IRODALOM ÉS ISKOLA
Szép
mű világ avagy a megtalált illúziók
Új század végéhez közeledünk. A hiány érzése
nagyobb, mint a beteljesülésé.
A tudomány és a műszaki
fejlődés gyökeresen átformálták a társadalmakat, a mindennapi életet, a
világpolitikát; hallatlanul megnövelték a gazdasági teljesítményt, a kényelmes
élet lehetőségét. A közlekedés és távközlés ugrásszerű fejlődése
mellett, amely gyakorlatilag megszüntette a távolságokat, a hírközlés
médiaiparrá alakulása összezsugorította világunkat, globalizálta szemléletünket
és problémáinkat. Mindez nagyszerű lehetőségeket kínált az
emberiségnek a jobb és szabadabb élethez, csakhogy a hétköznapok gyakorlatából
az látszik, hogy a lehetőségekkel nem tudott élni. A műszaki
fejlődés és a vele járó globalizálódás nem tudta az erkölcsöt is
globalizálni. A hitetlen és racionális XX. század egyre önzőbb tömegeket
hozott létre, amelyek éppen az erkölcs terén nem hajlandók a másik emberre is
tekintettel lenni. A középkor embere talán kegyetlenebb volt, de egyfelől
volt hite, másfelől korlátoltan álltak rendelkezésére olyan eszközök,
amelyekkel katasztrófákat idézhetett volna elő. És voltak előtte
szent dolgok, az isten, a haza, a család, az élet, szinte mindegy, hogy mi. A
racionális ember megfosztotta a világot (vagy önmagát) a szentségtől, az
értékeket egyéni érdekei határáig relativizálta. Ha globális problémával
találja magát szembe, akkor is nehezen vehető rá arra, hogy közösségben
gondolkodjék, mert a fogalomnak számára nincs eszmei értéke, legfennebb
illemből (számításból) ezt nem mondja ki hangosan. A hitetlen
racionalizmus megszüntette az élet szentségébe vetett hitet is.
A felvilágosodás nemes
lelkesedéssel vette fel a küzdelmet a tudatlansággal, a babonákkal, azokkal a
sötét erőkkel, amelyek az embereket társadalmi és szellemi elnyomásban
tartották. Legalábbis így tanították nekünk. Azóta az emberi személyiség
felszabadítása minden tabunak a ledöntése jegyében zajlik. A legújabb kor
megérte az értékek teljes relativizálását (erkölcs, vallás, családi érzés,
alapvető kulturális magatartásformák stb.) az emberi személyiség teljes
felszabadításának egyre kétszínűbb jelszava alatt, és megérte a minden
életterületet elárasztó legszemérmetlenebb manipulációt. Soha ennyire
alattomosan és eredményesen nem kísérelték megbénítani az emberi személyiséget,
gondolkodási és döntési szabadságát, mint amióta annyi modern guru szívügye
lett a mások felszabadítása... mi alól is?
Lassan az utolsó
hagyományos emberi közösségeket is sikerül szétverni, mert útjában állnak a
fejlődésnek, mert anakronisztikusak, mert tulajdonképpen zavaróak azok a
kohéziós kötelékek, amelyek tagjaikat személyiségekként fogják össze, értelmes
létcélokat kínálva számukra. Ezek a kötelékek, míg megvoltak, nem engedték,
hogy alaktalan tömeggé zülljenek, kiszolgáltatva a nagyvárosok
elszemélytelenítő hatásának. Hamarosan céljukat vesztett,
elbizonytalanodott és kiszolgáltatott emberek újabb hulláma ver majd velük tanyát
mocskos külvárosokban, hogy elnyelje aztán őket is a munkaerőpiac
legalvilágibb része. Az ifjúkori bűnözők, a prostituáltak, a
kábítószer mámorának áldozatai újabb emberi utánpótlását készítik elő a
szétbomló emberi közösségek.
A mai szabad világ társadalmai
a legtöbbször tehetetlenek ezekkel a tünetekkel szemben, s bár sokkal kevesebbe
kerülne megakadályozni a közösségek civilizációs, előre megfontolt
bomlasztását, ez eszükbe sem jut, ehelyett aztán súlyos pénzeket kell költeni a
bűnüldöző szervekre, kábítószer-ellenes kampányokra, egészségügyre
stb., azaz a tüneti kezelésre. Az eredmény: soha ennyi élősdi,
kétszínű, erőszakos és gátlástalan ember nem téblábolt ezen a bolygón
– ráadásul legtöbben önhibájukon kívül, amolyan civilizációs mellékhatásként lettek
ilyenné.
Ilyen volt századunk, nagy
ígéretek, látványos fejlődés, de még nagyobb rászedések és észrevétlenül
ható leépülések százada. A technika nem a boldogságot hozta meg, csak több
anyagi javat, zaklatottabb és hajszoltabb életritmust, a kizökkent élet káros
velejáróját tompító megoldásokat, amiket vakságunk hajlamos mégis abszolút
nyereségként számon tartani, mintha kényelmessé tették volna mindennapjainkat.
Zsúfoltan élünk, közlekedünk; agresszívebbek és bizalmatlanabbak vagyunk,
hétköznapjaink feszültek, hétvégén törhetjük fejünket, hova lehetne kimenekülni
az idegeinken citerázó, szép művilágból, és a legtöbbször úgy döntünk,
hogy nem érdemes vállalni az oda vezető út kátyúit, tolongását, inkább
begubózunk hétfőig betonfalaink közé. Közhely, hogy minden új kultúra
születését az értékek válsága előzi meg, amelyek elenyésznek az
erjedésben, miközben a mélyben az új csírája készül a felszínre törni. Ki
tudja, milyen ez a korszerű rothadás, amiben élünk, alkalmas-e egyáltalán
egy újabb kibontakozás melegágyává válni, vagy a lebomlás folyamatának
végtermékei halálos mérgekkel vannak tele? Megmaradnak-e az élet és a szellem
alapfeltételei, a szerves alapanyag és a szellem táptalaja? Lesznek-e még
autonóm gondolkodású, nem uniformizált érzésvilágú bölcselői,
művészei, látnokai és prófétái a jövőnek, s ha igen, lesznek-e
annyian, hogy annak az eljövendő kultúrának vajúdását és világrajöttét
elősegítő „kritikus tömeggé” állhassanak össze?
Gyakorlatias,
hasznavehető ismereteket és műszaki műveltséget követelő
korunkban is szükség van humán műveltségre, az nem pusztán a
felhővizsgáló széplelkekre tartozik, és nem írható le a jövő
oktatási, nevelési költségvetéséből, mert hosszú távon felbecsülhetetlen
hasznot jelent a társadalomnak. Hasznot, igen, akármilyen profánul is hangzik a
szó ebben az összefüggésben. Ez akkor szokott nyilvánvalóvá válni, ha
megszűntével elkezdődik a társadalom lelki, erkölcsi
elsivatagosodása. Akkor mi lenne hasznosabb annál, ami humanizál? Igaz, ezeket
az értékeket nem jegyzik a tőzsdén, mint ahogy a napsütést, a tiszta
levegőt, a várva várt esőt sem szokták.
A kultúra, a művészi
szép erkölcsöket szelídítő, katartikus hatása folyamatosan érvényesült az
első barlang- vagy edénydíszítő mozdulattól a folyamközi eposzokig, a
knosszoszi falfestményektől Homéroszon át egész klasszikus kultúránkban,
mindaddig, míg az esztétikum szakrális indíttatású volt, míg a művész
alkotásával az emberhez szólt, és nem csak a törzshöz, a nemzetséghez vagy a
fajhoz, míg a művészet igaza nem kötődött a politikai érdekhez.
Érvényesült mindaddig, míg az éppen elkövetett embertelenségek csak
gyakorlatnak számítottak, de nem valamilyen politikai, vallási, faji vagy
gazdasági megfontolásból szentesített elvnek is.
Addig, amíg a
bosszúvágytól őrjöngő Akhilleusz még képes volt meglátni ellenfelében
is az embert, a megtört Priamoszban saját, otthon várakozó ősz atyját. E
klasszikus korok kultúrája az emberiség lelkiismerete volt hétköznapi tetteivel
szemben. Esztétikum és lelkiismeret a maga független útját járta, nem görnyedt
a kláni szellem igájába. Az alkotás kegyelmi állapotban született. Nyelve és
hazafias érzései nem vontak határmezsgyéket azemberség tágas lelki térségeiben,
az emberről üzent az embernek, szólt légyen görögül vagy perzsául, ír
avagy provanszál nyelven.
Az ideológiáktól átitatott
XX. század embere hajlamos arra, hogy az igazságot összetévessze saját
vágyaival és értékeivel, vagy az általa is képviselt közösség attribútumának
tekintse, azt pedig, akit valamiért ellenfelének tekint, megfosztja minden, csak
saját közösségére jellemzőnek vélt, humánus tulajdonságtól. Az ideologikus
ellentéteken keresztül nem hajlandó meglátni az embert a másik emberben is.
Ehhez valami divatjamúlt, nem sugalmazott és nem elvárt tartás szükséges, ami
már csak sportberkekben fordul elő – ott is lassan jelszóvá koptatják a
mérkőzések, versenyek nagy (pénz)tétjei – a fair play, a
sportszerűség, amit arról ismerni fel, hogy az ember, ha kell, érdekei
ellenére is érvényesít. Néhai neve lovagiasság volt, akkor, mikor a szellem a nyers
erőt még korlátozhatta annyira, hogy az ököljog gyakorlata ne válhasson
elvvé. Azok a korok még naivan hitték, hogy ha ellenségünket nem is
szerethetjük, attól ő meg felebarátunk és – ha ellenségként is, de –
emberként kezelendő. A lovagiasság sokáig túlélte létrehozóját, a
lovagkort, mely naiv egyszerűségében az igazság eldöntését, az erkölcsi
rend helyreállítását a fegyverhasználatban tanúsított ügyességtől tette
függővé, de oly fegyverekétől, amelyekkel testközelből kellett
harcolni, s amelyek használata korabeli férfias erényeket követelt meg:
halálmegvető bátorságot, testi erőt, ügyességet és önfegyelmet. A
harcot mindkét fél számára kötelező szabályok szerint kellett megvívni.
Ezekre a harc tisztességes voltát biztosító szabályokra az ellenfelek jobban
vigyáztak, mint életükre, mert megszegésük erkölcsi halálukat, becstelenségüket
jelentette volna. A harc kimenetele igazságszolgálatatás értékű volt. A
tűzfegyverek megjelenése „demokratizálta” a győzelemhez való esélyt.
A gyáva, a sunyi, a gyenge egyenrangú fél lett a becsületes vagy bátor
katonával. A golyó lesből is talált, s ez fölöslegessé tette a fenti harci
erényeket, amelyek valamennyire humanizálni, civilizálni voltak hivatottak az
emberölés, a fizikai erőszak tényét. A hamiskártyásnak a jó kártyás is
balek, a nyereség számít. A technika megölte a háború és a katona erkölcsét, a
lovagiasságot, mint a győzelemhez való esélyt csökkentő
anakronizmust, száműzte. A hadviselés is nyereségre és gazdaságosságra
törő polgári vállalkozássá alakult, ahol minden célravezető eszköz
elfogadott. A hadviselő felek ezzel elveszítették azt az erkölcsi
fedezetett is, amivel a heroizmus eszméjétől áthatott korok még ellátták a
harcos lelkiismeretét, s emiatt az újkorban önmaguk előtt is szükségszerűen
lealjasultak. Megkockáztatnám azt a feltételezést, hogy heroizmusról csak ott
beszélhetünk, ahol – a szónak nem kultúrtörténeti, hanem lényegi értelmében –
lovagiasságot is találunk. Enélkül a heroizmus csak cinikusan üres és
manipulatív jelszó, az elhülyült katona kíméletes fémjelzése.
Századunk hadviselése
gyakorlatban és elvben is szentesítette a leggyávább harcászati eljárásokat.
Kizárólag gyakorlati megfontolásból: az ellenfélnek semmi esélyt nem kell adni
a visszavágásra, mert az anyagi kárt okozhat a mi oldalunkon is, megnövelve a
háború kockázatát és csökkentve a győzelem esélyeit. Ezért a tényleges
ellenféllel való csatatéri konfrontáció helyett távolról kell ellehetetleníteni
(Pl. bombázással, tömegpusztító fegyverekkel, polgári lakossága hátországbeli
kiirtásával, stb., stb.). E téren a stratégák fantáziája kimeríthetetlennek
bizonyult a búrokkal szembeni eljárásoktól napjainkig. A modern hadviselés
műszaki teljesítőképessége csúcsán, erkölcsileg megszűntette
önmagát. Mivel minden hadsereg működését polgári háttér teszi
lehetővé, aki táplálja és élelmezi, erősen
megkérdőjelezendő e társadalmak morális legitimitása is. A
forgalmazott „erkölcsi értékek” kincstárilag szavatolt érvényességi ideje csak
békeidőkre és belső használatra korlátozódik, jelezve, hogy az emberség
fogalmának tartalma ideológiai és politikai szemfényvesztés játékszerévé vált.
Paradox módon a modern
demokráciák világa nem öntudatos, alulról felépülő közösségek
létrehozására vagy a meglévők megtartására törekszik, hanem, a
piacgazdaság elsődleges érdekeit kiszolgálva, igyekszik az autonóm
viselkedésű, polgári öntudata és felelősségérzetű közösségeket
is engedelmes, fogyasztói reflexekkel reagáló tömegekké átgyúrni.
Minden normális
közösségben érvényesülnek olyan harmonizáló és az egyént a közösségi kötelékek
megőrzése érdekében korlátozó erők, amelyek, íratlan mivoltuk
ellenére, eredménnyel tesznek eleget szerepüknek. Ők a legfőbb
biztosítékai annak, hogy a közösség ne bomoljék fel alaktalan, rendezetlen
tömeggé. Akadály-mivoltuk egy, a fogyasztói modell kiterjesztésében érdekelt
piacgazdasági héroszok szemében megszüntetendő célpontokká válnak.
Megszüntetésükhöz
óvatosan, kerülő úton célszerű hozzáfogni. Az egyént kell megcélozni,
tudatosítani az ő egyediségét, és észrevétlenül kiragadni a közösségből
újszerű „igények”, magatartásformák beléplántálásával. Legjobb, ha végül
úgy dönt a közösséggel szakítás mellett, hogy erre közvetlen buzdítást nem is
kapott, és így saját elhatározásaként „élheti meg” ezt a tettét. Az egyéni
szabadságot, az individuum jogait és ezek elsődleges fontosságát kell
előtte kihangsúlyozni. Ha ez kellő visszhangra talál, akkor elő
lehet rukkolni az emberi kiteljesedés, a szabad személyiség szabad
kibontakozása útjában álló tabuk megnevezésével, kipellengérezésével. A fennebb
már említett, egyént a közösség érdekében korlátozó erők az inkriminált
tabuk.
A tabuk felszámolása
elmetszi azokat az utolsó irracionális szálakat is, amelyek a tömeggé gyúródó
közösséget még összekapcsolják a valahová tartozás emberibb emlékével, azért,
hogy a tömeggé válás akadálytalanul és maradéktalanul megvalósuljon. A
szélesebb összefüggésekkel nem törődő, egyre kevesebbet gondolkodó és
egyéni céljaikat minden gátlás nélkül hajszoló emberekkel mindent véghez lehet
vitetni, nem csak azt, hogy napról napra többet fogyasszanak. A múlt értékeivel
szembeni kegyelet, az öregkor tisztelete, a családi érzés, a tartózkodás és a
nemi szemérem, végül a jó érzés és az egészséges ízlés, a természethez való
ragaszkodás mind ilyen megdöntendő vagy már sikerrel megdöntött – tabu. A
cél megvalósítása csak technikai kérdés, s az eredmény egy új típusú, ideális
fogyasztó, a cinikus, nyegle, önző élvhajhász, ki „jogainak” határát immár
agresszívan is szélesíti.
A még több fogyasztás, még
több élvezet mézesmadzagját most már saját legbensőbb indíttatású
választásaként lehet előtte meglóbálni, és a hedonizmusnak e
legszánalmasabb válfaját egyetlen életformájává tenni. Az a tömeg, mely ilyen
egyedekből verődik össze, nem politizál a szó eredeti (a polisz, a
közügyek terén való cselekvés) értelmében, nem kér beleszólási jogot azokba, de
nem is érez vagy vállal felelősséget semmiért. Így lesz tömeg a
közösségből, fogyasztókból álló biomassza, akiket az a közeg, mely
ilyennéválásában érdekelt volt, akként is kezel: piaci vonatkozású szerves
tényezőként.
Gyermeteg vállalkozás
volna megpróbálni azonosítani és megnevezni ezt a közeget, mert legalább
annyira arctalan, személytelen, mint maga a tömeg. Világgazdasági, társadalmi
és más bonyolult tényezők összhatásának eredője, mozgástere még önnön
hierarchikus helyzetének kijelöléséig sem terjed ki.
A tömegek megjelenése
világjelenség, és a folyamat éppúgy sajátja a diktatúrának, mint a demokratikus
társadalmaknak. A különbséget legfennebb az jelenti, hogy gazdasági vagy más
megfontolások (faji, nemzeti, osztály jellegű ideológia) vezetnek-e a
közösségek felszámolásához, magyarán hogy a hatalomnak, vagy a rendszernek
mihez kell a tömeg? Mire akarja manipulálni, gazdasági vagy politikai okokból
és célokért-e? A tömeggel való bánásmód is változatos lehet. Brutális
eszközökkel a diktatúrákban vagy kifinomultabb módszerekkel, a látszat
megőrzésével. A cél majdnem mindig ugyanaz: a (politikai, gazdasági stb.)
hatalom megőrzése, ellenőrzése vagy megszerzése, a kultúra és az emberek
tudata fölötti ellenőrzés vagy befolyás monopóliuma. Szobatisztább
rendszerekben a megfélemlítés, véres leszámolás, látványos
erőszakalkalmazás el is maradhat, helyét átveszi a manipuláció
szalonképesebb válfaja. A modern reklámipar bebeszélő, andalító stílusa
hatékonyabban manipulál minden erőszakos kísérletnél, s ezt a stílust ma
már eltanulni látszanak az újdonsült hittérítők és a politikusok is. A
verseny ugyanis nemcsak a hagyományos árupiacon folyik, hanem a lelki és
szellemi téren is, mintha a vallásos hitet vagy a politikai
meggyőződést is valamiféle légiesített árucikké akarnák átalakítani.
Az utcán a gyanútlan járókelőt (nem akármelyiket) váratlanul leszólítják,
és miközben kezébe nyomják a kiokosító brosúrát, rövid előadásban
részesül, megtudja, mennyire bűnös lélek, és nyomban felajánlják a
garantált üdvözülés receptjét is. És persze a létező történelmi egyházak
egytől egyig az ördöggel cimborálnak, bizonygatják is, ők az egyedül
üdvözítő tan csalhatatlan menedzserei. A politikusokra nem térek ki,
kortesfogó szirénhangjaik nem annyira disszonánsak; tudjuk: a szakmához
tartozik.
Ez a fajta manipuláció nem
alkalmaz fizikai erőszakot, de állandó jelenlétével (utcán,
képernyőn, éterben, sajtóban, munkahelyen) szintoly szemtelenül tolakodó
és ízléstelen, mint fasiszta vagy bolsevik ősei, mert ugyanolyan
kizárólagossággal szajkózza a magáét, ugyanolyan agresszívan (ha nem is
tettlegesen), és ami a legfontosabb, kiszemelt áldozatait ugyanúgy
gyengeelméjűnek, baleknek, egyszóval: hülyének nézi. A manipuláció lényege
az elhallgatás, a kétszínűség, a féligazságokkal való befolyásolás. Az
igazán helytálló gondolat, eszme, megoldás vagy jó termék nem szorul
rábeszélésre, utat tör az magának, mert önmagáért beszél. Legfennebb ismertetni
kell... Ahogy régebb mondták: jó bornak nem kell cégér.
A mai áru- és
„áru”-túlkínálatban az új vállalkozások alig tudnának megkapaszkodni a különben
ősrégi reklámszakma szolgáltatásai nélkül a telített piacokon. A legjobban
persze a reklámszakma jár, mely ennek az állapotnak köszönhetően külön
iparággá fejlődött századunkban. Fő terméke, mely illik századunk
szelleméhez: az illúzió. A legjobbat birtoklás illúzióját kelti, ahogy a
műanyag: a csont, a szaru, a fém, a bőr, a drágakő vagy egyéb
ritkaság illúzióját, ahogy a ponyva elolvasása a műveltség, a misztikus
tanokban jártasság, a csodamódszerek ismeretének stb. illúzióját. S a derék
tömegember abban az illúzióban ringatja magát, hogy ő olyan, mintha nem is
olyan, hanem ilyen volna. Szerfölött megnyugtató.
A reklám tolakodó jelenlétével az élet minden szegletében jelzi, hogy a
szabad világbeli manipulációnak, a tömegízlés és tömeg-reflexek kialakításának
egyik legfőbb eszköze. A piaci manipuláció is igényt tart, akárcsak a
diktatúrák ideológiái, legalább saját társadalma (piaca) meghódítására.
Körmönfontan, észrevétlen agymosással. Sziporkázó tehetséggel teszi,
korszerűen, sőt, kellemesen, úgy, hogy áldozata szinte sikít a
gyönyörűségtől, s esze ágában sincs panaszt tenni, vagy tiltakozni.
Micsoda elegancia! Ha ezt tudták volna az ókorban vagy az inkvizíció idején,
hol tartanánk ma?... Vagy legalább a francia forradalom idején. Mekkora tömeg
tolongott volna a Gréve téren, hogy meghitt kapcsolatot teremtsen a
nyaktilóval.
A tét: a piac és a
fogyasztás. Szűkülő, bezáruló világunkban, új amerikák és ausztráliák
felfedezésének esélye nélkül a piac is, a fogyasztás is csak úgy
bővíthető, ha új szükségleteket sikerül teremteni, amelyek
kielégítésére aztán a tömeg rávehető. Valós szükségletek mellett (azért
van ilyen is) az álszükségletek is megjelennek (sőt ezek az igazán
sikkesek, olyanok, mint a státuszszimbólum), s a tömeg egyre kevésbé tudja,
mire is van tulajdonképpen neki szüksége. Elvégre ettől lett tömeg.
Ebben a világban minden
fogyasztható, minden és mindenki eladni akarja magát, az állam, a tudós, a
művész, sőt, még a természeti látnivalók, a klíma vagy a
parasztgazdaság nosztalgiákat ébresztő életritmusa is. És mindennek
pénzben kifejezett értéke van, anyagi, szellemi javaknak, szerelmi „szolgáltatásoknak”,
a pincér vagy a diplomata mosolyának. Hála a széles körű felvilágosító
reklámoknak, mindez a mindennapi életben is explicitté vált, minden – tabuk,
tiltások nélkül – hozzáférhető a nagyérdemű fogyasztó számára.
Ő, a fogyasztó rég
nem észleli, hogy fogyasztása tárgyát már nem ő választja, mert ő
valójában már nincs: „tetteit” és minden „gondolatát” egy világméretű
gazdasági-pénzügyi mechanizmus – életének még eszmélkedés előtti korában
programozta belé. Gyermekként még ártatlan és értetlen szemlélője, felnőttként
viszont már engedelmes alapanyaga c biomassza-feldolgozó piacgazdasági
garatnak, amelyen lecsúszva azt álmodja magáról, hogy döntéseiben ő:
szabad fogyasztó, tabukat nem ismerő, felvilágosult,
kötelezettségektől nem béklyózott, független és boldog lény.
Önámítás azt hinni, hogy a
„boldog” tömeg csupa félművelt vagy értelmi fogyatékos egyedekből
áll, esetleg az „alsóbb társadalmi rétegekből”. Az emberiség színe-java
alkotja, tekintet nélkül végzettségre, foglalkozásra vagy értelmi képességre, a
koldustól a miniszterig, az analfabétától a Nobel-díj várományosáig. A tömeget
manipuláló kevesek is szabad idejükben – amikor épp nem manipulálnak – maguk is
manipuláltakká vedlenek, ha saját mesterkedésük területéről
kimerészkednek: a sajtómágnás valamely külhoni szálló éttermében, a
színésznő a hentesüzletben, a mosópor-király, ha új autót készül venni, a
háziasszony, amikor megveszi az újfajta mosóport, mert jobb a réginél (a régi
alig egy hónapja a legjobbnak számított), a miniszter, ha sokcsatornás tévéjén
épp műsort „választ”.
Korunknak ez a
túlfogyasztási mizériája alapvetően groteszk. Bűvös kört látunk,
manipuláltak tömegét, akiket olyanok beszélnek rá valamire, kik szintén
manipuláció áldozatai, és nincs egy végső bábmozgató, nincs
főmanipulátor. Nem hierarchikus, inkább hálószerű összefüggések
szövevénye, társadalmi méretű öngerjesztés, mindenki rábeszél valakit, van
aki sikeresebb és többeket rábeszél, de nincs olyan ember, kit legalább egy
valaki ne befolyásolna. A végső számlán mindenki manipulált egyede a
tömegnek. Hol tömeg, hol manipulátor, felváltva, mint valami eszelős itt a
tömeg, hol a tömeg?-féle társasjátékban. Ha tovább erősködünk, hogy akkor
végül is ki manipulálja a tömeget, arra az abszurd eredményre jutunk, hogy
senki. Azazhogy, mint valami megkergült mitológiai őslény, a tömeg
manipulálja önmagát.
MURVAI BÉLA