|
Rakovszky Zsuzsa
Családregény
Két nő jár-kel az augusztusi hőben teraszra ki, konyhába be, a házban - egy házban, amely teli van idővel:
az fertőzte meg vízkővel a kádat, az marta le gömbölyűre a lépcsők élét, az foltozta ki a bejárat
fölött a varázsfényt vető üveg színes kockáit rendre színtelennel. Két nő, nem fiatal és nem öreg,
abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kísértetek
látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak mozognak a fényes por függönyén túl, más, idegen adások szétesnek-összeállnak,
egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében holtak kelnek futó létre, főleg a két szép nővér: az, amelyik a kisszobában a képen
egyengeti a térdén sötét bársonyruháját - az elvetélt színésznő, aki hamar lelépett nagy adag altató kiskapuján át
a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra a rémisztő jövőt; s a másikuk, a felső- kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:
háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység éveit, hajnali kelést és gépelést, fejtágítókat és agyérfestést, a szépség
lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált mosógépes, használt színestévés öregkor örömei közül ragadta el a rák.
Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt. Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,
aki más, vihogó nők félkörében
- valami vállalati Don Juant
fog közre -, egymaga néz mosolytalan a gépbe,
gőgös-sebezhető, sötét szemekkel. Halásznadrágok és abroncsszoknyák - a látvány félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.
A másik látta még az ifjabbat gyereknek. Idegrendszerük aljnövényzetéből mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett
percek és helyszínek rebbennek félálomban fél-öntudatra, mint elhanyagolt akvárium sötétjén átvillanó neonhal.
Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra. Szederbokor tövéből kóbor macskák merev
égő szemmel üres bádogtálkát büvölnek. Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg
virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk, mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés
elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s fölnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.
|