KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A részvét költője
„Mit bánom én, ha utcasarok rongya” – írja képzelt szerelmeséről Ady egyfajta
kihívó nonkonformista gőggel. Ez a mindenkori közerkölcs szerint botránkoztató
magatartás jelen van Reviczky költészetében is. De az, ami nála más ebben a
tekintetben és több a kamaszos dacnál, az éppen az együttérzés, a részvét. A
perditáról írt versekben úgy tekint „szerelmesére”, az utcalányra, mint ahogy
egyik elhagyott tekinthet a másikra. Csak szánalommal tud szólni, és az iránta
érzett vonzalmába, ha úgy tetszik, szerelmébe, sajnálat és megértés
vegyül. Nyíltan vállalja a bukott lány szerelmét, noha tudja, az emberek
megvetik ezért. A részvét megmutatja számára a megvetett, lenézett nőszemélyben
azt, ami közös vele: a kitaszítottságot, az árvaságot, a jobb sorsra
elhivatottságot.
Reviczky a legtermészetesebb hangon szól egy olyan intim kapcsolatról, amely
rejtegetni való a képmutatásra épülő társadalom közerkölcse szerint. És
teszi ezt az Arany-epigonok, a népnemzetieskedő, szalonlírát művelő költők
korában. Őszintesége nemcsak az alkotás során nyilvánul meg, hanem a perditához
fűződő viszonyában is. A lány szemébe mondja, hogy bukottnak tartja, ós hogy
csak ölelését kívánja. Ez a néhol Szabó Lőrinc-i mélységű őszinteség teszi
lehetővé, hogy egy időben láthassuk őt felülről tekinteni az ördög lányára
sajnálattal és szánalommal, vagy azonosulni vele, amikor úgy beszél róla, mint
akivel közös a sorsának alakulása. Így válik lehetségessé az, hogy a perditában
nemcsak a nőt fedezi fel, de az embert is. Azt az embert, aki szenved a sorsa
miatt, és bármennyire bukott is, tudatában van a helyzetének, hiszen
személyisége mélyén vágyik a tisztaságra. Erkölcsi helyzete és vágya között
éppen ez a feszültség okozza szenvedését, fokozza boldogtalanságát. Némi
túlzással azt is mondhatnám, hogy Reviczky önmagára ismer a perditában. Ami
megvetendő szerelmében, azt önmagában is felfedezi. Ám nem ijed meg ettől, mert
jól tudja, hogy földi vándorlásunkban két útitárs kísér bennünket: a démon és
az angyal. Létünk csupán ingadozás a két életforma között... Vagy ahogy
Dosztojevszkij fogalmazott: szívünkben csatázik az Isten és az ördög. Ez a
felismerés részvétérzetének az alapja. Részvéte szerelemmel egészül ki,
megvetése pedig szenvedélyes vonzalommal. A taszítás és a vonzás feszültsége
biztosítja perdita-verseinek drámai erejét.
De Reviczky részvéte nemcsak az utcalány felé irányul Embertársait, sőt önmagát
is ilyen magasból letekintő szánalommal tudja szemlélni. Elégikus hangon szól
az emberekről, és lekicsinylően int, sztoikus mosollyal az arcán, amikor a
„részvétlen világról” szól. Önmaga iránt is részvétet érez. Kívülről
majdhogynem tárgyilagosan figyeli, szinte sajnálja önmagát. Tisztában van
azzal, hogy a sorsa milyen tájra vetette, és úgy beszél magáról, mint egy
idegen személyről. Tudja, hogy azért nem boldog, mert mindig másra vágyik, mint
ami van a jelenben, ahol a világ önnön hangulatainak függvénye. „A világ csak
hangulat.” Olyan, amilyennek átéljük, mert testhez és lélekhez szabott, mint az
igazságaink. Ez a szubjektivizmus és igazságaink pluralitása az alapja korunk
egyik betegségének: az erkölcsi relativizmusnak. Nincsen abszolút mérce
cselekedeteink erkölcsi értékelésére – hirdetik a modernek. Reviczky is úgy
látja, hogy céda kéjsóvárnak lenni egyet ér a szűzi tisztasággal.
BENŐ ATTILA