Bruno Schulz
A VALÓSÁG MITIZÁLÁSA
A valóság
lényege az értelem. Aminek nincs értelme, az számunkra nem valóságos. A valóság
minden darabja azáltal létezik, ha egy egyetemes Értelem részévé válik. A régi
kozmogóniák ezt azzal a szentenciával fejezték ki, hogy „Kezdetben vala az
Ige”. Aminek nincs neve, az számunkra nem létezik. Valamit megnevezni annyit
tesz, hogy azt egy egyetemes értelem részévé tesszük. Az elszigetelt szó, ez a
mozaikdarabka késői képződmény, a technika következménye. Az eredeti
szó a világ értelme körül keringő tünemény volt, maga a nagy, egyetemes
egész. Hétköznapi használatban a szó ma már egy hajdanvolt, osztatlan és
mindenható mitológia csenevész töredéke csupán. Ezért törekszik arra, hogy újra
kisarjadhasson, regenerálódjék és teljes értelemmé egészüljön ki. Egy szó úgy
él, hogy pattanásig feszül, s ezer meg ezer kapcsolódás felé tör, mint a
mesebeli kígyó szétdarabolt teste, melynek részei egymást keresik a sötétben. A
szónak ezt az ezerarcú, de sértetlen egészét fordulatokra, hangokra, köznyelvre
szakították szét, és ebben az új, gyakorlati igényekhez igazított formájában, a
közlés eszközeként jutott el hozzánk. A szó életét és fejlődését új
vágányra, a gyakorlati élet irányába terelték, és új törvényeknek vetették alá.
Ha azonban a gyakorlat valamilyen módon enyhíti parancsainak szigorát, s a
sző fölszabadul e kényszer alól, és jogaiba visszahelyezve magára marad,
akkor egyfajta regresszió veszi kezdetét benne, ellenáram a szó régi kötelékei,
az értelemmé való kiegészülés felé. A szónak ezt az anyasejthez való
vonzódását, állandóan visszatérő vágyakozását, a szóőshaza iránti
sóvárgását nevezzük költészetnek.
A költészet:
szavak közötti értelem-villámok, ősi mítoszok hirtelen újjászülelése.
Miközben
mindennapi életünkben a szavakat használjuk, elfeledkezünk arról, hogy azok
elveszett, de ősi, öröklétű történetek fragmentumai. Így barbárok
módjára istenszobrok cserepeiből építünk házat magunknak. Legtisztább
fogalmaink és kifejezéseink mind mítoszok és hagyományok távoli leszármazottai.
Gondolatainknak nincs egyetlen paránya sem, amely ne a mitológiából származnék,
s ne annak átváltozása, megcsonkítása és átlényegülése lenne. A szellem
eredendő funkciója a mesélés, „történetek” létrehozása. Az emberi tudás
mozgatóereje az a meggyőződés, hogy kutatásai végén majd rátalál a
világ végső értelmére. A tudomány vizsgálódásait saját mesterséges
tudás-halmain és állványzatain végzi, ezek építőelemeit azonban már
felhasználták egyszer, hiszen az elfeledett és szétzúzott „történetekből”
származnak. A költészet felismeri az elveszett értelmet, régi helyükre állítja vissza
a szavakat, és ősi jelentésük alapján kapcsolja őket egymáshoz. A
költő művében a szó ráébred valódi értelmére, spontán módon
kivirágzik, kifejlődik, és belső törvényei szerint visszanyeri
teljességét. Ezért minden költészet mitologizálás, törekvés a világ mítoszainak
feltámasztására. A világ mitizálása még nem fejeződött be. E folyamat csak
lelassult a scientia fejlődése által, keskenyebb mederbe szorult, itt él
tovább, s nem fogja föl a maga valódi lényegét. De a tudás sem más, minta világról
szóló mítosz építése, mert a mítosz ott van magukban az elemekben is, és nincs
lehetőség a kívülkerülésre. A költészet a világ értelmét
előrevetítve, deduktív módon, nagy és merész rövidítések útján próbálja
megfejteni. A tudomány ugyanezt kutatja induktív módon, módszeresen, az egész
tapasztalati anyag figyelembevételével. Lényegében mindkettő ugyanarra
törekszik.
Az emberi
szellem fáradhatatlanul rója mítosz-glosszáit az élet lapjaira, így adva
értelmet a valóságnak. A szó maga, miután egyedül maradt, az értelem felé kezd
gravitálni.
Az értelem
olyan elem, amely az emberiséget a valóság folyamatába emeli. Az értelem
abszolút tényező. Más adatokból levezetni lehetetlen. Hogy valamit miért
találunk értelmesnek – azt nem lehetséges megfogalmazni. A világ „értelmesítésének”
folyamata szoros kapcsolatban áll a szóval. A beszéd az ember metafizikus
szerve. Mindamellett a szó idővel megmerevedik, statikussá lesz, és már
nem képes többé új értelmet előhívni. A költő a
feltöltődésből származó új feszültségek által visszaadja a szavak
vezetőképességét. A matematika szimbólumai a szót új birodalmakba vezetik.
A kép is az ős-szó származéka, azé a szóé, amely még nem jel volt, hanem
mítosz, történet, értelem.
A szót
rendszerint a valóság árnyékának, tükörképnek tekintjük. Helyesebb volna ennek
az ellenkezőjét állítani: a valóság a szó árnyéka. A filozófia
tulajdonképpen filológia, azaz a szó mélyrehatoló, alkotó vizsgálata.
REIMAN
JUDIT fordítása