Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. február, IV. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Tréfák és csattanók

Tréfák és csattanók
Milan Kundera: A tréfa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
A fiatal Ludvík nem volt az új rendszer ellenfele, még kevésbé ellensége, csupán entellektüel alkat. És azokban az években Fortuna nem volt túl kegyes a hozzá hasonlókhoz. Hiába, az emberi vágyak és az istennők szeszélyei ritkán találkoznak, és akkor is csak azért, hogy rádöbbentsenek: kinőtt ruhadarabok vagyunk vágyaink egyre izmosodó testén.
Ludvík generációjának tulajdonképpen egyetlen feladata lett volna: lelkesen menetelni vagy hallgatagon bandukolni a jelzőtáblákkal bőven ellátott úton, és komolyan, nagyon komolyan venni az egészet. „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éjen Trockij!” – írja Ludvík egy alkalommal sznobizmusból és naivitásból gyúrt kedvesének, Markétának, aki éppen a pártiskola lelkes hallgatója, és szentül megvan róla győződve, hogy a NYUGATI NAGY OKTÓBER már csak hónapok kérdése. A heccnek szánt néhány mondat azonban egészen más értelmet nyer az „elvtársak” irodájában. Olyan értelmet, mely korántsem vet kedvező fényt az ifjú szerzőre. Az „elvtársak” nem túl bonyolult szürkeállományában csak detonatív jelentéseknek van helye, mindenfajta konnotáció ködösítés, komplikáció, fölösleges bonyolítása a világ amúgy egészen egyszerű rendjének.
Csak első pillantásra tűnhet úgy, hogy a véletlen okozta Ludvík bukását. Mert az osztályharcra alapozott rendszer létének permanens igazolásaként szükségszerűen termeli ki magának vélt vagy valódi ellenségeit, ergo: Ludvík útja szükségszerűen vezet a „feketék” táborába. Pedig nincs benne semmi a mártírok konok, rendíthetetlen hitéből, a dacos, vakmerő ellenállók minden veszélyre fittyet hányó hetykeségéből. Idejekorán rádöbben, hogy „a szál, amely a párthoz és elvtársakhoz” fűzte, reménytelenül kicsúszott a kezéből. „Semmi sem maradt nekem, csak az idő” – vonja le a végső következtetést, de ez nem lázadás, sokkal inkább ténymegállapítás, sőt: megalkuvás, alkalmazkodás a körülményekhez.
Le Bon állapítja meg a Tömeglélektan című munkájában, hogy az embereket nem a ráció, hanem a hit vezeti: vallásos hit vagy hit a szocializmusban – egyre megy. A kezdet bűvöletében, az új „népi” kor hajnalán csak kevesen viszonyultak előítélettel a meghirdetett eszmékhez, és még kevesebben vállalták az eretnekség keresztjét. Ludvík és a hozzá hasonló megbélyegzettek identitáskeresésükben más-más utat járnak be, de a kollektív lázadás gondolatáig mégsem jutnak el: a kis Alekszej kétségbeesetten ragaszkodik eszményképéhez, képtelen változtatni hamis értéktudatán, egy mazochista szenvedélyével keresi magában azt a hibát amely tulajdonképpen nem, vagy nem őbenne létezik, s az önmagával való meghasonlás elől a halálba menekül. Honza „semmihez sem ragaszkodott, közönyösen nézett a jövőbe, ebből fakadt szemtelen és gondtalan szabadságérzete”. Bedrich egy zseniális húzással megvalósítja azt, amihez Alekszejnek nem volt ereje: a rendszer értékskáláját tótágast állítva, a negatív pólust tartja önmagára nézve pozitív érvényűnek, így eléri célját: a „fekete hajtókások” közé kerül. Ludvíkot pedig bukása után a revans, a bosszú vágya élteti, de ő sem vállalja a hatalom megfoghatatlan légies „személye” elleni szélmalomharcot. Mert a hatalom ugyan mindenütt jelen van, jelenlétét érezteti is, de mindvégig láthatatlan marad. Hadakozni viszont, a nevetségessé válás veszélye nélkül, csak hús-vér személyekkel lehet. Ezért sűríti Ludvík mindazt, ami elítélendő, megvetésre méltó és eltiprásra érdemes az opportunista Zemánek személyébe, ezért választja őt gondosan előkészített bosszújának célpontjául. Ügyel arra, hogy ellenségét legérzékenyebb pontján (vagy legalább is, amit annak hisz) érje a döfés, ne csak lesújtsa, de lehetőleg meg is alázza.
Az ellen-tréfa azonban nem sikerül, a kivitelezés groteszk, Ludvíkot is megalázó színjátékká fajul, melyre (mintegy a szenvedést meghosszabbítandó), úgy tűnik, nem akar legördülni a függöny, vagy talán nincs is függöny, hiszen semmi garancia arra, hogy ez nem maga a meztelen lét, és nem mi vagyunk a kiválasztottak, akiknek néhány pillanatra nagylelkűen feltárulkozott, hogy később észrevétlenül öltse magára ismét az álarcot, mely láttán közönséges halandó csak ennyit mondhat: micsoda idők! És még egy apró tanulság: a történelem tréfáit sem kivédeni, sem plagizálni nem lehet.
LAKATOS MIHÁLY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék