Az írás kockázata
Herbert Quain:
Utóvéd. Copyright by Szávai Géza. Pont Kiadó, Budapest, 1996.
Az olvasó találgathat:
1. Herbert Quain valóban
létező ír származású író volt (1891-1941), Jorge Luis Borges barátja, aki
írt egy rejtélyes könyvet (ír úr ír), egy drótkarikára felfűzött lapokból
álló végtelen művet, amely valamiképpen Szávai Géza birtokába jutott, aki
a könyv egy részét lefordította, és egy hagyományos kötetecskében kiadta.
2. H. Q.-t Borges találta ki,
amikor egyik esszénovellájában egy ilyen nevű ír író életét, művét és
elveit elemezte, Szávai Géza elolvasta ezt a Borges-írást, majd beindult az
agya, és megírta a Herbert Quian Borges által bemutatott, a valóságban azonban
nem létező életművének egy részét.
3. A Borges-írás is Szávai
képzeletének szüleménye, apokrif szöveg.
A
könyvet forgatgatva voltaképpen mind a három lehetőségre találhatunk
bizonyítékot:
1. Láthatjuk H. Q. fényképét, olvashatjuk a
Világirodalmi Lexikonból kimásolt életrajzát, neve szerzőként szerepel a
kötet bontóján, a hátlapon pedig Borges ajánlja őt néhány sorban szíves
figyelmünkbe.
2. Stilárisan valószínűsíthető, hogy
Szávai Géza írta a könyvet, azaz nem fordítást tartunk kezünkben. (Amellett,
hogy a kötetnek nincs feltüntetett fordítója, Szávai csupán bent a szövegben, a
szépliteratúrai mezőben jelzi, hogy ő ültette át magyarra.) A gyanú
olyankor kel újra meg újra életre, amikor Szávai épp bizonyítani szeretné, hogy
ő csupán fordítója a kötetnek. Mégpedig azzal, hogy funkciótlanul
fontoskodik: például az „iszonyatos rettenet”-nél megjegyzi (28. old.), hogy az
eredeti szövegben terrific repulsion, rettenetes iszonyat szerepel; vagy amikor
a „non sense” külön- illetve egybeírásának bonyodalmairól értekezik (45. old.);
néha fordítóként nem a fordításhoz fűz megjegyzéseket, hanem azt igyekszik megmagyarázni,
hogy mit is akart az író mondani. („Talán nem zavarja az olvasót, ha
elárulom...” 92. old.)
3. Bár Borgest hitelesen idézi meg, hiteles annak az örömnek a felidézése
is, amellyel annak idején Borges könyveit kezébe vette, épp akkor, amikor
szüksége volt a bizonyosságra: létezhet másfajta irodalom, anélkül, hogy
látványosan szakítana a hagyományokkal, bár élményszerűek a bevágott
Borges-szövegek is, minőségileg is kiugróan jók,
valószínűsíthető az eredetük, a copyrightjuk – viszont nincs közelebbről
megjelölve a Herbert Quainnel foglalkozó Borges-esszénovella fellelhetési
helye, az inkriminált írás címe sincs megadva.
Végül is igen talányos könyvet tartunk kezünkben. Maga a könyv léte is
talányos, és amiről szól, az is. A könyv tele van paradoxonokkal, klasszikus
feladványokkal, eminens tanulók szemfüles kérdéseivel. Ezek Herbert Quain
talányaiként és kérdéseiként szerepelnek, jóllehet Szávai eddigi könyveiben,
főképp a Romániában legutoljára kiadott A megfigyelő
című kötetben hasonló talányokkal és racionális rejtvényekkel
találkozunk (az abszolút tükör, az álló óra és a pontos idő stb.).
Aki elmerül a könyvben, annak van mit bogoznia, akad mit megfejtenie,
adódik nyomoznivalója elég. Aki, mondjuk, még nem találkozott ilyesmivel, annak
lebilincselő olvasmánya lesz ez a kötet. De nagyon izgalmas a kötet
szakmailag felvetett valamennyi problémája is: a képzelet és a valóság
viszonya, az irodalom és a való élet kapcsolata, az idő és a mondatok
viszonya (H. Q. 41-ben meghalt, tehát bizonyos mai szemmel megoldott feladatok
akkor még élők voltak), a nyelv szemiotikai problematikája és még
sorolható volna, mi minden teszi filozofikusan is figyelemre méltóvá ezt a
könyvet.
Ám aki hallott már erről-arról, az gyakran unatkozik, figyelmét és
érdeklődését nincs, ami igazán megragadná.
A könyv bizonyos részei túlírtak: „Milyen kevesen múlik, hogy el nem
csúszom magam is a nyelv síkos tojáshéján, tojása fehérjén vagy tojása
sárgáján.” (29. old.); túlmagyarázottak, okoskodók: „Egy szó, amiért kiejtem,
azért még nem az enyém; nem sajátíthatom ki.” (40. old.) „Nem lehet
beavatkozni. A megfigyelés is beavatkozás (?)” (42. old.); agyonbonyolítottak:
„A marcang nembeli/ nem-leges módszer a megismerésre...” (45. old.) „Fogunk és
régi erkölcsi ösztöneink nívóját itt a nyelvi alakkal emeltük: az álmodó fog
képével. – sőt van tovább is: – Mert aki álmodik stb., folytassák, kérem,
egy vagy több zárójelben, ha kedvük tartja. (Énnekem nem tartja ki kedvem e
témát. Hiába jelszó a kitartás.)” (47. old.); modorosak, üresek: „... nem ejthetjük
el korunk alapvető kérdéseit. Ha finnyások a stílusra, fogalmazzák át, ha
kedvük tartja en avant toute la garde! előre az egész társaság, játsszatok
a nyelvvel, fiúk, de ne hullassátok el, ne ejtsétek ki belőle azt, ami
stb.” (52. old.); „Hát kit érdekelnek holmi eszme- és szófuttatások, melyek
vagy igazak vagy nem – akkor, amikor és ott, ahol a valóság átüt a nyelven, és
kimondatik (nem Spinoza mondja ki, ő csak öntudatlanul kapja a
légből): a fák beszélnek.”; fáradtak (üres szentenciák, szófuttatások): „a
gondolatmenet is – mint «menet» – vajon nem történet?! átgondolni!” (61. old.);
elcsépelt, érdektelen problémákat vetnek föl: a Zénon-paradoxon (71. old.), az
órák kérdése (148. old.), az Antigoné-rejtély (173. old.), matematikai
feladványok (76., 202. old.).
A könyv bevezető részében Szávai arról panaszkodik, hogy a kortárs
irodalom ábrázolási módszerei megrögződtek, már-már kövületeknek
tűnnek. Hogy a létező irodalom átlagos termékeinek közlésmódja
nehézkéssé, unalmassá, meglehetősen hosszadalmassá vált. Gyerekesen
anakronisztikus. Miközben a szellem más műfajokban hatásosabban,
élvezetesebben, élményszerűbben szól. Hogy az irodalom kimerült, jaj. És
bevallja, hogy Borges prózája kínálta számára a másfajta irodalom példáját.
Szávai megpróbálja érvényesíteni a felfedezett új írói attitűdöt,
annak megvalósítása azonban problematikus. Miközben a megrögzöttség, a
fáradtság, a kimerültség, az unalom feloldására törekszik nyelvileg, épp a
kárhoztatott ábrázolási technikában nem tud igazán átütő lenni. Borges
szellemi villanásai együtt járnak a nyelv izgalmas megbillenéseivel, váratlan
fordulataival, lendületével. Borges nyelvi ereje sodorva ragadja magával az
olvasót, átdobja a megrögzött sémákon. A Szávai-mondatok olykor ballasztként
húzzák le a szellemi kalandok ígéretével megkörnyékezett olvasót. „De elédbe
terjesztek egy valódi paradoxont” – olvassuk. Aztán túlbonyolított bekezdések
következnek, amelyből semmit sem tudunk meg a beharangozott
kérdésről, felesleges mondatok sorjáznak, és egyszer csak valami egészen
más kezdődik, ijedten vissza kell lapoznunk, újra kell olvassuk a
mondatokat: hol is az a paradoxon. Ja, igen: a háborúban azok győznek,
akik védekeznek, tehát ha igazi tökélyre visszük a háborúzást, akkor az
megszűnik. Valami ilyesmi. És vagy igaz, vagy sem. Vagy fontos, vagy sem.
Elfáradt az elme, hogy ezen most meditálni tudjon.
Nem könnyű olvasmány az Utóvéd. (Sajnos miközben tipográfiailag a
végtelen, egyetlen karikára felfűzött lapokból összerakott könyvet
szeretné sejtetni, meglehetősen zavaros, a sokféle betűtípus
elfárasztja a szemet – taszító, és ami leginkább baj, rátesz egy lapáttal a
szerkezet szétesettségére.) Jóllehet némely része banálisnak, gyerekesen
anakronisztikusnak tűnik, mégsem lehet könnyedén rossznak nevezni. Az olvasó
inkább azt mondja: talányos, izgalmas, merész, átütő próza lehetne, ha...
MIKOLA PÉTER