Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. február, XI. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Zsidó Ferenc

JÓMAGAM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK

I.

Úgy emlékszem, csak egy pillanatra hunytam le a szemem, és zakatolva gurultam, aztán hirtelen bántóan sokan vettek körül. Az ilyent utálom, méltatlankodásomat tudtukra akartam adni, de nem volt tudtuk. Utólag õk azt mondták, hogy nekem nem volt.
Most meg itt vagyok, mondhatni jól, egyetlen dührohamomat leszivattyúzták, egy lombikba rakták, s ledugaszolták. Azóta itt áll az ágyam melletti szekrénykén, néha megkocogtatom körmömmel a lombik oldalát: a bébi nem reagál, nem mozdul.
Más leszivattyúznivalót nem találtak bennem, mert a többivel vigyázok: én tartom ledugaszolva õket. Lesz nemulass, ha majd kihúzom a dugót! Addig is érlelem, füstölöm, tartósítom készítményeimet, hogy õrizzék meg elevenségüket. Persze csak titokban, mert ha tudnák, az illetékesek nagyon megrónának érte. Mások ezt szidásnak, esetleg fenyítésnek nevezik. Jutott már eddig is mindháromból elég, pedig egyikbõl sem kértem.
Így aztán könnyû új életet kezdeni... Ez, sajnos, nem elhatározás, hanem parancs. Finoman szólva, megszívlelendõ jó tanács. Utálok finoman szólni. Mr. Doktor hozakodott elõ ezzel a finom jó tanáccsal, õ mondta egyébként azt is, hogy a vonal nekem obszesszióm, amit ki kell kezelni belõlem. Azt válaszoltam, hogy nem obszesszióm, hanem valami más, mire õ legyintett. Az íróktól ellestem, hogy ilyenkor azt írják: lemondóan. Hát tessék, legyen: lemondóan. Én még azért sem ígértem javulást, mert e téma keretén belül egyszer valaki nagyon lesújtó véleménnyel volt rólam... Igaz, azóta is annyi téma kapcsán voltak lesújtó véleménnyel rólam, hogy újabban meggyõzõdésemmé kezd válni, hogy nincs annyi téma, mint lesújtó vélemény. S a végén oda lyukadunk ki, hogy a téma ejtve, s marad csak a lesújtó vélemény. Hmm... Felmordultak a bennem levõ állatok.
Mr. Doktor mosolygós hangjával még azt is közölte velem, hogy csak heverésszek nyugodtan, ne törõdjek semmivel, kerüljem a stresszt, mert az nem tesz

jót. Nem kell nekem mondani, tudom magamtól is. Stresszessé tesz, s akkor jaj mindenkinek, de legfõképpen magamnak. Ezért hát a stresszt kerülni kell, sõt, ez nem is elég: irtani kellene. A vegyszeres úton történõ irtás elégtelen és káros, ráadásul nem is létezik, másról viszont én sajnos nem tudok. Stresszbe görbedt életünk egy expotenciális függvényen sehogyan se néz ki, pedig van. Ugyanis a stressz potenciálisan kiszámíthatatlan, azaz hisztis. Sajnos néha fejfájást okoz, de a fej már önmagában is okoz fájást, úgyhogy ebbe nem kell feltétlenül belekeverni a stresszt is. Nem tudom, ki porciózza, de nagy kanállal adja, vagyis inkább csurran, mint nem. Mégis el van osztva rendesen, mert senki sem szokott panaszkodni, hogy neki nem jutott. A stressz ellen nem tehetünk semmit. Varázsigék mormolásával sem lehet távol tartani. Lelkiismeretünk megnyugtatása végett akár orvoshoz is fordulhatunk, aki majd megmondja, hogy javallatai nincsenek. Aki viszont mazochista hajlamú és extraplusz stresszforrásra vágyik, annak ajánlom az anyósát. Különben ajánlom magam... csak azért, hogy akinek nem inge, ne gatyázzon!
Hál' Istennek Mr. Doktor kiment, de rám hagyta a fehér ruhás nõcit, azt hiszi, azért, hogy vigyázzon rám. Szegény. Leült az ágyam szélére, hallgatott. Szerintem unatkozott. Én a magam lefordíthatóságán gondolkodtam, és bámultam.
Mögéje.
- Mit nézel úgy? - kérdezte gyanakodva.
- Ha érdekel, nem rád nézek, hanem mögéd. Érdekelte.
- Azt hiszed, te vagy a hegy? Mohamedina megsértõdött...
Felugrott, gondolom, jobbnak látta kimenni, ettõl én is jobbnak láttam...
A csendet hagyta itt nekem, ami megterült a homályos teremben. Hallgattam a szuszogásomat, s megpróbáltam betájolni magam. Megszámoltam háromszor minden ablakot, számuk összesen egyet tett ki, az is több emberöltõ magasságban volt. Az ajtóig nem láttam el, a homály a kínai nagy fal konokságával vetekedett, villanykapcsoló pedig nem volt az ágyam mellett. Bosszantó.
Úgy tûnt, van még valaki a szobában rajtam kívül, legalábbis valami motyorgást hallottam a túlsó sarokból, ami nem volt túl hangos, mégis idegesítõ, legszívesebben kidobtam volna a tulajdonosát. Aztán megnyugtattam magam azzal, hogy nem dobálózni vagyok itt. Elegem lett az ismerkedésbõl, nem kívántam esti mesékkel dédelgetni szobatársamat. Igyekeztem megfeledkezni róla s magamról.

II.

Nekifogáson alapuló lételméletem alapjaival babrálok - tétlenségemben. Elodáznám a holnapit is. Disznólkodok magammal. Mélyrõl jövõen. Így építem föl magamban a lerombolnivalót, így érem el azt, hogy minden percen szükségem van az életre, a boldogsággal pedig nemcsak puszipajtás vagyok, hanem ágyba is bújok vele. Ez mindenek legszabadságabbja. Küszöbön kívül teszem minden személyiségzavaromat, hadd kopogtasson egyebütt is. Esetlen házalásán vigyorgok. Aztán kimerülök mint tevékenység. Engem is leél az élet, s azzal félrevág egy sarokba. Onnan legalább mindent láthatok. Ha majd túl nagynak érzem látószögemet, megalapítom annak egy résztudományát. Egy szeletke ebbõl is kijár nekem, mint mindenkinek. A mindenbõl egy szelet nem kicsi-minden, hanem semmi. Íme, megkaptam a magamét. Ezek után a sóhajtás kötelezõ, ami kis szerencsével elnyomja a szamárordítást.
Élményeim teljes értékû emberré lettek, egyenrangúvá embertársaimmal. Vígan osztozhatunk a rosszban, az esetleges jó csak ritkán osztozás tárgya. Így kiáltjuk ki az. egyetemes rokonságot, a legbékésebb és legnyûgösebb államformát. Hivatalból szerel mindenki mindenkit. Közben alig várjuk, hogy lejárjon a hivatal, hogy valahová elbújva egy kicsit gyûlölhessünk. Bárkit. Ki-ki a maga kedve szerint.
Nadrágom zsebébõl kihalászom azt a nyílt képeslapot, amit az az édes-drága Feri írt nekem, hogy megkeserítsen. Az ágyon heverve újra elolvasom, az írás szokatlanul kapkodó: "Ne gondold, hogy nélküled nem forog a világ!!!" Igen, kérem, a végén három felkiáltójel, valósággal rejtvény a rejtvényben.
De honnan szedte azt, hogy én azt gondolom, velem forog, akár felkiáltójel nélkül is? Kár, hogy ezt már nem tudom megbeszélni vele, õ már oda van, pontosan nem tudom, hogy hova, de azt hiszem, a világ forgását intézi. Nélkülem. Ha most sírós hangulatban lennék, ez. a "nélkülem" nagyon fájna. De nekem nincs idõm sírni, mert megkaptam az ukázt, hogy csendben kell ülni. Bevágom hát a képeslapot a fiókba, s beülök a csendbe. Jó, otthonos hely. Felkínálja minden kényelmét, hogy jól érezhessem magam. Nem zavar senki, Fári kopog ugyan néhányszor, de mert nem jön válasz, dolgavégezetlenül továbbáll, szemrehányásait magával viszi, jobb híján tán rásózza valaki másra.
Elõre-hátra ringatózom, ez egyik legkedvesebb szokásom, elbûvölöm magam; nem is sziszegek, de táncba azért nem kezdek. Sámánõseim dicsérõ szókkal illetnének. Térképet készítek összevisszaságomról, a lépték 1:1, tökéletesen használható, iránytû sem kell hozzá, irány se, mégis (el)tévedhetetlen vagyok általa. Ha más próbálna igazodni utána, vásárba vinné a bõrét.
Lehunyt szemmel, józsefattilásan hallgatok, de nem könyöklök, mert nincs könyöklõ. Eldönget valami mellettem - felpillantok -, nem egy lánctalpas erõgép, csak Miss Fehérke (imádok keresztelni) túlságosan magasra méretezett bokaficamítója. A hozzátartozót fölfelé már nincs idõm megnézni, de hát minek is...? Kirángatott süllyedõs csöndembõl, s továbbállt (csak valami gyógyszereket pakolt le a fiókom tetejére). Akár mérges is lehetnék rá, de az fárasztó, én pedig szeretem a kényelmet. Ez egyik legjobb tulajdonságom, bár egyesek ki nem állhatják. Ezért én csak a kettõsökkel vagyok jó viszonyban, közösen egy húrt pengetünk. Az eredmény fülsimogató. Most egyedüllétemben is egyfolytában kottázgatok, hangvillákat döngetek, próbálom tartani a szintet a többiekkel. Ez. boldogságom bejárónõje és kéményseprõje. A mostanit elég füstös periódusnak érzem, és nehezen bejárhatónak. Ráadásul eltévelyedésünkben piócákkal próbálják kezelni. A hideg téblábol a hátamon. Úgy kezdõdtek itt el a dolgok, hogy elõtte hallgatólagosan megegyeztünk: csakis rosszul fejezhetjük be. Hacsak ki nem szállok közben. Persze engedély nélkül, úgy jobban esik. Hogy rohadt szeparatistának fognak tekinteni? Azok a zenék lejártak már, csak porlepte, recsegõs nosztalgia lebeg, mint vékonyra vágott uborkaszelet a zavaros pocsolyában, amelyrõl a szendvicset már rég leették. Kacsintgatni ma már csak csukott szemmel érdemes, akkor különös szemrángásomat a félelem jelének fogják venni, s elégedetten bólogatva megbocsátanak. Akkor pedig minden megtörténhet.
Kitöprengtem (?), hogy mindenáron visszaszerzem Fárit magamnak. Kockázatos vállalkozás lesz, de megvan a bátorságom hozzá. Ahogy telik az idõ, egyre bátrabb vagyok. Régen... hm... egészen másként volt. Lám, alig voltam öt-hatéves, egyszer megfojtottam egy libát, pedig nem is akartam. Hát nem ijesztõ? Kérdem én, hol itt a bátorság? Jõ, még haladok visszafelé: kétéves még nem voltam, másfél viszont már igen, amikor egyszer eltekeregve az anyai szoknya melegétõl, találtam egy ronda szõrös hernyót, s megmarkoltam. Azon a ronda szõrök mind beleálltak a lenyerembe, én pedig csak bámultam ostobán, s ha anyám nem mondta volna, hogy ki kell szedni, tán még most se szedte volna ki az apám. De hova jutottam máig!
Na, hova?
Kicsit összezavarodtam, mint általában minden okfejtés alatt, ez nekem örök problémám, mint egyeseknek az ágybavizelés.

III.

Nem elég az ágy, Mr. Doktor. Miss Fehérke, még rám uszítottak valakit, ha jól emlékszem, úgy mutatkozott be, hogy Pszichiáter. Irtó türelmes példány volt, nagyon igyekezett csevegni velem, amikor végre elment, hallottam, hogy azt súgja Fehérke fülébe: "Nagyon sajátosan értelmezi a dolgokat."
Jólesett, hogy ezt mondta, el is mosolyodtam hálásan, mert bevallom, elsõ számú életcélom épp az, hogy sajátosan értelmezzek dolgokat. S úgy látszik, ez sikerült. Már elértem valamit az életben. Nem semmi, hé!
Pszichiáter megkérdezte például, hogy volt-e gyerekkoromban valami nagy sérelmem. Erre én kezdtem filózgatni, hogy tán az, hogy mindig gyorsan tisztába tettek, s nem engedték meg, hogy ifjúi létem elsõ teremtményeit, a kakáimai egy kicsit megvacskolgassam, vagy legalább szétheverjem magamon, így érezve a matériák rokonságát. Bizony így volt, mondtam, és letörten néztem Pszichiáterre, akinek nagyon mehetnékje támadt. Lezárta a beszélgetést azzal, hogy még gondolkozzak, amit meg is ígértem készséggel. Csak futólag köszöntünk el egymástól, mert mindketten tudtuk, hogy többé nem találkozunk, de nem akartuk, hogy a másik ezt megérezze.
Többet Pszichiátert nem láttam, de ettõl még nem érzem úgy, hogy leáldozóban lenne a szerencsecsillagom. Igaz, Mr. Doktor azt mondta, hogy csak Pszichiáter oldalán tudom folytatni az életemet, de majd megmutatom én nekik! Hogy mit is? Például azt, hogy nem mindenki úgy palimadár, ahogy õk húzzák! Képes vagyok én a más lábain is megállni, ha nagyon kell, de jobban érzem magam a sajátjaimon.
Örültem, hogy békén hagynak. Jó társaság vagyok én magamnak is, nem kívánok társalkodót magam mellé. Szobatársam nem sokat hallatott magáról, elég morcosnak tûnt, idõnként felkelt, kiment, felém se nézett, én meg nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy bántson. Úgy tûnt, elég keveset törõdnek vele, de aztán rájöttem, hogy velem se foglalkoznak sokkal többet, nem mintha elvártam volna. Az elején biztos neki is elmondta Mr. Doktor, hogy csak pihenjen, putyu-putyu, s azzal slussz. Mi meg pihentünk, ahogy ez tõlünk kitelt.
Néha elhatároztam, hogy szóba állok vele, de valami mindig visszatartott. Féltem, hogy nem értjük meg egymást, csak beszélünk - ha egyáltalán sikerül megszólalni -, miközben pokolba kívánjuk a másikat sietõs mondataival együtt.

IV

(... Pszichiáter rángat ki, én meg igyekszem vissza...)
Körbe-körbeszaladunk az asztal körül, kezemben seprû, csapkodok, a nõvérem kacag és menekül. Hevességemben leütöm a csillárt, ez büszkeséggel tölt el; hiába a nõvérem a nagyobb s erõsebb, megmutattam, hogy tudok én is valamit. A csillár darabkáit ijedt egyetértésben összeseperjük.
A seprûvel!
Szüleim napokig észre se veszik a változást. Csak ne lépett volna bele apám mezítláb az udvaron eldobott szilánkokba...
- Hoztál-e valami majminát? - kérdeztem éppen anyámtól.
- Még mit ne, fiam!
Tudom, hogy hozott. A "majmina" egyébként selypítõ idõszakom remineszcenciája, az édességet jelentette akkor. Azóta is. Szüleim akkoriban nevettek rajta. Azóta is.
Bejön apám, egykedvûen kipiszkál néhány szilánkot a lábából, s azzal beküld a nõvéremmel együtt a szobába, hogy gondolkozzunk, ki törte el a csillárt. A majmina ügye megoldatlan marad. Gondolkozunk hát, s szórakozásuk hintázunk a széken. Mielõtt ebbõl baj lehetne, bejön apám, s néhány napra eltilt a kedvenc szigetecskénktõl, imádott fájával együtt. Nõvérem oldhatja a mértanfeladatokat, én nézhetem, s lógathatom az orrom. Engedély van rá. Bámulom ténykedését érdeklõdéssel, böngészõ figyelemmel.
- Milyen tételt használsz, Pitagorasz vagy Protagorász?
- Pita - válaszolja a nõvérem tüntetõ szûkszavúsággal.
- Akkor jó.
Hálásan rám mosolyog, értékeli beleegyezõ érdeklõdésemet.

Szívesen segítenék, ha úgy gyorsabban telne az idõ. Néha nagyon szíves tudok lenni...
- Na, tudjátok már? - szól be apám az ajtón.
Beismerjük, hogy nem, s tovább matekozunk. Én közben gondolatban a szigeten járok: nõvérem rájön erre, szemrehányást tesz, aztán csatlakozik hozzám.
Ibolyát szedünk a kecskéinknek, s szemlesütve átadjuk nekik. Felmászunk kedvene fánkra, hogy gyakoroljuk a leesést. A jobb startolási lehetõség érdekében építünk az ágak közé egy kis kulipintyót.
Én Tarzan vagyok, fejem fölött elrepül a nikkel szamovár...
... Ezt ha tudná Pszichiáter, elmosolyodna...
A látóhatáron feltûnik az ellenség, gyorsan lövészárkokat ásunk. A nõvérem piheg. Fejünket összetámasztjuk, úgy mosolygunk egymásra. Szánk a fülünkbe lóg.
Megduzzadnak a vizek, az ellenség hasztalan evickél. A szirének elégedettek lehetnek.
- Gyertek, fürödni megyünk! - szólít apám megenyhülten.
Mi maradunk, tovább matekozunk. A fa alá szénát hordunk, körtáncot lejtünk benne, kiköltjük a hangyatojásokat. Cserébe ecetet kérünk, édesanyánk háztartására gondolva. A hangyakirálynõ nagyon jószívû, de csak három hangyabajuszt tud adni, amit csak meg kell dörzsölnünk, ha bajba jutunk. Ajándékát gondolkodás nélkül visszautasítjuk, mert mi sosem jutunk bajba. Csak a seprût kell távol tartani tõlem.
- Né, mit találtam! - jön be apám, csöpög a víz róla: egy csillárt tart kezében, az is csupa víz. Anyám kinyitja az ajtót, kiterel a konyhába, leülünk a díszebéd mellé. Ünnepelünk. A félbehagyott mértanfeladat megsértõdik. A pohárköszöntõ helyét csillárköszöntõ veszi át. És mulatunk, mulatunk... Abba se tudjuk hagyni. Én énekelek. Fülem befogom, hogy ne halljam a hangom. Szemem tágra meresztem, hogy ne csodálkozzak.
Aztán kitódulunk az udvarra, ott folytatjuk. Az udvar ennek örül; békés, nyugodt hely; rusztikus, vagy valami hasonló. Csupa tyúk, ennek folyamodványaként tyúkszar; szétszórt kukoricaszemek; sorsukat az eldobatásban nyugodtan tûrõ, kivájt tökhéjak; szétkapirgált burjánkupacok. Odébb a disznó, ólastul, folyamatos röfögéssel.
És mi. Tökély.
Megérünk egy misét, nemde?
Vidáman körbeugráljuk az udvart, több-kevesebb sikerrel kikerüljük a tyúkszarokat. Én az éneklés miatt hátrányos helyzetben vagyok, ami pont nekem való.
Apám hirtelen megáll, szedelõzködik, menni készül.
- Hova mész? - érdeklõdünk a nõvéremmel.
- Ne kérdezõsködjetek annyit! - szól ránk anyánk. Hangja fagyos, mintha jégkockái nyelt volna.
Nem tudjuk, mire vélni a dolgot, értetlenkedve kotródunk vissza a cserbenhagyott mértanfeladathoz.
Már nem esik jól a fáramászás: fájnak a bordáink.
Bánatomban újra kézbe veszem a seprût, a nõvérem dadogva körbeszalad. Aztán leülünk, s tanácstalanul nézünk egymásra. Valamit nem értünk, s azt sem tudjuk, mit. Bennem motoszkál valami, hogy apám és anyám..., de akkor nekünk miért nem...? Nem bíznak meg bennünk? Miért titkolóznak? Mit? - Te menj játszani! - mondja anyám nekem. Vasal, haja az arcába lóg, az ing gõzölög. Anyám gõzvasalót használ, mert az jó; annál már csak a mikrohullámú sütõ a jobb.
Mielõtt meggondolhatná magát, elszaladok, meglepetésemet lenyelem. Csak a szigeten veszem észre, hogy valamit otthon felejtettem: anyám figyelmeztetését, hogy nehogy megint a szigetre menjek. Az ágak közt megnyugszom. Kifütyörészem zavarodottságom. Van belõle elég.
Ej, hagyjuk...!
Pszichiáter most biztatóan nézne rám, hogy még, még; csak azért is abbahagyom...
(...)
Veszettül kóborlok a vidéken. A sziget már nem is sziget, a Fát, ha volt is egyáltalán, régen kivágták; a képzeletünk ásta lövészárkokat hiába próbáltam volna újra kiásni: még a dombot se leltem meg, ahol voltak. Mintha elnyelte volna a föld. Minden átalakult, hogy megtévesszen. Ha felkötnének sem találnám meg az ibolyászó helyet. Nem is keresem. Amióta nem szedtem ibolyái, lehet, hogy már ki is hall. Újra fel kéne találni; s arra pedig nincs idõ. Még a földbõl kilátszó gyökerek is eltûntek. Pedig milyen jól lehetett kapaszkodni bennük! A hangyákat is hasztalan keresem. Most, hogy bajban vagyok, bezzeg cserbenhagynak!
Máris kilógok a tájból! És sírok. De csak egy percet. Aztán mennem kell. Sietve.
- Hova igyekszik, ifiúr? - hallom apám gyanúsan kedves hangját. Csak olyankor szokott így szólni hozzám..., nos, például akkor, ha én igen, õ pedig nem; vagy fordítva.
- É-én csak úgy erre jártam - hû, de érdekes a légy azon az ablakon, elmélyedten kezdem tanulmányozni -, nem is tudom, miért!
Apám követi pillantásomat, ez egy pillanatra megakadályozza a további firtatásban; megnéztük mindketten a légy ténykedéseit, ami fõleg ilyen alkalmakkor nagyon érdekes tud lenni. Olyannyira, hogy én teljesen elmerültem a nézelõdésben, úgyhogy teljesen meglepett apám érdes hangja:
- Ja, szóval csak úgy... Továbbra is a legyet néztem:
- Igen, csak úgy!
Elhatároztam, hogy ebbõl nem engedek. Apám utólag azt mondta, emiatt mérgesedett el a helyzet. Szerintem nem is volt helyzet, mert úgy fejezõdött be, mint minden ilyen jellegû beszélgetés: befejezõdött, még mielõtt igazán elkezdõdhetett volna. Különben nem tudom, pontosan miért kezdõdött, s aminek a kezdetével nem vagyok tisztában, annak nem lehet számon tartani a végét sem. Erre az életbölcsességre apám útján jöttem rá. S nem ez. volt az egyetlen.
Köszönet érte, de azért a sziget elvesztését nem mondhattam el neki. Nem érthetné, tehát nem fájlalhatná. Azt megteszem én.

V.

Egyelõre csak heverésztem, s élveztem azt, hogy nem kell csináljak semmit. Az ablak felé fordultam. Nagy alkotmány volt, fehér kerttel, ahogy egy ablakhoz illik.
- Mocskos vagy - suttogtam neki. (Ilyenkor kimondottan jó társalkodó vagyok.)
Kint esett az esõ, csapósan, a cseppek végiggördültek az üvegen. Becsíkozták. Az ablak az összes légyszarfoltjával és ujjlenyomatával együtt pirulás nélkül állta a mustrámat. Az esõcseppek szétmaszatolódtak az üvegen. Most ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám: sírt az ablak örömében, hogy végre vele is foglalkozik valaki. Oly hosszú idõ után...
Nézett már valaki koszos ablakon legördülõ esõcseppet? Csak azért, mert egészen más, mintha az ablak tiszta lenne!
A ledobott esõcsepp landolás után megkezdi felfedezõútját. Nem a mocsok - egyenetlenségek, légyszarfoltok térítik ide-oda. Nem, határozott célja van. Kutatva néz szét, ide-oda tekereg az üvegen, meg-megáll:
- Várt itt valaki engem?
A válasz, úgy látszik, tagadó, mert máris továbblendül, kérdését ismételgeti.
De olyan rövid az útja! Máris ott van az ablakpárkányon, mozdulatai lelassulnak, majd megáll. Ez jutott neki. S hogy várták-e? A fene tudja!
Nekem egy ágy jutott. Egy egész ágy! Nem akar senki kidobni belõle! S hogy vártak-e itt? A fene tudja! Hallgattam az esõ dobolását, ritmusára dalokat dúdoltam: füstösöket, furcsákat, búsakat, bíborakat. Dongtak az. agyamban. Kirajzani nem engedtem õket.
Bámultam a plafon repedéseit, ami nem volt különösképpen szórakoztató, sõt megnyugtató sem, de a repedezés kusza vonalvezetése egyfajta bizsergetõ bizonytalanság-érzéssel töltött el, amit szeretek. Mint a mákos tésztát. Fektemben azon szórakoztam, hogy felróttam magamnak a múltamat: fejezeteket idézgettem, s hol vigyorogtam, hol a fejemet csóváltam. Az utóbbira több okom volt.
Itt van mindjárt az a dolog azzal a szervezettel. Ha most tudnák, hol vagyok, biztos azt mondanák: "Úgy kell neked!" Nem mondom, hogy kimondottan bánom belevegyülésemet, de nem is örülök neki. Fári mindig frászt kapott a témától. Próbált lebeszélni, csak azért is elmentem, amikor már nem érdekelt, akkor is. Az egész úgy kezdõdött, hogy Hitler levágatta a haját. Ettõl úgy kezdett kinézni, mint egy metélõhagyma kucsmagombával keresztezve. Mikor ezen véleményemet kifejlettem, nem örült.
- Ne bándd, na, majd elmúlik ez is - nyugtattam meg, mielõtt megnyársalhatott volna.
Hitler elmosolyodott. De nem örült.
- Tudod, mit szoktam csinálni az olyan nyimnyám alakokkal, mint te? - komorkodott felém.
Kérdésének nem örültem. Hitler nagyon erõs. Ennek sem örültem.
- Hamubasült pogácsát - válaszoltam nagy sokára bizonytalanul.
- Egy frászt! - igazított ki õ.
Elment a kedvem a további találgatástól. Épp ezért elég kedvetlenül böktem ki újra:
- Májas hurkát.
Az ételek körébõl azért nem tértem ki, mert tudtam, nagyon szeret kajálni.
Hitler újra kifejezte rosszallását; közben pedig kényelmesen baktattunk az úton. Mivel ez a kijelentés még egymagában nem viszi elõbbre a cselekményt (micsoda luxus!), hát azt is el kell árulnom - kényszernek téve eleget -, hogy fölfelé. Ez már segít, ugye?
Baktatásunk közepette majdnem lehetetlenség volt nem elérni a városvégi romkertet. Mi átlagemberek lévén, nem vállalkoztunk lehetetlenségre, ennek megfelelõen meg is érkeztünk a helyszínre. Beavatásra mentünk. Ehhez kellett a hajat is levágatni, ha jól értettem. Mégpedig kopaszra! Az igazság az, hogy én is levágattam a hajam, nemcsak Hitler. Csak õ azért nem csúfolódott velem, mert túl komolyan vette a dolgokat. Egyébként békés ismerõsöm volt, és még sosem csinált májas hurkát, sõt semmi hasonlót belõlem, csak akkor kicsit ideges volt a beavatás miatt. Meg tudtam érteni, mert neki baja is származhatott a dologból. Egyebe nem is.
Átbattyogtunk a vadhomályon, s valahogy meg is érkeztünk. Igaz, megkésve.
Micsoda felelõtlenség!
Csak a végszót hallottuk:
- Esküszünk!
Esküdtünk hát. Az elsõ mámoros pillanatban elfelejtettük megkérdezni, mire, késõbb már nem volt illendõ. Vadul megszívtuk a körbejáró békepipát, és éreztük, hogy ereinkben körbejár az élet (ezt muszáj volt így írni a Szabályzat miatt). Ahogy telt az. idõ, már nem jutottunk eszükbe, bárhogy is akartuk.
Ahogy reggel hazafelé botorkáltunk, a kisebb testvér alázatosságával kérdeztem meg Hitlert:
- Na, megérte levágatni a hajad?
Rám nézett, szeme zavaros volt a felderengõ igazságtól, ami erõszakosan ránehezedett. Néha még eljártam utána is, a békepipaszívás jó volt, mindig fellendített. De-a többit nem élveztem. Hovatovább egyre kevésbé. A békepipa el-elcsábított, de egyszer rám esett egy romdarab, ezt égi jelnek vettem, s többet nem mentem arrafelé. Ettõl persze megorroltak, még Hitler is.
Egyébként akkor gyõzõdtem meg száz százalékra, hogy nem nekem való az a hely, amikor Hitler az egyik békepipaszívás után kitört egy ablakot. Aztán cseréltek, jobban mondva az ablak egyenlített: összevágta az agresszor kezét. Érdekes módon Hitler ettõl nagyon ideges lett, mert elvárta volna, hogy az ablak bocsánatot kérjen, annak pedig esze ágában sem volt ezt megtenni. Hitler arra nem is gondolt, hogy esetleg õ is lehetne kezdeményezõ.
Másnap az új ablakszem már frissen pillogott a keretében; halvány sejtelme se volt, hogy miért pont akkor került éppen arra a helyre, de azért meg volt elégedve a helyzetével. A gitt meleg volt, és simogató, a keret szilárd és biztonságot nyújtó.
S mi kell több egy ablakszemnek?
Az újonc nem ismerte az elõzményeket sem, melynek eredményeként elõdjét úgymond leváltották, hogy õ a helyébe kerülhessen. Arra meg egyenesen nem is gondolt, hogy a végzet örökletes lehet, és hogy valaki az. õ derûs napjait is derûtleníteni akarja. Bosszúból!
Ez a valaki nem volt más, mint Hitler, akinek a kezét valami harminc méter fáslival finoman bekötözték, ettõl viszont izgága barátom bosszúálló kedve nem ment el. Két valamire vágyott: békepipára és ablaktörésre. Ahogy megszabadult a kötözéstõl (meg tudtam érteni merész cselekedetét, mert a fáslihenger nagyon gátolta a mozgásban), futását nyomban az ablakszem felé vette. Mikor meglátta kéjesen fölszisszent:
- Milyen jó, hogy regenerálódtál! Te bezzeg gyorsabb vagy, mint én! - s azzal a még mindig vérzõ kezére nézett.
Az ablak mit sem sejtve mosolygott, de végzete nem kerülte el. Kitörött hát, s ezt még akkor is meg tudnám érteni, ha nem ismerném "az okosabb enged" mondást, vagy gõzöm se lenne a fizikáról. (Nincs is!)
Idõvel újabb ablakszemet tettek a régi helyére, Hitler kapott egy újabb adag fáslit, s egy újabb adag békepipát. Csak nagy nehezen lehetett lebeszélni a további tördelésrõl. Meg kellett fenyegetni...
Hát igen..., néha téved az ember. Az ember néha, én gyakrabban. Fejemre húztam a paplant, s megpróbáltam magam elé képzelni a romkertet. A békepipa hiányozni kezdett egy kicsit, igaz, inkább csak nosztalgikusan.
Idõnként belibbent hozzám Fehérke, kizavart mélyfúrásomból. Hasztalan próbáltam ebben a "néhában" valami rendszerességet felfedezni. Hozott valamit, pár percre leült mellém, de sosem maradt sokáig, mert tudta, hogy velem nem érdemes.
Egyszer jöttében beterelgette maga elõtt Fárit, és a bátyját, Bélát is. Rosszat sejtettem. Azt hiszem, õk is. Sápatagon álltak meg mellettem. Látszott rajtuk, hogy jöttek, de már mennénk is. Könnyítésül sebtében elmagyaráztam nekik, hogy persze jól vagyok, az ágyam fasza, a kaja meg minden...
- Te tényleg meg akartál...? - kérdezte Fári tétován. - És miattam? Ne haragudjál rám.
- Á, én ugyan... dehogy...
- Hogy lehet ilyesmit elkövetni? - robbant rám Béla. Zsebébõl elõkotort egy papírlapot, a Fárinak hátrahagyott levelemet, s megkérdezte:
- Hogy lehet ennyi hülyeséget összehordani? Szemrehányó hangon olvasni kezdte: "Kedveseim! Ezennel bejelentem, hogy az élettel kötött szerzõdésemet - még a záróparagrafusokat is - semmisnek nyilvánítom. Akinek nem tetszik, nem inge.
Pokol - okol - dalol - kukul /- Pokol - okol - lakol - fakul / Hosszú szárú laboda/ Nem termettem dologra / Hosszú szárú babona, kinek kell a pagoda? / Minek nekem pagoda, elnyel majd a kaloda...
Te Béla, menj ki a kertbe, s akaszd fel a szegre a fejem. Ja, mielõtt kimész, vágd le, késsel vagy fejszével, akár láncfûrésszel, de azt se bánom, ha kitalálod a láncfejszét, s azzal.
Szegen lógó kis fejecske mit akar vajon? / Ha nem volna ilyen majom, megmondaná, Isten bizony!
Zsonglõr szíven zsong a házsongárdi zsongásban. Betoppant Izsong (keresztneve Béla, de az ide nem talál), az összes zsongnak a feje, azaz az I-je. Ha õ kiadja a parancsot, akkor zsong, lõr, ráz, dvá, tri (...), továbblépve hosszas krákogás a végsõ tiszteletadás jelképeként.
Így lõrködök, mikor valaki beinti, hogy most már levehetem a fejem (tenyeremet melegíteni...), majd a hónom alá kapom, hogy bánatosan seggbe rugódhassam a pár k-kat. Még megcsókolom a herpeszt az I szárán, aztán már foghatok is neki sepregetni, szappant osztogatni. Eccóval így, eccó nélkül... különben is távozhat mindenem."
Önkéntes felolvasónk elhallgatott, száját facsargatva összegyûrte a lapot.
- Ezt tényleg te írtad, tényleg ezt akartad? És miattam? - nézett rám Fári világnyi fájdalommal a szemében.
- Hogyne.
Most mondtam volna el, hogy hülye lettem volna épp miatta..., csak akkor úgy éreztem, hogy kifogytam, s egyszerûen nem tartottam érdemesnek pótolni magam. Szinte kapóra jött, azaz kapóra ment el..., egy kalap alatt, gondoltam, de ahogy most újra megláttam, rájöttem, még az is hülyeség, hogy visszaszerezni õt. Isten ments, inkább magamat kéne visszaszerezni tõle, ha ez már nem történt volna meg az által a kis affér által. Mert annál nem volt több, legalábbis a mostani értékelésem szerint. És ez nem azt jelenti, hogy "felborult az értékrendem" (ilyen kifejezést én nem vállalok, szükségét érzem, hogy idézõjelbe tegyem), hanem inkább azt, hogy most állt lábra. Becsszóra mondom, komolyan veszem magam, de ennek is megvannak a határai. Az egyik ilyen határ Fári. Egy ideig játszottam a megrögzött határátlépõt, aztán ráuntam, mert hiába volt illegális az átlépés, semmi bajom nem származhatott belõle: így oda az izgalom. Ezt még tetõzte Béla.
Még toporogtak egy ideig, semmi értelmeset nem tudtak kinyögni, mikor erre nagy nehezen rájöttek, kapták magukat, s kiindultak a terembõl. Nem nyújtottak valami szívderítõ látványt. Érezhették, hogy nem sok értelme volt idejöttüknek, de azért megpróbáltak gyõztesen visszavonulni. Szívesen szolgáltatnék nekik dobpergést, zászlólengetést, éljenzést, csakhogy lássák: megadom mindenkinek, ami jár.
Béla tudálékos, "én megmondtam elõre" mosollyal nézett húgára, aki az ajtóból visszafordult, s megkérdezte, hogy van-e szükségem valamire. Nem, nincs, azaz mégis, K.K.-ra vagy Sipire, kicsit meglepõdtek, na jó, szervusz. Viszlát, köszi, hogy eljöttetek. Löktem a szöveget.
Ajtócsukódás, léptek távolodása, távolodás. A lépcsõfordulóban még utolérném õket! Legalább még egy pillantás Fárira, egy kézfogás Bélával, mindezt elfelejtettem, õk is el. Ugyan...! Elhúztam a szám, és maradtam.

VI.

Kopásnak indult magamat pátyolgatom ágyam fölé akasztott pátylével. Ez megnyugtat. Üzemzavar helyett mechanikus emelkedettség, mámor. A technika bebenéz hozzám, ékszíjat hasít a hátamból, azzal hajtja magát, halad. Nem tétovázik, az az én dolgom. Egyiké a munka, másiké a megosztás. Így áll össze a rend, dolga, hogy lelke legyen mindennek, magának is. A precizitás a rend városi rokona. Ide különösképpen befészkelte magát. Házhoz szállítása ingyenes, nekem csak a házat kell biztosítanom. Fizetségül maximum újra odatartom a karom, ennyi igazán kitelik tõlem, és õ nem mulaszt el megdicsérni. Ha ezt zokon veszem, a technika kinevez antitalentumnak: várva várt számûzetés. De a kinevezést csak tõle kaptam.
Lerángatnám ezt a sok bizbaszt innen az ágyam mellõl. Aztán mégse teszem, inkább Sipire gondolok, és K.K.-ra. Sipi, a csirke véletlenül került hozzám, és jó barátommá avanzsálódott. Gyakran simogattam a tokáját, és meséltem neki. Tudom, ez nem fog megváltozni. Esetlen annyiban, hogy õ idõvel tyúkká válik, de mesélni azért nem fog nekem. Úgy látszik, szeretem az egyoldalú dolgokat.
Sipi igazán megértõ társ, megnyugtatóan jól egyezünk. Tudja, hogy fontos számomra, vigyáz is magára, eszik rendesen. Példát vehetnék róla. Reményeim szerint egy hosszú dinasztia elsõ tagja õ, a folytonosságról alkalomadtán gondoskodok. Csak majd igyekezzenek az utódok is, mert Sipi magasra tette a mércét. Szerintem õ a legtehetségesebbek, a legjobban sikerültebbek közül való. Ha merném kockáztatni, hogy bemutassam a nagyvilágnak, biztos nagy feltûnést keltene, rengeteg hódolója akadna. De ismerem a lelki alkatát, tudom, hogy ez nem tenné boldoggá. És én szívemen viselem a sorsát, akárcsak õ az enyémet. Úgy érzem, megfelelünk egymásnak, elsõsorban azért, mert teljesen önzetlenek vagyunk, igyekszünk egymás titkos vágyait is kielégíteni. Ebben nincs semmi furcsa. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. S hogy ezt egyesek, nem tudják megérteni? Korlátoltságukat csak sajnálni tudom.
Príma társaságot szolgáltat K.K. is (K.K. a kedvenc kutyám fedõneve, de ezt más nem szabad tudja). Jól lehet szórakozni vele, kacagni is lehet rajta, az én köreimben ez nem a jólneveltség hiányának a jele. Esetleg a jólneveltség jelének a hiánya. Azt hiszem, elmondhatom, hogy K.K. az én sajátos igényeim szerint volt teremtve. Ha kutya lennék megpróbálnék csupa olyan kölyköket a világra hozni mint K.K. is, általuk tán sikerülne megreformálni az embereket. Kutyám kész kincsesbánya, azzal a kincsesbányákra nem jellemzõ tulajdonsággal, hogy kifogyhatatlan. És ami a legjobb benne, hogy ettõl nem lett nagyképû. Pandóra szelencéje nincs a hátára bogozva, bár a tüzet ismeri. A szemeirõl legendákat mesélhetnék, de nem akarom, hogy nyilvánosság elé kerüljenek. Ha öreg lennék, azt mondanám, hogy õ a legfõbb vigaszom öreg napjaimra, így csak elhagyom az "öreg"-et. Cinkostársam, amit a legnagyobb örömmel vállal. Míg otthon voltam, naphosszat lógtam vele. Valahányszor megláttak a szomszédok, biztos megjegyezték magukban: Már megint mennek. Nem úgy, hogy "már megint a kutyájával megy", vagy "a kutyával megy megint", hanem csak egyszerûen: mennek...
És mi tényleg mentünk. Elöl én, mögöttem õ, máskor hátulról õ került elõre, s én maradtam egy kicsit hátrább, hanem pedig fej fej mellett haladtunk, mint a szerelmesek. Igaz, õ nem hajtotta vállamra a fejét, nem is csókolóztunk.
Megnéztünk magunknak mindent, meg is ugattuk, ami nem tetszett. Ha most itt lenne, pár közös ugatást biztos beinkasszálna ez a hely, Mr. Doktor, esetleg Miss Fehérke is. Nekem egyedül nem megy, szaporátlan. Sipi se lenne elégedett a dolgokkal, s ha õk nem, én sem.
Milyen jó triót alkottunk is mi hármasban... megkaptam tõlük mindent, amire szükségem volt, cserébe én is megadtam neki mindent. Most hiányukban az az érzésem, mintha otthon felejtettem volna valamit magamból.

VII.

Azt is mondhatnám, hogy Béla fontos szerepet játszott az életemben, legalábbis megpróbált fontos szerepet játszani, igaz rosszul. Õ ugyanis elhatározta, hogy megvalósítja azt, amit Fári meg se próbált, s amirõl a szüleim már rég letettek: úgymond észre téríteni engem. Valahányszor közelembe került, rám szólt. Nagyon tudta, mit akar, ami egyébként örök formája volt, ezért is neveztem el Perspektívusznak. Ettõl persze megutált, de én se kezdtem jobban szeretni. Jellemzéséhez hozzátartozik, hogy mindenbe beleütött orra van, ez megadja egyben az orra jellegéi és a jellegét.
Léteznek olyan energiadúsított példányok, akik csak azért bánnak szõrmentén mindenkivel, hogy bánhassanak mindenkivel. Ez annyira sajátjuk, mint az örökös "hagyd, majd én" mosoly. Marmagasságuk ide s tova, a fül egy kissé, a szõrzet egyébként is, a fogazat nemcsak. A fajta jellemezve van, az esetleges hiányosságokért a reklamációt a szerkesztõségbe kérem.
Perspektívusz is ilyen, vagyis több-kevesebb.
Bõséges volt vele a kapcsolatom, akár a mindennap magamhoz vett táplálékmennyiség, és szintoly kimerítõ. Tõle való esetleges elkülönülésem egész emberi fajom erkölcsi elesettségét jelképezné, ezt pedig semmiképp sem vállalnám. Ennek tudatában van a kutya eltemetve. Nem csoda hát, hogy nem merek megfutamodni elõle, pedig olyan hatással van rám, mint pipének a szaxofon. Ilyeneket szokott kérdezni, mint:
- Már megint elnézted magadnak, hogy hülye vagy? Nem mondasz, semmi újat azzal, hogy mélyen vagy! Olyanja van már mindenkinek raktáron is!
Erre illett nem felelni. Ne adj Isten, hogy tiltakozzak.
- Vedd már számításba magad!
Na igen, ilyen egy Perspektívusz-féle dömping.
Egyszer mégis kibújt belõlem a kisördög, s vitába szálltam vele:
- Igyekszem én - próbáltam menteni a menthetetlent.
- Az nem elég!
- Kinek? - kérdeztem.
Rám nézett. Egyéb nem, de ez épp elég volt. Semmi jót nem jelentett, ha kezdte ilyen tömören kifejezni magát. Azt jelentette, hogy kijött a sodrásból. Eddig szõrmente volt csupa emberszeretetbõl, de hányavetiségem következtében ennek kalapot inthettem. Már épp készültem bedobni a törülközõt, de a viharfellegek szinte hamarabb szétoszlottak, mint ahogy illik hozzuk. Fári jóvoltából úsztam meg a dolgot, aztán szerencsémre nemsokára bekerültem ide.
Perspektívusz nagyon sajátosan értelmezte a haladás fogalmát, de legalább értelmezte. Haladó koncepciójának megfelelõen táplálkozott, nemzett gyereket, mérgelõdött, piszkálta az orrát. Bugyellárisa buksza, különben is üres, megtelni valahol ott fog, ahol az egyenesek találkoznak. Az ilyen emberek döntik meg az. euklideszi geometriát: lehet az. egyenes görbe, a kör laposra gyötörve.
Perspektívusz. kezdetben vala, akár a sötétség, de amióta erre rájött, azóta csak lenni fog. Kikerüli az öregséget, így lesz ideje búcsút inteni fiatalságának. Élete jõ úton halad, õ maga sajnos nem. Elõremutatósága tiszteletet kelt, és bonyodalmat arat. A tisztelet örök, a bonyodalom ennek a felsõfoka. A por fölkeveredett, azóta hinteni lehet. Perspektívusz. ebbõl varázsolt alkalmi tõkét. Azóta puszipajtás az élet zamatával, el-elkíséri promóciós útján. Közben beindított egy Elhasznált Lélegzet Nagykereskedést, hogy ezzel is sújtsa a pápai átkot, miáltal átlépte saját nem létezõ korlátait. Azt reméli, hogy az. idõ nem tudja megelõzni. Nocsak, remélje...

VIII.

Igyekszem megfelelni a nem létezõ követelményeknek és a fel nem tett kérdéseknek. Ez egészen lefoglal. Szivarszünetre se jut idõm. Akadémikusi szinten próbálok intézni mindent, nem azért, mintha úgy jó lenne, hanem mert máshoz nincs keret biztosítva. A mohóság pedig ártalmas, és nincs benne tudományosság: még az egyébként nagy szabadságot élvezõ íróknak sem ajánl ják, nemhogy nekem. Az írók a király bolondjai, csak éppen egyre kevesebb a király, s azok se nagyon szeretik már a bolondozást. Én ha tehetném, kötéltáncos lennék egy társulatban, de mostanában a kötélnek is híjával vagyunk, hacsak be nem cserkészek néhány kötélidegzetû embert, amire sajnos kevés az esélyem.
Próbálok jól helyezkedni, de nagyon kevés a szabad hely, a jobb szerepek mind gazdát leltek már. Nem fogok haláli komolyan röhögni, hiába várná el a rendezõ. A rendezõnek mindig túl sok az elvárása, ezért lehet semmibe venni nagy részét, a többivel meg valahogy el lehet bánni. S hogy ezt az illetékes zokon veszi? Legalább vele is történik valami, nemcsak õ történtet másokkal valamit folyton. Ezt egyesek esélyegyenlõségnek nevezik, de nem tudják, mit beszélnek. Kár több szót vesztegetni rá, igaz, az eddigiek se hoznak hasznot. Ilyen beismerést csak a politikusok nem tesznek, az olyan lenne, mintha maguk alatt vágnák a fát, õk pedig viszolyognak a testi munkától.
Laza, átmeneti kapcsolódásokban gondolkozok, amelyek nem kötnek le túlságosan, és nem is oldják fel kötelékeimet. Valahová tartozni majdnem annyit tesz, mint adósnak lenni magammal, amit sosem lehet leróni. Ezt az érzést próbálja belém csöpögtetni Mr. Doktor (az elsõ napokban az ágyam fölé volt akasztva, onnan csöpögött), vagy tán csak felébreszteni, hiába próbálom tudtára adni, hogy a medvének se kell megmondani, mikor aludjon, s mikor ébredjen.
Mélyülõ egeimet csinosítgatom üvöltésig menõen. A zavart ma már csak magas áron lehet beszerezni. Már odáig jutottam, hogy passzivitásomat elcserélném egy kis agresszivitásra. A torzított fajtából. Kétlábgépes sietséggel. Egyébként is javaslom közteherviselésül. Mert nem szeretem a radikalistákat. Sem a listákat. Én az egyetemességgel vagyok megcélzó tempóban, mégsem eshetek abba a csapdába, hogy elhagyom a járt utat, mert olyan nincs. Úttörõ vagyok, ez elég elavult módszer, de az. útnak törni kell, ha szakad. Immár kezemben a megoldás, mégpedig problémafelverés nélkül... Életem új értelmet nyer, de a veszítés sincs kizárva. Teszem mindezt könnyedén, a nem kívánt ínynyúlást elkerülve. Majdnem hobbyból. Szem elõtt tartva magamat, mint nemes célt. Ezzel körvonalaztam utamat, már amennyiben a kör vonal.
Egyébként Mr. Doktor is megkönnyíti a dolgomat, mostanában nagyon kedves hozzám, csak azt nem szeretem, amikor arra kér, hogy meséljek neki a gyerekkoromról.
A nagy büdös frászt mesélek neked, mondanám, de inkább elkezdem, hogy például a szarevés volt hajdan a kedvenc idõtöltésem, az ínyencség tetõfokát hágdostam, jól kidolgozott módszerem volt: direkt a célra beidomított legyeket tartottam, pontos nyilvántartással, számozással. Mikor egyet kakáltam, ráeresztettem a rajt. Tudtam, hogy például a 3xn-es légy a gyümölcs-alapanyagú szart szereti, a Q7-es a hússzármazékukért rajong stb. És a szerint, hogy nekem milyenre támadt gusztusom, a Q7-es vagy a 3xn-es, vagy stb. légy zónáját választottam.
Ravasz módszer, mindig bevált. Azaz egyszer mégis csõdöt mondott: amikor egy alkalommal gyanúsan sötétszürkét és tapadós-puhát kakáltam, amolyan gyurmaszerût. A legyek csak döngicséltek fölötte kétségbeesetten, anélkül, hogy leszálltak volna. Aztán kiderült, hogy megtízóraiztam a gyurmámat. Legyeimtõl az egér miatt bocsánatot kértem, s utána csak nagyon óvatosan gyurmáztam, mérsékelt lelkesedéssel.
Láttam Mr. Doktoron, hogy nem örül a sztorinak, de hát neki kellett, s a tények pedig tények. Mindenesetre azt mondta, hogy érdekes ember vagyok, s azzal kiment, mielõtt megnyugtathattam volna, hogy azok a legyek már rég megdöglöttek.
Legközelebb mikor bejött, már nem bolygatta a gyerekkoromat, igen óvatosnak tûnt, csak arra kért, hogy mondjam el általában hogy néz ki egy napom otthon. Készséggel tettem eleget kérésének, elmeséltem, hogy a reggel nálam általában úgy kezdõdik, hogy nem kelek fel. Ettõl állati vidám leszek, a környezetem hasonlóképpen. Fel nem keltségi állapotomban gyorsan megtervezem a jövõmet, amiben elõkelõ helyet foglal el K.K., Sipi, a dobom, Iván, a biciklim. Jól körvonalazott terveim után pihenésképpen áttérek az álmodozásra, beszökik a képbe például Fári hétágra borzolt copfjával, öles mosolyával, mosolyos ölével. Ilyennek esik jól elképzelni, az vesse rám ezért az elsõ követ, aki akarja.
Továbbá az egész napom a terv-álom párhuzam jegyében telik el. Nem tettem idézõjelbe, pedig ez a mondat Pszichiátertõl származik, aki egy egész napon át elemzett engem. Ki.
Viselkedésem egészen szolid, igyekszem minél kevesebbet zavarni környezetemet, ezért sokszor napokig nem mutatkozom. Hamubasült pogácsa nélkül. Szeretek eltûnni a világ szeme elõl, teszem ezt addig, míg valahogy sikerül eltüntetni a világ szemét.
Van egypár jól megrögzött barátom, de nem látom gyakran õket, mert ritka madarak. Fészkük sincs. De énekelni lehet velük.
- És a szüleid? - kérdezte Mr. Doktor.
- Igen, a szüleim - mondtam én is, és várakozóan néztem rá. Megcsikordult a foga.
- Milyenek? Meséljen róluk!
Itt a társalgás megakadt, mert belépett Miss Fehérke, hogy vacsorázni vigyen. Gyorsan elõkaptam fiókomból a gyufaskalulyát a legyekkel, s lódultam.

IX.

Hónapok óta üldöztük csótányainkat a lakásban, vagy éppen kerülgettük õket - persze õk is kerülgettek minket -, míg végül ritkaságszámba menõ családi egyetértéssel döntöttünk kiirtásukról.
A döntést döbbent csend követte, lehet, hogy az egyetértés szokatlansága némította el ajkainkat.
Aztán váratlanul megbolydultunk, mert méhkas. Ha Mr. Doktor ezt tudná...
Parancsszavak hallatszottak apám határozott szájából:
- Te kirámolod a szekrénybõl a ruhákat, leányka! A leányka el, rámolni.
- Fiam, te becsukod az összes ablakot! Becsukattak.
- Nem kéne egyszer elmenni rovarirtóért? - hallottam anyám tétova javaslatát. Apám lesújtóan nézett rá:
- Úgy, Anyu, úgy! Azt hiszed mindenki úgy van, mint te, hogy nem törõdik semmivel!
Anyám megsemmisülten hallgatott, és én látni véltem, ahogy törékeny termete törik a tõként pedig egy mosónõnek két-három pohárral se sok.
Ez a mogorva dialógus elég volt ahhoz, hogy homály kerüljön a rovarirtó ügyére, a bogártalanítás egyszerre másodlagossá vált. A további borús események alatt ki is nyitottam újra az ablakot, sõt, azt hiszem, a leányka is elrakta a ruhákat.
A történtekrõl egy krónikás ezt jegyezte volt fel:
"Váratlanul elsötétül vala a menny, nehéz föllegek gyülekeztek, lõn nagy égiháború, és dergettek hosszasan, és az. Isten nyila belévagdosott sokakba."
Aztán valahogy eltakarította magát a vihar, szüleim megenyhült homlokkal tekintettek egymásra, és elmentek megünnepelni a bekövetkezett jó idõt. Apám felhágintott a biciklire, anyám kaján méltósággal megtelepedett hátul a tyúkrázdán, s azzal huss.
... És mi meg a bogarak megkönnyebbülten felsóhajtottunk.
... Mr. Doktor pedig meglepetten nyakángatna, ha... De nem!

X.

Nem maradt semmi, semmi más, kényszerben, zubbonyban élem az életem, csak az angyalok piszkálják orrukat az adventi fagyban. Vágásszabdalta felszínem mélybe zuhan: felszínesség, díszként felaggatva az angyalok hadának cingili kórusa.
Összetöpörödve, zúzmarakukacokkal, beborult homlokkal, foggal és körökkel viszonyulok, visszanyúlok nemem elé, de ott már nem én vagyok a program. Bénán kuruttyolok, nehogy azt higgyék: már itt se vagyok. Lassan felfújom magam, kékzöld színben tündöklõk, csigaléptekben hopákolok, aztán násztáncomat lejtem gyanús egykedvûséggel. A megbánás kénköve köhögtet, vastüdõre áhítozom. Vegetálok, egyre sokoldalúbb és fejlett alkalmazkodóképességû vegetációt felmutatva, s mint ilyen, hátamat a napos oldalnak tartom.
Lyuk, ebbe bele minden, megkeverve. Csõbe húzottan - ez létfeltételemmé vált - vigyorgok árnyékaimnak, melyek rég leköröztek. A röhögõgörcs rángat, ringat, porontyálmom a közepén megfeketedik.
Mindezért még sorba is állok! Békés türelmetlenséggel (nem kések el semmit, nem érek el semmit). Tétován, nem a félelem miatt, hanem megszokásból. Csak prédikálok anélkül, hogy akár bort, akár vizet innék. "Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok"... nádszálkisasszony sárba ejtett emlékezete.
Nyitott szemem elõtt repül el az álomkép, sugármeghajtással, hiába kapok utána, a gazdasági csoda tovaoson.
Hirdetés: "Elvesztettem álmaimat, a szerencsés megtalálóval megfelezem õket." Másnap: "Az ÁLOMPROD RT. jó minõségû, reális álmok gyártója ipari mennyiségben, vákuum csomagolásban, egyéni megrendelés nincs. Jelszó: Garantált álom, álomgarancia."
Használhatatlanság miatt megkövült tekintetem talán árulkodna, ha lenne kinek, így viszont egy meg nem értett, ti. túl késõn jött zseni rezignációját lehappolva tekintgetne. Foszlányok, itt-ott kinyomják a felszínt; család, apa, anya; szeret, nem szeret, miért, hol; anyám könnye, apám nem; én ebbe beleõszülök, fakad ki anyám türelmét veszítve; nem megy az olyan könnyen, nyugtattam meg, mert éreztem, hogy nyugalomra van szüksége; apád már megint nem találja a hazautal, váltott ironikusra anyám; találná õ, csak nem ér rá keresni, csitítottam; apámnak pedig se híre, se hangya, biztos õ a bölcsebbik, aki tudja, hogy lehetni lehet, csak lassabban; anyámon látom, hogy bármelyik percben hozzávágna apámhoz egy tányért szekrényestõl, de apámnak volt annyi esze (több, igaz, nem), hogy bármelyik percben ne jöjjön, így a tányér, szekrény maradt a helyén, anyám fel-alá járkált a csöppnyi konyhában; pedig azt mondta, hogy új életet kezd; de azt nem mondta, hogy az új élete más lesz, mint a régi, adtam meg a tízpontos választ; anyám kivett egy tányért a szekrénybõl, már azt hittem, hogy én leszek jobb híján az áldozat, de nem, egy sóhajtással megterített apámnak, s elment lefeküdni, egyedül; én is elmentem hazulról, mert ha nem, attól féltem, fejembe húzok egy tányért, szekrényestõl.
Azt játszom az emlékeimmel, hogy õk meglépnek, s mint megbomlott, részeg óriások gurulnak le a mélybe. A csalást õk kezdik: magukkal rángatnak. Jól jönne már egy kis egyszemélyes vízözön! A fosztóképzõ díszszemlét tart - könnyû leszek, majdnem vigyoroghatok a nehézkedésen. De addig is tornyot csinálok a sínekbõl: feje tetejére állítom a világot. Reklámmal dicsérem a napot, s nyugtával dolgozom, hogy könnyû legyen az elszámolás. Nem akarok kötéltáncoskodni alig - kötélbõl levõ magam - idegein, de az. én pofámra is ragasztgatja lemezeit miurunk, a forma, s csak ha nagyon akarom, akkor tart a lom.
Ideje hát másként nézni magamra, mint ahogy eddig nem néztem. Mert például bejött Mr. Doktor, s közölte velem, hogy megpróbált utánanézni, mi a helyzet a szüleimmel.
- Na, és mi? - kérdeztem.
- A szüleid, hogy is mondjam...
- Sehogy!
- Fölöttébb furcsa emberek, alig...
- Na ne mondja! Nem vagyok kíváncsi a véleményére!
- De értsd meg, ez sok mindent megmagyaráz!
- Utálom a magyarázatokat. Fáradt leszek tõlük. Különben sem akarom, hogy bármit is megmagyarázzon. Nem kérek belõle. Nem szeretek bólogatni. Féltem a fejem. Nem bólogatásra termett.
- Ez igaz. - helyeselt Mr. Doktor.
- Na ugye milyen szépen egyetértünk! Feltûnõen szépen.
- Ne játszd túl magad! - komolykodott.
- Ohó, csak idáig tartott a békesség? De elég is volt belõle!
- Figyelmeztetlek: komolyan próbálok veled beszélni.
- De elég nehezen megy, mi? - néztem rá együttérzéssel.
- Kár...
- Dehogy kár, felejtse el - szakítottam félbe -, nincs még annyira befejezve a dolog!
- Ahogy akarod. - Ezt ingerülten mondta.
- Na végre! - ezt én is ingerülten mondtam.
Ekkor kapta magát, s kiment. Nem mondta, hogy még visszatérünk a témára. Szerintem elege volt belõlem. Nekem is. Nem bírok tárgyalni Mr. Doktorral. Azt hiszi, õ a Nagy Fõnök, de a békepipát nem szívná el velem. Ha megkérném, biztos azt mondaná, hogy nem dohányzik, vagy most próbál leszokni róla. Igazi kecmec õ, abból a fajtából, aki hálósapkával alszik, s naphosszat hatféle gyógyteát kortyolgat. Kiráz a hideg, ha rágondolok.
Nem tudom, hogy mi baja a szüleimmel. Tán az, hogy nem élnek úgymond "elvszerûen"?
Szerintem ez a legjobb bennük.
Csöpp. Anyám tesz-vesz, morcos, apám ennek a felsõfoka. A nõvérem zárórát jelentett, s begubózva hallgat. Én. Idillikus családi összkép. Tessék mosolyogni!
A fõtéma személyem, néminemû elégedetlenségek kútfõje. Apám elém áll, beszélni akarok a fejeddel, mondja. Okoskodva makogom lapos mondatom: hagyd a kobakom, papa, abban nem akad adat. Ezzel pillanatnyi sikert érek el, de aztán mégis összecsapnak a hullámok a fejem fölött. Már csak szüleim evickélnek...

XI.

A fiókomra mindennap lepakolt holmikkal együtt rendszeresen kaptam egy adag elõregyártott bezártságérzést is. Bosszantó volt, hozzám bármikor bejöhetett akárki, de én nem mehettem kísérõ nélkül sehová. Persze nem volt megtiltva, mégis benne volt a levegõben, hogy a tízparancsolathoz csatolt tizenegyedik:
"Ne hagyd el az ágyad!"
A legidegesítõbb az volt, hogy magától értetõdõen alávetettem magam a parancsnak. Olyan megadóan feküdtem az. ágyon, mintha egész életemben azt gyakoroltam volna, és többnyire meg se fordult a fejemben, hogy mi lenne, ha felkelnék, s kimennék. Elvégre az ajtó nyitva van, járni meg tán csak tudok!
Valahányszor bejött valamelyik illetékes hozzám, babonás röstelkedés fogott el, nem voltam képes megkérdezni, hányadán is állunk.
Tán féltem is kimenni... egyszerre túl sok lenne..., azért is nem erõltettem a dolgot. Mr. Doktor erre azt mondaná, hogy "mindent a maga idején", én nem mondok semmit, fõleg azért, mert ettõl a mondástól mindig föláll a szõr a hátamon, és borzolódik. Nem tagadom meg majomõseimet, bár lehet, hogy õk örömmel megtagadnának engem. Szívesen bocsánatot kérnék tõlük mindenért, szemlesütve, de az a gyanúm, nem állnának szóba velem. Ez a tudat frusztrálttá tehetne, de akkor Perspektívusz vagy Mr. Doktor azt mondaná, hogy marhaság, s amit õk megmondanak, az megvan mondva: nem lehet apellálni. Õk a tudati szelekció netovábbjai. Egyébként másban is szelektívnek vélem õket, például Perspektívusz egyszer kioktatott, hogy egy igazi férfi hallása szelektív, csak az igent hallja meg, ezért a nõ egy igazi férfinak nem is mondhat nemet. Persze, én bólogattam, miközben nemhogy igazinak, még férfinak sem éreztem magam. "Kicsi nekem ez a ház", jutott eszembe egy régi dal szövege, még kisgyerekkoromban hallottam nagyapámtól, akkor nem értettem, most, hogy a bõrömön tapasztalom, annál inkább. Kilibbentem volna akárhová, mivel nem tehettem, bánatosan meredtem a szemközti falra, arra könynyebb volt, mintha a mögöttem levõre akartam volna hátrapislogni; kényelmemrõl pedig ilyen kritikus idõszakban sem akartam lemondani.
Akár egy rab madár, kérem szépen, jutott eszembe a hasonlat, és röhögnöm kellett. Rabnak rab, de hogy madár...?
Végül is nem lett volna olyan rossz, ez a hely, ha nem lett volna olyan hülyén berendezve.
- A berendezést rongálni tilos! - jelentették ki már az elején.
- Rendet tartani!
Már majdnem beleszoktam, csak néha idegesített, ha kellemetlenkedõ hangulatban voltam. Olyankor képes lettem volna acsarogni. De megérte volna?
- Á, hagyjuk - csillapítgattam magam.
Még az idegesített, hogy este mindig bejelentették:
- Ébresztõ reggel hétkor!
Miért kell ezt folyton elmondani este?
A szennyesbegyûjtés kapkodva folyt, mégis emberségesen, "a tisztaság fél egészség" jeligével. A kaja bõséges volt, a szabadfoglalkozás is.
Néha az jutott eszembe, ha nem vigyázok, még meg is szeretem itt. Elvégre a rendrakást el lehetett hanyagolni, az ébresztés sem történi meg mindig hétkor, mert néha - eddig még ki nem derített okból - elaludt az ébresztõ is.
Hát nem kellemes?
Kezdtem rádöbbenni, hogy szinte csak unalmamban zsörtölõdök. Itt mindenem megvan, semmi felelõsség; ami kicsi dolgom akad, azt könnyen el tudom végezni; s ami az. idegesítõ körülményeket illeti, pl. Mr. Doktor és a teóriái?
Ne legyünk már olyan kényesek, kérem!
Túl tudom tenni rajtuk magam; ha nem gondolok rájuk, nem is idegesítenek. Nem vagyok ideges típus, esak könnyen idegesíthetõ: ez messze nem ugyanaz. Ha nincs ki felidegesítsen, egészen nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott: épp kötéltáncosnak való.
Különben Mr. Doktor megpróbálkozott valami furcsa vaslemezzel is: a fejemre tette, megnyomott valami gombot; brummogást hallottam, nem túl sokáig; s azzal jött, levette. Egy ideig csak tûrtem értetlenül, de aztán egyszer megmondtam, hogy még nem akar szétrobbanni a fejem, nem kell abroncsba szorítani. Õ bólogatott, hogy jó, jó, s többet tényleg nem zaklatott vele. Nem is mertem remélni, hogy olyan könnyen meg tudom gyõzni. Általában nem megy könnyen, nem egy erõs oldalam, mert nem tudom meggyõzõdéssel csinálni. De az kényszerhelyzet volt. Ügyesen kivágtam magam, meg kellett volna jutalmaznom magam érte. Egy szellemvasutasdi tett volna jót.
...Legalább három kört tennék, s a végén megpróbálnék ott ragadni valahol...
Egyik szokásos villámlátogatása alkalmával Miss Fehérke kivett egy tollat, s néhány papírlapot a zsebébõl, s azt mondta, Mr. Doktor arra kért, hogy írjak le mindent, bármit, ami eszembe jut.
Hogyhogy? - kérdeztem értetlenül, de Miss Fehérke csak bólogatott, és kiment. Nem oszlatta el értetlen zavaromat.
Írni jó, szeretek, de mi az, hogy mindent, bármit? Úgy éreztem, ez meghaladja képességeimet. Vajon mit gondol Mr. Doktor? Szerintem semmi jót, legalábbis viselkedésébõl úgy érzem. Nem tudom, most megint mit tervel. Gyanúsnak tûnik a kérés. Méghogy írni, mindent, bármit...? A fene tudja, mire jó.
Rég megtanultam a papírlapot besötétíteni, állítólag a nehezén túl vagyok. A cél a nehezén innen lenni..., hátra arc, elõre kép. Örök bújócska. Sok a kiaknázott búvóhely, a többi aláaknázott. Mindenik akna alatt egy-egy halhatatlanság tanyázik. Az öngyilkosság a negatív mellékhatások miatt nem javallott. A megközelítésnek egyébként nincs módszere, egyesek belefáradtak a módszer kidolgozásába, mások kidolgoztak néhány módszert, míg rájöttek, hogy tényleg nincs módszer. Ezzel is letettek valamit az asztalra, csak az nem akadt, aki onnan elvegye.
Kezembe vettem a tollat, forgattam, nézegettem. Írni egyelõre nem próbáltam.
...Csak én, ez a toll, a besötétített szoba: zsugorodás...
A transzcendentális egyedüliség egy fogalom. Nekem egyébként fogalmam sincs róla. Ez. bántó. Transzcendentális bánatom öröm, mert örökölt, mint a lõcslábam.
Dobálózni viszont tudok, ezt különben mindannyiunknak megtanítják. Életeink egy-egy morbid hógolyócsata. Még fáradtságot sem érzünk: maximális alkalmazkodóképesség. Ebben messze leszivarozunk mindenkit, úgy, hogy nem is támad ellentmondás belõle.
Öltözet..., megunni nem lehet, el sem szakad, igaz, ezzel kimerülnek az elõnyei.
Negatív..., kézrõl kézre jár, esetleg elkopik közben egy kicsit, de ez nem lehet észrevétel tárgya: felérne egy autopofonnal, s ahhoz pedig senkinek sincs képe.
Csak semmi elégedetlenség! Egy kicsit mi is akarjuk, más se tiltakozik ellene, jut hát mindenkinek bõvel belõle, a marakodás mégsem marad el.
Hát..., megy minden a magam útján, de így is több út, mint kolbász. Ebbõl még nem lesz éhínség, más következmény nem feltûnõ. Nem akarok feltûnõsdit játszani, mert nem szeretnék következménnyé válni. Az túl hátul van a sorban, akkor sosem gyõzném kivárni magam. Legszívesebben valahol az eredendõ bûn elé állnék be. Akkor én képezném a sort, nem az engem. Akkor nem lenne bennem belsõ kényszer a legfontosabbnak lenni. Próbálok kívülrõl... az ablak lesötétítve, hasztalan kopogtatok.
És aztán csak írni, írni, összezsugorodva, begubózva, összecsavarodva, mindent bezárva, kizárva.

XII.

Legnagyobb meglepetésemre újra meglátogatott Béla, azaz Perspektívusz. Most persze egyedül jött, Fári nélkül. Gondolom, neki elég volt, amennyit elõször látott. Tán sok is. Erõsen csodálkoztam volna, ha üzent volna valamit. Magam elõtt láttam, ahogy elhúzza a száját, ha rám gondol. Nocsak! Bánja a fene. Nem tudok haragudni rá. De egyéb se. Sose volt generátora agytekervényeinek, bár az én agyam turbina: minél többet kap valamibõl, annál feszesebben jár. Fári pangó víz, ablakán be-benéz egy-egy elpillant halacska. Helyben állva. Simogatni is könnyû volt õt, belelógott a tenyerembe, úgy kellett kituszkolni belõle. Egy bizonyos szint után már nem bírtunk egymásra nézni, a különbség csak annyi volt, hogy én szerettem bizonyos szint után lenni, õ pedig nem.
Látogatóm magabiztosan állt meg az ágyamnál, én persze most is jól voltam, a kaja nemkülönben, Fáriról nem kérdezõsködtem, de annál többet K.K.-ról és Sipirõl. Sajnálta, de "jószágaim" (ezt õ mondta így) hiányomban elkallódtak.
- Az Isten tudja, mi lett velük!
Látszott rajta, egy csöppet sem bánja a dolgot, sõt, inkább örül. Nem állhatta a csapatomat. Bolondnak tartott velük együtt. Szerintem irigykedett, akárcsak Fári.
- Tényleg nem tudjátok?
- Nem. Egyszerûen eltûntek, nem tudtunk vigyázni rájuk.
- Szóval nem tudtatok... - Arcomba szökött a vér.
- De vigasztalásul elhoztam Jenõkét, a bárányomat, igaz, lent kellett hagynom a parkban, nem engedtek feljönni ide vele.
- Jenõkét, K.K.-ék helyett...
- Igen, kicsit tiltakozott, amikor megfogtam, de sikerüli jobb belátásra bírnom. Önelégülten mosolygott ("ugye, milyen rendes vagyok?").
Irtó kedves, gondoltam, jött, hogy hasba rúgjam, annyira sajnáltam K.K.-ékat. Bosszúsan falnak fordultam, s már aludtam is. Legalábbis számára.
Egy ideig még köszörülte a torkát, de amikor észrevette, hogy nem vagyok hajlandó reagálni, megfordult s kiment. Tudtam, többet nem dugja ide az orrát. Valahogy nem tudtam bánni. Gyûlöltem, amiért szélnek eresztette "jószágaimat, Kellett egy adag szadizmus hozzá. A kis kéjenc! Mennyi sajnálattal tudta mondani: eltûntek! Eltûntek, mi?! Te meg besegítettél! A fene korcsolyázzon a hátadon!
Végül is Jenõkével is hétmérföldes ismeretségben voltam, de ez semmi K.K.ékhoz képest. Mindent összevetve klassz bárány volt. Autoritásáról szerintem még regényeket fognak írni. Én ezt nem tehetem.
Jenõke szeretett az asztalra csapni, még ha nem is volt asztal kéz alatt, még ha nem is tudott egyetlen asztal létérõl sem. Ez máris fölülmúlja minden elvárásunkat, amelyek egy bárányhoz kapcsolódnak. Temperamentuma feljogosította volna egy sereg zászlóalj vezetésére, mivel ez nem adatott meg neki, az eredmény: frusztráltság és morcosság.
Diagnoszticizáló hajlamomnak eleget téve ki kell jelentsem, hogy Jenõke viselkedése egyrészt minõsíthetetlen, másrészt a szõre sem hull, sem egyéb. De tavaszi balladákat sem gyárt víg füvelgetések közepette. Sõt, a pásztordalok jókedvû áradásától mindig borsózni kezdett a háta, utált is minden pásztort, dalt. Morcossága befelé forduló, de elviselhetetlen.
Nagy bánatára nem indulhatott a "Húsvéti Bárány" kategóriában sem. Végeredményben ettõl lett Jenõke, ami szuggerálja, hogy attól õ még bárány.
Jött, hogy felszökjek, az ablakhoz rohanjak, és kikiáltsam neki, hogy tudok a jöttérõl, számon tartom, gondolok rá. Biztos örülne. Tán még a morcossága is alábbhagyna. Az jót tenne neki: újra bárányosabb lenne, Perspektívusz legnagyobb bánatára.
Nem szöktem fel, nem rohantam az ablakhoz, nem kiáltottam ki...
Rájöttem, hogy nekem se kiáltotta senki...

XIII.

Az indusztrializmus csapágyat csempészett belém, így haladok a korral, igaz, egyébbel nem. Bármikor készen állok mozdulni, de a környezetem maga a mozdulat. Megelõztettem, szemelõztettem. Az utójáték lagymatag hangulata ez, - az aktus különben is elmarad.
Sietve végzett bólogatásom belsõ ritmus diktálta beleegyezés. A véleményem amúgy nem kérték. Sõt, egyáltalán: nem is kértek. Ennek tudata akár frusztrálttá is tehetne, de ezt a szerepet már rég betöltötték mások. A szereposztás fõnökei, a rendezõ, az Elv a titokzatosság jótékony homályán lovagol, különben sincs mit sokat lovagolni rajta, mert törvényszabta tabutéma. Szép lassan semmi se maradt, amin lovagolhatnék, hacsak vissza nem szokok a lovakra. Az pedig szerfölött furcsa lenne, a kor szelleme röhögne rajtam, éjszakánként pedig kísérteni járna a lovakhoz, hogy megtérítse õket.
Szinkronban kell hát lenni az új idõk légmozgásaival, amelyek a "haladás" gyûjtõnév alatt állomásoznak, innen tesznek sikeres kiruccanásokat "a haladás titka az, hogy haladni kell" - jól bevált recept alapján.
A mai haladás vérbõ, utódnemzése szabályos, vackát féltve óvja, genetikailag nem mutat korcsosulást.
Csak túlhaladott.
Halad, Mr. Doktor, felém, jól, valamit akar, tán tõlem, mosolyog, kezét nyújtja, valamit kér, vibrál, nem is tudom, hogy hol van pontosan, markát várakozóan tartja. Megmozdul a kezem, és alázattal teszi bele a nyitott tenyérbe a tollat és a papírlapokat.
- Leírtál mindent, ami eszedbe jutott? - hallottam váratlanul a hangját. Szinte fenyegetõ volt, legalábbis számonkérõ.
- Igen, mindent - néztem rá megszeppenve.
- Akkor jó. És nehezen ment?
- Majd meglátja. Nem tudom.
- Na lám!
Olvasni kezdett. Bedugtam a fülem, nem bírtam hallani, amit felolvas, mert rájöttem: ez még nem írás, még nem tudok írni. Mégis bemászott a fülembe minden szó, Mr. Doktor kissé csúfondáros hangja:
"Mi a tyánk? /Ki! - vagy a mennyekbe! / Szentel, tessék meg a te neved, / Jõ Jönel, a te országod,/ Le Gyen, meg a te akaratod! / Mi kén a földön! S úgy?! - a mennyekben is? / A mi mind n na pi ki nyerõnk? (et ad megnae cunc) Ma! / És bocs', ásd megavétkeinket,/ Mi'k éppen (mi is), meg Bocs Atunk / Az ellenünk... Vae Töknek! / És ne így mink'! Eta, ki sért, és be... / De szab AdyCs, meg a gonosz tol,/ Mert ti. éd az orzagh, a 6 alom,/ A dics' õs ég mind örök "É", Á, nem!
Mr. Doktor kérges, mosolytalan arccal tekintett föl a lapból. Szeme kifejezéstelen volt.
Nem mondta, hogy "nem ezt vártam", vagy "igen, jól van", vagy hogy "csak ennyi tellett tõled?". Nem mondott semmit. Tán nem is gondolt. Tán nem is figyelt arra, amit felolvasott. Tán... ó, a fenébe ezzel az írással, Mr. Doktorral, mindennel. Nem tudom, mi szükség van erre a cirkuszra. Ha akarok, nélküle is írok, ha nem, leimádkozhatja a csillagokat az égrõl, akkor se.
Csak nehogy azt higgye, hogy érte írtam! Csak mondana már valamit...
Halkan hümmentett, megcsóválta a fejét, sarkon fordult, és kiindult. A tollat, a lapokat az ágyamon hagyta. Kommentár nélkül. Idegesítõ volt szótlansága. Kezét zsebrevágva, könnyedén és magabiztosan ment, arca nyugalmat sugárzott, míg én majd megõrültem.
Az ajtóból még visszaszólt:
Azt a bárányt el kellett távolítsuk a parkból, mert egyfolytában verte az óriásteknõsöket.*

(Folytatjuk)
* Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjnyertes pályamûve.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék