Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. november, VII. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Rekonstrukció a „magyarok szimfóniájáról”

Rekonstrukció a „magyarok szimfóniájáról”
Alkata szerint Csanádi Imre tárgyias költő: élete nyugodtabb periódusaiban szívesebben választ verseihez személyes érdekeltségétől független tárgyat, mint életrajzi témát; ez felel meg szemlélődő természetének. A szülőföld vidéke, népe, történelmi és kulturális hagyományai, továbbá a művelődéstörténet tárgyaihoz és személyeihez fűződő érzelmek és reflexiók szolgáltatják költői eszmélkedése számára a legfontosabb élményalapot.
Az Írott képek ciklus első darabjaival egy időben írja a Szolgáló énekét. Egy tőről is fakad velük – ekkoriban dolgozik a Képes krónika miniatúrái által ihletett versein, melyek főleg az Árpádok idejéből idézik föl a „magyarok cselekedeteit”. Gondolatvilágát kitölti a magyar középkor; a legendákban keresi a tényeket, s a tényekben a költői varázslatot. Műtárgyakban szemléli a múltat, művészi formákban érzékeli az alkotó személyiség küzdelmét az emberi értékekért.
Amikor kutakodása közben Gellért püspök legendájára bukkan, a pár mondatos feljegyzés a kézimalmot hajtó szolgálólányról élő jelenetként pereg le képzelete filmvásznán. Nem utal rá közvetlenül sem a címben, sem a szövegben, hogy Szent Gellért szavaiból indul ki. Úgy tájékoztat a középkori tárgyról, hogy kissé még el is távolít a Gellért-legendáriumtól. „Valahonnan a középkorból, malomkő forgatása közben” – közli a Szolgáló éneke alcímében. Hogy mégis a Gellért-legendában megörökített szolgálólány énekéről van szó, az nem kétséges.
Más műveiben is észrevehetjük, hogy a költő szívesen forgatja Györffy György kultúrhistóriai munkáit (például a Lovas vitéz arany korsón című „írott kép” művelődéstörténeti értelmezésében). A Szolgáló éneke is Györffyhez utal minket. István király és műve című munkájában találjuk meg a Gellért-legendakör ide vonatkozó részletét: „Gellért 1100 körül szerzett kisebb legendája szerint a püspök egy alkalommal, amikor valakinek védelmében a királyhoz sietett, egy baromtartásra alkalmas homokos vidéken – valahol a Duna-Tisza közén – megszállt. Éjféltájban meghallotta, hogy egy rab leány, miközben kézimalommal őröl, a nehéz munkát énekkel enyhíti. A szentatya felébredve előhívta szolgáját, hogy tudakolja ki, mi az. A szolga kifürkészte a tényállást, mire a jámbor főpap könynyezni kezdett, s így szólt: «Boldog a más hatalma alá vetett ember, aki a szolgaság nyűgét ilyen szelíden, mormogás nélkül viseli!»”
A verset összevetve ezzel a szöveggel, rokonságot érezhetünk abban, ahogy a versbeli szolgáló beszél, s ahogy a püspök értékeli viselkedését. „Mindent másnak, / alig-alig magamnak” – énekli a lány, s ezt az alázattal végzett szolgálatot nyugtázza Gellért az elismerés szavaival.
A Györffy-idézet folytatása azért érdekes, mert a kézimalmot hajtó szolgálólány énekének elnevezését, a „magyarok szimfóniája” eredetét világítja meg egy jóval későbbi forrásra hivatkozva.
„Ezt a történetet a XIV. századi legendaíró dramatizálta oly módon, hogy a «szolga» helyébe Walter iskolamestert helyettesítette be, és az ének keltette hatást így írta le: ...az asszony, aki a malmot húzta, énekelni kezdett. Mire a püspök elcsodálkozva így szólt Walterhez: «Walter! Hallod a magyarok szimfóniáját, mint szól?» És mindketten nevettek ezen a hangzaton. Az itt előforduló szimfónia szót sokféleképpen magyarázták, ki éneket, ki zenekart, ki hangszert értett rajta. Kétségtelen, hogy a symphonia eredeti jelentése összhang, «összhangzó zene», de a XII. századtól forgólantot értettek rajta, a századunk elejéig fennmaradó «tekerő» vagy «nyenyere» ősét. A «magyarok szimfóniája» megjegyzés nevetni való humora egyrészt abban rejlett, hogy a kézimalom a tekerő szerepét töltötte be, másrészt abban, hogy ennek és az éneknek összhangja is szimfóniát adott, tehát humoros kétértelműség esete állt fenn.”
Amit tehát a „magyarok szimfóniáján” érthetnénk – az, hogy valami nagyszabású zenei műről vagy ahhoz hasonlóról van szó –, nem egyéb, mint tréfa. Ez mit sem von le a püspök elismeréséből, akit az első följegyzés könnyekig meghatódni képes kultúrembernek ábrázol. Györffy meg is jegyzi: az egyházi művelődés magyarországi meghonosítása idején nem csekélység, hogy a munka közben dúdolt ének fölkeltette egy nagy műveltségű olasz főpap érdeklődését. A „magyarok szimfóniája” elnevezést ugyan nem kell szó szerint vennünk, de a jelenet így is nagy érték, mert a pogány eleink múltjából eredő munkadal középkori létezésére utal. A később szentté avatott olasz egyházi ember anekdotaszerűen följegyzett jelenete azért fontos Csanádi és mindnyájunk számára, mert arra int, hogy az európai kultúrkörbe tartozásunk nem zárja ki a pogány időkből átmentett művelődéstörténeti értékek megbecsülését. Ellenkezőleg: akkor vagyunk méltók Európához, ha sajátos, ősi eredetű hagyományainkat is hozzáadjuk a közös európai műveltséghez.
Minden jel arra mutat, hogy a művelődéstörténetnek mélyen elkötelezett Csanádi Imrében megvolt ez a kettős értéktudat. Méghozzá kezdettől fogva, hiszen – hogy most csak a Gellért-legenda második változatában szereplő hangszerre utaljak – már a negyvenes évek elején verset írt a tekerőlantról (Nyenyere). A Szolgáló éneke nem más, mint a Szent Gellért-legendában szereplő munkadal rekonstrukciója – költői újrateremtése.
A Szolgáló éneke munkadal, méghozzá a nem közösen, hanem egyénileg énekelt fajtából. Olyan dal, amely részint igazodik a munkafolyamat üteméhez, részint pedig saját ritmusával szabályozza a munka ütemét, gördülékenységét és iramát. A vers kitartásra, helytállásra, jó szolgálatra és a mozdulatok szaporaságára biztatja a munka végzőjét – első jelentésrétegében a kézimalmot hajtó leány, második, rejtettebb, jelképesebb tartományában pedig a költő noszogatja önmagát. Ilyenformán nemcsak a munkadal, hanem az ars poetica szerepét is betölti ez az ének.
Vallomás és ars poetica című nyilatkozatában így beszél Csanádi a népköltésről: „Költői hagyományunkban sehol annyi félrehallás, belemagyarázás, gőz, disztingválási zavar nem kísért, mint a népköltészet körül. Teljesen tisztázatlan például, mitől népi (holott lépni sem tudunk a gyanús eredetű produktumoktól), vagy mitől költészet (holott minden szövegtár valóságos Cséri-telepe az irodalomból kirekesztett, úri, félúri vagy akár paraszti dilettantizmusnak). Vagy miért csupán a dal és a ballada jogosult az irodalmi érdeklődésre, az atavisztikusabb (noha többnyire törmelékes, zilált) műfajok (a ráolvasók, gyermekmondókák, regölők, siratók) ellenben nem, vagy csak alig, holott «modernebbek» is amazoknál, éppen ősiségüknél fogva, több bennük az inspiráló mozzanat a mi számunkra.”
A munkadalt sokáig a sematikus költészet ősképének állították be, mely a közösen végzett, „lelkes” munkatevékenységet szabályozó voltával a költők számára követendő példa. Valójában a munkadal is mágikus ének, „regölő”, mely nemcsak a munkavégzés szükségletéből, hanem az egyéni életfunkciókból is meríti az ösztönzést, és átlendít a fáradtságon. Csanádi ars poeticaszerű nyilatkozatának megfelelően ez a munkadal-rekonstrukció is varázslásmotívumot visz végig a művön: az éneklő saját magát biztatja munkára.
A mágikus utánzás motívumát is észrevehetjük a versben: a sok szóismétlés a mozdulatok ismétlődéseit fejezi ki, az alliterációk pedig a munkavégzés lendületét, „olajozottságát” éreztetik (pl.: világos virradtig, éjfél érkeztéig, holnapig, holnaputánig, halálom napjáig). A legtöbbször előforduló két szó a szaporán és a legalább. Mindkettő a munkavégző sürgető szándékát fejezi ki.
Hogy az ősi magyar munkadal mennyiben volt ilyen vagy más, azt nehéz volna ellenőrizni, de ahogy végigtekintünk a világ folklórjából vett példákon a szakirodalomban, nagy valószínűséggel rámondhatjuk, hogy lényegében ilyen vagy ilyenszerű volt. A Világirodalmi lexikon munkadal-szócikkében több olyan példát is találunk, mely hasonló elven alapul: többnyire rövid sorok, szűk határon belül változó szótagszámmal, szóismétlésekkel, alliterációkkal. (A Szolgáló énekében 4 és 7 szótag közötti sorok váltakoznak.) Sorvégi rímek csupán véletlenszerűen csendülnek meg, főleg ragismétlődéseknek tulajdoníthatóan; szerepük nem olyan lényeges, mint az alliterációké s a figura etimologicáké, azaz egymás mellé helyezett, közös gyökerű szavak (pl.: rontó rosszak).
A vers vége felé ismételten felhangzó jajszó vagy fohászkodás ugyancsak nemzetközi jelenség a munkadalban. Csanádi nem erőltet rá a munkadalra semmiféle anakronisztikus magyar jelleget. Beéri azzal, amit az anyanyelv szelleme diktál: a szóeleji hangsúlyok szabnak határt az ütemegységeknek. Mértéktartóan jár el: ő, aki oly remekül tudja imitálni például a XVI–XVII. századi protestáns prédikátorok stílusát, itt semmiféle régiséggel nem él; ma is használt fordulatokat alkalmaz. Nem „primitív”, nem leegyszerűsített, hanem a tárgyból következően egyszerű, sallangtalan mű ez, mely betölti kettős rendeltetését: a rekonstrukciót és az önkifejezést, a hitelességet és a varázslatot.
ALFÖLDY JENŐ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék