SZEMLE
A személyesség újabb
megnyilvánulása
Irene Dische-Hans Magnus
Enzensberger-Michael Sowa: Esterházy. Egy házy
nyúl csodálatos
élete. Fordította és átdolgozta: Esterházy Péter.
Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1996.
Azt
nyilatkozza Marianna D. Birnbaumnak Esterházy Péter: „Nem vagyok nagyon
tudatos... de az igaz, hogy ami tudható ebből a dologból, azt szeretem
tudni. Egyfelől azt is tudom, vagy tudni vélem, hogy a dolgoknak ez az
érdektelenebb fele. Másfelől azonban nem vagyok igazán önelemző
alkat, úgy értem ezt, hogy írásaimat, a könyveimet nemcsak hogy nem szoktam, de
nem is nagyon tudom elemezni... Nem is érdekel... De vannak, ismerünk olyan
embereket, akik nagyon pontosan tudják éppen az ilyen kérdéseket, hogy itt
fedtek, ott toldták, ott nemtudommicsoda. Énnekem ilyen képeim nincsenek a
könyveimről, nem is érdekelnek. Van egy jó adag pszichológia-ellenesség
bennem. Reflexből. De lehet, hogy most másról beszélünk.”
Az idézet
azért érdekes, mert ha egymás mellé állítjuk az Esterházy-munkásságot és az
Eszterházy-kritikát, akkor igazoltnak tűnik az az általános vélekedés,
hogy a Mester emlegette tudásban mű és recepciója nem egyenrangú partnerek.
Az Esterházy-kritika nem tudott felnőni Esterházyhoz, vagyis sokkal
kevesebbet értett meg a műből, mint ami a műben benne van,
sokkal kisebb volt a látószöge, mint amivel a mű önmagára tekintett. Az
Esterházy-kritika állandóan lépéshátrányban volt, így miközben komoly
erőfeszítéseket tett, hogy lemaradását behozza, hogy pótolja a
pótlandókat, aközben a „dolgok érdekesebb felére” már nem futotta
erejéből. A Hrabal könyve táján jelentkezett
igazán ez a zavar.
Mára (ezt
mutatja az Esterházy-recepció) a kritika bedobta a törülközőt: a mai
Esterházy-kritikában leginkább valamiféle nosztalgikus elégedetlenség
érződik: hol vannak a Bevezetés könyveihez
hasonlatos szövegek? Hol van a megszokott Esterházy Péter? Hol van az, akit
végre dekonstruáltunk, majd szerencsésen öszszeraktunk? Hol van az, akinek
értjük működését, akihez bejárásunk van, csikicsuki jól működő
kulcsocskánk.
Esterházy bekebelező
típusú szerző, mindent a magáévá tesz, mindent a maga képére
formál. Mindent újból definiál, definícióival mindent birtokba vesz.
A „nyulas
kötet”, e tüneményes meséskönyv a fordítás műveletét definiálja. Esterházy
számára a definiálás gesztusa mindennél fontosabb. Most is elsőrendű
kérdés: mit ért ő a fordítás aktusán, és másodrendű, hogy mellesleg
valóban lefordítja a könyvet.
Esterházy
megint bevezet minket valamibe, mégpedig a fordítás szintaktikai és szemantikai
régióiba. Ezeket a régiókat máris kitágítva látjuk, belelátjuk önmagunkat is,
önmagunk és a társadalom, önmagunk és az egész világ között fennforgó kapcsolódásokat
és viszonyulásokat látjuk, függőségeket és megkötöttségeket,
kirekesztettségeket és félreállításokat, elkötelezettségeket és hiteket. Ezekbe
a viszonyokba belefér a legkonkrétabb mozdulattól a legáltalánosabb
univerzalitásig minden. A gesztus itt viszonyok révén mutatkozik meg, révén és
gyanánt, a viszony magát az embert jelenti, az ember jelenlétét a világban,
akárhol legyen ő éppen, családban, dolgozószobában, munkahelyen, utcán
stb. A viszony metszet, metszet a világról. A viszony nem terheli túl sem az
olvasót, sem az elbeszélőt. A viszony: esszenciális.
Milyen
Esterházy mint fordító? Mit enged meg, hogyan dolgozik, mennyire hű a
szöveghez, mit fordít, hogyan vélekedik róla? Ezek a kérdések benne vannak a
könyvben. Nem fed el semmit, megmutatja magát, a feladathoz, az elvégzendő
munkához, a nyelvhez, való viszonyában tárja fel önmagát. És akkor megfordítva:
önmagát mutatva ebben a viszonyban, újradefiniálja a fordítás műveletét.
Nézzük, hogyan teszi.
Az eredeti
mű Irene Dische és Hans Magnus Enzensberger Esterházy (Eine
Hasengeschichte) című könyvecskéje, Michael Sowa képeivel. A
fordítója Esterházy Péter. A nevek és a tréfás/komolykodó névetimológiák
(Esterházy-Osterhase-húsvéti nyúl) értelmezésének bonyolult játékai, illetve a
kötetcím és a fordító személyének nyilvánvaló kapcsolata hasonló helyzetet
teremt itt is, mint amit a Danilo Kis-szöveg (Mily dicső a
hazáért halni) „átvétele” a Bevezetésben. Az
értelmezések kilépnek saját működési területükről, tehát létrejön a
nagyobb léptékű és méretű viszonyrendszer, itt már nem csupán a
mondatok, nem csupán az írások értelmezik egymást, a belső értelmezésen
túllépve egy tágabb értelmezés felé törekszik minden.
Ebben a
tágabb értelmezési körben (amely tehát máris megvan, még mielőtt bármi (?)
történt volna, megvan pusztán a „helyzet” megválasztásával) természetesen más
jelentéssel bírnak a szavak, más jelentéssel bírnak a jelek. Már a harmadik
bekezdésben felborul a megszokott rend, a fordító kiszól a szövegből: „Itt
muszáj vagyok megállni s közbeszólni.” És e perctől kezdve a fordítóból
szerző lesz, tudomásul vesszük: az ő kezében vagyunk. Kíváncsian
várjuk újabb kiszólásait (egyrészt a valódi [itt most ál-]szerzők
történetére vonatkozó [alanyijogú] kiigazításait {„... itt muszáj vagyok
megállni, s közbeszólni...”; „Mi egyébként 1951-ben éppen Heves megyébe lettünk
kitelepítve...”; „A következő mondat fölött sikoljunk nagyvonalúan át” és
így tovább}, másrészt a fordítás gyötrelmeit illusztráló feljajdulásait („Egy
napon, a tavasz már az ajtó előtt várakozott /ácsorgott, toporzékolt –
egyik rosszabb, mint a másik/...”). Eperétől fogva biztonságban érezzük
magunkat, hiszen tudjuk, amit olvasunk, az többféleképpen is szavatolt:
kiigazított történetileg, egybevágó életrajzilag, megbízható grammatikailag.
Szavatolt az élvezet.
Azt írja
Balassa Péter a Botrány és Ünnep című
Esterházy-tanulmányában: „Esterházy egyes szám elsőjének nem annyira
újsága, hanem eredeti hitele és eredendősége az, ami valóban eseménnyé
avatja megszólalását. Egy «apróság» teszi ezt: itt valaki beszél,
hasonlíthatatlan Személy, aki minden integritását, viszonylagos (itt és most
csak töredékesen lehető) teljességét, már-már pompáját megőrizve
kezdett beszélni hozzánk. Ez a megőrzés, hogy valaki: valaki tudott
maradni ma, valóban tűrhetetlen és ünnepélyes egyszerre. Botrány és
ünnep.”
Az elején
emlegetett kritikai lemaradás is jobban érthető, ha figyelembe vesszük a
fenti idézetet. A személyesség motiválta kritika, amely az egyedüli
megközelítésként volna lehetséges, örökké hendikepes marad a kánonok
képviseletében fellépő kritikával szemben. Másik fontos tanulságként
kínálkozik (jól láthatóan a „nyulas” kötetnél), hogy Esterházy a gesztusban
válik személyessé, következésképp a művel foglalkozó kritikának szintúgy
el kellene jutnia a meghatározó és esszenciális gesztusig, amihez nagyon sok
kemény és magas falat kellene lerombolnia.
ISTVÁN
MIHÁLY