Mitől
Schelling?
Lászlóffy Csaba: Megszépíthetetlen
messzeség. Püski, Bp., 1994.
Elvileg bármely dologról
végtelen számú szöveg alkotható, de ahhoz, hogy minden dolog ugyanazt a
szövegminőséget hívja életre, külön adottság kell: a képzeletnek, a gondolkodásnak
olyan állandó pozíciója, melyből a beszélő mindig, minden tárgyhoz
nyúlva a saját kategóriáihoz talál, nemcsak hogy önmagával azonos, de a
megszólított valóságdarabok is bámulatos koherenciát mutatnak.
Lászlóffy Csaba Megszépíthetetlen
messzeség című könyvét olvasva a recenzensnek olyan
érzése támad, hogy a változatos tematikájú szövegek tulajdonképpen ugyanarról
szólnak, pontosabban ugyanúgy beszélnek mindenről. Miről pontosan,
azt nehéz megfogalmazni, mert a szövegek szerkezete nagyon bonyolult, a
cselekményszál többrétű, nehezen követhető. A valós történeti
személyek, valós vagy fiktív (ez esetben mindegy, hogy milyen) kultúrtörténeti
hivatkozások olyan szövegmezőt igyekeznek teremteni, melynek referenciája
konkrét (is lehetne), de a bizonytalanul megalkotott szituációk, párbeszéd és
főleg monológ-töredékek ezt a referenciális síkot elfedik, kérdésessé,
homályossá teszik. Olvasást és értelmezést különösen az nehezíti, hogy a más
nyelvállapothoz tartozó idézetek kivételével, a gyakran több (lehetséges)
narrátor szövege nehezen különíthető cl a szereplők belső
beszédétől. A szerkesztés és a nyelvminőség arra enged következtetni,
hogy ugyanazt a diskurzust művelik, és bár valamennyi a szerző
alteregója, az elkülönülés megoldatlansága a megértést, a szöveg
követhetőségét nehezíti.
Tulajdonképpen arról van
szó, hogy a szerző ismételten eljátssza a „ha ott lettem volna”, „ha én
lettem volna” szituációt. A kultúrtörténeti anyag, ami korántsem jelentéktelen,
a beszédhelyzetet csak illusztrálja, nem áll szerves kapcsolatban a
történettel, a szöveg történésével. Tulajdonképpen a szövegek dramaturgiáját
tekintve nincs feltétlenül szükség Voltaire vagy Schelling figurájára, bárki
ugyanezt végiggondolhatja, ha valamit is olvasott az illető korról vagy személyről.
Viszont magának a szerzőnek nagyon is szüksége van ezekre a
művelődéstörténeti helyekre, hiszen más jelentése van egy szövegnek
(bármiről légyen is szó), ha az Schellingről szól vagy mondjuk Szabó
Jánosról.
Mert Schellinget az ember
vagy olvasta, vagy nem, de nevének említése, felhasználása azonnal olyan
szituációt teremt, amelyben minden mondatnak nemcsak Schellingre, hanem az
illető korszakra vonatkozó, azt felidéző jelentése van. Látványosan
megkönnyíti az elbeszélő dolgát, nem kell a tér-idő dimenzió
megteremtésével fáradni, elég ha kimondja a nevel, és máris olyan világban
vagyunk, ahol a tárgyra vonatkozó mondatok, mint nem ellenőrizendő
kijelentések (mert a játékszabályt elfogadtuk) maradéktalanul érvényesek. De ha
bárki emberfia veszi a fáradságot, és Schelling nevét behelyettesíti Szabó
Jánoséval, akkor rájön, hogy minden mondat továbbra is érvényes, a mondatok
magukban semmi olyat nem tartalmaznak, ami csak és kizárólag Schellingre
vonatkozik. Ez magában nem is baj, de akkor mitől Schelling a Schelling? A
kultúrtörténeti adalék, az idézetek csak hozzárendelt elemek, és nem a figura
szövegbeni létrejöttének feltételei. És ugyanez érvényes Voltaire-re és Szemere
Bertalanra. Az nyilvánvaló, hogy minden jeles férfiúban megvan az „átlagember”,
az, ami bárkire kortól, pozíciótól, állástól, műtől függetlenül
ugyanaz, vagy hasonló, de amikor hosszú oldalakon minden jeles
személyiségről ugyanaz (vagy hasonló dolog) mondható el, akkor a miértre
kell rákérdezni. Voltaképpen az nem érezhető, hogy korok, személyiségek
történeti szituációk lényegileg, egzisztenciális helyeztüknél fogva
különböznének, bár a kellékek és a kulisszák folyton változnak.
Ebből egyetlen
döntő következtetést lehet levonni, azt, hogy a szerző tulajdonképpen
egyetlen alapvető egzisztenciális helyzetet ismer, azt sokszorozza meg, és
vetíti ki minden történetbe, erre keresi makacsul a választ. Ez a helyzet a
befejezettség, a múlt idő. Lászlóffy Csaba jelen kötetében, a szöveg
grammatikájában egyetlen múlt időt használ, ez nem nyelvtani idő,
hanem a narrátor világértelmezését kifejező gesztus, „visszabeszélés”, ami
nem az elmúltak aktualizálását szorgalmazza, hanem jelen tudatállapotok
történelmi szituációkban való ábrázolását, illusztrálását. Mindannak, amit
szerző elbeszél, mára vonatkoztatott értelme már nincs, az elbeszélés
folyamata nem távlatok nyitása, hanem lezárás, tetszőleges
időpillanatok kiszigetelése egy perspektívátlan szövegtérbe, ahol ugyan
minden kijelentés igaznak fogható fel, de egzisztenciára vonatkozása kérdéses.
A sorsról mint az emberi
létezés alapkategóriájáról ezek a szövegek nem tudnak semmit. Mondatok,
szövegrészek egymásra vonatkozása önkényes, szövegdarabok nem igénylik egymást,
csak megtűrik, az egymásra következésben nincs semmilyen szükségszerű
mozzanat, egyedül a szerzői önkény, mely nem demiurgoszi játék, hanem
ismert vagy megismerhető dolgok felmondása, nem át- vagy újraírás, hanem
ismertetése valaminek, ami úgy volt, vagy úgy is lehetett volna. De ebből
sem a múltra, sem a jelenre, sem az elbeszélői helyzetre érvényes
következtetést levonni nem lehet. A tét hiányaként lehet megfogalmazni ezt az
állapotot. Ebben a helyzetben bármi pontos szövegben, gördülékenyen, zárt
egységként akadálytalanul elmesélhető; lehet, hogy úgy volt, de ez nem
fontos, a kultúrtörténet gyakorlatilag kimeríthetetlen, de ha mindaz, ami
elmondandó, csak a dolgok átlaga, olyan mondatok szövevénye, amelyek a téma
vagy éppen a létezés központi problémáit nem érintik, csak az adalékok, az
illusztrációk tömkelegét sorakoztatják fel: akkor minek? Tulajdonképpen a
világ, a lehetséges világ redukciójáról van szó, amikor a szerző a
mondatok termelése fölötti örömében, a könnyen, folyamatosan való írás
buzgalmában a szöveg létezésének alapfeltételeit ignorálja. A megnevezett és a
megnevezés aktusa közötti törés ez, mert bármi elmesélhető, minden
tárgyról végtelen számú mondat alkotható, de egy mondat létezéséhez nem elég a
nyelvtani helyesség, nem elég a referencia bizonyossága, hanem a
szükségszerűsége, indokoltsága és a megnevezés egzisztenciális tétje is
kell: szóljon valamiről, túl a referencián, túl önmagán, ne csak testként,
mennyiségként legyen jelen, hanem a felidézett világ lényegét értse és nevezze
meg. Mitől Schelling a Schelling? Bizonyára attól, hogy így
anyakönyvezték, és a kultúrtörténet így tartja számon. És még? Nem tudom.
Lászlóffy Csabától szerettem volna megtudni. És Voltaire, és Szemere Bertalan,
és Herzen. Különben minden a helyén. Így volt, vagy így is lehetett volna.
Alapjában nincs ezzel a
könyvvel semmi baj. Egyetlen mondatot sem kell helyre tenni. Az olvasó vagy
ismeri a tárgyat, és akkor ellenőrizheti a kijelentéseket, vagy nem
ismeri, és akkor sok érdekes dolgot megtudhat, ami a műveltségéből
hiányzik. Egyfajta pozitivizmus a modern próza kelléktárával leadva. Meglepetés, váratlan
fordulat, riadalom az olvasót nem érheti. Megbízható és pontos. Csak hát az a
többlet, amitől irodalom, amitől szép...
E szövegek hibája nem az,
hogy olyanok amilyenek, az írói módszer, gondolkozás, mint tudjuk, szabad.
Minden szabad, még az is, hogy az ember, az író nagyon szereti a saját
mondatait. Hát ugyan kit szeressen? Az, hogy Lászlóffy Csaba úgy látja a
világot és úgy láttatja, ahogy: adottság. De hogy egy régió irodalmi köztudata
szépirodalomként könyveljen el olyan szövegeket, amelyek nem azok, az már
enyhén szólva bosszantó. Erdélyben hosszú ideje mindenki szépírónak számít, aki
tíz értelmes mondatot le tud írni. Ez az irodalom mindenkit oszlopos tagjának
tart, és még utalás szinten sincs szó arról, hogy lehetne ismeretterjesztő,
ifjúsági vagy népszerű kultúrtörténeti munkákat írni, amire nemcsak igény,
kereslet, de sokszor kapacitás is volna. Itt minden magas irodalom, azzá kell
lennie. Minden az. Vagy mégsem. De hát ezt majd az idő dönti el.
VIDA GÁBOR