KIS LÍRAI
ANTOLÓGIA
Vas István
őszikéi
Miért, miért nem, minálunk a Nyugat harmadik nemzedékének
költői közül csak Radnóti Miklós, Weöres Sándor népszerű, s más
(érthető okokból) a marosszentimrei templomban borongó és a kalotaszegi
elégiát író Jékely Zoltán. Pedig ennek a sok szempontból szerencsés
generációnak a tagjai szép-tartalmas életet éltek le ebben a bolond században
is, túlélték a háborút, a Rákosi-rendszer politikai futurizmusa (Dobai Péter)
sem bolondította meg túlságosan őket, beteljesíthették költészetüket,
őszikéikben teljes pompájában ragyog a vers. Kálnoky Lászlóra, Rónay
Györgyre, Zelk Zoltánra, Takáts Gyulára gondolunk elsősorban, de ha már
generációs szemlét tartunk a nemzedék prózaíróiról, Ottlik Gézáról, Szentkuthy
Miklósról, Örley Istvánról, Sőtér Istvánról sem szabadna megfeledkezni.
E nemzedéken belül kezdettől fogva különös helyet foglalt el Vas
István, a pesti patríciuscsalád lázadó ifjúkorában a szocialista eszmékkel is
koketáló költője, aki Kassák nevelt táncművész leányával esett
szerelembe, szocialistákkal levelezett baloldali folyóiratok hasábjain (meg is
kapta érte később a magáét!), s kissé melankolikusan írta le egyik korai
versében, hogy „a hold utcában élünk, s úgy élünk, mint a holdon...”
De hát a Hold utca is Budapesten volt, egy közép-európai kis országban,
amely ország Vas gyermekkorában zsugorodott egyharmadára, s nem is igen tudta
kiheverni a veszteséget, csak sodródott a háború felé, s miközben Vas
barátjával, Radnóti Miklóssal kávéházban fordította kihívóan Apollinaire
verseit, mellére tűzhette hazája kitüntetéseként még ama sárga csillagot
is...
Vas megúszta a haláltáborokat. Kálnoky, Ottlik, Örley a Magyar Csillag tragikus sorsú, a háború
utolsó napjaiban elhalálozó szerkesztője bújtatták. (Örley halála
egyébként úgy esett, hogy légiriadó elmúltával – vagy ki se várta a végét? –
kiment az óvóhely elé, s az egyik utolsó Pestre dobott bomba szilánkja találta
el...) De megúszta a szocialista lírai ömlengéseket is, nem kevés kockázattal,
személyes bátorságát demonstrálandó az ötvenes évek elején kilépett a
kommunista pártból. Ülhetett hát Újholdas barátaival a lerobbanó, cukrászdának,
bisztrónak átkeresztelt, valahai kávéházakban... Avagy fiatalabb népies
költőkként számon tartott barátaival: Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval,
Kormos Istvánnal költhetett csasztuska-paródiákat, mint a kordovai kalifátus
tisztelt és hőn szeretett kalifája, ahogy minderről özvegye, Szántó
Piroska számol be visszaemlékezéseiben.
Vas abban is szerencsésnek mondható, hogy szép, tartalmas öregkort élt meg,
válogatásunk egyik utolsó öregkori kötetének, az Önarckép a hetvenes
évekbőlnek az „őszikéiből”
válogat. Nem méltatlan Arany Jánost idézni, a költő ugyanis ahogy egy
megrendítő vallomásából kiderül – Aranyt afféle „fogadott nagyapjának”
tartotta, s akárcsak Márai (aki naplójegyzeteiben árulja el ezt) naponta forgatta.
Arany nyelve és versei minden kötésnél szorosabban kötötték a magyar néphez.
Vas egyénként életéről regényes önvallomásaiban, a magyar
memoárirodalom e századi csúcsaiban, a Nehéz szerelemben, a Mért vijjog a
saskeselyűben és az Azutánban vall. Élete és költészete elválaszthatatlan, de
méltatlan lenne, ha egy kitérő erejéig nem említenénk meg, hogy akárcsak a Nyugat előző generációinak költői,
Babitstól és Kosztolányitól Szabó Lőrincig és József Attiláig, ő is
életműve szerves részének tartotta fordításait, s tágította, méghozzá egy
következetes programot valósítva meg, a magyarul is olvasható versek körét.
Olyan költőket emelt be a magyar köztudatba, mint Apollinaire, Eliot,
Saint-John Perse... Műfordításait (egyébként latin klasszikusokat éppen úgy
fordított, mint Rilkét vagy az angol barokk költőket) a Hét tenger éneke című állandóan
bővített gyűjteményes köteteibe zsúfolta...
S most egy rövid purparlé a versekről. Látható, hogy Vas költői
erénye a pontosság. Hideglelős pontossággal, bizonyos iróniával és érzékelhető
távolságtartással fogalmaz, de a modoron, akár tépésen a vér, átütnek az
élmények, hódító ifjúkora: a harmincas évek mítoszai – ahogy ő maga is
céloz rá – s az objektív (?) költészet állandóan „szubjektívvé” válva
forrósodik át. Ez még olyan látszólag távoli verseiben is tetten érhető,
mint a Rákóczinak emléket állító költemény. (Egyébként Vas fordította le, több
mint kétszáz év után, magyarra, a kuruc fejedelem emlékiratait; s a vers – ezt
sem érdektelen megjegyezni! – több ponton is idézi az emlékiratokat, s tán
ezért is hiteles a Rákóczi-portré. Mely tény akár a Nagyszombat dicséretének is
felfogható...) Egyébként egyik szép öregkori versében tanítómesterére, Babitsra
emlékezik, akitől sokat tanult, akinek „tanításához” haláláig hű
maradt...
BOGDÁN LÁSZLÓ