Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. november, V. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Caius Valerius Catullus

Caius Valerius Catullus
V.
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
egy garasra se tartsuk ümmögésük.
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókokat, ezret, újra százat,
aztán újra csak ezret, újra százat,
s még, még, újra csak ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
számuk összezavarjuk, elfelejtjük:
egy gonosz se legyen, ki tudva számát
csókjainknak, irigyen árthat értük!

VII.
Kérded, Lesbia, csókot adni hányszor
kívánok, hogy elég legyen s beteljek.
Hány porszem van a pusztaságban, izzó
Jósló Juppiter és az ősi Battus
szent sírhalma között, a szilfion-dús
Cyrene mezején? Fejünk fölött hány
csillag látja a néma éjszakában
megbúvó szeretők lopott szerelmét?
Annyi csókot akar neked Catullus
adni, annyi elég szegény bolondnak:
megszámlálni kíváncsiak ne tudják,
sem megrontani semmilyen gonosz nyelv.

VIII.
Szegény Catullus, épp elég az őrjöngés:
tudd elveszettnek azt, amit elveszettnek látsz.
Fehértüzű napok ragyogtak egykor rád,
amíg a kedves útjain kalandoztál,
kit úgy szerettem, mint ki sem fog egy nőt sem.
Be sok, be drága tréfa járta akkortájt,

amit kívántál s kedvesed se gyűlölte.
Bizony fehértüzű napok ragyogtak rád
Most nem kívánja már: te is, bolond, hagyd el;
az elszökőt ne űzd, ne légy szerencsétlen,
de túrd a sorsod, légy kemény, szilárdszívű.
Hát ég veled, Catullus ím szilárdszívű,
nem űz, te kedves, ellenedre nem kérlel:
csakhogy neked, te bűnös, fájni fog, hogy majd
nem szólogatnak éjjelente: élet lesz
az életed? ki ostromol? ki tart szépnek?
s majd kit szeretsz? kiének mondanak, kit fogsz
csókolni, és kinek harapsz az ajkába?
Te légy konok, Catullus – és szilárdszivű.
XIII.
Nálam jó lakomát ehetsz, Fabullus
nemsoká, ha az istenek szeretnek,
és ha dús vacsorát hozol magaddal,
s nem felejted a szép leányt, a jó bort,
és a víg kacagást, a szellemet sem.
Hát mindezt ha hozod, derék barátom,
jóllakhatsz vele: mert Catullusodnak
erszényét csupa pókfonál dagasztja.
Ám tömény szerelem kerül cserébe,
vagy ha van kitűnőbb is édesebb is,
akkor az: Venusok s vidám Cupidók
kedvesemnek adott szagos kenőcse:
s istenekhez imádkozol, Fabullus:
változtassanak át egészben orrá.

XXII.
Varus barátom, ismered jól Suffenust,
ki bájosan cseveg, s olyan nagyon műveit,
s ki verset is gyárt és a többi költőnél
termékenyebb: tízezret is, ha nem többet
végig leirt már, gondolom, s nem is holmi
ringy-rongy papírra, nem: királyi díszes szép
anyagra: új tekercsek, új a rúd, pompás
piros zsinórja van, csiszolta horzskővel,
meghúzta ólommal sorát. De olvasd csak,
s e művelt és finom Suffenus, úgy látod,
csak kecskepásztor, vagy kapás, ilyen szörnyen
megváltozott. Mi légyen ez? Ki csak nemrég

még ötletes világfi volt, vagy annál több,
bizony sületlenebb a sült parasztnál is,
ha versbefog, de mégse boldogabb máskor,
mint akkor, hogyha verset ír: be tetszelgőn,
be végtelen csodálja önmagát érte.
Hidd el, mi is csak így vagyunk: oly ember nincs,
ki egybe-másba nem lehetne Suffenus.
Saját hibáját senki sincs, ki nem hordja:
de biz batyunk hátsó felét sosem látjuk.
XXV.
Nyulacska szőrénél puhább kis férfiszajha, Thallus,
te lágyabb, mint a lúdpehely, vagy mint a füllebernyeg,
vagy mint a pók öreg, poros hálója és a vének
lankadt szemérme, ám vadabb a förgeteg viharnál,
ha más buját a nők felé teszít az istenasszony,
küldd vissza kis kabátomat s a saetabisvidéki
kendőt s a tarka vásznakat, miket loptál, te bamba,
de mintha ősi kincseid volnának, hordod őket.
Küldd vissza már, enyvezd le már e holmikat kezedről,
mert máskülönben elpuhult kacsódra és puhácska
kis vékonyodra ostorom gonosz betűket éget;
s majd hánykolódol táncosan, mint csöpp hajó a vészben,
a tenger óriás vizén, dühös vihar szelében.

XXXII.
Vágyom rád, gyönyörű kis Ipsithillám,
édeském, kicsikém, hivass magadhoz
déltájban pihenésre és ügyelj jól,
hogyha ezt akarod, nehogy bezárja
ajtódat valaki s hiába jöjjek.
Otthon légy, befogadj lakodba, készülj
egyfolytába kilenc ölelkezésre.
Hát ha így akarod, hivass, de gyorsan:
mert jóllakva, hanyatt heverve fekszem,
s már átfúrom az ingem és köpenykém.
XXXVII.
Parázna kocsma és ti kocsmatestvérek
a két sapkás fivér lakától nem messze,
más tán nem is visel, csupán ti, farkincát,
nektek szabad csak megbúbolni bármely lányt?

Ezt vélitek? S a többi férfi bakkecske?
S mert százan és kétszázan ültök ott mindig,
úgy vélitek, hülyék, hogy egymagam kétszáz
ily kuksolót szájongyalázni nem mernék?
Mernék bizony, higgyétek el: tanyátoknak
homlokzatába farkatok befirkálom.
Mert szép szerelmem elszökött ölemből és
kit úgy szerettem, mint ki sem fog egy nőt sem,
s kiért olyan sok nagy csatára keltem már,
most ott hever s a pénzes és nemes fickók
egymásután ölelgetik, gyalázat, s mind
a kóficok, s az utca férfiszajhái;
kivált te, hosszuhajzatú gavallérok
vezére, keltiber nyulak honából jött
Egnatius, kit dús sötét szakállad közt
vizelletedtől csillogó fogad díszít.

XLII.
Rajta, hedecasyllabus-sereg, mind
jertek, mind ide, rajta, mindenünnen!
Egy rútképű ribanc velem bolondját
járatná: nem akarja visszaadni
táblácskáitokat. S ti megnyugosztok?
űzzük őt, követeljük egyre vissza.
Kérditek, ki e nő? Ki lomha testét
mindig úgy riszálja, akár a mímák,
s nyílt szájjal vigyorog, miként a gall eb.
Álljátok körül és kiáltsatok rá:
„Szennyes szajha, te, visszaadd a könyvet,
add már vissza, te rút ribanc a könyvet!”
Rá se rántsz? Te mocsok, te ronda ringyó,
s még ennél is alantosabb, silányabb.
Csakhogy ez nem elég; ha célt nem érünk
semmiképp, legalább piruljon el jól
vaspofája e szemtelen szukának:
föl megint, de kiáltsatok nagyobbat.
„Szennyes szajha, te, visszaadd a könyvet,
add már vissza, te rút ribanc a könyvet!”
Erre sem hederít, ez is hiába.
Máshogy kell ezután beszélni hozzá,
hátha többre megyünk, kiáltsatok rá:
„Add már vissza, te szende szűz, a könyvet!”

Nézd csak, Lesbia, Lesbiánk, barátom,
az a Lesbia, kit Catullus inkább
szeretett az övéinél s magánál,
most keresztutakon, sikátorokban
Remus hős unokáiból velőt fej.

LXXV.
Lelkem olyan mélységbe zuhant már, Lesbia, vétked
és önnön gyilkos jóakaratja miatt,
hogy, ha a legjobbá válsz, sem lesz jóakaród már,

s légy a legocsmányabb, akkor is érted eped.
XCVII.
Vallom, hogy mindegy (máskép ne szeressen az ég sem):
Aemiliust száján vagy fenekén szagolom.
Mert az nem tisztább és nem tisztátalanabb ez,

vagy lehet úgy; tisztább s kellemesebb feneke:
mert foga nincs: hatláb nagy foggal tömve a szája,

s ínye akárcsak a nyűtt ócska szekér huzata,
míg nevetése vigyor, nyáron nyílása a nőstény

öszvérnek, ha vizel, láthatod, éppenilyen.
Sok lányt megprütyköl, s mindenhol játssza a szépet.

Hát a malomba, szamár lába alá vele már!
Mert aki nő az ilyenhez hozzáér csak egy ujjal,

még a beteg hóhér seggibe is belenyal.
DEVECSERI GÁBOR fordításai

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék