Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. május, VIII. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE

A személyesség újabb megnyilvánulása

Irene Dische-Hans Magnus Enzensberger-Michael Sowa: Esterházy. Egy házy

nyúl csodálatos élete. Fordította és átdolgozta: Esterházy Péter.

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1996.

Azt nyilatkozza Marianna D. Birnbaumnak Esterházy Péter: „Nem vagyok nagyon tudatos... de az igaz, hogy ami tudható ebből a dologból, azt szeretem tudni. Egyfelől azt is tudom, vagy tudni vélem, hogy a dolgoknak ez az érdektelenebb fele. Másfelől azonban nem vagyok igazán önelemző alkat, úgy értem ezt, hogy írásaimat, a könyveimet nemcsak hogy nem szoktam, de nem is nagyon tudom elemezni... Nem is érdekel... De vannak, ismerünk olyan embereket, akik nagyon pontosan tudják éppen az ilyen kérdéseket, hogy itt fedtek, ott toldták, ott nemtudommicsoda. Énnekem ilyen képeim nincsenek a könyveimről, nem is érdekelnek. Van egy jó adag pszichológia-ellenesség bennem. Reflexből. De lehet, hogy most másról beszélünk.”

Az idézet azért érdekes, mert ha egymás mellé állítjuk az Esterházy-munkásságot és az Eszterházy-kritikát, akkor igazoltnak tűnik az az általános vélekedés, hogy a Mester emlegette tudásban mű és recepciója nem egyenrangú partnerek. Az Esterházy-kritika nem tudott felnőni Esterházyhoz, vagyis sokkal kevesebbet értett meg a műből, mint ami a műben benne van, sokkal kisebb volt a látószöge, mint amivel a mű önmagára tekintett. Az Esterházy-kritika állandóan lépéshátrányban volt, így miközben komoly erőfeszítéseket tett, hogy lemaradását behozza, hogy pótolja a pótlandókat, aközben a „dolgok érdekesebb felére” már nem futotta erejéből. A Hrabal könyve táján jelentkezett igazán ez a zavar.

Mára (ezt mutatja az Esterházy-recepció) a kritika bedobta a törülközőt: a mai Esterházy-kritikában leginkább valamiféle nosztalgikus elégedetlenség érződik: hol vannak a Bevezetés könyveihez hasonlatos szövegek? Hol van a megszokott Esterházy Péter? Hol van az, akit végre dekonstruáltunk, majd szerencsésen öszszeraktunk? Hol van az, akinek értjük működését, akihez bejárásunk van, csikicsuki jól működő kulcsocskánk.

Esterházy bekebelező típusú szerző, mindent a magáévá tesz, mindent a maga képére formál. Mindent újból definiál, definícióival mindent birtokba vesz.

A „nyulas kötet”, e tüneményes meséskönyv a fordítás műveletét definiálja. Esterházy számára a definiálás gesztusa mindennél fontosabb. Most is elsőrendű kérdés: mit ért ő a fordítás aktusán, és másodrendű, hogy mellesleg valóban lefordítja a könyvet.

Esterházy megint bevezet minket valamibe, mégpedig a fordítás szintaktikai és szemantikai régióiba. Ezeket a régiókat máris kitágítva látjuk, belelátjuk önmagunkat is, önmagunk és a társadalom, önmagunk és az egész világ között fennforgó kapcsolódásokat és viszonyulásokat látjuk, függőségeket és megkötöttségeket, kirekesztettségeket és félreállításokat, elkötelezettségeket és hiteket. Ezekbe a viszonyokba belefér a legkonkrétabb mozdulattól a legáltalánosabb univerzalitásig minden. A gesztus itt viszonyok révén mutatkozik meg, révén és gyanánt, a viszony magát az embert jelenti, az ember jelenlétét a világban, akárhol legyen ő éppen, családban, dolgozószobában, munkahelyen, utcán stb. A viszony metszet, metszet a világról. A viszony nem terheli túl sem az olvasót, sem az elbeszélőt. A viszony: esszenciális.

Milyen Esterházy mint fordító? Mit enged meg, hogyan dolgozik, mennyire hű a szöveghez, mit fordít, hogyan vélekedik róla? Ezek a kérdések benne vannak a könyvben. Nem fed el semmit, megmutatja magát, a feladathoz, az elvégzendő munkához, a nyelvhez, való viszonyában tárja fel önmagát. És akkor megfordítva: önmagát mutatva ebben a viszonyban, újradefiniálja a fordítás műveletét.

Nézzük, hogyan teszi.

Az eredeti mű Irene Dische és Hans Magnus Enzensberger Esterházy (Eine Hasengeschichte) című könyvecskéje, Michael Sowa képeivel. A fordítója Esterházy Péter. A nevek és a tréfás/komolykodó névetimológiák (Esterházy-Osterhase-húsvéti nyúl) értelmezésének bonyolult játékai, illetve a kötetcím és a fordító személyének nyilvánvaló kapcsolata hasonló helyzetet teremt itt is, mint amit a Danilo Kis-szöveg (Mily dicső a hazáért halni) „átvétele” a Bevezetésben. Az értelmezések kilépnek saját működési területükről, tehát létrejön a nagyobb léptékű és méretű viszonyrendszer, itt már nem csupán a mondatok, nem csupán az írások értelmezik egymást, a belső értelmezésen túllépve egy tágabb értelmezés felé törekszik minden.

Ebben a tágabb értelmezési körben (amely tehát máris megvan, még mielőtt bármi (?) történt volna, megvan pusztán a „helyzet” megválasztásával) természetesen más jelentéssel bírnak a szavak, más jelentéssel bírnak a jelek. Már a harmadik bekezdésben felborul a megszokott rend, a fordító kiszól a szövegből: „Itt muszáj vagyok megállni s közbeszólni.” És e perctől kezdve a fordítóból szerző lesz, tudomásul vesszük: az ő kezében vagyunk. Kíváncsian várjuk újabb kiszólásait (egyrészt a valódi [itt most ál-]szerzők történetére vonatkozó [alanyijogú] kiigazításait {„... itt muszáj vagyok megállni, s közbeszólni...”; „Mi egyébként 1951-ben éppen Heves megyébe lettünk kitelepítve...”; „A következő mondat fölött sikoljunk nagyvonalúan át” és így tovább}, másrészt a fordítás gyötrelmeit illusztráló feljajdulásait („Egy napon, a tavasz már az ajtó előtt várakozott /ácsorgott, toporzékolt – egyik rosszabb, mint a másik/...”). Eperétől fogva biztonságban érezzük magunkat, hiszen tudjuk, amit olvasunk, az többféleképpen is szavatolt: kiigazított történetileg, egybevágó életrajzilag, megbízható grammatikailag.

Szavatolt az élvezet.

Azt írja Balassa Péter a Botrány és Ünnep című Esterházy-tanulmányában: „Esterházy egyes szám elsőjének nem annyira újsága, hanem eredeti hitele és eredendősége az, ami valóban eseménnyé avatja megszólalását. Egy «apróság» teszi ezt: itt valaki beszél, hasonlíthatatlan Személy, aki minden integritását, viszonylagos (itt és most csak töredékesen lehető) teljességét, már-már pompáját megőrizve kezdett beszélni hozzánk. Ez a megőrzés, hogy valaki: valaki tudott maradni ma, valóban tűrhetetlen és ünnepélyes egyszerre. Botrány és ünnep.”

Az elején emlegetett kritikai lemaradás is jobban érthető, ha figyelembe vesszük a fenti idézetet. A személyesség motiválta kritika, amely az egyedüli megközelítésként volna lehetséges, örökké hendikepes marad a kánonok képviseletében fellépő kritikával szemben. Másik fontos tanulságként kínálkozik (jól láthatóan a „nyulas” kötetnél), hogy Esterházy a gesztusban válik személyessé, következésképp a művel foglalkozó kritikának szintúgy el kellene jutnia a meghatározó és esszenciális gesztusig, amihez nagyon sok kemény és magas falat kellene lerombolnia.

ISTVÁN MIHÁLY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék