Kinde Annamária
Kinde Annamária
A VÁRKISASSZONY MEGSZABADÍTÁSA
A várkisasszonyt minden valamirevaló lovagregényben megilletve ki kell
szabadítani. Erről szólnak ezek a történetek; ha nincs szabadítás, nincs
sztori. Ha pedig várkisasszony sincs, esetleg a lovag is hiányzik, attól
történet ugyan még lehet, de az egészen másról szól, és bennünket egyáltalán
nem érdekel. Vonzódunk a romantikus történetekhez, bár mostanság elég nehéz
ilyet összehozni, és ki tudná felelősséggel állítani, hogy szükség van
ilyenekre? Ezenkívül még egyéb problémák is adódhatnak menet közben, a kiadó
például nemrég kijelentette, hogy az olvasó idegenkedik a hosszú mondatoktól.
Szögezzük le mindjárt az elején: ebben a történetben szerepel egy
várkisasszony. Korszerűbb lenne talán tömbházkisasszonynak nevezni, tekintettel
a körülményekre, de a várkisasszony sokkal jobban hangzik. Megjelenik továbbá
egy lovag: délceg, fiatal, keblét nemes eszmék hevítik, dús haja lobog a
szélben. Ez sem egészen igaz, mert össze szokta fogni egy hajgumival, de az nem
olyan regényes, ezenkívül az irodalomban már elég régóta elfogadott a költői
szabadság intézménye. Így hát teljes lelki nyugalommal állíthatjuk, hogy lobog
a szélben a sörénye. A királyfinak, nem a lovának, merthogy paripája nincs
neki, de hát abban a kisvárosban, ahol a szabadítás megesik, amúgy is mindenki
gyalog jár.
A történetnek nem is lesz több szereplője. Minden igazán érdekes mese egy
férfiról és egy nőről szól, az a sok minden más: óriások, törpék, kegyetlen
maffiózók, gonosz mostohák, öreg királyok, újságírók, pszichiáterek, háremőrök,
detektívek, zavaró tényezők csupán, melyek bízvást elhagyhatók, hogy jobban
összpontosíthassunk a lényegre, azaz arra, hogy mi történik hát azzal a
férfival meg azzal a nővel, esetünkben a királyfival és a garantáltan
gyönyörűséges várkisasszonnyal, aki lám ott áll, na nem a vártán, még csak nem
is egy ódon toronyszobában, mint ahogyan egy ilyen lovagtörténetben illenék,
hanem a korunk építészetének csodájaként magasodó sokemeletes tömbház egyik
lakásának fürdőszobai tükre előtt, és azzal kísérletezik, hogy a kozmetikai
ipar különféle termékeiből minél többet kenjen az arcára; úgy véli, így
könnyebben rabul ejtheti a királyfi szívét, majd ha találkoznak.
Mert hiszen találkozniuk kell, ha nem találkoznak, akkor minek az egész
felhajtás? Rámenősebb szerzők mindjárt a találkozásnál kezdenék a történetet,
de mi nem vagyunk annyira rámenősek, hiszünk az eleve elrendeltetettségben, akkor
meg úgyis megtörténik az, aminek meg kell történnie. Felesleges az emberfiának
strapálnia magát, jobban teszi, ha leül valahova szép kényelmesen, és megvárja,
hogy mi lesz. Addig is mindenféle érdekeset csinálhat: olvashat, írhat, esetleg
meditálhat azon, hogy mi minden történhetne, majd ha eljön az ideje.
A várkisasszony eközben befejezi képes felének ékítését a toronyházban, ahol
vendégeskedik, és már teljes harci díszben, indulásra készen áll a lakás
ajtajában, beilleszti a kulcsot a zárba, és... NEM TUDJA BEZÁRNI KÍVÜLRŐL AZ
AJTÓT!
Belülről igen, kívülről nem. A várkisasszonyban ebben a pillanatban tudatosul,
hogy fogoly. Lelki szemei előtt felrémlenek a jövő sötét árnyai, látja magát
őrülten bolyongani a kívülről bezárhatatlan lakásban, és hát a legfontosabb: mi
lesz a királyfival? Mi lesz a találkával? Hiszen máris elkésett!
Várkisasszonyunk azonban, más irodalmi hősnőktől eltérően, tagadhatatlanul
gyakorlatias lény. Pánik balra el, megoldás jobbról be. Szerencsére tiszta egy
telefonkönyv a feje, így hát annak a művelődési intézménynek is tudja a számát,
ahol már türelmetlenül várja őt a királyfi. A telefonkapcsolat rövidesen
létrejön, és a várkisasszony alélt hangon, de azért érthetően suttogja a
kagylóba: Te légy szabadítóm!
A királyfi pedig, bár nem szakképzett lakatos, kötelességtudóan útra kel. Meg
is érkezik annak rendje és módja szerint. Persze, meg kell másznia az
emeleteket, mert a lift sem működik. Becsenget a kívülről bezárhatatlan ajtón.
Ott állnak egymás előtt, hát olyan pillanat ez, amikor már oda sem nézünk,
tiszteljük mások intimitását, különben pedig úgy véljük, az olvasó is volt már
hasonló helyzetben, szemtől szemben egy nővel vagy egy férfival. Pontosan
tudjuk, miért bízzuk ezt az olvasó képzeletére. Semmiféle leírás nem pótolhatja
azt, amit az olvasó ilyenkor elképzel. Bár lehetnénk mi is olvasó most az
egyszer, hogy kedvünkre képzelődhessünk, de hát nem tehetjük, nem ez a dolgunk.
Lehetne még filozofálni azon, hogy méltányos-e ez így, de hát ez a mi
magánügyünk, majd elintézzük valahogyan.
Eközben hőseink egyre türelmetlenebbül vacakolnak azzal a fránya zárral. A
kiadó, aki eddig önuralomról téve tanúságot, türtőztette magát, most már
végképp nem érti, hogy miről is szól ez a történet. Nem érti, mi szükség azzal
bajlódni, hogy kívülről zárják be az ajtót, amikor az belülről zárható.
Zárkózzanak be, örüljenek neki, hogy van egy hely, ahol zavartalanul együtt
lehetnek, két fiatal egy hangulatos betonketrecben, hát mi kell ennél több?
Hőseinknek ez a megoldás eszébe sem jut, hiába, nem ismerik a kiadót, az sem
ismeri őket, ajaj, mindjárt este lesz, lőttek a tervezett, hosszú, intim
hangulatú sétának, kútba estek a tervek, úgy tűnik, a várkisasszonyt egyszerűen
lehetetlen kiszabadítani. Nem jön össze. Írhatunk másik kisprózát, érthetőbbet,
rövid mondatokkal. Kétségkívül unalmas lesz, bennünket ugyanis pillanatnyilag
semmilyen más történet nem érdekel, de a kiadónak valószínűleg jobban tetszik
majd az a másik írás. Ám az ajtózár végül mégiscsak megkönyörül rajtunk. Az
ajtó bezárul, a várkisasszony és a királyfi mehetnek immár, szabad akaratuk
szerint, bele a nagyvilágba, ahol aztán majd megtörténik velük mindaz, aminek
meg kell történnie.
TJER FORVARDSEN HÁZA
Csend uralta mindig azt a házat. Kertvárosi csend a szilfák és nyírek rejtette
utcafronton, és valamiféle megnevezhetetlen csend odabenn, a sűrű függönyök
mögött. Itt sohasem szólt zene, nem csendült nevetés. Mintha sohasem történt
volna itt semmi, mintha mindig minden ugyanolyan lenne, egyforma és
változhatatlan, s az álló időben nem öregedne sem a ház, sem a benne lakók.
Csak a függönyök libbentek olykor, amikor halkan kinyílt vagy becsukódott egy
ajtó a házban, Tjer Forvardsen házában.
Ennyi idő után már néha hajlamos vagyok azt hinni: valójában soha nem is
találkoztam Forvardsennel. Ennek az lehet az oka, hogy az első, a második, a
harmadik és még néhány alkalommal, amikor találkozót beszéltünk meg, Forvardsen
nem jelent meg. Talán csupán a körülmények, a mindenható körülmények önkényének
tudható be az, hogy így történt, ám az a néhány alkalom, amikor nem találkoztam
vele, kétségkívül elég volt ahhoz, hogy kialakuljon bennem a meggyőződés:
Forvardsen meg én valójában soha nem találkozhatunk. Ebből fakadhatott az a
valószerűtlenség-érzet, amely elfogott később, amikor már szinte hetente felkerestem.
Nagyokat hallgattunk a sakktábla felett Forvardsen irodájában, a dolgozóban,
ahogy ő nevezte, abban a szobában, ahol főként lágy húsú, fehér bőrű, ágba font
hajú lányokat fogadott a házigazdám.
Meglehetősen hasonlítottak egymáshoz ezek a lányok, még abban is, ahogyan a
kihalt, kora délutáni utcán körülnéztek, mielőtt beléptek volna Forvardsen
házának kapuján. Ugyanazt a lányt sohasem láttam kétszer, az egyikre mégis jól
emlékszem. Ennek a lánynak – ma is jól fel tudom idézni a felfedezés okozta meglepetést
– hideg fény világított a szemében, amikor szembenézett velem, mielőtt fejét
kissé meghajtva, gyönyörű nyakszirtjét megmutatva, belépett a kapun.
Nem is tűnődtem addig azon, vajon mit is csinálhat Forvardsen a dolgozójában
ezekkel a puha, álmos, fehér bőrű lányokkal. Ő nem hozta szóba, én meg nem
kérdeztem – bizonyos barátságok ettől tartanak élethossziglan. Fontos volt
nekem Forvardsen barátsága, szinte el sem tudtam volna képzelni nélküle az
életemet. Ki tudja, miért, különösen nagyra tartott engem, s ez – ha nem is
vallottam be magamnak – fölöttébb hízelgő lehetett számomra. Magam is értékes
embernek tartottam Forvardsent, akinek tudása, tapasztalata tiszteletet érdemel
s nem is fukarkodtam az elismeréssel, valahányszor alkalmam nyílott kifejezni
azt.
Forvardsen házának mélyén, a konyha táján lakózott egy álmos szemű, puha, fehér
bőrű feleség is, aki a szájhagyomány szerint ideje nagyobb részében a ház
végében elterülő gazdasági udvarban tanyázó, álmos szemű, fehér tollú libákkal
társalkodott. Talán olykor főzött is, de erről nem szólt a krónika. Tény, hogy
Forvardsent soha senki nem látta enni.
Az is tény, hogy bár a legtöbb embertársunk szemébe nézve többnyire
kikövetkeztethetőek az illető szándékai, Forvardsen esetében bármilyen hasonló
jellegű próbálkozás eleve kudarcra ítéltetett. Olyannyira kifejezéstelen
tekintetet, mint amilyen az övé volt, keresve sem lehetett volna találni a
vidéken. Így hát a szándékairól sem lehetett tudni semmit, hacsak maga nem
beszélt róluk, de hát, amint már említettem, Forvardsen többnyire hallgatott.
Így hát azt sem lehet már soha teljes bizonyossággal kideríteni, miféle
szándékai lehettek Forvardsennek azzal a bizonyos lánnyal, akinek pihék
lángoltak a nyakszirtjén, és jégtűk villogtak a tekintetében, amikor visszanézett
rám. Az bizonyos, hogy a lányt senki sem látta kilépni Forvardsen házából, mint
ahogyan a többieket sem. Persze, ez önmagában még semmit sem jelent. Kijöhettek
azok a lányok olyankor is, amikor épp mással voltunk elfoglalva, nem azzal,
hogy figyeljük, mi történik Forvardsen háza táján.
Rossz nyelvek azt suttogták akkoriban, hogy azért nem jöttek elő többé azok az
álmos szemű, lágy húsú, fehér bőrű lányok, mert Forvardsen egyszerűen libává
változtatta, azután pedig a hátsó udvarba zárta, és felesége gondjaira bízta
őket. Nos, ezt a minden természettudományos alapot nélkülöző, merőben
rosszindulatú feltevést vissza kell utasítanom. Tjer Forvardsen barátom, és
ezen az sem változtat, hogy a mai napig nem állíthatom teljes bizonyossággal
azt, hogy valaha is ténylegesen találkoztam vele. Az én barátomtól pedig, akit
ma is fölöttébb tisztelek, mi sem állhat távolabb, mint az ilyenfajta olcsó,
mondhatni bazári mágia.