Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. augusztus, VI. évfolyam, 8. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM
A sötétség rései
Jánk Károly Álom a nyomokban című verseskötete mentén
Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.
PILINSZKY JÁNOS: Agonia Christiana
Az Álom a nyomokban költészet, a szó eredeti, tehát újra meg újra megharcolt, megteremtett értelmében. Hamvas erre a metapoiézisz szót használná. „Metapoiézisz – írja –, amikor az ember nem kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több.” Ilyen Jánk Károly sajátos én-lírája: rendkívül személyes és ugyanakkor rendkívül rejtőzködő. Jelenléte a versekben közvetett, mintha a szó, és nem ő volna az, aki küzd a jelentésért, jelenlétért, identitásért.
Metapoiézisz – nem csupán mesteri alkotás, bár kétségkívül az is, hanem a teremtés kínjaival való viaskodás. Kín, hiszen tudván tudja, hogy minden szó hiábavaló, amiről beszélni volna érdemes, arról hallgatni kell:
Es rájössz majd, hogy minden vers csalás,
mert megidézni nem tud szótlanul,
a kicsikart időtlen utalás
a sorok közti néma térbe hull.
Az idézet a kötetnyitó versből való. A vers egy annak rendje és módja szerint „megcsinált” (Nemes Nagy Ágnes) shakespeare-i szonett. Ez volna az ars poetica – a teremtés művészete? Ilyen könnyed léptű (jambikus), szép hangzású, gondosan megválogatott egymásra rímelő szavak játéka egyfelől – és ennyire hiábavalónak tudott másfelől?
Mindazonáltal Jánk kegyetlenül pusztán arról beszél, amiről hallgatni kell: a kimondhatatlanról, a titokról, a talányról. Csalás ez? Bizonyára az, de oly bravúros, mintha élete-halála múlna rajta.
Hét részből áll a kötet, hét pont, ahonnan a szavak a titok felé indulnak. Hét, a teljesség tehát, hét, mely mindig egy és ugyanaz.
1.
Indulni és moccanatlanul egy helyben maradni, látni és nem látni – a Tablók arról szólnak, hogy nem zárják ki egymást, inkább sajátos párban állanak. A vakság szimbólumaként is kettős: jelentheti a valóságra való érzéketlenséget (a bolond, az alvajáró, a felelőtlen), de jelentheti a világ megtévesztő látszataival szembeni érzéketlenséget, mondjuk, inkább ellenállást – ez pedig egyfajta beavatás, próbatétel, ami után a „vak” előtt megnyílhat a halandók elől mélyen elrejtett, titkos valóság (a költő, a csodatevő, a próféta). (Jean Chevalier – Alain Gheerbrant: Dictionnaire des symboles. Paris, 1990.)
Látni a „moccanatlan vonulást”, a titkot, a teremtést – és mást többé már nem látni: „Ki itt volt, látta, s most megy tovább./ Szemei helyén ezüstös vászon:/ patakmederben ingolák.” (Ez a nyár) Ilyen szépen rejti el Jánk a vakságot – szépek a szavak és szép a találkozásuk –, az elrejtett vakság képpé formálódik, megmutat valamit. Íme a csodatevő költő.
A vakság másik értelme A szépség eretnekében, egy epikus, a részleteket pontosan és gazdagon megjelenítő prózavers csattanójában: „A kép kétségtelenül megörökítésre érdemes, de/ csak egyvalaki van jelen: a betörő./ És ő most munkához lát.” (kiemelés tőlem)
A költő is munkához lát. Ezért bonyolult. Ezért Reménytelen:
Dugába dőlt szavak siralomháza
bújtatva betűk címerébe.
Áttört fény-relief az éjszakában.
Esőben ázó portölcsérek.
A vers dallama idézi fel Pilinszky Négysorosát. Jánk verse a poiézisz, a teremtés reménytelenségét, Pilinszky az áldozat magányosságát formálja-teremti újra. A két vers együtt felismerteti, a teremtés egyben áldozat is.
2.
A második szekvenciában (Az idő rácsain) az idő rést üt a sötétségen, a teremtés előtti éjszakán, amikor együtt van még a teremtett a teremtővel, a vers a költővel. Ezt az együtt-létet az „összekulcsolt kezünk” jeleníti meg, mely Nemes Nagy Ágnes szerint: a hit mozdulata.
Az idő szétszakít, széthasít – a kezdet helyett csak a múltról tudhatni, egy olyan múltról, melyről jelenként szintén nem tudtunk. Veszteség-lista következik, szükségképpen, „ájult kis gesztusok”, egy gyöngébb vers (a kétszerkettő), majd az egymással és önmagukkal szembenéző kegyetlenek, „nagyok”. Ilyen „nagy vers” az elfordulásról, az elszemélytelenítésről szóló Feed-back, az elhalasztott vallomások Mementója, A gyerekkor vége (az elfeledett angyalokról), A másik, A találkozás. Szépek, szikárak és dallamosak – csak többszöri elolvasás után figyeltem fel kegyetlenségükre. Elsősorban önmagunk ellen fordított kegyetlenségről van szó: a versírás rekonstrukció, a kezdeté, az arcé, az érintésé, a titoké – e rekonstrukcióhoz azonban egy olyan beavatás révén jutni, mely reménytelenné, esélytelenné (hogy Jánk gyakori fosztóképzős jelzőivel jelöljem a lehetetlent) teszi az írás mozdulatát:
Egy vonással elintézhető minden –
a súlytalansággal gyakorolt képzelet.
És végül rajzold be a zúgó fák közt
a törzsről leváló két kezed.
(Rekonstrukció)
3.
„A költészet nem más, mint belőlünk fakadó cseppjei valaminek, ami megfoghatatlanul körülzár...” – a Sötét áhítat szókapcsolat a dolgok paradoxális természetét, az ellentétek egymásra utaltságát jelzi. Sajátos párban állanak a törékeny szavak, a csodák egyfelől, és a halál, a semmi másfelől. Az áhítat és a sötétség.
A sötétség a mítosz világaként jelenik meg, az ős-káosz, az idő- és térnélküliség, tehát a törvény-nélküliség világaként. A látogató című vers egy olvasatában: a sötétség a teremtő Isten világa, a „bolond öregé”, „akinek a valóságtól nagyon távol/ van a háza”. Ehhez a deus otiosushoz jön el a látogató, a felmentésre váró tékozló fiú, a bolond öreg fia, a „töviskoszorús”. Ottléte nyomán gyertyavilág szorítja ki a sötétséget.
Ebben a találkozásban mutatkozik meg Isten és Fia egymásrautaltsága, a teremtés előtti sötétség és a megváltás világosságának az együttállása, a „belőlünk fakadó cseppjei valaminek, ami megfoghatatlanul körülzár”.
4.
Jánk Károly költészete mélyen az archék, az ős-szimbólumok világába van ágyazva: istenek és küklopszok, élet és halál világa ez, a végső dolgoké. Itt együtt van az egymással szembenálló két princípium – inkább ekkor, mint itt: amikor „eláll a bábeli hangzavar”, amikor a nap „küklopsz szeme az égen” (In aeternum...). Miért vonhatni ilyen messzemenő következtetéseket e kép alapján? A küklopsz az egyszemű és sokarcú démon, a sötét ösztönerők, a szenvedély, a rombolás szimbóluma – senki más nem képes legyőzni őt, mint Apollón, a nap istene. R. Callois szerint ő a „sacre gauche”, a szent baloldal. Az In aeternumban megjelenítődik az a viszonyítási pont, melyhez képest értelmezhető egyáltalán az oly gyakran használt fogalompár, a jobb- és baloldal.
Bárhonnan induljon is el, Jánk eszkatológikus régiókban köt ki: A Házról készült pillanatfelvételben a szoba, az ablak, a szék látszik – általuk meg a lélek törékenysége:
A dolgokból kilép a csend
mint billenő testű váza.
Egy mozdulat s darabokra hull
a lelkek élesre töltött háza.
Ez a vers Jánk több versének a technéjét fölfedi: pontosan megrajzolt, az időből kiszakított kép, majd ebbe a képbe „eljön” a mozdulat, a botrány, s érvényét veszíti az éles szemű megfigyelés, a precíz megformálás. Érvényét veszti, ezáltal pedig beteljesedik – ez a tökéletesség maga. Jánk technéje az epifánia titka: a mozdulat, az idő rést üt a szépen megformált világon, „úgy szakad be a teremtésre/... mint önmagából kivetített/ forgácsai a létezésnek...” (Rekviem)
5.
Mit jelent égi szemmetszetben látni? Elmetszett szemmel látni? Csak elmetszett szemmel látni az égre? Agonia Christiana – Pilinszky versének talán interpretációja a Tárgyak:
A tér hirtelen nő meg,
ólmos erővel szorítja rám a fákat.
A földi dolgokra nem emlékszem.
Magamra gombolom a tájat. (...)
Pilinszky versével együtt olvasva válik érthetővé a két pózna közti mozdulat – annak a két póznának merőlegeseknek kell lenniük egymásra. Megválni a „földi dolgoktól” – és megváltani őket.
6.
A „földi dolgok” állapota az egyedüllét, a megismerhetetlenség – erről beszél a Tükrözés három verse. „Valami harcra képtelen állapot”, írja a Nagyításban, a nem tudhatni állapota – csak a titok létéről van tudásunk, élünk vele, benne, általa, de nem lehet megnevezni – elhallgatni lehet, mint Rilke tette (A távolodó), beismerni a harcra képtelen állapotot, látni a nyomát a dolgokon – „a szélkorbács hátán máris a búza/ pattanó kalászán terem s hívó/ jelekkel önti el a szántást” (Tükrözés) –, látni a nyomát, és elveszíteni. Az ember magányosan nézi a Teremtő és a tárgyak boldog kommunikációját – és verset ír. Ettől nem kevésbé magányos: a kommunikáció a versben, „az írógép szárnyas mezején” tükröződik, tehát kicsit előtte, vagy kicsit utána, nem benne.
7.
Hat napon át beszél esélytelenül a titokról, a hetediken sem tesz mást – A lét bőre alatti régióban vannak a versek, a sötétség, a rejtőzködés, a szerepek, a bolyongás, a némaság, a varázslás, a mágia, a megkövült Buddha birodalmában. Bátran vállalja, úgy tűnik, az esélytelenséget, erénye azonban csapdát rejt: a titokzatosságét. Így történik ez az Amikor tört emel az alkony kezdetű verssel: tartalmilag titokzatos, formailag szép hangzású Nemes Nagy Ágnes-szerű vers. Talán kevés.
Mit jelenthetnek A varázsló befejező sorai („várom, hogy beforrjanak a/ sebek a létbe zárt önzés/ totemoszlopán.”)? Ott van-e mögöttük a titok, titkot rejtegetnek ezek a szavak, vagy csupán egy sztorit, Borges modorában?
A lét peremén történnek Jánk versei, a végeken, ahol nincsen nevük a dolgoknak. Nincsen alanya a Finom és erősnek, nincsen neve, formája, színe, körül sem írható, nem megverselhető tehát – különös vers. „Lehet csak felém forduló helye.” Csak az alannyal szemben létezik. Az olvasóval. Törékeny létezés – költészet.
SELYEM ZSUZSA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék