszögezte: Magyarország tiszteletben tartja a nemzetközi szerződéseket és nincsenek területi követelései szomszédaival szemben.

S talán nem árt figyelmeztetni önöket: ilyen értelmű nyilatkozat elhangzott nemrég a magyarországi parlamenti pártok, a magyar kormány részéről is. Azért mondom, uraim, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, ne essünk a félrevezetés csapdájába. Olvastam a minap hadügyminiszterünk, Spiroiu tábornok deklarációját. Az egyik kérdésre: milyennek látja a román és a magyar hadsereg közötti viszonyt?, ezt válaszolta: Kitűnőnek Megegyezéseket írtunk alá, mondotta, szakértőket cserélünk, részt veszünk közös gyakorlatokon. A hadseregeink közötti kapcsolat akár modellértékű is lehetne a politikusok és a politika számára. S most megkérdem, tisztelt képviselőtársaim: Amikor egy hadügyminiszter ilyen nyilatkozatot tesz, szó lehet veszélyről annak az országnak a részéről, amelyikre hivatkozik?

Ami a Romániai Magyar Demokrata Szövetség álláspontját illeti, kinyilvánítottuk tavalyi első kongresszusunkon, megismételtük szövetségünk idén tavasszal lezajlott második kongresszusán, programunkba is iktattuk: tiszteletben tartjuk, kiállunk Románia területi sértetlensége, szuverenitása és egysége mellett. (Taps) Elhangozhatnak sorainkban ettől eltérő vélemények is, ám azokat nem tekintjük mérvadónak és – az említett dokumentumok szellemében mindent elkövetünk, hogy ne válhassanak meghatározóvá, lehetőleg ne gyakoroljanak befolyást a romániai magyar társadalomra. Köszönöm a figyelmüket. (Taps)”

Miközben a helyemre mentem, s az RMDSZ-képviselők arcáról próbáltam leolvasni: jól mondtam-e, egyetértenek-e velem, a kormányfőre is vetettem egy pillantást. Kíváncsi voltam a reagálására. Mert abban, hogy – bármilyen kínos helyzetbe került – mond valamit a felszólalásommal kapcsolatban, percig sem kételkedtem.

Jól sejtettem, mondott is. A vita végén megjegyezte: sajnálja, hogy én a pesti emigráns kormány elítélése helyett az Antall-kormányt magyaráztam, azt mentegettem. Bevallom, még csak nem is csodálkoztam eljárásán. Petrica, azaz Péterke, ahogy magunk között malíciával emlegettük, többször bebizonyította: nagymestere ő a félrebeszélésnek, és ha a szükség úgy hozza, a csúsztatástól, a szándékos memóriazavartól sem riad vissza. Nem feledhettük egyik – Orbán Árpád és Pataki Imre, Kovászna, illetve Hargita megyei vezetők indítványára aláírt – hivatalos közleményét. A román kormány – hangzik a dokumentum – elhatárolja magát a két megye magyar lakosságát a sajtóban ért vádaktól. Alaptalannak tartja az állítást, miszerint szeparatista, nacionalista fenyegetés állna fönn, és az ország területi integritását veszély fenyegetné. A kormányfői állásfoglalás cáfolja tovább, hogy Hargita és Kovaszna megyében magyarországi állampolgárok uszító, erőszakra bujtogató ténykedést fejtettek volna ki. Megígéri, hogy a kormány felelősségre vonja a jövőben mindazokat, akik rágalmazó híreket és kommentárokat hoznak nyilvánosságra, gyűlöletet szítanak a különböző etnikumok között. Vállalás történik arra nézve is, hogy az 1990–1991-es tanévben az anyanyelvű oktatást minden szinten biztosító intézményi átszervezésre kerül sor: a nemzeti nyelv szabad használata pedig garantált lesz azokon a településeken, ahol kisebbségek élnek. És egy rendkívüli visszhangot kiváltó kormányfői bejelentés: Kovászna és Hargita megyében lehetővé teszik az RTV 2-es és a budapesti Magyar Televízió műsorának a vételét.

Ettől kezdve, két éven át, az érdekelt megyék képviselői, az egyházi méltóságok, az RMDSZ számtalanszor juttatták Pétre Roman eszébe vállalt kötelezettségeit. Mindhiába. Amint a föntebb közölt parlamenti felszólalásomban is utaltam rá, elvtelenségből, hatalommegőrzési taktikából – ha nem is nyíltan – a román szélsőséges nacionalisták szövetségeséül szegődött. Szeretném hinni – már szóba hoztam egy 1995-ös, rövid eszmecserénket ezzel kapcsolatban –, hogy azóta az RMDSZ-szel kormánykoalícióban levő Demokrata Párt vezetőjeként, a román szenátus elnökeként, belátta egykori tévedését. Örülni fogok, amikor ezt nyilvánosan is elismeri. Jól emlékszem, hogy ígéretei aláírásának a napján, 1990. március 23-án, találkoztunk az irodájában. Elégtétellel újságolta, milyen jó megegyezésre jutott Orbánnal és Patakival.

– Ez mindent megold! – tette elém büszkén a szöveget.

Nem állítom, hogy a szószegésnek ő volt az egyedüli elkövetője. Miniszterelnöksége idején és utána is, az 1996-os őszi rendszerváltásig, Ion Iliescu birtokolta a teljes hatalmat. Ez a tény valamelyest menti tettét, de feloldást semmiképp sem adhat. Képtelen vagyok elhinni, hogy az intelligens Pétre Roman ne tudná: rossz lépéseinek az elszámolása, a „púpnak”, ahogy ő mondta, az eltüntetése nélkül nem lehet igazából demokrata, még kevésbé európai kitekintésű és dimenziójú államférfi.

Miért volt szükségem erre a kitérőre? Azért, hogy érzékeltethessem: az RMDSZ helyzete nem volt egyszerű az 1991 szeptemberi válság napjaiban. A bányászinváziót, bár arra törekedtünk, hogy árnyaltan vizsgáljuk a kiváltó okokat, el kellett ítélnünk. Ugyanakkor a Zsil-völgyiek Roman lemondását célzó követelését – mára mindenki tudja, hogy Iliescu sugalmazására tették – nem vethettük el, hiszen az 1990. december 3-án, a parlamentben tett indítványunk, gyászos gyulafehérvári szereplése miatt, még mindig érvényben volt.

Ilyen dilemmákkal küzdve és ilyen hangulatban került sor képviselőségem rendhagyó, abszolút egyedi élményére: Miron Cozma és bányászai nagyjelenetére a román parlamentben.

... A kereszténységet felpártoló bizánci császárnak és kegyes anyjának ajánlott templom keleti hajójára néző ablakból pillantottam meg először a Püspökdomb alján megjelent bányászok sűrű sorait. A lyukas trikolórt lengették, sanyarú sorsukat felpanaszoló, Pétre Roman menesztését követelő transzparenseket vittek, védősisakosan, foltozott, szénporos ruhájukban, a kialvatlanságtól, étlenségtőlszomjúságtól és a sok meneteléstől elgyötörten, borostás arcukon ellenséges elszántsággal jöttek felfelé a kaptatón. Ha nem tévedek, Borbély Lászlóval, Kerekes Károllyal és talán Nagy Benedekkel, az egyik emeleti ablakból néztük közeledésüket. Nagy volt a sápadozás, kapkodás körülöttünk. A honatyák egyik része azon tanakodott, hogyan barikádozzuk el magunkat a történelmi épületben, mások – kellő diszkrécióval – a hátsó kijáratok felől érdeklődtek. Tehették volna nyíltan is, hiszen ott mentették ki, nem sokkal később, Petre Romant s kormánya több tagját. Mi négyen, de alighanem a többi RMDSZ képviselő is, nyugodtan, mondhatnám úgy is – ha illő lenne a drámai helyzethez –, pajkos kíváncsisággal néztük, mi történik. Tisztában voltunk vele, hogy ilyen látvánnyal – s a java alighanem még hátravan – egyszer, ha találkozik az ember.

Üvegcsörömpölés. Lent betörtek egy ablakot. Ekkorra már a templom és a parlament közötti teret ellepték a bányászok. A jelszavak ugyanazok voltak – másnap tudtam meg–, mint a megostromlott Victoria téri kormánypalotánál: „Le a milliomossal! Le a korrupcióval! Le Iliescuval! Le Petre Romannal!” Döngeni kezdtek a nagy tölgyfaajtók, amelyeket, mielőtt eltűntek az alagsori járaton – micsoda ínyencfalatja volt ez is később a sajtónak! –, a biztonsági alakulat katonái nemcsak bezártak belülről, de ezzel-azzal, amivel lehetett, el is torlaszoltak. Nem tudnám megmondani, hogyan sikerült a bányászoknak bejutniuk az épületbe, mert Borbély Lászlóékkal időközben lementünk az emeletről a gyűlésterembe, és akárcsak a többi bennrekedt képviselő, beültünk a helyünkre. Ekkorra már nem kíváncsiskodtunk úgymond gyermekien, és noha különösebb félelmet nem észleltem társaimon, a bejárati előcsarnok felől, az oldalfolyosóról közeledő dobogás, kiabálás, üvegcsörömpölés meglehetősen elkomolyított. Kis túlzással Tamási Áront parafrazálhatnám: figyeltünk és füleltünk, mint sík mezőben a bokor.

– No, akkor... – szólalt meg az elnöki székben Dan Martian, a házelnök, s hogy minek lett volna a bevezetője ez a kis parlagi félmondat, titok marad. A termet, az elnökségi pódiumot elözönlötték a bányászok. Megtelt bőven áradó férfiizzadtság, pállott vonatszag és ruhába beivódott könnygáz szagával. Volt, aki magából kikelve az elnökségben ülőknek magyarázott valamit, más beült szuszanni a kormánytagok és szakbizottságok részére fenntartott páholyba, ismét mások a széksorok között járkáltak, s ha a televízióból ismert arcot pillantottak meg, társuknak is mutatták: né, ott, az a kopac... A fiatalabbja kényelmesen elhelyezkedett a plüssel bevont párkányokon, s miközben jelszavaival igyekezett túlharsogni a lármát, élvezettel lógatta a lábát a megszeppent honatyák feje fölött.

Miron Cozma és vezértársai előbb a parlamenti frakciók képviselőiből ad hoc összeállított bizottsággal tárgyaltak – a mi megbízottunk, úgy emlékszem, Tokay György volt –, s miután semmire sem mentek, visszatértek a terembe, és a bányásztársaiktól tisztelettel szabaddá tett kormánypáholy székeire telepedtek. Cozma hullafáradtan, az álmosságtól majdhogy lecsukódó szemmel nézte a forrongó tömeget. Aki kitartó dulakodás után a mikrofonhoz jutott, a szokottnál is sápadtabb házelnök hiábavaló próbálkozása ellenére, a Zsil-völgyi nyomort, a bányászélet keserveit sorolta, s mintegy vigasztalásul, a bajból kievezető reménység kiáltásaként, a terembe dörögte: Le a kormánnyal! Le Iliescuval!

Egyik-másik megszólalni tudó képviselő, például az impozánsan nyugodt Ion Raţiu, akit csokornyakkendőjéről egyből felismertek, azt magyarázta, hogy a miniszterelnök leváltásának megvan az alkotmányos módja, Iliescut pedig a parlament nem válthatja le, mert:

– Maguk tették oda, maguk szavazták meg...

– Le vele! – ülvöltötte a terem.

Raţiu felemelte a kezét, hagyják, hogy folytassa. S csodák csodája, csend lett. A hófehér haj, az agyonmediatizált babos nyakkendő és az előkelő mosoly hatott.

– Mondja!

– Jó, le vele, de nem így...

– Menjen a súlyba, vissza Angliába! – hasított a levegőbe egy fiatal hang.

– Tiltakozunk! – kiáltotta kétségbeesetten a házelnök. – Ez itt megszentelt hely, Románia parlamentje. Fejezzék be és távozzanak.

Ideérve az elbeszélésben, lelki szemeimmel szinte látom az akkor a teremben tartózkodó RMDSZ-képviselők kaján mosolyát: Lássuk, elmondja-e?

Nos, elmondom.

– Géza! – kiáltotta felém valamelyikük, s ahogy odanéztem, a bal oldali tumultusra mutatott: – Neked integetnek...

Valóban, a nyüzsgő, hadonászó, nemcsak bányászokból, hanem az akkoriban minden utcai megmozdulásban – akár a Front szervezte, akár valamelyik ellenzéki párt – lelkesen résztvevő, bukaresti fiatalokból álló csoportosulásban egy kalapos, de bászányruhát viselő, testes férfi integetett felém.

– Domokos úr! – örvendezett, ahogy a torkán kifért, miközben barátsága jeléül, jókora botját rázta.

Visszaintettem, mintha régi ismerősöm lett volna, mire ő árkon-bokron át, lökdösődő társai, a padsorokban feszengő képviselők között törtetni kezdett felém. Ahogy botját a magasba tartva, nehogy fejbeverjen valakit, berontott az előttem ülő liberálisok közé – elülső szomszédom éppen Ionescu-Quintus volt, a mostani NLP elnöke –, áthajolt fölöttük, magához rántott és hatalmasat cuppantott a fejem búbjára.

– Domokos úr, hogy van? – érdeklődött csillogó szemmel, olyan lelkesülten, mintha legalábbis keresztelő papja lettem volna. S ismeretségünk forrását is megjelölte: – Sokszor láttuk magát a televízióban...

Meg szerettem volna kérdezni, honnan jött, s eredet dolgában hová való. Nem került rá sor. Valamin, talán a társait éppen akkor magával ragadó szenvedélyhullámon felbuzdulva, mélyen a szemembe nézett, majd, mint aki kivételes fontosságú dolog kimondására készül, komoran végighordozta tekintetét az őt derűsen figyelő RMDSZ-képviselőkön, és magasba lökte rúddal is felérő botját:

– Horthy! – harsogta, a nagyobb nyomaték kedvéért, behunyt szemmel.

Mi némileg elképedtünk, a liberálisok úgy tettek, mintha nem hallották volna. Az ő kerek, maszatos arcára, kék szemébe visszatért az előbbi, csak közeli rokonokat és rég nem látott katonatársakat meg kebelbarátokat megillető mosoly. S mert az ütemesen hangzó kiáltásra: Kot-ro-csény–be! Kot-ro-csény-be!, kifelé indult a sereg, ő is nyomulni kezdett a kijárat irányába. Az ajtóban még egyszer felénk pillantott. Azt hiszem, mondott is valamit. Talán a maga, talán a faluja nevét, vagy ki tudja, talán éppenséggel azt: mit akart velünk közölni Horthy Miklós nevével.

A különös jelenet, nem kevésbé furcsa földimmel –végig az volt az érzésem, hogy bár a Zsilvölgyében él, származására nézve székelyföldi – azért is őrződött meg bennem ilyen élénken, mert magában hordozta a második nagy bányászlátogatás egész drámaiságát. Ezúttal nem a hatalom által idejében előkészített, pontos menetrenddel indított vonatokon érkeztek, nem várta őket hajnali köszöntővel a román állam első embere, nem helyezték el őket a város melletti kaszárnyákban, nem etették-itatták nagylelkűen, s „rendcsinálásuk”-ban sem segítették-kalauzolták őkelméket egyenruhás rendőrök és a titkosszolgálatok emberei. Ezúttal jöttek, hogy elmondják: becsapták őket. Újra végigjárták az ismert utat, hogy a hazug államvezetés és a korrupt tisztviselők elmozdítását kérjék. Hogy miként történjék ez, ki csinálja meg, fogalmuk sem volt. Ezúttal hajaszálát sem görbítették senkinek, utcai bámészkodónak, újságírónak, boldog-boldogtalannak készséggel válaszoltak, ha kérdezték. „Azt hiszi – tudakolta egyiküktől a riporter –, így meg lehet oldani a gondokat, ki lehet vívni a követeléseket?” A felelet: „Nem tudom. De azt igen, hogy mi innen el nem megyünk. Mondjon le Roman, az egész kormány. Ne játszszanak velünk. Elég volt az éhezésből, a hidegből meg mindenből. Amit ígértek, adják meg.” Ezúttal a bukarestiek – olyanok is, akiket egy évvel előbb ők megkergettek – hordták nekik a teát és szendvicset; a földalatti peronjain és a parkokban, tábortűznél aludtak; zúzódásokkal, lőtt sebekkel, könnygázmérgezéssel kerültek kórházba. Tehetetlenségükben, félelmükben, tanácstalanságukban nekirontottak a kormánypalotának, Molotov-koktélt dobáltak az őket gázlövedékkel elárasztó csendőrökre, megjárták magukat, megmutatták erejüket a parlamentben, kézitusát vívtak a cotroceni-i, speciálisan kiképzett alakulatokkal. Bűz, füst, hatalmi káosz járt a nyomukban, volt úgy, hogy vezetőikre sem hallgatak – parlamenti szereplésük is mutatta –, olykor a mindenhatónak hitt Cozmára is fittyet hánytak. Támadók és életük-sorsuk megtámadottjai voltak egyben.

Az akkori napokról szóló irattartómban megtaláltam a pár éve elhunyt kitűnő szerkesztő, Kiss Zsuzsa egyik vezércikkét. A Victoria téren lezajlottakról írja: „Szomorúan és kiábrándultan szemléltem a percről percre tragikusabbá váló fejleményeket, s bár körülöttem több százan kíváncsi vidámsággal, amolyan sportszurkolói kajánsággal nézték és kommentálták e szokatlan hadműveletet, egyformán aggódtam bányászért és kiskatonáért, mindazokért, akik akarva, nem akarva, «tűzközelbe» kerültek. És lesújtó szánalommal, növekvő indulattal gondoltam mindazokra, akik e fölösleges és esztelen összetűzést megelőzhették volna, de nem tették.”

Ilyen gondolatokkal mentem én is a Herástráu utcai székházból a közeli TV-épületbe, hogy az esti híradó után egyenes adásban ismertessem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség állásfoglalását – két napra rá, szeptember 27-én, bűnrossz fordításban, a Magyar Szó is közölte – a bányászinvázióval és a Petre Roman-féle provokációval kapcsolatban. A mindössze 25 soros szöveg délelőtti parlamenti beszédem gondolatmenetét követte. Az utcán zajló történésekről nagyjából ugyanazt tartalmazta, amit a többi ellenzéki párt – például a Polgári Szövetség előttem szóló képviselője – is kifejtett. A nóvum benne az volt, s feltételezem, hogy a hallgatókat is ez lepte meg a leginkább, amit a miniszterelnök diverziójáról mondott. Annál is inkább, mert – az információ a székházban jutott tudomásomra – a bukaresti rádió napközben többször is visszatért a parlamentben elhangzott, vészes kormánybejelentésre.

A stúdióban hellyel kínáltak, meg kellett várnom a hírek és az időjárásjelentés bemondását. Váratlanul megjelent, Emanoil Valeriu kíséretében, Miron Cozma. Rendkívüli adásban, a meteorológust kettőjük beszélgetése követte. Három lépésnyire ültem tőlük, természetesen úgy, hogy ne legyek „a képben”. Tanulságos volt nagyon. A nemzeti televízió vezérigazgató-helyettese, aki nem egy interjújával bőszítette magára a közvéleményt, a közszolgálati TV elfogultságát minduntalan szóvá tevő médiáról nem is szólva, a hatalom s mindenekelőtt Iliescu iránti szolgalelkűségével, bosszantó nagyképűségével ezúttal túltett önmagán. Lekezelő hangon kérdezte meghívottját, mindent elkövetett, hogy széttörje mondandóját, megzavarja őt érvei kifejtésében. Cozma – a későbbi Zsil-völgyi kiskirály, a fényűző életre rákapott botrányhős, kulisszák mögötti machinációk rejtélyes szereplője, a mostani, bírósági tárgyalására rendőrfogdában váró nagyfőnök, jaj, de messze került tőle! – átlátott a szitán. Négy nap szakadatlan szónoklataitól, nyilatkozataitól, mindenféle tárgyalásaitól rekedt hangon fújta a magáét. Azt bizonygatta, hogy a kritikus helyzetet, amelyet ő igyekezett elkerülni – utólag kiderült, nem egészen így volt –, a kormány idézte elő. Elsősorban a miniszterelnök, azzal, hogy visszautasította a bányászok meghívását a Völgybe, és amikor aznap délben, közvetlenül Bukarestbe érkezésük után, kérték, jöjjön ki a kormánypalota elé, hallgassa meg bajaikat, fennhéjázón visszaüzente: ha dolguk van vele, megbízottaik keressék fel irodájában, ott tárgyalhatnak. Amit a bányászok nem fogadtak el, mert benn, az épületben nem érezhették magukat biztonságban. Valóban? – érdeklődött gúnyosan a „semleges”, csak tárgyilagosan az országot felbolygató fejlemény mozgatórugóira kíváncsi TV-mandarin. S ez így ment majdnem félórán keresztül. Ahogy telt az idő, és ahogy Emanoil Valeriu hangja egyre pimaszabb lett, úgy nőtt a fojtogató érzés a torkomban. Sokszor már azon voltam – elképzelem, mekkora botrány kerekedik belőle –, beszólok „a képbe”, beleavatkozom az interjúnak bejelentett, valójában ügyészi kihallgatásba. Ha magánemberként várok soromra, minden megfontoltságom ellenére, megteszem. De így „udemereként”, mi több – egyszer már beszéltem róla –, nemcsak magyarként, de a magyarként, uralkodnom kellett magamon. Amíg a TV-re nézve szégyenletes show tartott. Mert amint a kamerák elé invitáltak, nem az RMDSZ-nyilatkozat felolvasásával kezdtem, hanem ezzel a bejelentéssel: „Akaratlanul is tanúja voltam itt, a stúdióban, annak a megengedhetetlen módnak, annak a nemcsak erkölcsi, de szakmai szempontból is eléggé el nem ítélhető eljárásnak, ahogyan Emanoil Valeriu úr a most véget ért beszélgetést vezette. A leghatározottabban tiltakozom!”

A tévé Pangrati utcai kijáratánál megszólítottak a Cozmára váró bányászok, lehettek vagy húszan, megkérdezték, láttam-e bent a főnöküket. Láttam, válaszoltam, ott voltam, amikor interjút készítettek vele. No, és megmondta-e az igazat, érdeklődtek tovább. Megmondta, nyugtattam meg őket, derekasan megmondta. Hazafelé, a Dorobanţi úton, az 1877-es darabontok útján, hol itt, hol ott szólítottak meg a tüzeik mellett szendvicset majszoló bányászokkal beszélgető, bizonyára környékbeli bukarestiek: „Jól van, jó, hogy odamondott annak a felfuvalkodott seggfejnek...”

Újfent látni ebből is, minden bonyolultabb volt annál, ahogy az 1991 szeptember végi eseményekre ma alighanem emlékszünk. Fájdalom, éjfélre már ismerni lehetett a nap veszteséglistáját is: három halott – köztük a jelzőrakéta által megölt Andrei Frumuşeanu 24 éves diák, Aurelia Crăiniceanu 27 éves háziasszony, mindketten békés nézői a kormányépület előtti összecsapásnak, s egy kiskatona, aki az arcán meggyúlt gázálarctól kapott szénmonoxid-mérgezést – és huszonöt súlyos sebesült. Az események zárójelentése szerint 32 személyt lövés ért, 218-at súlyosan bántalmaztak.

Másnap délelőtt elterjedt a hír, hogy Pétre Roman lemondott. Leváltásával, mert lényegében erről volt szó, mi, magyarok, nem nyertünk semmit, a hatalom régi, magyarellenes muzsikája tovább zengett. Csak a reformpolitika kapott léket. Hogy milyen végzeteset, csak most, napjainkban látjuk teljes valójában. Egyvalami biztos: volt ezeknek a zavaros, gyászos ősz eleji napoknak egy kétségkívüli nyertese – Ion Iliescu. Ő igazán megtanulta azt a frankofon elvet, miszerint a politika nem a lehetséges művészete, mint legtöbben hiszik, hanem azé, hogy lehetségessé tegye, ami szükségessé vált. Amikor eljöttnek látta az időt, megragadta az általa megteremtett alkalmat vagy neki kínálkozó lehetőséget – van, aki így látja, van aki úgy –, és lépett. Lelökte maga mellől potenciális ellenfelét.

Még csak annyit, hogy az események zárórája után, szeptember 27-én a Vatra Românească elnöke is megjelent a képernyőn. A párbeszédre való képtelenséget, a nemzeti prioritások tudomásul nem vételét, a népszerűtlen törvényeket, az országhatárok felügyeletének az elhanyagolását vetette a távozó kormány szemére. „A Vatra Românească Szövetség, a nemzeti méltóság legfőbb letéteményese – szólt a kiáltvánnyá átlényegült állásfoglalás – felhatalmazottnak tekinti magát arra, hogy a román nemzet sajátságos kérdéseit illetően a kormány tanácsadója legyen és elvárja, hogy az nemcsak figyelmesen meghallgassa, de határozottan kövesse is ajánlásait. Románok! Ne hagyjátok félrevezetni magatokat ellenségeink és a demagóg, kétszínű politikusok hazug béke- és jóindulat-ígéreteitől. Mohóságukban kielégíthetetlen, a történelemhamisításban felülmúlhatatlan ellenfelek vesznek körül. Védőpajzsunk a román hadsereg, erőnk pedig az összefogás. Vele és általa legyőzhetetlenek vagyunk!”

Ami ebben a felszólításban csak burkoltan volt benne, azt köntörfalazás nélkül kimondta pár órával később, a TV késő esti híradójában, a Nagyrománia Párt: „Katonai többségi kormányra van most szükség!”

S ha az ember meggondolja: nem sok idő múltán, ezekkel az erőkkel köt nyílt kormányzati szövetséget az Iliescu-hatalom...

DOMOKOS GÉZA

Duna-deltai emlék: pelikán

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék