Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. január, XII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Roth Endre
Szerelem és fele-halál


1949. március 26-án házasodtunk össze. Emlékszem: gyönyörű verőfényes, szinte nyárias idő volt. Pontosan ötvenszer ünnepeltük ezt a napot, olykor kellemesen tavaszias, olykor zordabb, télutói időben. Olyan ragyogó, meleg nap azóta sem volt március 26-án, mint amilyennel egybekelésünkkor kényeztetett a sors. Ha jól emlékszem – ami persze, koromat tekintve, nem egészen biztos. De Terike is így emlékezett arra a napra, ezt minden évfordulón egybehangzóan emlegettük.
Az első, özvegyi magányban töltött házassági évfordulónkon kezdem e sorokat írni. Először életemben vallok írásban legszemélyesebb dolgaimról; főként Róla, illetve magamról Vele kapcsolatban. Vallomás ez és töprengés is egyben, olyan dolgokról, amelyek az életem – s talán nem csak az életem – lényegéhez tartoznak.
Shakespeare-könyvemben (1983, 1988) fejtegettem azt a gondolatot, hogy a világirodalom legnagyobb, legmegrázóbb drámáinak tengelyében két fő téma található, nevezetesen a szerelem és a hatalom témája; minden egyéb derivátum, e kettőből levezethető, ezeknek alárendelt, másodlagos jelentőségű. S azért van így a drámában, mert maga az élet minden küzdelmének, minden összecsapásának e kettő a legfőbb tétje, együtt vagy külön-külön. Én szamár! Ma már sajnos tudom, amit akkor nem: van egy harmadik alaptéma is: a halál. Nem a magunké – mert az nem része életünknek, megsemmisíti azt. Nem is minden rokoné, baráté, ismerősé, mert azt, ha fájdalmas is, előbb-utóbb mindenki kiheveri, megváltoztathatatlan tényként fogadja el, és tovább éli a maga életét. Hanem az énünkhöz tartozó, annak részét képező Másiké, akinek eltűnte pótolhatatlanul megcsonkítja a magunk életét, aki nélkül már sohasem lehetünk azok, akik voltunk.

1. A szerelem
Másság nélkül nincs sajátosság, ha válasz nélkül marad, felesleges az emberi szó. Pár nélkül – nem egész ember az ember.
A szerelem hatalmát magyarázandó, Platón a következő történetet adja A lakomája egyik felszólalójának szájába: az idők kezdetén az emberiség nem két, hanem három nemre oszlott: férfiak, nők és androgűnoszok, kétneműek, azaz férfinők. Mindhárom nem kerek egész lényekből állott, mindegyiknek két-két pár keze, lába, kerek feje két oldalán két arca volt. „Erejük és bátorságuk szörnyű volt, gondolkodásuk nagyratörő. Az istenekkel is kikezdték...” (Platón: A lakoma, 190B, fordította Telegdy Zsigmond, IKON Kiadó, 1994). Hogy a túl magabiztos emberek nagyon el ne szemtelenedjenek, az istenek meg kívánták fékezni őket, de elpusztítani nem, hiszen magukat fosztották volna meg az emberek áldozataitól. A megoldást Zeusz, a főisten találta ki és hajtotta végre: egyszerűen kettéhasította mindhárom nem egyedeit, erejüket megfelezve és számukat megduplázva egyben.
A most már fél-emberek lénye eltelt a vággyal: ki-ki leküzdhetetlen vonzódást érzett a maga elvesztett másik fele után: a fél-hímek a maguk másik felét keresték-hajszolták, ezekből lettek a homoszexuális férfiak; a felenőkből a „leszboszi szeretők”, a félbevágott férfi-nők közül a férfiak a maguk női felét, a nők viszont a férfi-párjukat kezdték hiányolni, keresni. „Mikor pedig rátalál valaki a maga másik felére (...) csodálatos mámorba ragadja őket a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván egy pillanatra sem. Ezek azok, akik egész életüket együtt élik végig...” (i. m. 192B, C).
Ősi mítoszt szoktak e platóni szövegrészek alapjaként emlegetni, holott nem arról van szó. Nem pap és nem filozófus adja elő a történetet, hanem egy költő, jelesen Arisztophanész, a vígjátékíró; a beszélgetőtársai tőle hallják először a – bár mitikus kontextusba ágyazott, de általa éppen kitalált –, rendkívül szuggesztív történetet az örök emberi társkeresésről, a pár utáni olthatatlan vágyról, a rátalálás semmihez sem fogható boldogságáról. Arisztophanésszal mondatja el, de maga Platón „indokolja” és „értelmezi” e költői metaforával a szerelmet. És nem felejti el hozzátenni: az emberek maguk nem tudják sem indokolni, sem magyarázni szerelmüket: „... nem tudnák megmondani, mit kívánnak egymástól...” (uo.) – egyszerűen csak együtt akarnak lenni, minél teljesebben egyesülni, lehetőleg örökre.
Platón szemlélete abban az értelemben nagyon modern, hogy az egyneműek kapcsolatát az emberi természethez tartozónak, veleszületett tulajdonságnak tekinti, nem bélyegzi azt meg. (Sőt, tagadhatatlanul: a férfiak egymás közötti szerelmét dicsőítő sorok is olvashatók a szövegben.) A szociológiai szemléletmódot nem ismeri persze, nem mondja ki, hogy az embe-
rek többsége mégiscsak heteroszexuális irányultságú. Engem férfiember testi közelsége taszít (hogy erősebb szót ne használjak), a vegyes párkapcsolat (és tehát, ebben az értelemben a vegyes házasság) feltétlen és kizárólagos híve vagyok. Szerintem az emberi species legalapvetőbb tagolódása a kétneműség, az emberi teljesség legfőbb kulcsa két különnemű ember egymásra találása, egymást boldogító egyesülése. Ennek az egyesülésnek az eszköze, közvetítője a legnemesebb emberi érzelem, a szerelem.
A szerelem, írtam fennebb Platón után, nem indokolható, nem magyarázható. A sok-sok lehetséges közül egyetlenegy leányba lettem szerelmes, magamnak sem tudom megmondani, érvekkel alátámasztani, miért. Más szép, kedves, okos, rendes, vonzó kislányokat is ismertem, sokat, de ezen az egyen, az én Terikémen akadt meg a szemem. Mindenki keresi párját, de nem mindenkinek sikerül megtalálnia azt az egyet, aki az ő valódi másik fele. Ezeknek az embereknek az élete mindégre beteljesületlen marad. Egyesek úgy vélik, megtalálták a magukét, ideig-óráig boldognak áltatják magukat, hogy azután kiderüljön: a másik fél nem illeszkedett, nem illeszkedhetett fél-énjükhöz, nem volt az igazi. Rendszerint fájdalmas bonyodalmak következnek ebből. Nekem hatalmas, ritka szerencsém volt: valóban megtaláltam, s nagyon hamar, az egyetlen igazit. S hogy így van, bizonyíték rá, hogy választásom, kölcsönös választásunk, végleges volt.

A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
ítéletnapig szilárdan kitart.
(Shakespeare: CXVI. Szonett. Szabó Lőrinc ford.)


A szerelem irracionális: megmagyarázhatatlan hajlandóság, vonzódás,
amely olykor szétfeszít észérvekkel aládúcolt társadalmi kötöttségeket. Egyik (nagyon erős, de nem egyetlen) komponense a nemi vonzódás, amelynek nagyon mély ösztönös gyökere s rugója van. Ám az emberi köntösétől megfosztott, lemeztelenített nemi vonzódás nem a szó teljes és nemes értelmében vett szerelem. A puszta nemi vágy igencsak „az idő bolondja”: hamar fellángol, erre-arra hajlik, gyorsan kialszik. Irányulhat a másik nem majdnem minden egyede felé, ha az fizikailag (biológiai lényként) valamennyire is elfogadható; ha nemi adottságai az átlagnál kicsivel is vonzóbbak, annál inkább. És senki (egészséges ösztönű ember) sem teljesen mentes a másik nem fizikai adottságainak vonzereje alól; aki magáról az ellenkezőjét állítja (talán önmagának is), hazudik.
Nemi vonzalom nélkül nincs szerelem; a puszta nemi vonzalom nem szerelem. A deperszonalizált vonzalom nem szerelem, csak pillanatnyi, alkalomszerű, könnyen fellobbanó és könnyen kialvó láng, amely perzselhet, de nem világít. Célpontja könnyűszerrel felcserélhető. Alanya végső
soron a maga vágyait kielégítő tárgynak tekinti partnerét, nem személynek, nem egész embernek: csak a másik nemi jegyei érdeklik, egyéb semmi – mint egy prostituált „szolgálatainak” igénybevétele esetén. Végső (s a posztmodern társadalomban kereskedelmileg ki is használt) elfajulásban egy fizikai tárgy, például egy jól legyártott, illúziót keltő gumibaba is alkalmas lehet az egyszerű, pillanatnyi kielégülésre.
Vannak személytelen jellegű emberi kapcsolataink, amelyekben a másik emberi tulajdonságai általában nem számítanak, csupán egyetlen képessége és az azzal kapcsolatos teljesítménye érdekes. Ha autóbuszra ülök vagy taxiba szállok, csak az érdekel, hogy a sofőr baj nélkül és minél gyorsabban elvigyen rendeltetési helyemre, hogy ő különben milyen ember, ahhoz semmi közöm. Emberi kapcsolataink különböző fokon megszemélyesülő viszonyok hálózatából állnak. A nemi vonzalom lehet többé-kevésbé perszonalizált.
A szerelem teljesen perszonalizált, a másik nem egyedére mint egész emberre, annak minden személyi jegyére, értékére összpontosított vonzalom. Sőt: a szerelem a legteljesebben perszonalizált emberi kapcsolat, még a szülőgyermek viszonyánál is mélyebben az, mivel saját elhatározással választott és fenntartott kapcsolat. Vannak, mint mondottam, irracionális, de vannak racionális komponensei is. A személy esztétikai értéke is több, mint a biológiai szépség, magába foglalja nemcsak a test és a viselet, hanem a viselkedés, a magatartás esztétikáját is. A személy lényegi meghatározói továbbá erkölcsi tartása, intellektusa, műveltsége és nem utolsósorban alkotó készsége. A szerelem mindezeket felfedezi és értékeli a másik emberben.
A teljesen személyhez kötött jellegével a szerelem leginkább a barátsághoz közelít. Platón idézett szövegében „a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem” kifejezés olvasható (az összekötő szócska kiemelése tőlem, R.E.). A magam szerény (vagy talán inkább szerénytelen) véleménye ebben eltér a nagy mesterétől: szerintem a barátság nem mellérendeltje a szerelemnek, hanem lényegi, éltető része. Jól tudom, milyen képtelenség képletbe zárni olyan végletesen bonyolult érzést és emberi kapcsolatot, mint amelyről itt szólok, a leegyszerűsítés minden ódiumát magamra vállalva mégis leírom: szerintem s számomra a szerelem: nemi vonzalom + barátság. Önmagában egyik elem sem, csak a kettő sikeres ötvözete szerelem. Nem ajánlom másoknak egyetemes érvényűként, de meggyőződéssel vallom: a magam, a magunk esetében operacionális ez a képlet.
A nemi vonzalom irracionális. A barátságnak is vannak megmagyarázhatatlan, megindokolhatatlan vonzódáson alapuló vonatkozásai, egészében azonban mégis ésszerű, tudatos, értékkritériumok szerinti választásra épül. Karl Orff általunk nagyon kedvelt Carmina buranajában van néhány középkori latin verssor, amit gyakran idéztünk:
Ama me fideliter
Fidem meam nota
De corde totaliter
Et de mente tota.

A két utóbbi sor a lényeges itt: egész szívvel és teljes ésszel együtt, e kettővel egyenlő arányban. Ha volt varázsos titkunk: az érzelem és az értelem szép és jó szövetsége volt az.
Ő tizenöt, én tizenhat éves voltam, mikor megismerkedtünk. Az első évben még bátortalanul, távolból követtük-figyeltük egymást. Egy évvel később, 1944 nyárutóján már szövetséget kötöttünk, amely nem bomlott fel soha. A gyerek-ember a gyermek-lányban természetesen elsősorban a kibomló nőiséget látja. De a mi gyerek-szerelmünkből teljes értékű szerelem lett, amely az ifjúság, a felnőttkor és az öregedés minden próbáját kiállta. S mindvégig, egyensúlyban, magában tartotta, mindkét fentnevezett elemet. Ha nem is úgy, mint ifjúkorunkban, de a legutolsó időig (amíg halálos baja le nem döntötte a lábáról), nemcsak szeretettel, de szerelemmel szerettük egymást, egymás minél teljesebb testi közelségét kerestük. És egymás legjobb barátai maradtunk.
A goethei elv szerint – „des Lebens ernstes Führen kívántunk élni; nagyon közeli ez az elv a József Attila-i követelményhez: „dolgozni csak pontosan, szépen”. Az idézett goethei elv másik eleme a Lust zum Fabulieren, ezt nagyon szabadon a művészet és a játék örömének fordítanám. Dolgoztunk, nem keveset, egész életünkben, de élveztük a művészet nyújtotta örömet, és játszottunk, játszottunk egymással szüntelenül. Erre még visszatérek. Ami biztos: sohasem unatkoztunk együtt, egy órát, egy percet sem.
Évekig „udvaroltam” Neki, ezalatt építettük, csiszoltuk, gazdagítottuk kapcsolatunkat. Nem egész öt év múltán, 1949 tavaszán házasodtunk össze, mikor kapcsolatunk szilárdsága, teljessége mindkettőnk számára már kétségtelen volt.
Ismeretségi körünkben, a háborús években, a barátságnak különleges szerepe volt. A fiúk körében, tizennégy-tizenöt éves korunkban, kialakult egy öttagú baráti csoport, amely erősen összetartozónak érezte-tudta magát. Iskola- és osztálytársak voltunk, minden időnket együtt töltöttük, minden gondolatunkat, de minden – szerény – javainkat is megosztottuk egymással, közösen dolgoztunk ki – folyt a háború! – túlélési stratégiát, meg – a későbbiekben részben illuzórikusnak bizonyuló, részben mégis megvalósuló – életpálya-terveket. Egyik társunkat korán elvesztettük, a megmaradt négytagú csoport, a négy égtájba szétszóródva, ma is fennáll. Figyelünk egymásra, s ha nagy ritkán találkozunk, úgy beszélünk egymással, mintha csak tegnap váltunk volna el a Maros partján. Terikének is voltak ilyen, nagyon közeli barátnői. Azután a két kör metszette egymást. Terikének mindvégig
minden barátom hű barátja volt, barátaim feleségei mindmáig kedves, hű barátaim. Sőt: Terike legjobb barátnője, már mint három gyermek anyja, aránylag fiatalon elhalt; férje, aki nem tartozott eredeti körünkhöz, jó barátunkká vált; hamarosan újranősült, s az új asszony, most már majd harminc éve, kedves, hű barátnőnk lett, „örökölte” a barátságot, ahogy Terike szerette mondani. S még egy megállapítás kívánkozik ide: sem ifjúkorunkban, sem később, egyszer sem fordult elő, hogy baráti körünk bármelyik tagja valamelyik másik szerelmére, társára vetett volna szemet.
A barátság az egyik legnemesebb emberi kapcsolat. Sokkal-sokkal több, mint az alkalmi pajtási, bajtársi, munkatársi meg minden egyéb társi viszony: mély érzelmi töltete van, de tudatosan felépített közösség-érzetet, közösség-vállalást is jelent, intellektuális és meggyőződésbeli közösséget, eszmei affinitást. A barátság az egyenlőek szövetsége: alá- és fölérendelési alapon csupán tettetni lehet a barátságot. S a barátság lényegéhez tartozik még a bizalom. A barátban csalódni csak egyszer lehet, a csalódás pillanatában vége a barátságnak.
Párkapcsolatunkat tehát kezdettől mindvégig, kimondhatatlan egymás iránti vonzalmunk mellett, ilyen barátságként fogtuk fel, éltük meg és értékeltük. Terike olykor tréfás-ünnepélyesen „kedves barátom!” megszólítással jelezte, hogy komoly, fontos mondanivalója van.
Ifjúkorunk története, a leírt baráti körben s kettőnk kiváltságos kapcsolatában, valóságos Bildungsroman. A szó kettős értelmében az: emberi fejlődésünk, felnőtté válásunk és egyben önművelésünk, tudatos önalakításunk története. Az első években nem járhattunk színházba, koncertre, múzeumokba. De habzsoltuk a szépirodalmat, verseket idéztünk és szavaltunk egymásnak, gramofonlemezről hallgattunk együtt szimfonikus zenét, művészettörténeti albumokat bújtunk. Rászoktattuk magunkat és egymást az értékek megbecsülésére, szeretetére. A tudomány tiszteletére neveltük egymást és a – szüleinkétől eltérő – tudományközpontú világnézet, a szabadgondolkodás iránt köteleztük el magunkat. Kapcsolatunkat és önmagunkat építettük, műveltük-csiszoltuk együtt.
Terike szüleinek házassága nem volt jó házasság. Szülei – két, önmagában nagyon értékes ember – Őt nagyon szerették, egymást kevésbé. Gyermek- és ifjúkorában az otthoni viharoktól sokat szenvedett. A családi modelltől, amibe beleszületett, mindenképpen el akart távolodni. Az én szüleim gyengéden szerették s becsülték egymást, de a monoton családi együttélés mintája, amit nyújtottak, nekem sem tetszett. Terike és én együtt dolgoztunk ki új, nekünk megfelelő modellt.
Terike mindkét szülője orvos volt; az én apám gyógyszerész; mindhárman elsőgenerációs értelmiségiek, a maguk területén kiváló és elismert szakemberek, azon kívül azonban nem különösképpen műveltek, a tágabb
világ dolgai iránt nem nagyon érdeklődők. Anyám háziasszony volt, főiskolai végzettség és saját foglalkozás nélkül. Főfoglalkozása az volt, hogy ebédet-vacsorát készített és leste-várta otthon, hogy férje a munkából hazatérjen. A mindennapi élet gondjain-bajain s ritkább, apró örömein kívül nem sok beszélnivalójuk volt egymással.
Terike szülei nem vagyonosak, de jómódúak voltak; az én szüleim házában inkább a szűkölködés volt az úr. Volt hát némi „társadalmi távolság” köztünk, de ennek egyikünk sem tulajdonított jelentőséget (Terike édesanyja, sajnos, igen). Ezen túlmenően azonban azonos volt a „társadalmi háttér”, amelyből kiindultunk: egyaránt magyar anyanyelvű, magyar kultúrájú zsidó, a középosztályhoz – bár annak különböző rétegeihez – tartozó családból származtunk. A második világháború éveiben, amikor megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összebarátkoztunk, összekötöttük sorsunkat, együtt éltünk a halál árnyékában. Egymással választottunk és együtt – egy utat, a társadalmi cselekvés útját. Egymást – jól, az utat – rosszul. Rosszul-e? Hogy zsákutcába vezetett, kétségtelen. Kérdéses, hogy az akkori körülmények között éppen mi választhattunk-e mást? Azt bizton mondhatom, hogy jó lelkiismerettel, tiszta szándékkal választottunk akkor. A modern szociológiában használatos a path dependence – az ösvénytől, úttól való függőség – kifejezés: akár magad választottad az ösvényt, akár mások irányítottak rá, hosszabb-rövidebb ideig arra mégy, amerre az ösvény vezet. Nemcsak szociológusként, de erdőjáróként, hegymászóként is megtapasztaltam e gondolat igazát. A lényeg azonban: végül mégiscsak lehet és kell gondolkodva és felelősen választani, a rossz ösvényt el lehet és el kell hagyni, új utat kell keresni. Nem kívánok itt politikai-eszmei fejlődésünk részleteibe, árnyalataiba belebonyolódni (szigorúan a magánéletünkről szól ez az írás), csupán annyi tartozik ide: együtt tértünk a rossz ösvényre, együtt döbbentünk rá tévedésünkre, együtt kerestünk és találtunk új utat. Legfontosabb életkérdéseink tekintetében soha árnyalatnyi különbség sem volt kettőnk véleménye és hozzáállása között.
Mindketten a szülői házban tapasztalttól eltérő párkapcsolatot kívántunk magunknak. És fel is építettük azt. A szüleinkénél magasabb társadalmi státust értünk el, szélesebb látókört, sokoldalúbb, színesebb és több örömet hozó életvitelt dolgoztunk ki magunknak. Szerelmünk gazdagabb lett. Még egyszer: a szerelem a legmélyebben megszemélyesült emberi kapcsolat. Ha pedig így van – márpedig így van –, akkor emberi értéke, gazdagsága a szerelmesek személyi érdekeinek, gazdagságának függvénye. Teljesítményre orientált életvitelt dolgoztunk ki a magunk számára: mindkettőnknek meg kellett állnia a helyét a maga választotta pályán, állandóan el kellett érnie, fel kellett mutatnia valamit. Ha valamit teljesítettem az életben, elsősorban azért tettem, hogy az Ő szemében lássam az elismerést. És Ő mindig bőségesen jutalmazott. Számomra az Ő személyisége volt a mérce. Nem csak ifjúságomban de egész életemben arra törekedtem, hogy az Ő emberségéhez
méltó legyek, hogy énem az Övéhez, mint illő feléhez tapadjon.
Mikor ötvenéves lettem, szerelmes levelet írtam Neki. Az idősek sorába
való belépésemkor szépsége ragyogó fényében láttam Őt. E sorokat idéztem:
Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.
(Shakespeare: LXII. Szonett. Szabó Lőrinc ford.)
A hetvenedik születésnapomra Ő írt nekem szerelmes levelet. Kapcsola-
tunk játékos kezdetét, majd közös küszködéseinket említette. És így folytatta: „mindennek dacára, azt hiszem, kaptál valamit, amit senki sem vehet el tőled: szeretetet, sőt többet, szerelmet. Ez nem csak a tiéd, ez a miénk, ez már nem múlik el. Ennek fényében volt szép a 70 év. Igen, 70, mert a megismerkedésünk előtti 16 éved még csak álom volt, amiben a szerelemre vártál”.

2. A házasság
1998 szeptemberében, utolsó nyugati utunk során, sok egyéb mellett, ismét Bécsben tölthettünk két napot. Mint más alkalmakkor, bevettük magunkat a Kunsthistorisches Museumba, ahol ezúttal, a már ismert kincsek mellett – amelyek között a Brueghel-gyűjtemény nyújtotta megint a legnagyobb élményt – egy időszaki, egyiptológiai kiállítást is megtekinthettünk. Különösen egy szoborkompozíción akadt meg a szemünk, ehhez tértünk háromszor is vissza. A mintegy háromezer évvel ezelőtti névtelen mester egy éltes házaspárt faragott kőbe: méltóságteljes mozdulatlanságban ül szorosan egymás mellett egy férfi és egy nő; mindketten előre, nem egymásra néznek, ahogy az az óegyiptomi ábrázolásban szokás, de a nő leírhatatlanul gyengéden és ugyanakkor magabiztosan karolja át embere vállát, mozdulata az együvé tartozás és az óvó gondoskodás hihetetlenül szuggesztív kifejezése. Nem a férfi a nőt, hanem az asszony a férjét öleli, a „gyengébb” nem óvja, támogatja párját. A szép házasság kőbe faragott mintáját fedeztük fel.
Feleség-szavunk a magyar nyelv csodálatos, egyedi leleménye. Tudomásom szerint semmilyen más nyelvben nincs pontos megfelelője; az általam ismert európai nyelvcsaládokban (latin eredetű, német, angolszász, szláv nyelvekben) bizonyosan nincs. A sposa, épouse és femme, zsena, wife, Frau és Gemahlin mind a társi, házastársi kapcsolatot, a párkapcsolatot jelzi, de egyik sem fedi teljesen a magyar szó teljes értelmét. Az angolban van ugyan egy hasonló, mégsem egyenértékű kifejezés: my better half – a „jobbik felem”. A magyar szó értékítélettől mentes, az asszonyom sem „jobb”, sem
„rosszabb”, egyszerűen és pontosan a feleségem, az énem fele. A fennebb idézett platóni felfogás kifejezésére, úgy vélem, ez a szó a legalkalmasabb.
Túlzásba azért ne essünk: a magyar nyelv sem valamely hiánytalanul egalitárius mentalitást fejez ki: az asszony a férfinak felesége, de a férfi az asszonynak, a régebbi és részben még a mai szóhasználatban is: ura. Nem énjének fele, hanem fölérendeltje, parancsolója. Van ennek, persze, egy demokratikusabb változata is: a férj – mint a francia mon époux, az angol my hausband vagy a német mein Mann – az adott asszony férfia. De mégsem, mint a feleség, énjének, személyének fele.
Sok szó esik mostanság a modern házasságról. Gyakran ironikus felhanggal: modernnek az ingatag, könnyen felbomló, erkölcsi normákra nem sokat adó, felelősségérzettel nem „terhelt” házasságot szokás nevezni, az „ódivatú”-val szemben. Szerintem a házasság igazi modernitása belső demokratizmusában rejlik, a társak teljes szociális egyenlőségében, ezen alapuló önkéntes szövetségében. Ezért én Terikémnek csupán férje voltam, az uram, ura szavakat egyikünk sem használta, sohasem. Urának nem, férjének fogadott. Kezdettől mindvégig demokratikus párkapcsolatot építettünk ki magunknak, olyanban éltünk. Ő az én felem volt, én is az Ő fele. A fele-lény kapcsolat szimmetrikusnak indult, és az is maradt.
Jó intézmény-e a házasság? Csak úgy, mint a politikai demokrácia, a híres churchilli mondás szerint: nem jó; mégis a legjobb mindazon együttélési formák közül, amiket az emberiség eddig kidolgozott magának. Már csak azért is a legjobb, mert jobbítható. A politikai demokrácia kérdéseivel itt nem foglalkozom. A házasság mint intézmény jobbításának egyetlen, korszerű (modern, sőt posztmodern) módja a tartós, törvényesített párkapcsolat következetes demokratizálása.
A rossz házasság bizonyosan nem jó egyik félnek sem. Erre is érvényes a Sartre mondása: „l’enfer, c’est l’autre”. Bizonyosan így van: a rossz másik – maga a pokol. A házassági zárt kapcsolat, amely mindennapi, közeli együttélésre ítél két, egymástól óhatatlanul különböző egyént. Távolról könnyebb a másságot elviselni, mint mindennapi közelségben. A házasság nemcsak ünnepekből, hanem főleg hétköznapokból áll. Ideális házasság nincs, és nem is lehet, mert sem eszményi nők, sem eszményi férfiak nincsenek. Bogarai, rossz szokásai mindenkinek vannak, és mindenkit a legjobban a hozzánk legközelebb állók bogarai, rossz szokásai, „hiányosságai” irritálnak a leginkább. Kettőnk között a legfőbb viszályforrás az ő (veleszületett, édesanyjától öröklött?) rendetlenségre való hajlama és az én – sajnos – mániákus rendszeretetem volt. Nem akarta megszokni, hogy egy tárgyat, használat után, a helyére visszategyen, ezért állandóan keresett valamit; én csukott szemmel is megtalálom a házban a dolgaimat, ha más el nem mozdítja azokat, mert számomra mindennek milliméterre pontosan megszabott helye van. Az
abszurd pedantéria és a bohém rendetlenség nehezen férnek össze, ez az ellentét végigkísérte egész létünket. Hogy különbözőekként elviseljük, szeretnünk kell egymást, más lehetőség nincs. A házasság mint intézmény mindkét féltől kisebb-nagyobb, ismételt kompromisszumot, a szó pontos értelmében toleranciát, nem tetsző dolgok elviselését követeli, ennyiben „nem jó”. A kompromisszumra való hajlandóság motivációja, az emberi személyiség sérelme nélkül, csak a szerelem lehet.
A Sartre tételének az ellenkezője is bizton igaz: a jó másik, a jó társ hiánya az igazi pokol. Sartre után szabadon: mais elle, elle était mon paradis. Úgy érzem és teljes meggyőződéssel vallom: a mi kettőnk házassága ideális nem, de a lehető legjobb volt.
A hűséget szokás a jó házasság első, legfontosabb ismérvének tekinteni. Szerintem is az, de nem csak és nem is elsősorban a nemi kapcsolatok tekintetében.
Már szóltam erről fennebb: egészséges ösztönű férfi és nő nem lehet teljesen érzéketlen a másik nem egyedeinek vonzerejével szemben. Aki az ellenkezőjét állítja, nem őszinte, talán önmagával sem. Jómagam, bevallom, nem hunytam szemet idegen női bájak láttán. Ifjú- és fiatal férfikoromban – régen volt, jószerivel negyven-ötven évvel ezelőtt – előfordult, hogy engedtem a csábításnak: alkalom szüli a kalandozót. (Csábításról, nem csábítóról szólok, nem hárítom másra a felelősséget; személyre vonatkozó utalások nem kívánkoznak ide.) Ismertem azonban egy határt, amelyet sohasem léptem át: nagyon vigyáztam arra, hogy Terikét ne sértsem, Neki fájdalmat ne okozzak, mert Ő akkor is mindenkinél fontosabb volt számomra.
A legőszintébben megvallva, a mai napig nem tudom, előfordultak-e az Ő életében más férfiak. Valószínűleg nem, de ebben egészen biztos nem lehetek, hiszen kívánatos, szép leány és asszony volt; munkája miatt sok időt töltött házon kívül, sok és sokféle emberrel jött össze, alkalmakban nem lehetett hiány. Ami biztos: sohasem viselkedett úgy, hogy engem a legkevésbé is sértsen, hogy bánatot vagy fájdalmat okozzon. És sohasem esett közöttünk szó arról, hogy akármelyikünknek mással is lehetne intim kapcsolata. Egyben mindketten tökéletesen biztosak voltunk: hogy egymást el nem hagyhatjuk. A különválásnak a gondolata sem merült fel egyikünkben sem soha.
Rosszban-jóban kitartottunk egymás mellett. Fordított sorrendben mondom, mint ahogy szokás, mert a rosszban nehezebb kitartani, mint a jóban. S nem csupán állítottuk ezt, hanem tettekkel is bizonyítottuk, mindketten, nemegyszer. Ebben megnyilvánuló, egymás iránti hűségünk volt házasságunk alapköve.
1950-ben, kezdő tanársegéd koromban – egy éve voltunk házasok – ki akartak küldeni a Szovjetunióba, aspiranturára. Ez akkoriban a biztos, ki-
emelkedő karrier trambulinját jelentette. Visszautasítottam, mert nem voltam hajlandó három évet Tőle távol tölteni. Nem volt kockázatmentes ez a lépés. Nem vették fejemet, de előmenetelemet sok évig hátráltatta. A következő évben Őt akarták kiküldeni: gondolkodás nélkül utasította vissza. Közvetlen retorzió az Ő esetében sem volt, de neki soha többé olyan szakmai érvényesülési lehetőség nem adatott.
Terike orvos volt. Hivatásnak, elhivatottságnak érezte pályáját. Kiválóságát nem én állítom, mindenki, aki csak kapcsolatba került Vele, egyöntetűen elismerte. Csúcseredménnyel diplomázott a kolozsvári orvosi egyetem egy olyan évfolyamán, amelyből a későbbiekben legalább egy tucat kolozsvári és bukaresti orvosprofesszor került ki. Szakmai tekintetben ehhez a csoporthoz tartozott, a kiválók között is kiváló volt, s ezt a csúcsra felfutott kollégái is mindig elismerték, maguk közé valónak tartották. Szakorvosi, majd főorvosi vizsgáin mindig első volt. Nem jutott egyetemi, egyáltalán: klinikai álláshoz, bár többször jelentkezett versenyvizsgára, ezekkel a (későbbi) próbálkozásokkal kudarcot vallott. Utólag kielemezve, három oka volt ennek. Említett kollégái, valóban kiváló szakmai képesítésükteljesítményük mellett, két tulajdonsággal rendelkeztek, amivel Ő nem: többségiek voltak, Ő pedig kétszeres kisebbségi; „jó származásúak”, főleg paraszti családból valók, Ő pedig, nemde, kispolgári származású volt. A harmadik ok már rajta múlott: családi elkötelezettsége nem engedte, a későbbi évek során, hogy a tudományos életpálya küzdelmeinek, konkurenciájának tegye ki magát. Szakorvosi vizsgája után – Bukarestben, országos szintű versenyben első lett – egyetlen erdélyi, kórházi állást „választhatott”: a besztercei kórházba került, ahol azonnal rábízták a csecsemőrészleget. Négyéves kislányunkkal egyedül maradtam otthon, Terike heti ingázó lett. Abból az állásból valószínűleg feljebb emelkedhetett volna, ha hosszabb ideig kibírja a családjától való távollétet. De nem bírta ki. Kilenc hónap után lemondott megszerzett jogáról, és nagy diadallal hazajött Kolozsvárra – újabb, alacsonyabb fokú versenyvizsga árán – kerületi orvosnak. Később, már főorvosi címe birtokában, jelentkezhetett volna tudományos doktorátusra; minden adottsága megvolt hozzá. Nem tette, mert a tudományos tevékenységre való összpontosítást már nem találta összeférhetőnek a magaválasztotta családcentrikus életvitellel. Tudom, hogy mindvégig tüske volt lelkében az, hogy nem végezhetett orvosként tudományos munkát, nem érhette el szakmájában azt a színvonalat és azt a státust, amelyet megérdemelt. De azt is tudom, hogy családcentrikus választását sohasem bánta meg.
Életünk legnagyobb megpróbáltatásait nem külső tényezők, hanem a belülről alattomosan támadó betegségek hozták. Terike harmincegy éves volt, mikor a rák, vészes komolysággal, először fenyegette életét. Negyvennyolc óra alatt kellett extrém döntést hoznunk, és meg is hoztuk, egyöntetű-
en. Egy napra rá nőiségét súlyosan csonkító műtéten esett át, de megmenekült. Hosszas és kínos utókezeléssel teljesen felépült. Még harminckilenc évig dolgozott, teljes életet élve teljes értékű emberként, amíg végül a második rákbetegség legyőzte (akkor már Marikával ketten álltunk mellette, s – fizikailag – Marika vállán volt a nagyobb teher). Mindig büszkén emlegette, hogy műtéte után alig egy hónappal már felmentünk kettesben a Vlegyásza csúcsára. Hogy intim kapcsolatunk nem sínylette meg az amputációt, csak mérhetetlen szerelmünknek tudható be. Ez az esemény még szorosabbra fűzte szövetségünket. Azután már sohasem volt külső kapcsolatom.
Engem alapvetően egészséges szervezettel ajándékozott meg a természet. Mint mindenki, én is voltam többször beteg a hosszú évek során. Gyomorfekélyemből, hosszasan kínzó, heveny hátfájásaimból Ő mindig kigyógyított. Három sérvműtétem alkalmával mindannyiszor szó szerint nappal-éjjel kórházi ágyam mellett ült, több napon át, mint ahogy annak idején én sem mozdultam három nap, három éjjel az Ő kórházi ágya mellől. De – amit én nem tehettem – Ő mindhárom alkalommal a műtőben is mindvégig mellettem volt. Legutóbb 1995-ben, egy hosszabb külföldi utunk után kerültem nagy bajba: bal lábam megbénult, nem hogy járni, ráállni sem tudtam, és nehezen elviselhető fájdalom gyötört. Félő volt, hogy nyomorékká válok. De nem: hónapok szívós, hozzáértő és végtelenül szeretetteljes munkájával szó szerint lábra állított: ismét tudtam járni, sőt hegyet mászni is, mint azelőtt.
Ez a hűség, a nagy megpróbáltatásokban bizonyított, kölcsönös és feltétlen hűség kötött minket, az évek múltával egyre szorosabban össze.
A hűséghez kapcsolódott a megbízhatóság és az erre épülő, egymásba vetett feltétlen bizalom. Nem csupán az élet nagy kérdéseiben, s nem csupán abban, hogy mindketten jól tudtuk: a másik sohasem fog elhagyni a bajban, hanem a mindennapi élet apró-cseprő ügyeiben sem. Ha valamiben megegyeztünk, azt feltétlenül be is tartottuk; ha valamit egyszer megbeszéltünk, azt nem kellett újratárgyalni. Megbeszélt találkán nem várattuk meg egymást, a bejelentett hazatérés óráját mindig betartottuk, nem „félelemből”, hanem tiszteletből a másik iránt. Ha vis major jött közbe, telefonon vagy másképpen értesítettük egymást. Ha értesítés nem jött és késett a másik, okkal lehetett izgulni: valami történt. Nem hazudtunk egymásnak, a legapróbb köznapi dolgokban sem. Illetve: tréfásan lódítani, a másikat bosszantóan-szórakoztatva „átejteni” szabad, sőt dicsőséges volt. Egymást ténylegesen becsapni mindketten mélységesen szégyelltük volna. Persze szó szerint mindent én sem mondtam el neki, s valószínűleg Ő sem nekem; abszolút módon kitárulkozni senki sem tud. Valamit elhallgatni lehetett, az igazsággal ellentétes dolgot állítani – nem. Nem szeretem, ha faggatnak, ha valami bajom vagy kellemetlenségem volt, nem rögtön siettem elmondani, Ő ezt jól tudta, és nem is tette; én sem faggattam Őt, akkor sem, ha nyilvánvaló volt,
hogy valamelyikünk éppen elkerül valamilyen kellemetlen témát. Egy idő után rendszerint sor került a mindkettőnket megkönnyebbítő kitárulkozásra. S mikor komolyra fordult a szó, mindketten biztosak voltunk abban, hogy amit a másik mond, az pontosan úgy van: nemcsak hazudni, semmit eltúlozni (vagy kicsinyíteni) sem lehetett, a feltétlen megbízhatóság volt a szabály.
Nagyon szerettük egymást megajándékozni. Négyszer egy évben nyílt erre különös alkalom: a kettőnk születésnapján, karácsonykor és legnagyobb családi ünnepünkön, a házassági évfordulón. Bővében a pénznek sohasem voltunk, ezért mindig gondosan, jó előre megbeszéltük: mire van szükséged, mit szeretnél kapni. Szabály volt kevesebbet kérni, többet ajánlani. Mindig hosszasan alkudoztunk – a másik érdekében. Másik szabály volt a megegyezés „meglepetés” mellett igazi meglepetést okozni, kisebb-nagyobb pluszt ajándékozni és evvel, lehetőségeink szerinti mértékében, túltenni a másikon. Akinek ez sikerült, boldog-szomorú szemrehányást kapott: „igazán nem volt szép tőle, engem megszégyeníteni”.
Mindketten féltékenyen vigyáztunk arra, hogy a másik, önzetlenségből, meg ne rövidüljön. A legjobb falatokat mindketten, minden egyes étkezésnél, a másiknak szántuk. A nevetségességig űztük ezt a játékot. Szigorúan alkalmaztuk például a fél-alma szabályt: mivel két teljesen egyforma alma nincs, minden egyes almát megfeleztünk (a vágás, hámozás tiszte nekem jutott), hogy ne kelljen vitatkozni azon, ki kapja a nagyobbat, pirosabbat, szebbet. Az erdőben Terike áfonyát, málnát, szedret nekem szedett, én neki. Ő volt a szorgalmasabb, és nagyon vigyáznom kellett, hogy ne csaljon a javamra; minden alkalommal megpróbálta. Viszonylag sokszor jártunk külföldön. Jelentősebb, értékes tárgyak szerzésére sosem volt módunk, ruhaneműt, apróbb dolgokat mindig vettünk, az itthoni szűkösségben ezek jelentős szerzeményeknek számítottak. Mindig hosszasan, részletesen kiterveltük, minden családtagnak mit hozunk. Az egymásnak szánt tárgyak miatt a veszekedésig menően alkudoztunk. Természetesnek tartottam, hogy Neki, a szépasszonynak fontosabb a külföldi cipő meg ruha, nekem igazán jó az otthoni is. Csakhogy Vele ebben nehezen lehetett zöldágra vergődni. Essenben láttam, hogy megtetszett Neki a kirakatban egy pár cipő, de Ő megmakacsolta magát, toporzékolt az üzlet előtt: „nem próbálom fel, be sem megyek, ha meg nem ígéred, hogy rögtön utána neked is keresünk valamit”. Komolyan gondolta, és a kicsikart ígéretet szigorúan betartatta.
Az önzést lenézte, a tiszta önzetlenség, a segítőkészség lényéhez tartozott. Az örökös, tréfásan-komoly egyenlősdi mellett egy lényeges alapszabályhoz ragaszkodott: a házasságban és a családban mindenkinek a legtöbbet, a tőle telhető maximálisat kell nyújtania a másik és a többiek számára; szükségben viszont mindenkinek maximális szolgáltatást kell kapnia, tekintet nélkül ellenszolgáltatási lehetőségeire.
A házasélet belső demokratizmusa bizonyos munkamegosztást feltételez. Terike a ház fenntartásában, működtetésében oroszlánrészt vállalt, de természetesen elvárta, hogy a házimunkában, szerény képességeim mértékében, nemcsak kenyérkeresőként – hiszen Ő is az volt! – magam is részt vegyek. Ő végezte a kvalifikált munkát, főzött-sütött, készített rendszeresen, sohasem késve, reggelit-ebédet-vacsorát; én vágtam kenyeret, terítettem, tisztítottam gyümölcsöt, segítettem leszedni; Ő mosogatott (amíg nem vettem, sajnos csak az utolsó négy évre, erélyes tiltakozása ellenére, mosogatógépet), segítettem (néha) törölgetni és (gyakran) a dolgokat a helyükre rakosgatni. A virágok gondozása – rendszerint sok virág volt a házban – az én feladatom volt. Otthon víz- és villanyszerelőként nem jeleskedtem, ha olykor mégis sikerült megjavítanom valamit, komolyan megdicsért és felajánlott egy-egy kupica pálinkát a „mester úr”-nak. Az utolsó években jobban igyekeztem kímélni őt, például korábban keltem, és kész reggelivel vártam: köszönetet és szemrehányást kaptam érte: „ne szégyeníts meg”. Életelve volt, hogy neki kell szeretteit mindennel ellátnia.
Voltak pontosan elhatárolt személyi feladatköreink. Ő volt a „kajafelelős”. Nem kérdezte tőlem, mit főzzön aznap vagy másnap, és én egyszer sem kérdeztem előre, az ötven év során, mi lesz az ebéd. Különösebb alkalmakkor, ha vendéget vártunk, kikérte a véleményemet. Olyankor sem adtam tanácsot, az egyetlen vélemény, amit bátorkodtam nyilvánítani, az volt, hogy kevesebb félét készítsen, mint amit éppen szándékozott, ezt a tanácsot viszont rendszerint nem fogadta meg. Ő volt a bevásárló, beszerző, ha – nagy ritkán – engem küldött üzletbe valamiért, ellenérzéssel és morogva engedelmeskedtem. Viszont szívesen és rendszeresen jártam Vele piacra meg üzletekbe, de akkor is csak másodrendű szerepet vállaltam. Ő döntötte el, mit s mennyit kell venni, én csupán cipelni (autóval), szállítani segítettem. De a cipekedésben is egyenlő részt akart vállalni (nekem ugyanis nem szabad súlyokat emelnem, de hát Neki igen?), ezért is gyakran civakodtunk elég hangosan, s néha kemény retorzióval kellett fenyegetnem, hogy átengedje nekem a nehezebb csomagot.
Természetesen Ő volt az „egészségügyi felelős”. E szempontból teljesen rábíztam magam. Nemcsak, hogy szó szerint betartottam minden orvosi utasítását, de rendszerint nem is kérdeztem, mit miért. Ő ment a gyógyszertárba, ha orvosságot kellett venni, én csak olyankor, nagy ritkán, ha éppen Ő volt beteg. Ő tudta, mikor milyen szakorvoshoz kell fordulni, milyen vizsgálatot kell végezni, és Ő szervezett meg minden ilyen akciót. És sohasem mentem egyedül más orvoshoz. Ő mindig elkísért, minden vizsgálaton, konzultáción részt vett.
Én voltam viszont a „túrafelelős”. Nagyon sokat kirándultunk, ifjabb korunkban nagy hegyi túrákat szerveztünk: a Bükkbe, a legutolsó őszig, télennyáron minden vasárnap kimentünk. Az útvonal kigondolása, az ösvény keresése az én feladatom volt. Ha – ritkán – kértem a tanácsát, rendszerint azt válaszolta: „én sem kérdem tőled, mi legyen az ebéd”. Túravezetői szerepem minden utazásra kiterjedt, a külföldiekre is. Az én dolgom volt az útiterv kidolgozása, az ismeretlen városokban való tájékozódás, ezekben a dolgokban, Ő volt az, aki teljesen rám bízta magát. Túrán, úton én mondtam meg, hol, mikor eszünk, Ő azt, hogy mit. A maga feladatkörében mindegyikünk szuverén módon döntött, ezért sohasem vitatkoztunk, nem idegesítettük egymást feleslegesen.
Autós útjainkon én vezettem az autót. Ő engem vezetett. Ezt szó szerint kell érteni: Ő volt a „navigátor”, aki térképpel a kezében követte, ellenőrizte, irányította az útvonalat. Kiválóan tette. Mikor először mentünk autóval Párizsba, úgy gurultunk be az ismeretlen világvárosba, Terike várostérképes irányítása mellett, hogy minden megállás, kérdezősködés nélkül a cél-utcában, a keresett ház előtt álltunk meg. Azután még sokszor értünk el együtt hasonló teljesítményt, amivel mindig jólesett eldicsekednünk.
Az évtizedek során szép házikönyvtárt hoztunk össze. A könyvvásárlás főleg, de nem kizárólagosan az én feladatom volt. Olykor neheztelt a sok könyv miatt: „ha így folytatod, a könyvtár itt marad, de nekünk ki kell költöznünk innen”. Máskor pedig rám szólt, ha egy bizonyos könyvet, aminek megjelenéséről újságból, folyóiratból értesült, nem vettem azonnal meg: „micsoda hanyagság ez?” Egy időben szabályt állított fel, hogy csak azzal a feltétellel vehetek új könyveket, ha a felesleges régiekből ugyanannyit kiszelektálok. Ez így keresztülvihetetlen volt, Ő is belátta. Együtt szelektáltunk olykor, s így stabilizáltuk kb. ötezer kötet szintjén a könyvtárunkat.
Ötnyelvű a könyvtárunk: magyar, román, német, francia és angol kiadványokat tartalmaz, miután mind a ketten mind az öt nyelven építettük, palléroztuk szakmai és általános műveltségünket. A könyvtárnak volt egy orvosi részlege, amelyet csak Ő forgatott; egy társadalom- és humántudományi (de nem csak szociológiai) részlege, amelyet főleg, de nem csupán én használtam, és egy nagyobb, közös része. Ez utóbbiban, a bőséges szépirodalmi anyag mellett, külön részlegekben szerepeltek a művészettörténeti és zenei munkák. Ami a lényeg: élő, nemcsak porfogó könyvtár volt ez a miénk. Egy-egy színházi, operai vagy koncert-est előtt, még gyakrabban utána rendszerint lekerült a polcról a megfelelő kötet, amiből készülni illett, vagy amelyben vitatott részleteknek utána lehetett nézni. Múzeumi körútjainkat is mindig előzetes és utólagos otthoni dokumentáció kísérte. Egyáltalán: rászoktattuk magunkat, hogy minden együtt végignézett előadást, művészi produkciót, a magunk számára, „házi használtra” hosszasan és részletesen
kielemezzünk, értékeljünk. Valóban „egész estét betöltő” program volt ez, amely olykor másnap is, kellő dokumentáció után, folytatódott. Tartalmat biztosított kapcsolatunknak, hozzájárult ahhoz, amit Terike mindig szívesen emlegetett, hogy mindig volt mondanivalónk egymás számára.
Felfedeztük a magunk számára az intenzív beszélgetést mint műfajt. Az intenzív beszélgetés az üres fecsegés ellentéte. Mint a társadalomtudományokban a mélyinterjú, az intenzív beszélgetés egy adott témakör módszeres, lehetőleg teljes körüljárását jelenti, azt, hogy a partnerek mindent elmondanak egymásnak, amit arról tudnak, illetve ahogy arról vélekednek, azért, hogy valamiféle közös eredményre, többlet-tudásra jussanak.
Nem mi találtuk fel, természetesen, ezt a műfajt: hogy mást ne mondjak, a platóni dialógusok sem egyebek, mint ilyen intenzív beszélgetések. Csak azt mondom, hogy a magunk számára fedeztük fel, dolgoztuk ki, csiszoltuk személyes jellegűvé az intenzív beszélgetést. Rendszerint kirándulásaink alkalmával kínálkozott remek alkalom arra, hogy járás közben egy-egy kérdésen zavartalanul, órákig elrágódjunk. (Ha nagyon elmerültem a beszélgetésben, nem figyeltem az ösvényre, sikerült eltévednem. Ilyenkor Terike jóízűen kinevetett.) Figyelemmel követtük egymás okfejtéseit, kíméletlenül sorakoztattunk ellenérveket, ha okát láttuk, de örömmel nyugtáztuk másikunk jó ötleteit, helytálló érveit. Büszkén vallom be: nagyon gyakran értékesítettem írásaimban az ilyen beszélgetésekben Terike által felvetett gondolatokat, és gyakran sikerült az Ő gondolatainak, olykor ellenvetéseinek fényében a magaméit tisztázni, pontosítani. Sokszor folytattunk nagyobb alakulatban, régebbi és újabb barátainkkal, emlékezetessé váló, valamennyiünket gazdagító intenzív beszélgetéseket.
A munkamegosztás, a feladatkörök komplementáris, egymást kiegészítő volta jellemezte szakmai tevékenységünket is. Nem csupán egymás mellett élt az orvos és a tanár-szociológus, hanem egymás munkáját empátiával követve. Mellette voltam orvosi tanulmányainak kezdetétől, felkészülésének, vizsgáinak, szakmai előmenetelének, kudarcainak és sikereinek minden mozzanatáról tudtam, minden árnyalatát figyelemmel követtem. Kollégáit is jól ismertem, több személyes barátom volt orvos, az évek során rengetegszer hallgattam végig orvosok egymás közötti beszélgetését, túlzás nélkül állíthatom, hogy a romániai, ezen belül a kolozsvári orvostársadalom ügyeit egy időben belülről ismertem. Figyelemmel követtem az Ő orvosi gondolkodását, a szimptómák összefüggésének keresését, a kezelések esetleges mellékhatásainak előrelátását és kivédésének módozatait; szívesen avatott be gondolataiba, örült figyelmemnek és elismerésemnek.
Szakmai érdeklődésünknek voltak találkozási felületei: sokat tudtam meg Tőle a társadalmi bajok valódi dimenzióiról, mert ő járt „terepre”, Ő belülről ismerte a kolozsvári nyomornegyedeket, ott mérte fel, nagyon
pontosan, betegség és életminőség, betegség és életmód, a kisgyermekek fejlődése és a családi-kulturális modell sokféleképpen árnyalt összefüggéseit. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy orvosi gondolkodásmódját a szociológiai szempont elsajátítása és alkalmazása gazdagította. Jól tudta, mit ér, de azt is, mire nem alkalmas a statisztika, tudott statisztikai átlagot figyelembe venni, és ennek alapján esélyt latolgatni, és azt is tudta jól, hogy a teszem fel – 80 százalékos esély semmit sem mond arra vonatkozóan, hogy egy adott személy a 80 vagy a maradék 20 százalékba kerül-e. Sokszor magyarázott nekem öröklődés és környezeti hatások a szokványosan feltételezetteknél bonyolultabb összefüggéseiről, s erre vonatkozó gondolatait nemegyszer gyümölcsöztettem tanári munkámban.
Ritkán határozta el magát arra, hogy orvosi tapasztalatából valamit papírra vessen. Néhány szakdolgozatáról itt nem szólok. Kevés publicisztikai jellegű írása közül azokat említem, amelyekben orvosi és szociológiai szemlélete a legsikeresebben ötvöződött. Ezek: Búcsú a Pata utcától (Korunk, 1983. 3.) és Gyermekgyógyászat a hazugság szorításában (Korunk, 1990. 4.).
Azért a mérleg nyelve, ebben is, az Ő javára billent: jobban ismerte az én szigorúan szakmai dolgaimat, mint én az övéit. Nagyon erős és bőséges információval táplált humán érdeklődése volt. Sokkal többet tudott a szociológiából, általában a társadalomtudományokból, mint én az orvostudományból. Persze a szociológia ezoterikusabb, könnyebben behatolható, mint az orvostudomány. Én az Ő területén laikus maradtam, Ő az enyémen majdnem szakemberré vált. Közelről és rendkívüli figyelemmel kísérte végig az én szakmai fejlődésemet. Én sosem olvastam orvosi könyveket, de Ő sok olyan könyvet végigolvasott, amiket én tanulmányoztam, a folyóiratokat, amiket hazahordtam, rendszeresen átlapozta. Tudatosan és energikusan bedolgozta magát az én vadászterületembe, nemcsak mutatta az érdeklődést, hanem valóságos kompetenciát szerzett. Amikor elmondtam Neki, hogy egyik doktorandusom a „Parkinson törvényét” említette nagy komolyan értekezésében, harsányan kacagott, mert jól tudta, amit a tudósjelölt nem, hogy az nem tudományos, hanem parodisztikus „törvény”. Máskor Ő mutatta nekem, jól mulatva rajta, hogy egyik – egyébként igen széles látókörű és jó tollú – közírónk „szubkultúrán” alacsonyrendű kultúrát ért, holott az a modern társadalomtudmányokban értékkonnotációtól mentes fogalom, egyszerűen egy adott egységen, társadalmon belüli alcsoport, alrendszer kultúráját jelenti. Ő tudta, a közíró nem. Jeles külföldi kollégákkal folytatott, szigorúan szakmai jellegű beszélgetéseimben részt vett, s ha megszólalt, nem bakizott; beszélgetőtársaim elképedésére figyelmeztetett például, hogy a modern társadalomban érvényesülő hatalmi elit kérdéskörében C. Wright Mills munkájából kell kiindulni. Az utóbbi években többször elkísért nem-
zetközi szociológiai rendezvényekre. Nemcsak elkísért: részt vett, mellettem, az üléseken, olykor kisegített, ha kérdéseket kellett megválaszolnom, és nagy hozzáértéssel segített, utólag, az esemény kiértékelésében.
Egyenrangú társként vett részt a munkámban. Így esett, hogy minden gondolatomat, ötletemet megbeszélhettem vele, hogy minden dolgozatomat többször elolvasta, elbírálta, mindig használható, jelentős észrevételekkel, javaslatokkal segített. Shakespeare-könyvemet Neki, mint „mindenben társamnak” dedikáltam, túlzás nélkül, mert valóban részt vett kidolgozásában. Nacionalizmus és demokrácia ellentétéről írott, még életében befejezett, de – fájdalom! – csak halála után megjelent, fájdalmasan-szép emlékének szentelt munkámat Ő, teljes joggal, „a mi könyvünk”-ként emlegette, mert kigondolásának, kidolgozásának minden mozzanatában, nagy hozzáértéssel, részt vett. Sőt: még az a könyv is, amin most dolgozom, s amit Ő már sosem fog készen látni, az Ő közreműködésével fogant, és néhány már elkészült fejezetét még az Ő tanácsai fémjelzik. Még most is mindenben társam.
Szerelmünk és házaséletünk sokrétűségéről, tartalmi gazdagságáról szóló vallomásom nem lenne teljes, ha nem említeném itt kapcsolatunk egyik lényeges elemeként az egész életünket végigkísérő játékot. Kora ifjúságunkban játékosan barátkoztunk össze, és a játék hosszú közös életutunk állandó, lényegi tartozéka volt.
Házasságunk első éveiben, mielőtt gyermekünk született volna, eszmei majmocskát tartottunk a házban. A vitrinben lakott, hüvelykujjnyi nagyságú volt, és rendkívül kedves-mulatságos. Csak olyankor bújt elő, ha mindketten jelen voltunk (de idegen nem); enni-inni adtunk neki, felváltva tisztogattuk, nagy komolyan megbeszéltük, miket művelt.
Saját használatra titkos szótárat alkottunk, amelyben a szavaknak mulatságos konnotációja volt. Rengeteg becenevet találtam ki számára, ezeket tilos volt mások előtt kimondanom, legtöbbjének tréfás zöngéje volt. Terike szívesen vette, ha kettesben használtam, felháborodottan tiltakozott viszont, ha azzal fenyegettem, hogy mások előtt is kimondom ezeket. Ha egészségesek voltunk – s gyakran, ha nem is –, nem múlt el nap, hogy ne nevettünk volna együtt valamin. Szóvicceket gyártottunk egymás szórakoztatására. Kártyajátékot eszeltünk ki, a hatvanhatos egy változatát, amelyet csak egymással lehetett játszani, csak általunk ismert szabályok szerint, s amelyben szerelmi kapcsolatunk, groteszkül visszájára fordított módon, szerepet kapott. Ő volt az én szerencsém; ha hozzá érhettem, megnyertem a játszmát. Ő viszont megjátszotta a rideget, mindenféle közeledést elutasított, letagadta, hogy a legkisebb jóindulattal viseltetne irányomban. Ha Ő nyert, ha én, a játék után remekül szórakoztunk a tettetett komolysággal, sőt dühvel vívott csatán.
Egymás sikeres megtréfálása dicsőségszámba ment, amiért gratuláció járt. Az utolsó április elsején, kevés nappal végzetes kórházba vonulása előtt, sikerült engem elbolondítania: titokban csengetett, rohantam ajtót nyitni. Ő boldogan kikacagott, hogy bedőltem az ócska trükknek; aztán Ő egész nap éberen meghiúsította minden revans kísérletemet.
Volt egy nagyon titkos, nagyon intim játékunk, amelyet félve említek itt. Abból állt, hogy én, feleségem mellett, állandó szeretőt tartok: Ő volt az, hiszen Ő volt mindenem. Olykor bűnbánóan vagy éppen dicsekvően elmeséltem Neki, hogy voltam a szeretőmnél, vagy az volt nálam. „Hallani sem akarok ilyet”, mondta szemérmesen, de én ragaszkodtam az őszinte, részleteket is érintő kibeszéléshez. Máskor fenyegettem, hogy eldicsekszem az ismerősök előtt a kalandommal; „rendes ember diszkréten viselkedik, pláne ha férjes asszonnyal van viszonya”, korholt Ő ilyenkor. Mikor szeretőként volt nálam, azzal fenyegetett, ha nem viselkedem rendesen, visszamegy a férjéhez. Ha szeretőként a férjéről becsmérlőén nyilatkoztam, egy ideig nem állt szóba velem, de Ő is szívesen bosszantott azzal, hogy a feleségemre tett epés megjegyzéseket. Olykor megkértem, segítsen nekem a szeretőm számára virágot választani; ilyenkor rosszallóan vonta össze a szemöldökét, de azért megszánt és segített, majd otthon elcsodálkozott, hogy éppen kedvére való csokrot hoztam Neki.
Szívből nevettünk, nap mint nap, a világ abszurditásain. Gunyoros kedvünk elvi alapja az önirónia volt, a saját balsikereink és balfogásaink „kimosolygása”; ebben Terike volt a champion. Túlzott önkritikájának volt a következménye, hogy hajlamos volt bókjaimat, széptevésemet csúfolódásnak venni. Azt hiszem, sohasem tudtam teljesen meggyőzni arról, hogy a tréfás hangú hálát, köszönetet, csodálatot mindig is a legkomolyabb, legőszintébb szó szerinti értelemben gondoltam. Sohasem mulasztotta el tréfára venni, komolytalanra fordítani a feléje irányuló hálát és dicséretet.
Orvosi munkájában is, nagy tudása mellett, feltétlen segítőkészsége, jóindulata volt a meghatározó. Külvárosi páciensei többet dicsérték jóságát, mint kompetenciáját, ez bosszantotta: „ezek röhögnek rajtam!” Sokszor érezte úgy, valószínűleg nem alaptalanul, hogy visszaélnek jóságával. Olykor nagy elhatározottsággal mondogatta: „majd én megmutatom nekik, hogy nem vagyok jó! Majd megismernek a rossz oldalamról, mint Dub hadnagyot!” De sohasem „mutatta meg”. Nem tudott nem jó lenni, és ezt minden betege, minden kollégája, minden ismerős, szomszéd és barát jól tudta. Magam és egész családunk a legjobban.

3. A család
A premodern család-modell egyik lényegi tartozéka a családfői státus és szerep. A családfő a családi vagyon birtokosa (ha van ilyen), a családfenntartó, aki munkájával biztosítja a család anyagi létkörülményeit, lehető jólétét; ő a család főnöke, az ő jogkörébe tartozik a családot érintő, azt szolgáló fontos döntések meghozatala, végrehajtása és végrehajtatása. Egyszóval: övé a felelősség, ő az úr és a parancsoló. A családfői státus és szerep, végletes formában, a családot mint egészt a családfő – a férj és atya – tulajdonába utalja, az egész család feletti korlátlan rendelkezési jogot biztosít számára. (Más kérdés, hogy bizonyos értelemben, szociológiai szempontból a családfői szerepkör egyenlőnek tekinthető a családfenntartóéval. A gyermekeit egyedül nevelő asszony vagy özvegy is családfő, de ez nem tartozik ide.)
A modernizáció, családi viszonylatban, az asszony és a gyermekek emancipációjának, a családfői parancsuralom alóli felszabadulásának folyamata; ez egyben a független emberi személyiségük érvényesülésének, kiteljesedésének feltétele. Meggyőződésem, hogy kiváltságos, uralmi helyzetének megrendülésével, majd – végső soron – megszűntével a férfiember nem veszít, hanem nyer: a családjában mélyebb, őszintébb, teljesebb emberi kapcsolatokat szerez. A modernitásban érvényes, életképes család-modell csak demokratikus, megosztott felelősségre, közös döntéshozatalra és kivitelezésre, önkéntes közösségvállalásra, mellérendeltségre, közreműködésre épülő lehet. Ez az a modell, amelyben a két házastársat, szülőt és gyermekeket nem a szükség, nem az érdek s nem a konvenció, hanem az őszinte szeretet, a valódi emberi értékek megbecsülése, a nem-kényszerű szolidaritás köti össze. Szeretem hinni, hogy ilyen család-modellt valósítottunk meg, és meggyőződésem, hogy ez főként Terike érdeme, sőt: életműve.
A család persze több, mint a két házastárs szövetsége. A mi esetünkben a családot, kettőnkön kívül gyermekünk, szüleink, később gyermekünk saját családja (férje és fia) jelenti. Testvérei sem neki, sem nekem nem voltak annál inkább egymásra voltunk utalva. Nagynénik-nagybácsik, unokatestvérek mindkettőnk életében szerepeltek, de róluk itt nem szólok.
Egy időben tehát három, sőt, néhány évig négynemzedékes volt a család. Családfő nem volt. De azt bizton állíthatom, hogy Terike töltötte be ebben a családban a kapocs szerepét. Az Ő szíve dobbanása táplálta azt a keringést, amely a családot mint összetartozó egészt, éltette.
Ötévi házasság után született Marika lányunk, aki kiteljesítette életünket. (Első gyermekünk idő előtt, életképtelenül született. Később aztán Terikének, első nagy betegsége következményeként – amelyből csodálatosan felépült – újabb gyermeke nem lehetett.)
1953 nyarán katonáéknál töltöttem két hónapot. Ezalatt Terike három hétig Bukarestben volt, a Világifjúsági Találkozón vett részt mint angol nyelvű tolmács. A szeptemberi hazaérkezésem, boldog újratalálkozásunk után kilenc hónapra született Marika. Az első napokban szép, hosszú, fekete haja volt (hamarosan kiszőkült). A családban senkinek, sem felmenő, sem oldalágon, nem volt fekete haja. Anyósom gyanakvó asszony volt, nem átallotta Terikét a gyermekágyban faggatni: vallja be, ki az apja a gyermeknek? Ezt a kérdést Terike sohasem bocsátotta meg neki.
Kire hasonlít a leányunk? Akik Terikét ismerték jobban, Marika mosolyában, egész habitusában Őt vélték felfedezni; az én barátaim, munkatársaim, ismerőseim inkább énreám ismertek benne. A napokban járt nálam Marikának egy új, amerikai ismerőse. Beszélgetésünk végén így búcsúzott: „Can see Mari in your eyes...” Jólesett, de ez a fiatalember Terikét nem ismerte.
Én mindig Őt, Terike inkább engem látott benne. Ha gyermekkorában néha kissé késett otthonról, Terike szemrehányóan mondta: a te lányod még mindig nincs itt! Ha bármivel elégedetlenek voltunk, mindketten használtuk ezt a tréfás-komoly kifejezést: a másiknak a lányára nehezteltünk. De ugyanez járta, gyakran fordítva is: megint jelesre vizsgázott a Te lányod; nem feledkezett el rólunk, telefonált, írt a távolból nekünk a lányod. Az érdemeit, a jó tulajdonságait szívesen tulajdonítottuk a másikunknak. Valójában mindig megegyeztünk és ki is mondtuk, békülékenyen: közös a lányunk. És tudtuk: azért sikerült jól, mert egymás iránti szerelmünket vittük át reá.
Mindig nagyon szerettük egymást megajándékozni. Lányunkat tekintettük mindketten a legszebb, legértékesebb ajándéknak, amit egymástól kaptunk. Felnevelését, emberré válását közös művünknek, alkotásunknak tekintettük. Ebben a közös műben a nagyobb szerepet megint csak kétségtelenül Ő vállalta magára. Nemcsak annyiban, hogy Ő táplálta, gondoztaóvta, hanem erkölcsi tartásának kialakításában, értelmének csiszolásában, elméjének kiművelésében is magára vállalta az (anya)oroszlánrészt. Nem tagadom, hogy az első hetektől kezdve magam is részt vettem a kicsink életének minden mozzanatában, sokszor segítettem etetni, fürdetni, öltöztetni. Játszani pedig – szinte mindig – hármasban játszottunk. A gyermekekkel való minden foglalkozást, amennyire csak lehetett, játékosan végeztük, új meg új trükköket, tréfás csattanókat gondoltunk ki. Szülői mivoltunkat új, bár felelősségteljes játékként fogtuk fel, s legnagyobb örömünkre szolgált, hogy kislányunk, értelmének első megcsillanásaitól kezdve, játszótársunkká szegődött, aki szívbéli kacagással nyugtázta, hamarosan pedig saját ötleteivel színezte bolondozásainkat. Saját, sokszor ismételt, új és új változatokkal gazdagított hármas játékokat eszeltünk ki. A későbbiekben mindig nosztal-
giával emlegettük azokat az éveket, mikor olyan jókat lehetett gyermekünk-
kel játszani.
A gyermek óvodai elfoglaltságait, később s hosszú éveken keresztül, iskolai tanulmányait is Terike követte, segítette-irányította közelebbről. Az én szerepem csak később, közvetlenül az érettségi előtt növekedett, majd folytatódott a pályaválasztás, az egyetemi tanulmányok, a pályakezdés évei során, mivel hogy a nagylány nem az orvosi-, hanem a társadalomtudományok sodrába került. Akkor sem tolódott el a hangsúly az én befolyásom, szerepem javára, inkább egyensúlyba jutott a két szülői szerep. (S ez megismétlődött később, mutatis mutandis, Péter unokánk esetében: az ő életében, személyiségének formálásában is, szülei után, nagyanyja vállalt nagyobb szerepet; a magam szerepe a gyermek cseperedése során, főleg már ifjú ember korában erősödött, a Terikéé kiegészítéseképpen, de nem annak rovására. Az is idetartozik: ez utóbbi szerepvállalásban, ha olykor nehezünkre esett is, bizonyos önmegtartóztatást tanúsítottunk. A gyermeket szüleinek, nem nagyszüleinek kell nevelnie, ők az erre hivatottak, és övék ennek a felelőssége is.)
Kivételes szerencsénknek tekintettük, hogy felnőtt, önállósult lányunk a közelünkben maradt. S nemcsak fizikai értelemben, úgy, hogy egy városban lakunk. Hanem szakmai szempontból is, s mi ennél több, teljes emberi értelemben. Szakmai szempontból: Marika a pszichológia doktora, gyermekpszichológus; egyetemi szakmája a szociális gondozás, ezen belül a gyermekvédelem. A gyermekpszichológus és a gyermekvédelem szakértője édesanyja gyermekorvosi hivatásától nem nagyon messzire távolodott. Annyira nem, hogy egy időben anya és leánya egymás melletti rendelőkben fogadtak pácienseket csütörtök délutánonként a kolozsvári poliklinikán. Közös pácienseik is voltak, és mélyreható szakszerűséggel beszéltek meg egy-egy bonyolultabb esetet, együtt kerestek-találtak megoldást. Másfelől viszont a szociális munka a szociológiára támaszkodó, avval közeli kapcsolatot tartó szak. Az egyetemen tanára is voltam a lányomnak; szakmai munkájában tudtam neki tanácsot adni, s adtam is, valahányszor ilyet kért; doktori értekezését többször átolvastam, mert minden fázisban kikérte véleményemet; segíthettem, amennyire tudtam, tanulmányainak, két eddigi könyvének megírásában, szerkesztésében.
Nem szeretném egyoldalúan ábrázolni ezt a szakmai kapcsolatot. Margaret Mead amerikai antropológus írta, már néhány évtizeddel ezelőtt, hogy prefiguratív kultúra van kialakulóban: olyan, amelyben, az általános megújulás rohamos üteme miatt, már nem a gyermeknek a szülőtől, hanem a szülőnek a gyermektől kell tanulnia. Legalábbis részben, tényleg ez történik napjainkban. Az igazság az, hogy én még mindig sokkal több könyvet olvastam az életemben, mint leányom és vőm, unokámról nem is beszélve.
Nem kevésbé igaz viszont, hogy ők már több új és legújabb könyvet olvastak, mint én. Én még mindig sok mindent tudok, amit ők nem; de ők már sok mindent tudnak, amit én nem, s amit már sohasem fogok megtanulni. A szakmai kapcsolat tehát már kétoldalú: ők is támogatnak, irányítanak, kiegészítenek engem. Négy évvel ezelőtt, hatvankilenc éves koromban szereztem számítógépet, és kezdtem az elektronikus szövegszerkesztéssel, tehetségtelen kezdőként, ismerkedni. A lányom – s még inkább az unokám! – ebben máig segít, tanít.
Szerencse? Az is, de nemcsak az: a Terike-fémjelezte szeretet és odaadás gyümölcse.
Azt írtam fennebb, hogy ifjúkorunkban párkapcsolatunkat mindketten tudatosan a szülői ház nyújtotta modelltől eltérőre alakítottuk. Kissé később, de még ifjú felnőttekként, ráébredtünk, hogy eredetünk mintájától teljesen elszakadni nem tudunk, de nem is akarunk. Felfedeztük annak gyermek- és kora-ifjúkorunkban jószerivel meg nem értett becsét.
Édesapáméknál nagyobb ambícióval, innovációs készséggel startoltam az életbe. Később fogtam fel feltétel nélküli jósága, szelídsége, családközpontúsága értékeit. Még később jöttem rá arra, hogy – anélkül, hogy egyebekben hasonlítanék rá – bizonyos helyzetekben, teljesen önkéntelenül, az ő szavait és kifejezéseit, tartását és gesztusait használom, kimondott vágyait és gondolatfoszlányait szövöm-fűzöm tovább: mintája belém vésődött, akaratlanul.
Hadd fűzzem hozzá: Marikánknál valahogy az ellenkező irányú fejlődési vonalat tapasztaltam. Sokáig úgy látszott, Marika annyira a mi lányunk, a mi közös alkotásunk, hogy a mi életfelfogásunkat, a mi életvitelünket vette át, viszi tovább. Külsőleg mindkettőnkre hasonlít, mondottam; de nemcsak külsőleg. Úgy láttuk, látom most is, hogy – szerencsés ötvözettel – mindkettőnk jó tulajdonságait örökölte, a kevésbé jókat – nem. A szava, a mosolya, a tartása az édesanyjáé, de furcsa, sőt mulatságos módon a keze írása az enyémre hasonlít, olyannyira, hogy céduláit, odafirkantott jegyzeteit első pillantásra Terike sem tudta az enyémektől megkülönböztetni. Nos, a hasonulást később az elszakadási kényszer követte. Rádöbbentünk, hogy Marikánk bizonyos dolgokat – akarva-akaratlanul – másképpen, sőt a mi szokásainkkal, sztereotípiáinkkal ellenkező módon csinál, például az utolsó percben azt, amit mi mindig jó előre, improvizálva azt, amit mi alaposan kitervezve teszünk. Anélkül, hogy lényeges kérdésekben a mi mintánktól eltávolodna, úgy látszik, az önállósulás szükségét érzi, saját identitása érvényesítése érdekében. Egy dologban – leírom ezt is, hozzátéve, hogy megállapításom nem értékítélet – Marika választott életvitel-mintája eltér az édesanyjáétól: ő saját férjével és fiával való kapcsolatában nem annyira család-, mint karriercentrikus. Vállalta azt, amit Terike annak idején nem, a családjától
való ismételt, hosszú távollétet. Nagy örömömre szép sikerrel építi jól megérdemelt szakmai karrierjét, ahogy Terike annak idején nem tudta a magáét.
Terike mindkét szülőjétől „örökölte” orvosi hivatását, hivatástudatát és -szeretetét. Édesapját, akit – merem állítani – jobban szeretett, még házasságunk első évében elvesztettük. Édesanyja, mindenki kedves Szidi nénije, szűkebb családi használatra békétlen, sőt házsártos teremtés volt; tág rokoni és még tágabb ismeretségi körében nagyrabecsült, okos és segítőkész aszszony, kiválóan képzett, felelősségteljes, vasszorgalmú orvos. Nem annyira velem, inkább saját lányával viselkedett anyósként, nem kevés rossz órát szerzett neki. Terike nemigen tudta ellenérzését leplezni. Mégis erősen ragaszkodott édesanyjához, becsülte – és „örökölte”, át is vette – emberi jó tulajdonságait. S a maga ifjúkori lázadásait később, anyja életének utolsó évtizedében, bőven kompenzálta: megrendítő hűséggel, odaadással óvta, gondozta, ápolta őt.
Felnőttkorunk csúcsideje az a periódus volt, mikor – az Ő és az én édesapám elhunyta után – a két özvegy édesanya további sorsáért is mi ketten vállaltuk a teljes felelősséget. Áttelepítettük őket Kolozsvárra. Nem laktunk együtt, hanem sajátos, merem állítani: eredeti megoldást eszeltünk ki, egy kicsi lakásba összeköltöztettük őket. Nem kevés munkánk meg egyéb elfoglaltságunk mellett minden áldott nap kimentünk a györgyfalvi negyedbe, olykor, ha szükséges volt, kétszer is. Kettejük együttlakása nem volt súrlódásmentes, a magunk élete sem volt egyébként könnyű; a három nemzedék mindennapi együttélése mégis örömteli volt, a kiteljesedett élet érzetét és tudatát táplálta. Mikor pedig leányunk felnőtt, korán (éppen annyi évesen, amennyi Ő volt, amikor mi ketten összeházasodtunk) férjhez ment, és (szintén öt év után, mint nekünk) gyermeke született, négy-nemzedékes lett a család. S mi ketten voltunk a középnemzedék, körénk szerveződött a család. Mi voltunk erőnk teljében, minden szempontból életpályánk csúcsán. Boldogan viseltük a felelősséget az egész családért. Meggyőződéssel vallom: csak az tekintheti teljesnek életét, akinek magadatott a családi középnemzedék szerepe, és aki tisztességgel betöltötte azt. Mondottam: Terike volt a négy nemzedék között az egyszemélyes kapocs. A kisgyermek és az idős asszonyok – s természetesen valamennyiünk – állandó riadókészültségben élő háziorvosa, az egész család mindennapi jólétéről gondoskodó háziasszonya, a legbölcsebb tanácsadó, aki minden csapdából és vészhelyzetből kiutat talált; s mi mindezeknél több: a család érzelmi központja, akinek személyéből az egészet összefogó, derítő, éltető melegség áradt.
Aztán elmúlt ez a kor is. Egymás után elvesztettük édesanyáinkat, magunk is megöregedtünk. A fiatalok teljesen felnőtté váltak, sem segítségre, sem irányításra nincs többé szükségük, sőt őt vették át, okkal-jobbal, a kö-
zépnemzedék szerepét. S már bizonyították is – bizonyítaniuk kellett, sajnos –, hogy tisztességgel, szívvel-lélekkel betöltik azt.

4. A fele-halál
Mind a négy nagyszülőmre mai napig szeretettel emlékezem. Jók voltak hozzám, szeretetre és tiszteletre méltó emberek voltak. Gyermek- és ifjúkoromban történt eltávozásuk alig hagyott nyomot az életemben.
Tizenhat éves koromban érintett meg először közelről a halál: egy jó barátomat vesztettem el. Szobrásznak indult, rendkívüli tehetségnek ígérkezett. Szertelen fiú volt, iskolakerülő: csavargás közben a Maros-parton kézigránátot talált, felvette, vizsgálgatta, az felrobbant a kezében. 1944 márciusában történt. Az én barátom Terikének is barátja volt. Említettem fennebb, milyen nagy szerepet játszott ifjúságunkban a baráti csoport, a baráti kapcsolat. Egész baráti közösségünk mélyen gyászolt – de nem sokáig. Sosem felejtettük el Pétert, minden március 21-én, az első tavaszi napon megemlékezünk – most is megemlékezünk – róla, de az életünk ment tovább, sőt éppen hogy csak azután kezdődött igazán.
Azóta, mint mindenki, még sok temetésen voltam, távolabbi és közelebbi embereimet – rokonokat, munkatársakat, barátokat, jó ismerősöket – búcsúztatni. Minden jóemberünkkel lényünknek egy részét veszítjük el. Minden veszteség pótolhatatlan. Mégis előbb-utóbb minden haláleset felett napirendre térünk: bánatainkkal és örömeinkkel élünk tovább, mint azelőtt.
Mikor az apám meghalt, nagyon megrendültem. De a temetésén visszaszorítottam a könnyeimet, mert hát ugye, férfiember nem sír. Az édesanyámat – jóval később történt, már magam is idős ember voltam – megsirattam, már nem voltam képes a keménység álarcát magamra erőltetni. De néhány nappal a temetése után életem visszatért a rendes kerékvágásba. Dolgoztam, elszenvedtem minden bajt, ami rám jött, és tudtam ismét örülni a hétköznapok apró és a jelesebb napok nagyobb örömeinek. Fájt, de nem voltam egyedül.
Terikémet egy éve újra és újra megsiratom. A lényem felének elvesztése felett nem tudok napirendre térni. És nem tudok igazán örülni sem egy jó vacsorának, sem a meleg tavaszi napsütésnek, sem új könyvem megjelenésének, sem újabb tanulmányom németországi kiadásának, semminek. Semmit nem tudok csinálni, amit azelőtt szerettem: nem járok koncertre, sem színházba, sem múzeumba vagy tárlatra; az erdőbe kirándulni sem. Mert mindezt mindig, mindig együtt csináltuk. És most mindez több fájdalmat, mint örömöt okozna. Az egyetlen, amit csinálhatok és csinálok is: fogcsikorgatva dolgozom. Itt ülök, mást nem tehetek.
Hazudnék és hálátlan lennék, ha azt állítanám, hogy teljesen egyedül vagyok. Lányom, fiúunokám, vőm emberül mellettem állnak. A lányommal gazdag és meleg – ha távol van is – mindennapi kapcsolatban vagyok (remek találmány az elektronikus posta!). Közös a fájdalmunk, de az övé mégis más, mint az enyém. Neki is kimondhatatlanul fáj az anyja elvesztése, akit annyira szeretett, és akivel olyan bizalmas, olyan meleg viszonyban volt. De ő most jár pályája delelőjén, nagy és merész léptekkel halad, természetes, hogy nem hátrafelé figyel. Munkája és saját családja kitölti az életét. Az én gondolataim főleg a múlt ösvényein járnak. Valójában mégiscsak vigasztalanul egyedül maradtam.
Hogyha Héphaisztosz megkérdezné a szerelmeseket (mondja Arisztophanész A lakomában): „Nem az-e a vágyatok, hogy minél teljesebbé eggyé váljatok, úgyhogy sem éjjel, sem nappal el ne szakadjatok egymástól? Mert ha ez a vágyatok, kész vagyok benneteket összeforrasztani és egymásba olvasztani, úgyhogy ketten eggyé váltok, s amíg éltek, ketten egy emberként éltek közös életet, ha pedig meghaltok, ott a Hadászban is kettő helyett egyként, közös halált hordoztok” – a szerelmesek bizonyára igennel válaszolnának (Platón, i. m. 192 D, E).
Az „egy emberként való közös élet” magától értetődő, közös kívánalma a „kettő helyett egyként, közös halál”. Sokszor – s nemcsak az utolsó években, de persze akkor többször – beszéltünk erről Terikével. És be kell vallanom: önző módon a legutolsó évig meg voltam győződve arról, hogy Neki jut majd az özvegyi szenvedés. Mert hát szociológusként tudom, hogy a nők a hoszszabb életűek; tájainkon is, mint mindenütt a világon, több a férjét sirató aszszony, mint a magában elsorvadó férfiember. No meg a családi „hagyomány” is ilyen: az Ő és az én szüleim, az Ő és az én nagyszüleim esetében is az asszonyok maradtak egyedül. De hát sem az általános, sem a családi statisztika nem prediktív érvényű egy meghatározott egyedi esetre vonatkozóan.
Mivel szerettük az életet, és nem kívántunk öngyilkosok lenni, jól tudtuk, kicsi a valószínűsége annak, hogy az egyszeri, közös halál szerencséjében részesüljünk. Kevés párnak adatik meg a kiváltságos, a protekciós, a szimultán elmúlás. Annak, aki itt marad, mert gyávaságból, szerettei iránti ragaszkodásból, be nem végzett munkája iránti felelősségérzetből – vagy egyszerűen: életösztöne túltengése okán – nem lett azonnal öngyilkos, annak el kell szenvednie a fele-halál kínjait. Aki énjének felét elvesztette, immár fél-emberként kell élnie fél-életet, s reménye sem lehet arra, hogy valaha is visszanyerje egész emberi mivoltát. Annak már új esztendőre, születésnapra boldogságot ne kívánjon senki, legfeljebb erőt az (idővel talán tompuló, de) elmúlhatatlan fájdalom viselésére.

2000. március–április

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék