Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

Vas István őszikéi

Miért, miért nem, minálunk a Nyugat harmadik nemzedékének költői közül csak Radnóti Miklós, Weöres Sándor népszerű, s más (érthető okokból) a marosszentimrei templomban borongó és a kalotaszegi elégiát író Jékely Zoltán. Pedig ennek a sok szempontból szerencsés generációnak a tagjai szép-tartalmas életet éltek le ebben a bolond században is, túlélték a háborút, a Rákosi-rendszer politikai futurizmusa (Dobai Péter) sem bolondította meg túlságosan őket, beteljesíthették költészetüket, őszikéikben teljes pompájában ragyog a vers. Kálnoky Lászlóra, Rónay Györgyre, Zelk Zoltánra, Takáts Gyulára gondolunk elsősorban, de ha már generációs szemlét tartunk a nemzedék prózaíróiról, Ottlik Gézáról, Szentkuthy Miklósról, Örley Istvánról, Sőtér Istvánról sem szabadna megfeledkezni.

E nemzedéken belül kezdettől fogva különös helyet foglalt el Vas István, a pesti patríciuscsalád lázadó ifjúkorában a szocialista eszmékkel is koketáló költője, aki Kassák nevelt táncművész leányával esett szerelembe, szocialistákkal levelezett baloldali folyóiratok hasábjain (meg is kapta érte később a magáét!), s kissé melankolikusan írta le egyik korai versében, hogy „a hold utcában élünk, s úgy élünk, mint a holdon...”

De hát a Hold utca is Budapesten volt, egy közép-európai kis országban, amely ország Vas gyermekkorában zsugorodott egyharmadára, s nem is igen tudta kiheverni a veszteséget, csak sodródott a háború felé, s miközben Vas barátjával, Radnóti Miklóssal kávéházban fordította kihívóan Apollinaire verseit, mellére tűzhette hazája kitüntetéseként még ama sárga csillagot is...

Vas megúszta a haláltáborokat. Kálnoky, Ottlik, Örley a Magyar Csillag tragikus sorsú, a háború utolsó napjaiban elhalálozó szerkesztője bújtatták. (Örley halála egyébként úgy esett, hogy légiriadó elmúltával – vagy ki se várta a végét? – kiment az óvóhely elé, s az egyik utolsó Pestre dobott bomba szilánkja találta el...) De megúszta a szocialista lírai ömlengéseket is, nem kevés kockázattal, személyes bátorságát demonstrálandó az ötvenes évek elején kilépett a kommunista pártból. Ülhetett hát Újholdas barátaival a lerobbanó, cukrászdának, bisztrónak átkeresztelt, valahai kávéházakban... Avagy fiatalabb népies költőkként számon tartott barátaival: Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal költhetett csasztuska-paródiákat, mint a kordovai kalifátus tisztelt és hőn szeretett kalifája, ahogy minderről özvegye, Szántó Piroska számol be visszaemlékezéseiben.

Vas abban is szerencsésnek mondható, hogy szép, tartalmas öregkort élt meg, válogatásunk egyik utolsó öregkori kötetének, az Önarckép a hetvenes évekbőlnek az „őszikéiből” válogat. Nem méltatlan Arany Jánost idézni, a költő ugyanis ahogy egy megrendítő vallomásából kiderül – Aranyt afféle „fogadott nagyapjának” tartotta, s akárcsak Márai (aki naplójegyzeteiben árulja el ezt) naponta forgatta. Arany nyelve és versei minden kötésnél szorosabban kötötték a magyar néphez.

Vas egyénként életéről regényes önvallomásaiban, a magyar memoárirodalom e századi csúcsaiban, a Nehéz szerelemben, a Mért vijjog a saskeselyűben és az Azutánban vall. Élete és költészete elválaszthatatlan, de méltatlan lenne, ha egy kitérő erejéig nem említenénk meg, hogy akárcsak a Nyugat előző generációinak költői, Babitstól és Kosztolányitól Szabó Lőrincig és József Attiláig, ő is életműve szerves részének tartotta fordításait, s tágította, méghozzá egy következetes programot valósítva meg, a magyarul is olvasható versek körét. Olyan költőket emelt be a magyar köztudatba, mint Apollinaire, Eliot, Saint-John Perse... Műfordításait (egyébként latin klasszikusokat éppen úgy fordított, mint Rilkét vagy az angol barokk költőket) a Hét tenger éneke című állandóan bővített gyűjteményes köteteibe zsúfolta...

S most egy rövid purparlé a versekről. Látható, hogy Vas költői erénye a pontosság. Hideglelős pontossággal, bizonyos iróniával és érzékelhető távolságtartással fogalmaz, de a modoron, akár tépésen a vér, átütnek az élmények, hódító ifjúkora: a harmincas évek mítoszai – ahogy ő maga is céloz rá – s az objektív (?) költészet állandóan „szubjektívvé” válva forrósodik át. Ez még olyan látszólag távoli verseiben is tetten érhető, mint a Rákóczinak emléket állító költemény. (Egyébként Vas fordította le, több mint kétszáz év után, magyarra, a kuruc fejedelem emlékiratait; s a vers – ezt sem érdektelen megjegyezni! – több ponton is idézi az emlékiratokat, s tán ezért is hiteles a Rákóczi-portré. Mely tény akár a Nagyszombat dicséretének is felfogható...) Egyébként egyik szép öregkori versében tanítómesterére, Babitsra emlékezik, akitől sokat tanult, akinek „tanításához” haláláig hű maradt...

BOGDÁN LÁSZLÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék