Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. július, VI. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kinde Annamária

Kinde Annamária
A VÁRKISASSZONY MEGSZABADÍTÁSA
A várkisasszonyt minden valamirevaló lovagregényben megilletve ki kell szabadítani. Erről szólnak ezek a történetek; ha nincs szabadítás, nincs sztori. Ha pedig várkisasszony sincs, esetleg a lovag is hiányzik, attól történet ugyan még lehet, de az egészen másról szól, és bennünket egyáltalán nem érdekel. Vonzódunk a romantikus történetekhez, bár mostanság elég nehéz ilyet összehozni, és ki tudná felelősséggel állítani, hogy szükség van ilyenekre? Ezenkívül még egyéb problémák is adódhatnak menet közben, a kiadó például nemrég kijelentette, hogy az olvasó idegenkedik a hosszú mondatoktól.
Szögezzük le mindjárt az elején: ebben a történetben szerepel egy várkisasszony. Korszerűbb lenne talán tömbházkisasszonynak nevezni, tekintettel a körülményekre, de a várkisasszony sokkal jobban hangzik. Megjelenik továbbá egy lovag: délceg, fiatal, keblét nemes eszmék hevítik, dús haja lobog a szélben. Ez sem egészen igaz, mert össze szokta fogni egy hajgumival, de az nem olyan regényes, ezenkívül az irodalomban már elég régóta elfogadott a költői szabadság intézménye. Így hát teljes lelki nyugalommal állíthatjuk, hogy lobog a szélben a sörénye. A királyfinak, nem a lovának, merthogy paripája nincs neki, de hát abban a kisvárosban, ahol a szabadítás megesik, amúgy is mindenki gyalog jár.
A történetnek nem is lesz több szereplője. Minden igazán érdekes mese egy férfiról és egy nőről szól, az a sok minden más: óriások, törpék, kegyetlen maffiózók, gonosz mostohák, öreg királyok, újságírók, pszichiáterek, háremőrök, detektívek, zavaró tényezők csupán, melyek bízvást elhagyhatók, hogy jobban összpontosíthassunk a lényegre, azaz arra, hogy mi történik hát azzal a férfival meg azzal a nővel, esetünkben a királyfival és a garantáltan gyönyörűséges várkisasszonnyal, aki lám ott áll, na nem a vártán, még csak nem is egy ódon toronyszobában, mint ahogyan egy ilyen lovagtörténetben illenék, hanem a korunk építészetének csodájaként magasodó sokemeletes tömbház egyik lakásának fürdőszobai tükre előtt, és azzal kísérletezik, hogy a kozmetikai ipar különféle termékeiből minél többet kenjen az arcára; úgy véli, így könnyebben rabul ejtheti a királyfi szívét, majd ha találkoznak.
Mert hiszen találkozniuk kell, ha nem találkoznak, akkor minek az egész felhajtás? Rámenősebb szerzők mindjárt a találkozásnál kezdenék a történetet, de mi nem vagyunk annyira rámenősek, hiszünk az eleve elrendeltetettségben, akkor meg úgyis megtörténik az, aminek meg kell történnie. Felesleges az emberfiának strapálnia magát, jobban teszi, ha leül valahova szép kényelmesen, és megvárja, hogy mi lesz. Addig is mindenféle érdekeset csinálhat: olvashat, írhat, esetleg meditálhat azon, hogy mi minden történhetne, majd ha eljön az ideje.
A várkisasszony eközben befejezi képes felének ékítését a toronyházban, ahol vendégeskedik, és már teljes harci díszben, indulásra készen áll a lakás ajtajában, beilleszti a kulcsot a zárba, és... NEM TUDJA BEZÁRNI KÍVÜLRŐL AZ AJTÓT!
Belülről igen, kívülről nem. A várkisasszonyban ebben a pillanatban tudatosul, hogy fogoly. Lelki szemei előtt felrémlenek a jövő sötét árnyai, látja magát őrülten bolyongani a kívülről bezárhatatlan lakásban, és hát a legfontosabb: mi lesz a királyfival? Mi lesz a találkával? Hiszen máris elkésett! Várkisasszonyunk azonban, más irodalmi hősnőktől eltérően, tagadhatatlanul gyakorlatias lény. Pánik balra el, megoldás jobbról be. Szerencsére tiszta egy telefonkönyv a feje, így hát annak a művelődési intézménynek is tudja a számát, ahol már türelmetlenül várja őt a királyfi. A telefonkapcsolat rövidesen létrejön, és a várkisasszony alélt hangon, de azért érthetően suttogja a kagylóba: Te légy szabadítóm!
A királyfi pedig, bár nem szakképzett lakatos, kötelességtudóan útra kel. Meg is érkezik annak rendje és módja szerint. Persze, meg kell másznia az emeleteket, mert a lift sem működik. Becsenget a kívülről bezárhatatlan ajtón. Ott állnak egymás előtt, hát olyan pillanat ez, amikor már oda sem nézünk, tiszteljük mások intimitását, különben pedig úgy véljük, az olvasó is volt már hasonló helyzetben, szemtől szemben egy nővel vagy egy férfival. Pontosan tudjuk, miért bízzuk ezt az olvasó képzeletére. Semmiféle leírás nem pótolhatja azt, amit az olvasó ilyenkor elképzel. Bár lehetnénk mi is olvasó most az egyszer, hogy kedvünkre képzelődhessünk, de hát nem tehetjük, nem ez a dolgunk. Lehetne még filozofálni azon, hogy méltányos-e ez így, de hát ez a mi magánügyünk, majd elintézzük valahogyan.
Eközben hőseink egyre türelmetlenebbül vacakolnak azzal a fránya zárral. A kiadó, aki eddig önuralomról téve tanúságot, türtőztette magát, most már végképp nem érti, hogy miről is szól ez a történet. Nem érti, mi szükség azzal bajlódni, hogy kívülről zárják be az ajtót, amikor az belülről zárható. Zárkózzanak be, örüljenek neki, hogy van egy hely, ahol zavartalanul együtt lehetnek, két fiatal egy hangulatos betonketrecben, hát mi kell ennél több?
Hőseinknek ez a megoldás eszébe sem jut, hiába, nem ismerik a kiadót, az sem ismeri őket, ajaj, mindjárt este lesz, lőttek a tervezett, hosszú, intim hangulatú sétának, kútba estek a tervek, úgy tűnik, a várkisasszonyt egyszerűen lehetetlen kiszabadítani. Nem jön össze. Írhatunk másik kisprózát, érthetőbbet, rövid mondatokkal. Kétségkívül unalmas lesz, bennünket ugyanis pillanatnyilag semmilyen más történet nem érdekel, de a kiadónak valószínűleg jobban tetszik majd az a másik írás. Ám az ajtózár végül mégiscsak megkönyörül rajtunk. Az ajtó bezárul, a várkisasszony és a királyfi mehetnek immár, szabad akaratuk szerint, bele a nagyvilágba, ahol aztán majd megtörténik velük mindaz, aminek meg kell történnie.
TJER FORVARDSEN HÁZA
Csend uralta mindig azt a házat. Kertvárosi csend a szilfák és nyírek rejtette utcafronton, és valamiféle megnevezhetetlen csend odabenn, a sűrű függönyök mögött. Itt sohasem szólt zene, nem csendült nevetés. Mintha sohasem történt volna itt semmi, mintha mindig minden ugyanolyan lenne, egyforma és változhatatlan, s az álló időben nem öregedne sem a ház, sem a benne lakók. Csak a függönyök libbentek olykor, amikor halkan kinyílt vagy becsukódott egy ajtó a házban, Tjer Forvardsen házában.
Ennyi idő után már néha hajlamos vagyok azt hinni: valójában soha nem is találkoztam Forvardsennel. Ennek az lehet az oka, hogy az első, a második, a harmadik és még néhány alkalommal, amikor találkozót beszéltünk meg, Forvardsen nem jelent meg. Talán csupán a körülmények, a mindenható körülmények önkényének tudható be az, hogy így történt, ám az a néhány alkalom, amikor nem találkoztam vele, kétségkívül elég volt ahhoz, hogy kialakuljon bennem a meggyőződés: Forvardsen meg én valójában soha nem találkozhatunk. Ebből fakadhatott az a valószerűtlenség-érzet, amely elfogott később, amikor már szinte hetente felkerestem. Nagyokat hallgattunk a sakktábla felett Forvardsen irodájában, a dolgozóban, ahogy ő nevezte, abban a szobában, ahol főként lágy húsú, fehér bőrű, ágba font hajú lányokat fogadott a házigazdám.
Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz ezek a lányok, még abban is, ahogyan a kihalt, kora délutáni utcán körülnéztek, mielőtt beléptek volna Forvardsen házának kapuján. Ugyanazt a lányt sohasem láttam kétszer, az egyikre mégis jól emlékszem. Ennek a lánynak – ma is jól fel tudom idézni a felfedezés okozta meglepetést – hideg fény világított a szemében, amikor szembenézett velem, mielőtt fejét kissé meghajtva, gyönyörű nyakszirtjét megmutatva, belépett a kapun.
Nem is tűnődtem addig azon, vajon mit is csinálhat Forvardsen a dolgozójában ezekkel a puha, álmos, fehér bőrű lányokkal. Ő nem hozta szóba, én meg nem kérdeztem – bizonyos barátságok ettől tartanak élethossziglan. Fontos volt nekem Forvardsen barátsága, szinte el sem tudtam volna képzelni nélküle az életemet. Ki tudja, miért, különösen nagyra tartott engem, s ez – ha nem is vallottam be magamnak – fölöttébb hízelgő lehetett számomra. Magam is értékes embernek tartottam Forvardsent, akinek tudása, tapasztalata tiszteletet érdemel s nem is fukarkodtam az elismeréssel, valahányszor alkalmam nyílott kifejezni azt.
Forvardsen házának mélyén, a konyha táján lakózott egy álmos szemű, puha, fehér bőrű feleség is, aki a szájhagyomány szerint ideje nagyobb részében a ház végében elterülő gazdasági udvarban tanyázó, álmos szemű, fehér tollú libákkal társalkodott. Talán olykor főzött is, de erről nem szólt a krónika. Tény, hogy Forvardsent soha senki nem látta enni.
Az is tény, hogy bár a legtöbb embertársunk szemébe nézve többnyire kikövetkeztethetőek az illető szándékai, Forvardsen esetében bármilyen hasonló jellegű próbálkozás eleve kudarcra ítéltetett. Olyannyira kifejezéstelen tekintetet, mint amilyen az övé volt, keresve sem lehetett volna találni a vidéken. Így hát a szándékairól sem lehetett tudni semmit, hacsak maga nem beszélt róluk, de hát, amint már említettem, Forvardsen többnyire hallgatott.
Így hát azt sem lehet már soha teljes bizonyossággal kideríteni, miféle szándékai lehettek Forvardsennek azzal a bizonyos lánnyal, akinek pihék lángoltak a nyakszirtjén, és jégtűk villogtak a tekintetében, amikor visszanézett rám. Az bizonyos, hogy a lányt senki sem látta kilépni Forvardsen házából, mint ahogyan a többieket sem. Persze, ez önmagában még semmit sem jelent. Kijöhettek azok a lányok olyankor is, amikor épp mással voltunk elfoglalva, nem azzal, hogy figyeljük, mi történik Forvardsen háza táján.
Rossz nyelvek azt suttogták akkoriban, hogy azért nem jöttek elő többé azok az álmos szemű, lágy húsú, fehér bőrű lányok, mert Forvardsen egyszerűen libává változtatta, azután pedig a hátsó udvarba zárta, és felesége gondjaira bízta őket. Nos, ezt a minden természettudományos alapot nélkülöző, merőben rosszindulatú feltevést vissza kell utasítanom. Tjer Forvardsen barátom, és ezen az sem változtat, hogy a mai napig nem állíthatom teljes bizonyossággal azt, hogy valaha is ténylegesen találkoztam vele. Az én barátomtól pedig, akit ma is fölöttébb tisztelek, mi sem állhat távolabb, mint az ilyenfajta olcsó, mondhatni bazári mágia.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék