Illyés naplójegyzetei
Illyés naplójegyzetei
Elég nehéz sokadik hozzászólóként kapcsolódni az elhangzott előadásokhoz, nehéz
lenne itt valamilyen új szempontoknak a „behozására” törekedni. Így inkább csak
a szóbeli fölkéréshez igazodom: Illyés Naplójegyzetek címmel közreadott
kötetein futólag végigtekintve próbálom eggyel-mással kiegészíteni az eddig
elmondottakat.
„«Napló!» Az idézőjel, az aláhúzás, a felkiáltójel az ajkbiggyesztést, a
legyintést jelenti. Mert mit jegyzek fel naponta tüzetesen? Azok nevét, akiket
aznap láttam. Mintha egy nap tartalmát az mérné, hány emberrel találkoztam...”
– így fogalmaz, írásmódját minősítve egyhelyütt a följegyzések készítője.
„Egyetlen látogató... se tegnap, se ma, most délután négyig. Tehát nincs
feljegyeznivaló...? – Változtatnom kell, hogy csak a velem külsőleg történt
(kívülről jövő) eseményekre használjam (depresszióűzőül) a tollam” – töpreng
néhány évvel később. „Minden naplóírás, függetlenül körmölőjének jellemétől
vagy szándékától, nagyképűséget áraszt: íme, ezt hagyom... az utókorra... De
egy-két év előtti firkálmányok olvasásába magam is úgy ragadok bele, hogy –
tanulságosnak tetszik az élvezet. Saját titkaim kilesése? A harc az idővel –
gilisztahősködéssel (nagyképűséggel) is...” – így vitázik önmagával
feljegyzéseinek egy még későbbi részletében.
Más szóval: legterjedelmesebb prózai munkáját Illyés nem jókorán körvonalazott
programhoz igazodva írta, módszereit tekintve sem. Ezért ingadoztak rá
vonatkozó értékítéletei is jórészt ahhoz hasonlóan, ahogy azok a szempontjai,
amelyek meghatározták följegyzéseinek természetét, arculatát. (A változások
különösen akkor lesznek szembeszökőekké, ha nagyobb időtávlatokban
vizsgálódunk, hiszen a későbbi években az egyegy időszakra vonatkozó
följegyzéseknek a korábbiakhoz képest többszörösükre nő a terjedelmük.)
Írásmódját bíráló „önkritikus” szavai természetesen megtéveszthetnek bennünket,
hiszen elégedetlenségből fakadó ingerültsége igazságtalanul élezte ki őket.
Mert az ugyan tény, hogy a hozzá betérő – vagy esetleg telefonon, levélben
jelentkező – különböző személyek (írók vagy rokonok, politikusok, riporterek
vagy dilettánsok) meglehetős gyakorisággal adtak – egyszer ösztönzést, máskor
inkább csak alkalmat – ennek az „esemény”-nek a hosszabb vagy rövidebb
megörökítésére (nem ritkán az olvasót enyhén mosolyra késztető, már-már
bosszantó gyakorisággal kapcsolódnak ezekhez az elfogyasztott ételekre utaló
tényközlések), azért korántsem ezek irányították legerőteljesebben a tollat
fogó kezet. „Éjszaka úgy jajongtam, hogy a szomszéd szobában Flóra fölébredt.
Szólt hozzám, kérdezett – erre elhallgatott bennem az, aki jajongott” –,
olvassuk például egy helyütt hatvannyolc nyárvégének beszámolói (a
Csehszlovákiából érkező hírek regisztrálásai) között. Később, a teljes kétségbeesésről
jelzéseket adó sorokat követően majd olyan gondolatoknak a
megfogalmazásaival is találkozunk, melyekben a csehek sorsától való
elhatárolódásnak a mozzanatai is jelen vannak (korábbi, pl ötvenhatos magyarellenes
megnyilatkozásaik következményeként). A két reagálásforma nem érvényteleníti
egymást; a részleges ellentét inkább egy bonyolultan összetett
jelenségcsoportra való válaszadások lehetőségeinek mutatja a sokféleségét.
Akkor is, ha közben hiányérzetet hagy maga után: ez a valóságos
naplójegyzeteknek a természetéből adódik. (Ahogy ezt itt Bányai János is
megfogalmazta: a napló „kihagyásos műfaj”.) Amikor pl. annak idején Thomas Mann
arra vállalkozott, hogy fölelevenítse egyik fő műve, a Dr. Faustus
megírásának időszakát, nem szorítkozott korabeli feljegyzéseire: ezeket
helyenként idézve, töredékességüket, hiányosságaikat bőséges kiegészítésekkel
és magyarázatokkal pótolta, illetve gyarapította. Hiszen maga a napló
éppoly kevéssé elemző önéletrajz, mint amennyire feltárulkozó önvallomás.
(Ahogy ezt a korábbiakban Veres András is említette: néha egymástól merőben
eltérő késztetésnek a hatását is mutatja.) „Földúlt hajnal, de szinte az
öngyilkosság fokáig... Széchenyi hetvenévesen szánta el magát, hogy kilép az
életből. Nem eshetett nehezére – gondoltam fiatalon, mert: mennyi volt még neki
hátra? – Nehezére esett. Most már tudom..., hogy hetvenévesen megölni magunkat
semmivel sem könnyebb, mint húszévesen” – zárja le Illyés másutt merőben személyes
élményekből induló gondolatsorát. Az alkalmilag rátörő betegségeknek és
újsághíreknek, bosszúságoknak és örömöknek a följegyzései közben van, hogy az
istenhit mibenlétén töpreng, nemzeti sorskérdésekre fogalmaz válaszokat – vagy
éppen az egykori segesvári költőhalál sokadszori újraéléséről ad rövid, de
drámai jelzést. Esetleg a történelem által elvárt társadalmi szerepjátszás
kényszerítő terheiről vall, fölkavaró filmélményekről számol be, vagy Nagy Imre
özvegyének temetését követően veszi számba: ki mert rá elmenni az ismerősök
közül. Lelkivilágának a mélyrétegeibe is betekintést enged tehát – néha.
Terjedelmes „hiánylistát” sem lenne ugyanakkor nehéz összeállítani arról: mi
mindent hagyott említetlenül a napi törtésének lajstromozója. Válását és házasságkötését
például éppúgy, mint kislányának megszületését, a Don kanyarból érkező vagy az
Auschwitzról szállongó első híreket, értékesebb alkotásainak kialakításáért
vívott művészi küzdelmeit vagy munkássága irodalomtörténeti feldolgozásáról
szerzett értesüléseit. Sztálin vagy – merőben más természetű példát véve – Nagy
Imre halálának tudomásul vételét.
Nagyjából egyszerű is erre a magyarázat: nemcsak a tárgy jelentéktelensége okán
hagyhat valamit említetlenül a jegyzetíró. Jól tudjuk, hogy az ellenkező végletnek
is hasonló lehet a külső hatása: az egyszerű nem szólást nem mindig könnyű az elnémulástól
megkülönböztetni. Apánk váratlan halálának hírét hallva sem biztos, hogy
mindjárt a ceruzánkat hegyezzük: minél pontosabban tudjuk megörökíteni a hír
vételének perceit. Mi is történik igazában akkor, amikor valami írásos
megfogalmazást nyert? – nem könnyű meghatározni. Ezzel válik igazán létezővé –
legalábbis a megfogalmazó számára? Lehet, hogy így van – ebben az esetben meg
is van az egyik magyarázat a hallgatásra; olyankor, amikor – ha lehetne –
érvénytelenítenénk a megtörténtet. Csak az időben szilárdítja meg a másképpen
elmúlót, „a múlás állapotában lévőt?” De ezáltal meg is hamisítódott
valamiképpen, hiszen valami más lett belőle. Banálissá, profánná lett
– ha nem művészi volt a leírás. Ha művészi, akkor viszont a természetes
életszférából emelődött át egy másszerűbe. (A napló műfaja mind a két
lehetőséget megengedi, mint ahogy a művészi reagálások közt az elbeszélő
jellegűt is éppúgy, mint a lírai vagy a drámai termeszetűt.) Van, mikor a
hallgatás a legadekvátabb válasz a történésekre. De míg egy vers két szava
között – akár egy zeneműben – létezővé lehet a csönd, addig egy napló
két bejegyzése között ez óhatatlanul észrevétlen marad.
A beszéd – nem utolsó sorban a tágabb értelemben vett beszédcselekvés
– problematikájának vizsgálatára a napló műfaja is lehetőségeket kínál.
Ennek megvitatása azonban már messzire vezetne.
Annyit mindenesetre elmondhatunk, hogy a naplóírás olyankor lesz igazán
fontossá, ha az elkészülő szövegeknek valami mást kell kiigazítaniok. Például,
ha egy írónak az életműve elrejti a mögötte álló személyiséget, vagy olyankor,
mikor a történetírás meghamisítja a történelmet. Illyés naplójegyzetei a
lényeget tekintve ugyanarról az emberről vallanak, akiről a versei, az esszéi
vagy a drámai munkái; ebben a viszonylatban az ő naplóinak – melyeket ő
„rendhagyó módon” jórészt éppen hitvesi biztatások késztetésére vetett papírra
– inkább csak kiegészítő, módosító szerep jut. (Ha mégoly értékes is ez a
szerep.) Jórészt olyan években íródott azonban, melyekben „hivatalosan” a
történelem valódi menetének és működő erőtényezőinek a meghamisítása ment
végbe. Az öntanúsítás, a saját-életet-megszilárdítás igényeinek szolgálatán túl
ezen a téren is fontos szerephez juthattak ezért.
„A világ szerkezetének titkos ketyegése” – hogy Poszler György szavaihoz
kapcsolódjam – talán csak halkan és nem kevés aritmiával vehető ugyan ki
belőlük, azok azonban, akik századunk szellemi arculata alakulásának
megismerésére törekszenek, a korszak gazdag naplóirodalmának tanulmányozásáról
sem mondhatnak le.
TAMÁS ATTILA