Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. március, II. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA
Romániai magyar irodalom (1970 –1990)
Folytatás februári számunkból.
 
ÁGOSTON VILMOS:
Mindnyájan jobban szeretnénk élni, egy vám- és politikai határok nélküli Európában, mint futóárkokkal körülvett, folyamatosan veszélyeztetett szülőföld-bunkerekben. Abban is reménykedünk, hogy ez a század – amely nem a „minőség forradalmat”, hanem a tömegmanipuláció és a diktatúrák harci szekerét tologatta a történelmi zsákutcába –, nem egy újabb háborúval fejezi be dicstelen vonaglását, hanem az indulatokat mérsékelő értelem és az érzelmeket tiszteletben tartó türelem párbeszédével.
Ezt a párbeszédet nem lehet hazugságra, politikai taktikázásra és kétértelmű metaforákra építeni, mert tapasztalhattuk, hogy a szellemi-emberi nyomorúságnak, a hatalmat méltóságoló félelemnek nincs alsó határa. A szenvedés az első őszintétlen szóval kezdődik, a többi már omlik magától. Századunk szörnyűségei között elegáns helyet vívott ki a hazugság, a ravasz tömegámítás és dicsőségnek számított, ha a politikusnak nem volt memóriája, nem emlékezett arra, hogy mit mondott korábban. A következetességet kinevették, az erkölcsi rémületet börtönnel büntették.
Úgy másfél évtizeddel ezelőtt arról beszélgettünk Láng Gusztávval Kolozsváron, hogy mi a különbség az író és a kritikus között? Jellemző, úgy véltük, hogy az író a közvetlen tapasztalatból gazdagodik, tehát, ha bezárják és túléli, megírja azt is. A kritikus megszűnik. A kritikus belepusztul abba, ha megfosztják a művektől, és megtiltják, hogy a véleményét elmondja. Egyetlen megoldásnak látszott, ha többműfajúvá váltak az alkotók. Ily módon a kritikus is nyugodtan mehetett a börtönbe. És ott is éltünk. Ezzel a börtöntudattal, az örökös kivizsgálás fenyegetettségével riadtan meredtünk a szögesdróttal körülzárt nagynemzeti Romániára, milyen egykedvűen csorgott rá a nyúlós hazugság-napfény. A metaforákat nem lehetett lebontani.
A kritikusok lírai kultúrszöveget írtak a lebonthatatlanság létállapotáról, és cinkos örömet éreztünk, ha valamelyikünknek sikerült egy-egy ködös politikai, álszociológiai, vagy hamis kultúrtörmelékről levágnia a hatalom polipkarját. mi sokkal görcsösebben ragaszkodtunk a nyitottsághoz, mint azok a szerencsésebb tollforgatók, akiknek mindez szeszélyes játékként hullt tehetségük ölébe. Meg is látszik ez a görcs, a kimondhatatlanság, az elhallgatás kényszere, de enyhíti az ítéletet a gondolat súlya. Az elfojtottság befelé érlelte a szavakat. Sokkal rokonszenvesebb volt a dadogás, az elharapott gondolat vagy a folyékony hallgatás, mint a rozmaringos lelkendezés.
Évtizedeken keresztül, kétféle tollforgató volt Erdélyben: az egyik, aki attól tartott, hogy elviszik, a másik, aki tudta, hogy már elvitték. Sőt, beleszületett az elvivésbe. Volt, aki úgy szabadult a félelmétől, hogy a hatalomba menekült. Ő a hatalmon belül félt. A másik tudta, hogy ha már egyszer elvitték, még egyszer elvihetik. Ezzel már fel is oldoztam vitapartnereimet: nem felelhetnek tetteikért, írásaikért azok, akik nem szabad elhatározásukból nyilatkoztak, életük megmentéséért hazudtak, kényszerből verset, dicsőítő ódát írtak, vagy olyasmit tettek, amire a józan ész más körülmények között nem adna felmentést. Mégis – mivel se kollektív bűnösség, se közös ártatlanság nincs – gyakran megfigyelhettük, hogy az egykori börtöntársak, miután a hosszú politikai rabságból szabadultak, elkerülték egymást, évek múlva is sajgott a seb, hogy voltak, akik megkönnyítették a hatalom férfias mulatságát, súlyosbították a másik szenvedését.
Most itt állunk, néhai kopaszra nyírt gondolatainkkal, orrunkban a csíkos ruhájú nyomorúság bűze, a beivódott félelem szégyene, és miközben csokoládét, kávét, cigarettát töm szánkba a környező részvét, mi szemünk sarkából gyanakodva figyeljük egymást: ki meri kimondani a felejtésre ítélt szavakat? Ki bontja le a metaforákat? Mindnyájan jól tudjuk, nem merészség kérdése ez, hanem a részvét köti meg a kezünket. Részvételni, a közös fájdalomban osztozni temetésen szoktunk. De miért részvételnénk a feltámadáskor. Azért, mert a mi feltámadásunk temetés is egyben, egy olyan korszakra emlékezünk, amelyet az irodalmon és művészeten kívüliség határozott meg, és ennek a kritikai jelenbe hozatalát nem hagyhatjuk a síron túli irodalomtörténetre. Már csak azért sem, mert az előző tapasztalatok hasznosak lesznek a feltámadásnál.
Kezdjük azzal a metaforák lebontását, hogy el kell temetnünk az erdélyi irodalom különállásának heroikus mítoszát. Előrebocsátom, hogy kizárólag közös gondjaink felelőssége kényszerít szólásra, nem sértegetni, hanem gondolkozni akarok, mert meggyőződésem, hogy olyan korszak előtt áll az erdélyi magyarság, amikor ismét ránehezedik majd szavalnak súlya. Arról sem feledkezem meg, hogy többen azok közül, akiknek a neve itt most szóba kerül, nagyon sokat tettek a magyar irodalom fennmaradásáért, továbbéléséért Romániában, személy szerint engem is megmentettek a börtöntől, minden hatalmi tekintélyüket és jószándékukat latba vetették, hogy ne semmisítse meg a puszta létezést az a „kegyetlen fennség”, amelyet néha lelkesen, máskor egyre kényszeredettebben szolgáltak. Még egyszer köszönet illeti őket. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg, hogy voltak olyanok, akiket akkor vittek el, amikor az „aranykor” diktátora meghirdette a nyitást.
Századunkban megszűnt az a természetes mozdulat, ahogy valamikor Arany János, Ady Endre és mások, szabad elhatározásukból felköltöztek Budapestre. Olyan bezártság-fogalmak, börtönmeneküléses kategóriák zuhantak az irodalomra, amelyek csakis a kort minősítik, nem a művészetet. Itt nem az irodalomról van szó, hanem arról a századnyi embertelenségről, nyomorúságról, amely tragikus álvitákra, látszatkategóriák kiagyalására, protézis-fogalmakra kényszerítették a jószándékú elméket, és akárki felköthette magát a saját igazával, csak egyet nem tehetett, hogy megváltoztassa azt a helyzetet, amely ezt a szétszakítottságot természetesnek tartotta. illetve egy darabig vakvágányon zakatolt a vita, mást nem tudtak kitalálni, mint a háborút, majd mindent elnyomott az esztergapad, cséplőgép, feljelentés, kihallgatás és börtön internacionalizmusa. (…)
A kimondott szó felelőssége közös. Lássunk néhány irodalomra zúduló álproblémát ennek a közös felelősségnek a változásáról, hisz a kérdés sokkal korábbi, mint az irodalmivá minősített korszakhatár – 1970-1990 – amelyet feltéltelezem, hogy az újonnan létesített romániai nemzetiségi könyvkiadók, lapok, bukaresti televízió magyar adásának az elindításával indokolnak a külső szemlélők. A politikai és területi szétdarabolás tudomásul vétele, annak irodalmi interiorizálása már az 1920-as években elkezdődött, de a most vizsgált időszak korszakhatára, ha nem is Ceauşescu közvetlen hatalomrajutásával, de feltétlenül 1968-ban kezdődött.
Manapság hajlamosak lennénk elfogadni azt a magyarázatot – már csak azért is, hogy borítsunk fátylat a megalázó eseményekre, és különben is, akik ezekben részt vettek a későbbiekben mind használni akartak a nemzetiségnek –, hogy Ceauşescu 1968-ban nyitott, szembeszállt a prágai bevonulókkal, jogosan reménykedtek azok, akik benne bíztak, melléálltak, arról már nem tehetnek, hogy a későbbiek során megváltozott. Ez így sajnos nem igaz. Ceauşescu pontosan azt a célt követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai egyetem megszüntetésekor, vagy később a nyolcvanas években, csak éppen külpolitikai taktikából időleges paktumot kötött a romániai magyarsággal, még precízebben azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Előbb különválasztatta, aztán belügyivé minősítette, hogy saját magunk asszisztálásával azt csinálhasson velünk, amit akar. Aki ezt akkor nem látta ilyen világosan, az fellapozhatja a korabeli sajtót, és rádöbbenhet, hogy a kettős felelősség egyoldalú megtagadtatása jóval előbb volt, mint a csehszlovákiai szomorú emlékű bevonulás.
„Mi nem akarunk többé kisebbség lenni – írta az Utunk vezércikkírója 1946-ban. – Az egységben élő román nép felé úgy nyújtjuk a testvéri kezet, hogy az a kéz egyben az egyetemes magyar nemzet keze is. Nem szabad levágni bennünket az egyetemes magyar nemzet szellemi egységéről, mert akkor a kinyújtott kéz is – levágott kéz lesz.” De hogyan szólalt meg ez a levágott kéz 1968-ban?
„Mi, romániai magyar írók – olvassuk az Utunk 1968. aug. 2-i számában – számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggyőződésünket pártgyűléseken és Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt.” A vitairat címe: A felelősség oszthatatlan.1 Érzik a stílusán, hogy kötelezően előírt passzusokat vett bele a szerző, de azért igyekezett őszintén azonosulni a szöveg szellemével. A kötelező passzusok így hangzanak: „mi, romániai magyar írók elsősorban a Román Kommunista Pártnak és szocialista államunknak tartozunk felelősséggel; a román népnek, (…) amellyel teljes jogegyenlőségben a közös célokért harcolunk, és amely irántunk ugyanolyan érzelmeket táplál; a magyar nemzetiség iránt, melynek a problémáit műveinkben tükrözzük. Ezek a művek a közös haza egységét tükrözik és részei az ország kultúrájának. Mindezt azért kellett végiggondolnom, és az állásfoglalás igényével leírnom – olvassuk –, mert írótársaimmal együtt rendkívül furcsállom a Magyar Írók Szövetsége Kritikai Szakosztályának kerekasztal-értekezletén megfogalmazott – és a napi- és irodalmi sajtóban is nyilvánosságra hozott – megállapításokat, miszerint a szomszéd államok Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia – magyar irodalmainak kötődése kettős, és hogy a felelősség ezekén az irodalmakért közös. Bármilyen oldalról közelítem meg, visszatetszést vált ki bennem a budapesti kritikusok kollektív megnyilatkozása, és nemcsak azért, mert a »kettős kötődés, kettős felelősség« elméletének kidolgozói alapvető irodalmi és politikai elveket vettek semmibe, hanem mert teóriájuk fogantatása nyilvánvalóan irodalmon kívüli, és igen kétséges, hogy fenntartói a magyar nemzetiségi irodalmak érdekeit tartották szem előtt.” Mi a romániai magyar nemzetiség érdeke? A cikkíró szerint az, hogy a magyarországiak ne szóljanak bele az ottani irodalom, társadalom, emberi jogok – a sort folytathatnánk, amint következtek – alakulásába. Ezt még kategórikusabban kihangsúlyozza a cikk végén: „Meggyőződésünk viszont, hogy a kapcsolatok további javulásának legfőbb feltétele egymás munkájának és a be nem avatkozás elvének kölcsönös tiszteletben tartása.”
Állítólag Ceauşescu azt az utasítást adta, hogy negyven ilyen cikkben kell visszaverni a magyarországi kritikusoknak azt a jámbor szándékát, hogy ezután foglalkozni akarnak a határokon kívül élő magyarok írásaival is. Nem jelent meg annyi elutasító cikk, még néhány lapban és az Igaz Szóban lehozták a többnyire hasonló, de általában a szerzők egyéniségéhez idomított szövegeket. Ezeket az írásokat a romániai magyar irodalom jelentős személyiségei írták, és nevüket adták hozzá, tehát valamilyen módon csak meg kellett hogy magyarázzák önmaguknak, miért vállalták, miben reménykedtek. Tételezzük fel, hogy az adott körülmények között nem bíztak a magyarországi, amúgy is bizonytalan – hiszen pártkapcsolatoktól függő – segítségben, érzékenységüket is bánthatta az a gondolat, hogy őket ezután bírálni fogjak, de a közös felelősséget, az összetartozást és a kettős kötődést visszautasítani azt jelentette, hogy vállalják a felelősséget mindazért, amivel a Ceauşescu-diktatúra a későbbiekben az erdélyi magyarságot sújtotta, szabad kezet adtak neki a kérdés további „belügyként” való kezelésére. Mindezt még egy metaforával is ködösítették: „ne lőjetek, testvérek, a gépen túszok vannak”. Ki akart itt lőni? A Magyar Írók Szövetségének kritikai szakosztálya?
Szerencsére fennmaradtak azok a jegyzőkönyvek, amelyeket a Magyar írók Szövetségének kritikai szakosztály ülésein készítettek 1968. május 10-én és június 5-én, amelyekről az ÉS-ben május 18-án, illetve július 15-én számoltak be röviden. A fogalomhasználatban mindössze annyi a különbség, hogy a jegyzőkönyvekben „kettős kötöttséget” írnak, a lapban viszont már „kettős kötődés” kifejezést használják.2 Bár az írók elhatározták, hogy a vita teljes anyagát közreadják a Kortársban, valószínű, az odaáti heves tiltakozás miatt nem jelent meg, tehát a romániai magyar írók nem is ismerhették, mi ellen tiltakoznak.
A továbbiakban néhány idézetet ismertetek, hogy tudjuk, miről volt szó, és elkerüljük az alaptalan gyanúsítgatásokat.
„Darvas József: A határon túli magyar irodalom kérdése hosszú időn keresztül az úgynevezett kényes kérdések között volt. Mi magunk is egy kicsit túlságosan kényes kérdésként kezeltük. Mi a határon túli magyar irodalom kérdéséről elvileg azt valljuk, hogy az a magyar irodalom elidegeníthetetlenül szerves része. Sajátos módon természetesen ezek az irodalmak egy más irodalmiság keretében nőttek fel. Az elmúlt huszonhárom év alatt is egy másik ország keretei között, az ott alakuló valóságból nyerik a kifejezést. Ennek az irodalomnak a munkásai egy más állam, de szocialista állam polgárai. (A nyugati magyar irodalomról külön ülésszakot terveztek. – Á. V.) Természetesnek tartjuk, hogy ez az irodalom, a romániai irodalomnak is része, a csehszlovákiai irodalomnak is része, de ugyanúgy része a magyar irodalomnak. Nemcsak az ottani valóságból táplálkozik, de táplálkozik a magyar irodalom múltjából, hagyományaiból. Sok helyen nem tud eléggé táplálkozni a jelenlegi magyar irodalomból is. A felelősség ezekért az irodalmakért közös, a mi felelősségünk is és a testvér szocialista országok felelőssége is. (…) Legnehezebb a románokkal, ők ezt a közös felelősséget a be nem avatkozás alapján elutasítják. Nem jelenti ez azt, hogy feladjuk az elvi álláspontunkat.”3 Meg kell jegyeznünk, hogy a Romániára vonatkozó konkrét utalások nem jelentek meg a sajtótudósításokban.
„Kapcsolataink nem megnyugtatóak, gondolkodásra serkentenek bennünket. – mondta Illés Lajos, majd így folytatta. – A kettős kötöttség előrelendítő, vagy, visszahúzó energiája szabadíthatja fel a határainkon túl élő magyarok társadalmi, jogi helyzete jellegének alakulását. Úgy vélem, hogy a kettős kötöttség mindkét oldala egyaránt fontos és lényeges. (…) A kapcsolat, kontaktus keresése azon az alapon történik, hogy elismerjük, értékeljük a határainkon túli magyarok hűsegét ahhoz az államhoz, amelynek állampolgárai. (…) Egy nemzetiség léte, tevékenysége, lelkivilága, éppen nemzetiségi, kisebbségi helyzete következtében még akkor sem könnyű, még akkor is sajátos problémákkal terhes, ha a lenini nemzetiségi politika, az internacionalizmus, a szocialista humánum maradéktalanul érvényesül. (…) Különösen nemzetiségek életében, a nemzeti lét megoldatlansága, konfliktusai esetén elsőrendűvé nőhetnek a nemzeti problémák, megnehezítik, sőt teljesen gátolhatják az említett összefüggés vállalását. Ebben a vonatkozásban a kettős kötöttség figyelembe vétele, mindkét oldalszabad érvényesülésének lehetővé tétele, egyetemes forradalmi érdek, és tegyük hozzá, az, hogy valaki nemzetiségének megfelelően szabadon élhessen bárhol, elemi emberi jog. (…) A sajátos vonások szerepét, az adott országokhoz való kötődést figyelembe véve is, a baráti országok magyar irodalmát magyar irodalomnak, a magyar irodalom részének, s az ottani írókat a baráti országok állampolgáraként, magyar íróknak tekintjük. Kettős kötöttségük kétirányú kapcsolódást ír elő. Pártolni, támogatni kívánjuk a baráti országok nemzeti irodalmához fűződő kapcsolatalkat, hisz ez teszi lehetővé, hogy a megismerés, a barátság, szolidaritás a kulturális csere fejlesztésében a közép-európai népek között a híd szerepét tölthessék be.(…) Kialakult jugoszláv vonatkozásban múlt évben már az a kapcsolat, amikor jugoszláviai magyar írók a Könyvhéten magyar olvasókkal is közvetlenül találkozhattak. Hasonló ajánlatot tettünk Csehszlovákiának is, Romániának is. Ott nem fogadták el. Remélhetőleg eljön az az idő, amikor őket is így üdvözölhetjük a magyar irodalom évről évre megismétlődő nagy ünnepén.”
Ezt utasították vissza a romániai magyar irodalompolitikusok egyrészt kényszerű megalázkodásból, másrészt abban a reményben, hogy Ceauşescunak, mint minden új diktátornak megelőlegezték a bizalmat, hátha hivatkozni lehet majd rá. Volt egy másik elképzelés is, a Balogh Edgáré, aki úgy vélte, hogy a román nemzeti eszmények kiterebélyesedésével a magyar kisebbség is hangoztathatja nemzeti igényeit. Nem vették számításba azt, hogy a totalitárius román nemzeti diktatúra körülményei között ezek a taktikai, vagy hittel vallott lépések nemcsak a diktátor hatalmát erősítették, hanem azt a látszatot kelthették a többségi románságban, hogy a nemzeti diktatúra jogos, tehát az ő tudat-képüket is hamisan alakították. Még néhány idézet a jegyzőkönyvből: „Illés Lajos itt főképpen a szomszédainkat hibáztatta – mondta Czine Mihály –, és hibáztatni is lehet más-más mértékben. De a legnagyobb mulasztás bennünket terhel. Hibáztatni elsősorban minket lehet az elmúlt húsz esztendőért, amikor ezek a kérdések nem is merültek még nagyon fel, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ezt megérdemelték volna. (...) Asztalosról a rádióban beszéltek úgy, mint román íróról. (…) Általában az volt, amit mi tartottunk, hogy az udvariasság szabálya megköveteli ezekről az irodalmakról való hallgatást, vagy még rosszabb, hogy ezek az irodalmak nem tartoznak a mi irodalmunkhoz, vagy a politikai magyarázat, ami különben elfogadott volt, mindig az országok belügye.(.) Szabédinak a halála, amiről a magyar sajtóban nem igen jelent meg sehol semmi, az egyetem beolvasztása, amiről nálunk nem igen volt illedelmes dolog tudomást venni soha. (…) Nem sok mindent tettünk még meg, mert attól közölnek, aki éppen itt járt, és akinek valamiféle barátsága van, rettentően jókat közölnek az éppen megjelenő szerző éppen megjelent munkájáról, és azokkal íratják, akik éppen kéznél vannak. Ez a jóság erős kérdőjelekkel is terhes. (…) A mi kritikáinkban elég gyakran kísért vagy az elérzékenyülés, hogy nihát testvérek, segítünk rajtatok, felelősek vagyunk értetek, vagy a vállonveregetés, hogy milyen derék emberek vagytok, egészen jól tudtok írni. Ezzel nem igen lehetnek megelégedve. (…) Barátaimon éreztem, hogy amikor ilyen jellegű írásokat olvasnak, inkább borzong a hátuk. Mert olyan mértékre tartanak igényt, amivel a Magyarországon megjelent magyar műveket is bírálják.” A továbbiakban Czine Mihálynak van néhány vitatható megjegyzése, az erdélyi irodalom franciás jellegéről, meg a kísérletező stílusról, de nem ezeket kifogásolják az elutasítók, hanem azt, amivel manapság, úgy vélem, mindnyájan egyetértünk, éspedig az összetartozást, a közös gondokról való szólás jogát. Példa értékű jobbágy Károly felszólalása, aki a gyulai román iskolában tapasztalt ellentmondásos helyzetről számolt be, és az ottani román könyvtárosnőt idézte: „Kérem, minket már Románia leírt, eladott, mert a viszonossági elv alapján ő szívesebben mond le rólunk, erről a faluról, minthogy ugyanezeket a jogokat biztosítsa a Romániában élő magyaroknak is.” „Nekem semmivel sem szimpatikusabb vagy szocialistább a román szupremáció, mint a magyar – mondta a második ülésen Dobozi Imre. – Mérjünk egyenlő mértékkel. A baráti és nemzetközi érintkezés az két kapus futball, nem egykapus futball.(…) Amilyen szabályt magunkra nézve kötelezőnek ismerünk el, és vállalunk, kérjük számon a partnereinktől. (…) Miért nem lehet abban gondolkodni, hogy a battonyai román gyereknek, ha akar, joga lehessen a bukaresti egyetemen elvégezni a tanulmányait (stb.), és a csallóközi magyarnak, ha akar, joga legyen a budapesti egyetemen elvégezni a tanulmányait. Hát miért kell folyton olyan görcsökben beidegzetten élnünk, hogy itt a határ, azon túl már más kezdődik?”
A második értekezlet záróbeszédében Darvas József elmondta, hogy nemrég járt Romániában, és Zaharia Stancuval nyíltan és őszintén beszélt ezekről a kérdésekről. „Ő lényegében és nem a maga fejétől, finoman, különböző érvelésekkel majdnem minden konkrét javaslatomat is – egyelőre legalábbis – elutasította. Nagyon keveset fogadott el belőle. Úgyhogy a végén már odáig ment a vita, hogy én föltettem neki a kérdést: – Nem tartja-e furcsának azt, hogy amiről mi beszélgetünk, és amikről kiderül, hogy egyelőre legalábbis nem megy, az a két világháború között a fasiszta Horthy -Magyarország és a királyi Románia között egész természetes volt. Hát legyen szabad a két ország íróinak a közeledése! Minden fakszni nélkül ülhessenek föl a vonatra és mehessenek el. A két világháború között ez egészen természetes volt. (…) Legyen természetes az, hogy mi odamegyünk, és irodalmi esteket tartunk magyarlakta városokban, mint ahogy a románlakta területeken ők is tartanak. (…) Ő azt mondta, hogy hát történelmileg úgy alakult a dolog, hogy nemzeti keretek között épül a szocializmus. Ilyen gondunk nemcsak nekünk, magyaroknak van, hanem nekik, románoknak is. Mert például a Szovjetunióban én nem tudom hány román nyelvű ember él, akiket moldovánoknak neveznek, de azoknak a nyelve román. És mi lenne akkor, hogyha ők otthon, Romániában ezt a kérdést fölvetnék. Én azt mondtam neki, hogy én egyszerűen nem tudom elhinni, Stancu elvtárs, hogy magát, mint a Román Írószövetség elnökét ne izgatná az, hogy mi van ezekkel a moldovánokkal. Erre nem mondott semmit. És mondtam, hogy itt az irodalomnak és az íróknak megvan egy jófajta felelősségi lehetőségük, hogy fogalmazzanak meg kérdéseket józanul és okosan, amiket a politikának előbb-utóbb úgyis meg kell fogalmaznia, és napirendre kell tűznie.(…) Amit nem fogalmaznak meg, az biztos, hogy nem fog megvalósulni.”
Nem tudom, mennyire ismerhették ezt a jegyzőkönyvet a romániai magyar írók – feltételezem, hogy néhányukhoz rejtett csatornákon, vagy hivatalos megbízatásként eljuthatott –, de akkor is elgondolkoztató, miért nem gondolkoztak, amikor például ilyesmit válaszoltak az igaz Szóban: „Saját dolgaink intézéséhez, a felelősség vállalásához az a szilárd meggyőződés ad erőt, hogy a romániai magyar irodalom és művelődés ügye a legjobb kezekben van: fejlődésének záloga az a magas fokú felelősségtudat, amellyel a Román Kommunista Párt irányítja az együttélő nemzetiségek nemzeti kultúráját, a romániai magyar kulturális és művészeti életet.(…) Éppen ezért támogatjuk fenntartás nélkül pártunknak és államunknak a nemzeti függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartására, a jogegyenlőség és a belügyekbe való be nem avatkozás alapelveire épülő politikáját.”4
A bukaresti Előrében két cikket is találunk ebben a témakörben, mégpedig a júliusi számokban. Az érvelés hasonló, legfeljebb a stílus más. „E felelősségünket – olvassuk –, és ezt nem lehet eléggé kihangsúlyozni, nem kívánjuk megosztani senkivel. Viselésére, vállvetve a román kultúra művelőivel, van bőven erőnk és tehetségünk. Mutatja a múlt, jelzi a jelen, és minden kétséget kizáróan bizonyítja – a jövő.”5 Nem érthetünk egyet semmi szín alatt a Magyar Írószövetség említett íróértekezletén, utána pedig a magyarországi napi sajtóban és folyóiratokban megfogalmazott kettős kötődés, kettős felelősség programjával. (…) Állásfoglalásunk elvi meggyőződéseinken túl arra a gyakorlati meggyőződésünkre támaszkodik, hogy a Román Kommunista Párt, akárcsak eddig, ezután is minden feltételt biztosít a romániai magyar irodalom fejlődése érdekében. (…) Lényegében olyan beavatkozási kísérletet takar, amely a kölcsönös megértés és együttműködés szellemének az ápolása helyett csak zavart kelt, és félreértést okoz.”6
Nem folytathatom a idézetsort, hiszen könyvet lehetne írni az akkori idők „hitvallásairól”, akárcsak arról a tényről, hogy Ceauşescu már abban az időben is teljes diktátori fegyverzetében pompázott. Alig talált ki újat a későbbiek során. Még a nyáron átíratta a büntetőtörvénykönyvet, nemzetlelkesítő tapsgyűléseken, romantikus áltörténelmi érvekkel uszított a környező népek ellen, és miközben minden manipulációs adminisztratív eszközzel Erdély demográfiai átrendezésén, a kisebbségek egyre szűkebb gettóba szorításán munkálkodott, expozéiban fokozta a románság hősies veszélyeztetettségi tudatát. Ugyanazt a politikát folytatta 1968-ban is, mint 1989-ben. Legfeljebb a gazdasági és a nemzetközi politikai körülmények voltak másak. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy taktikázó ígérgetéseivel – például az írószövetségi találkozón – félrevezette nemcsak a románságot, hanem a romániai magyar értelmiség színe-javát is. Erre használta fel a cseh hanem a romániai magyar értelmiség színe-javát is. Erre használta fel a csehszlovákiai bevonulást is, amelyet ugyan páholyból nézhetett, mégis olyan nyilatkozatokat csikart ki íróinkból, amelyekre egyáltalán nem lehetnek büszkék.
A hatvanas évek végén diáktársaimmal együtt megszerveztük a Korunk-kört, Kolozsváron. Ennek egyik ülésén összehasonlítottam a csehszlovákiai Irodalmi Szemle, a jugoszláviai Híd, a magyarországi Új Írás, Kortárs és a romániai Korunk, Igaz Szó akkori számát. Később a Láng Gusztáv tanár úr vezette irodalmi körön felolvastam egyik novellámat, amelybe amerikai néger spirituálékat szőttem be.
Ezeket az írásaimat keresték 1970-ben a Securitate nyomozói, amikor letartóztattak. Én is kérem vissza alázattal az irataimat – akárcsak Páskándi Géza tette – az állítólag új román belügytől! Eljárási módszerük nem különbözött, de a tisztek sem voltak másak, sőt céljaik is ugyanazok voltak, mint az ötvenes években, ötvenhat után, a hatvanas évek elején: a hatalmi megfélemlítés. Alig jöttek ki a börtönből az ötvenhatosok, máris ott volt a Király László, Farkas Árpád, Apáthy Géza esete, utánam következett Bréda Ferenc, majd Ara K. Attila, Tóth Károly, Szőcs Géza, és a névsort folytathatnánk, pontosíthatnánk szinte a végtelenig. A kivizsgáló tiszt hozzám intézett első kérdése az volt, hogy mi a véleményem Illyés Gyula „öt lyukú furulyájáról”? Mondtam, hogy az nem öt lyukú, hanem öt ágú. Azt válaszolta: mindegy, a lényeg az, hogy Budapestről fújják. Amikor elővette azokat a fényképeket, amelyeket az említett Korunk-köri felszólalásom vázlatáról készítettek titokban, és én elcsodálkoztam, hogy már az is baj, ha valaki az akkor hangoztatott „híd” metaforáról azt állította, hogy azon a hídon mind a két oldalon kell járni, durván kioktatott: – Nem igaz! Írjam alá, hogy a Szent István-i Magyarországot akartam visszaállítani! – Természetesen nem írtam alá.
Így kezdte nemzedékem a hetvenes éveket, amelyben Bretter Györggyel közösen vallottuk, hogy le kell bontani a politikai metaforákat. Ezért mosolyogtunk elnézően, amikor Balogh Edgár Ceauşescu-idézetekkel akart rendreutasítani minket az ellenem/ellenünk, de főként önmaga ellen írt Intelmek című könyvében. Ebben, többek között Raoul Sorbant is – aki az 1990-ben írt hamis, magyarellenes uszító könyvében tett tanúvallomást igazi érzelmeiről, pozitív harcostársként állította velünk szembe, és ilyesmiket írt: „Nicolae Ceauşescu elvtárs kifejtette pártunk elvi álláspontját a nemzeti kérdésben (…) A magyar nemzetiség együttélése a román néppel itt új megfogalmazást kapott a szocialista demokrácia elmélyülése menetén, s örömmel ismertem fel benne a magam gondolatait, amelyekért évtizedeken át harcoltam. A másik esemény – írja Balogh Edgár – Nicolae Ceauşescu elvtárs 1971. július 9-i expozéja az ideológiai valamint a politikai és kulturálisnevelő tevékenység terén dolgozó pártaktíva munkatanácskozásán. Pártunk főtitkára mindnyájunk szívéből szólt, akik ifjúságunktól korszerű önmegfogalmazást várunk”7
Hát kérem tisztelettel, beismerem, hogy elidegenedtem. Elidegenedtünk. Nem a néptől, nem a hatalom verte nemzettől, hanem attól az érvrendszertől, amely szabad kezet nyújtott a diktatúrának, hogy az erdélyi kisebbségek felszámolását a továbbiakban is kizárólagos belügyként kezelhesse. Ezért írtam, amikor újból megszólalhattam, Fábry Zoltánról, Európa újabb elrablásáról, a szervezett káoszról, az abszurd diktatúrák, kivizsgálások, házkutatások és a félelem világáról, meg arról a kísérletről, hogyan menekült James Joyce századunk embertelenségéből a művészetbe. És nagyon elszomorodtam, amikor rangos névsorokat, tiszteletre méltó alkotók neveit fedeztem fel, olyan szövegek alatt, mint: „A Román Kommunista Pártban látjuk nemzetiségi létünk összes problémái megoldásának letéteményesét, a szocialista demokrácia szüntelen fejlesztése alapján. Biztosítjuk pártunk és államunk vezetőit, s személy szerint Nicolae Ceauşescu elvtársat bizalmunkról és támogatásunkról.”8 Ez nem az ódák korszaka volt, de mindenképpen a vég korai kezdete.
Ezzel a taktikával, a romániai magyarság színe-java meggyőződéssel, vagy annak ellenére, hozzájárult a románság téves jogérzetének a megerősödéséhez, ahhoz, hogy az állampolgári lojalitás szembeállítható a nemzeti közös összetartozás és a sajátos emberi jogok fogalmaival. Sajnos még ma is kísért az a szemlélet, hogy az erdélyi magyarságnak egyedüli joga dönteni sorsa fölött. Véleményem az, hogy éppen úgy, mint hatvannyolcban, vagy korábban, a felelősség közös. Ma, amikor a román nép azon fáradozik, miképpen készítse elő Besszarábia egyesülését a nagynemzeti Romániával, talán ismét valamilyen kiegyezésre fog törekedni a romániai kisebbségekkel. Az erdélyi magyarság nem vállalhatja megint magára az egyoldalú paktum ódiumát. A románságnak nemcsak a magyar kisebbséggel, hanem a magyar nemzet egészével kell tisztességes, alapvető emberi és nemzeti jogokat figyelembe vevő szerződést kötnie, hogy többé ne állíthassa szembe az erdélyieket a magyarországiakkal, mert a felelősség közös.
Ilyen értelemben gondolom, hogy le kell bontani a hamis metaforákat. Ez nem irodalmi kérdés, de kihat az irodalomra is.
Jegyzetek
1.  Huszár Sándor: A felelősség oszthatatlan. Utunk, 1968. aug. 2.
2.  Kettős kötődés – kettős felelősség. Vita a szomszédos országok magyar irodalmáról. Aláírás nélkül. Élet és irodalom. 1968. máj. 18. Valamint L.P.: Gyakorlati felelősség. Vita a szomszédos országok magyar irodalmáról. Élet és irodalom, 1968 jún. 15. E. Fehér Pál: Az irodalom a népek tolmácsa. Népszabadság, 1968. aug. 19.
3.  Szomszédos országok magyar irodalma és a hazai kritika kérdéseiről. A Magyar Írószövetség kritikai szakosztálya. 1968. május 10; június 5. A Magyar Írószövetség irattára.
4.  Hajdú Győző – Gálfalvi Zsolt: Felelősség azonos eszmények szolgálatában. Igaz Szó, 1968. augusztus.
5.  Domokos Géza. Sajátosság, felelősség. Előre, 1968. július 7.
6.  Domokos Géza: Az igazság és tárgyilagosság szellemében. Előre, 1968. július 24.
7.  Balogh Edgár: Intelmek. Kriterion, Bukarest, 1972. 6. old.
8. Utunk, 1968. szeptember 6.
 
DOMOKOS GÉZA:
Köszönöm, és gondolom, köszönjük Ágoston Vilmos szókimondó eszmefuttatását. Lám milyen különös, oly sokszor drámai az elmúlt 20-30 esztendő története politikában, irodalomban, emberek életében. Megvallom: a bukaresti Előrében megjelent cikk szerzője én voltam.
És most – itt a helyzet egyedisége számomra – debreceni találkozónk ma délelőtti elnökeként hallgathatom meg Ágoston Vilmos kegyetlenül őszinte szövegét. A hallottakon el kell gondolkoznia a politikának is, az irodalomnak is, mindenkinek, aki ezeket az évtizedeket átélte. Aki nem mindig a helyes utat választotta, de utat választott. Következésképp mindenért, jóért és a rosszért, kis sikerekért és iszonyú vereségekért vállalnia kell a felelősséget.
Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére írott cikk nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. Meg voltam győződve, hogy akkor olyan helyzetben éltünk, oly sok felé voltak nyitottak a hatalom útjai, – emlékezzünk: két hónap múlva Románia látványosan visszautasítja, hogy részt vegyen Csehszlovákia lerohanásában: ősztől sorra születnek meg a tévé magyar nyelvű műsora, a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, de már ott leselkedik az 1971-ben, kínai mintára bekövetkezett „mini kulturális forradalom” agressziója is – tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.
Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben ezek megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.
 
CZINE MIHÁLY:
Nagy örömmel olvastam a meghívót, és nagy örömmel jöttem el, hogy eligazítást halljak a húszesztendős újabb romániai magyar irodalom történetéről. Amit eddig tudtunk, részletek voltak inkább, különböző megközelítésből. Nem voltak következetesek, nem is juthattunk mindenhez hozzá. Most egységes szempontból vártuk az áttekintést, meg is kaptuk; de ilyen jelleggel a közelítés természetesen csak hiányos lehet, hiszen hosszabb idő, több nap kellene ahhoz, hogy minden kérdés előjöjjön. Ha arra gondolunk, Halász Gábor hogyan tervezte a tabló és a portré együttes használatával egy korszak bemutatását, eleve ki kell zárnunk a portrékat, mert erre mód nem kerülhet. Egyet azonban, akárhogyan próbálkozzunk, feltétlenül figyelembe kell vennünk a történetiség szempontját. Nem lehet 1990-ben úgy beszélni az 1970-es, az 1980-as dolgokról, mint hogyha természetesen folyhattak volna a dolgok. Nem lehet elmarasztalni a 70-es esztendők némely tévedését azzal, hogy mi már mindent tudunk. Mi csakugyan sok mindent tudunk, de még decemberben sem tudtunk annyi mindent, mint december óta.
A cím azt mondja, hogy „Romániai magyar irodalom kérdései 19701990 között”. Hát ez az irodalom sokkal gazdagabb volt, mint amiről itt szó esett. Itt csupán egyik vonulatáról esett szó. Érthetően arról, hangsúlyban érthetően, hogy mennyi az új, milyen új törekvések vannak. De hát azért megfeledkezni arról, hogy ennek az évtizednek a nyitánya az Anyám könnyű álmot ígér, és előtte még egy esztendővel a Zokogó majom, hogy a valóságról ott adtak először képet, megfeledkezni arról, hogy ebben az évtizedben azért Horváth István versei csakugyan egy új világot hoztak lírában, megfeledkezni arról, hogy Sütő Andrásnak a drámái hogy Székely Jánosnak a dolgai, hogy Bálint Tibornak, Bajor Andornak a hozománya mit jelentett, talán mégsem szabad. Vagy Farkas Árpádnak, vagy Király Lászlónak az elért eredményeiről. Ez is beletartozik a korba, hogyha nem szűkítjük le. Miért lett ez így? Gyímesi Éva a posztmodern igézetében tartotta meg az előadását. Én azt nagyon szeretném persze megkérdezni, hogy mi az a posztmodern? Hogy ki tud erre pontosan felelni? Ez csak az egyik kérdésem volna. A másik: hogy szabad-e, helyes-e ilyen esztétikai fogalmakat bevezetni, hogy ti. a szabadság-esztétika szemben áll a közösség-esztétikával, mintha egyik nagyon helyes volna, és mintha a másikban, a közösségiben, a transzilvánban (különböző néven hangzott el) nem volna benne a szabadság igénye és gondolata. Mivel lehet ezt igazolni? Hol lehet ezt kimutatni? Kérdezem én. Tovább is mondanám. Biztos, hogy a posztmodern eszmény – ha elfogadjuk a fogalmat – a legkorszerűbb? Biztos, hogy a magyarországi irodalom lehet az igazodási pont? Egyáltalán biztos, hogy a magyar posztmodern egyenidejű, egyidejű a nyugat-európai posztmodernnel? Vajon nem olyasmit próbál a magyar irodalom csinálni már esztendők óta itthon is, ami már lefutott fejezet a nyugati irodalomban, vagy lefutóban van? A tájékozódásnak ez is igénye. Még azt is megkérdezném, hogy a magyarországi irodalom vajon igazán termékeny volt? Igazán hozott nagy eredményeket? Csak kérdezem, bocsánatot kérek. Én azt hiszem, hogy nem hozott rendkívüli eredményeket. Én magam azt gondolom, ez szubjektív, egyéni vélemény, hogy az nem lehet mérce, amihez igazodnia kell a romániai magyar irodalomnak.
Itt vagyunk a másik kérdésnél. Thomka Beáta is arról beszélt, hogy micsoda megkülönböztetés az, hogy jugoszláviai magyar irodalom, hogy csehszlovákiai és emilyen-amolyan magyar irodalom? A végén persze ellentmondásba került önmagával, amikor a perifériák és a központ viszonyáról beszélt. Ne feledjük el a tanulságokat, okos ember mások tévedésében járja iskoláit. Ha van kisebbség, akkor kisebbségi irodalom is kell hogy legyen. Amíg van kisebbségi helyzet, létezik külön sors, s külön sors mindig egy külön kifejezést igényel, vagy legalábbis zománcát – jobb szó híján mondom ezt – annak a sorsnak, annak a légkörnek, amelyikben él az ember. Ez ellen mi ágálhatunk, de nem sok eredménnyel. Dsida példáját hozzuk a történelemből. Ő igazán nem akar kisebbségi író lenni. Ő igazán tudta, hogy mi volt abban a korban az európai lírában. És mégis a Psalmust írta meg egy idő után, Vagy tovább is mennénk. Lászlóffy Aladárból aligha azt fogja megőrizni az idő és az esztétika, amikor azt gondolta, hogy a természettudomány eredményeit és fogalmait nagy mértékben be kell vonni a versbe. Hála istennek, elfelejtette. Hála istennek, úgy ír verset, hogy mindent tud, amit ebből tudni lehet, de nem ezt tartja modernnek. Vagy tovább is mennék. Markó Béla és Szőcs Géza eléggé modern törekvésű költő. De mégis mit tehet Markó Béla és mit tehet Szőcs Géza? Adott helyzetben odaáll, egy sorsot vállalva, nem tehet mást. Vagy a jugoszláviai magyar irodalom példája, a jugoszláviai magyar irodalom igazán sok mindent kipróbált, de nekik az volt az elvük, hogy országutak kereszteződési pontjánál legfontosabb a világirodalom. De rá kellett jönniük, hogy ebből a nagy egyetemességből, ebből a nagy kapaszkodásból nem születtek jelentős művek. És Gion Nándor például? Ő a Latroknak is játszott-ot írta meg a kezdeti, szélsőségesnek is mondható avantgárd kísérletek után. Persze mindent szabad, elnézést, a prózában is, a lírában is, a bibliát mondhatnám, idézném, ugye, mindent szabad nekem, de nem minden használ.
Még egy részletet itt. A Bretter-iskoláról többször esett szó, de nem kellene végiggondolni, hogy ez mennyire folytatható, és vajon teljes volt-e az a világ? Kényszerhelyzetben született, ugye? Ma, a megváltozott időben vihető-e tovább? A kényszerben született dolgot erénnyé és állandóvá kell-e emelnünk, vagy korrigálni a szükséges méretekben? Azt hiszem, hogy ezt is kellene vizsgálni.
Még egy helyen, ahol bántónak éreztem Gyímesi Éva előadását, mikor Görömbeinek a mondatát idézte a közérthetőségről. Azt hiszem, hogy annak a mondatnak más az értelme. Nem a totális felé irányít, és nem zárja ki senkinek a szabadságát, de igenis egy irodalomtörténésznek, egy írónak, egy kritikusnak arról gondolkodnia kell, hogy a művek befogadása mikor és milyen módon lehetséges. Ugyanis ez alapvető dolog. Mindenki írhat úgy, ahogy akar, a közérthetőség fogalomnak rossz, ámde az igény, hogy közönsége legyen az írásnak, az állandó. Máskülönben, minek írnánk? Ez persze megint prakticista kérdés – mondhatják, ugye, hogy zsdánovi esztétikából átöröklött, csakhogy nem erről van szó; erre megint van példa. A jugoszláviai magyar irodalom, amelynek sikerült elveszítenie az olvasótáborát a maga újavantgarde összevisszaságával, és nem is tudja visszaszerezni. Nem tudom, hogy Erdélyben a posztmodern körébe foglalt írásoknak milyen mértékű az olvasótábora. Az énekes nincsen hallgatóság nélkül, akkor író sem sokáig lehet közönség nélkül. Marius, kedves barátunk, ugye ezt érzékeltette a román irodalom külföldre ment emberei kapcsán. Hogy igenis, ez nagyon fontos, hogy ki olvashassa, s a közérthetőségnek van egy magasabb fogalma is, amire többek között ebben a században Kosztolányi és Illyés adott példát. Az egyetemi tanárnak és a legnagyobb művésznek is igazán modernül hat és bárki kétkezű ember is úgy tudja olvasni, hogy meg is érti.
Mondom újra: mindent szabad, de azért ne vessük el, hogy igenis, a közönség is létezik. És itt kellene felvetni azt, amit kényesen kerülgettek az előadók: az eljött írók, Magyarországra költözöttek! Mindenkinek joga a költözés, persze. Páholyból beszélni az ittenieknek nem is illik. Nekem sem illene. De én csak e kérdést tenném föl, hogy az eljöttek közül kik boldogultak leginkább íróként, művészként? Azok, akik minden kötöttséget levetettek, vagy azok, akik érzik és tudják, hogy honnan jöttek? Azt Tamásitól kezdve lehet vizsgálni, Győri Dezsőtől kezdve, régebbi neveket is mondhatok. Legtöbbet még mindig az nyom, amit otthon alkottak. Lehet, hogy azóta 30 regényt vagy darabot írtak esetleg. Elnézést, ezt csak kérdésként vetem föl. Kinek vezethet az útja a magasba, és miért vezethet magasabbra? Vajon a szabadság-esztétikába foglalt eszmény kizárja azt, amit transzilván etikának vagy esztétikának mondtunk, vagyis a kötöttségeket? Azt hiszem, hogy nem zárja ki. Minthogy a helyesen beszélni tudás sem zárja ki ugye, hogy nagyobb közösségben gondolkozzék az ember. Én azt hiszem, hogy az erdélyi irodalomnak, és minden irodalomnak, de Erdélyben különösen, nagy feladata van: tenni, cselekedni irodalmi értelemben, művészi értelemben, otthont teremteni, vállalni, vallani úgy, ahogy azt már régebben is megfogalmazták. Mert Zrínyi szavai is érvényesek változatlanul: „Elfussunk? Nincs hova.”
Nagy közönsége van annak az irodalomnak. Már utaltak itt a zágoni ünnepségre. Én is ott lehettem. Utaljak egy másikra: Kolozsvárott a püspök beiktatására. Vagy Magyarországon, ahol azért nem a posztmodern vonzáskörbe tartozóknak legnagyobb az olvasótábora. Ha nevet is mondanék, akkor Sütő Andrásét, Dobos Lászlóét, Gion Nándorét idézném, csak az egykorúakat hadd említsem. Az a feladat, hogy a meglévő erőket, azt a bizonyos „öt kenyeret és két halat” – a bibliai példázatot idézve – összeszedni, és abból újraindítani valamit, továbbépíteni azt, ami mégiscsak megmaradt, azzal a reménnyel, ami ott volt a húszas évek erdélyi íróiban, Kuncz Aladárékban, hogy hátha onnan, egy kétmilliós kisebbség nyelvén lehet elmondani a nagy emberi igazságokat, a sokat próbáltak, a sokat szenvedettek megélt igazságérzetével.
 
THOMKA BEÁTA:
A Debreceni Irodalmi Napok idei témája érdeklődést, örömöt, kíváncsiságot, izgalmat váltott ki belőlem. E bonyolult hatáson töprengve mindenekelőtt a tárgykörre, a romániai magyar irodalomra figyeltem, s a rendkívüli lehetőségre, hogy alkalom kínálkozik arra, hogy körülüljük az asztalt, hogy párbeszédet folytassunk mindarról, amit az újvidéki foghíjas könyvtárak, a megküldött, ám soha meg nem érkezett folyóiratszámok, lapok, évfolyamok megválaszolatlan kérdésekként fölhalmoztak bennem. A következő felismerést az jelentette, hogy sem az érdeklődés, sem a kíváncsiság nem új érzés, s hogy figyelmem sem váratlanul és nem most ébredt fel. S ekkor mintegy magyarázatot keresve fordultam egy folyamat rekonstrukciója felé, melynek egyik meghatározó pillanatát éppen a kijelölt évszámban, 1970ben fedeztem fel. A hatvanas évek vége nemzedékem indulásának ideje, az eszmélés, a keresés, a mohó tájékozódás korszaka. Ez az a két évtized tehát, melyben gondolkodásunk és szellemiségünk formálódott, s melynek alakulására nem csupán azok az impulzusok voltak hatással, amelyek Jugoszláviából, Magyarországról, Romániából vagy Európából eljutottak hozzánk, hanem azok is, amelyektől el voltunk szigetelve. S ahhoz, hogy teljessé váljék bennem e kép, még egy lépéssel tovább kellett lépnem az időben visszafelé, hogy felidézzem apám könyvtárát, melyben nem foghíjasán, hanem hiánytalanul ott álltak az Erdélyi Szépmíves Céh halina kötésű könyvei, a háború előtti romániai magyar folyóiratok bekötött évfolyamai, irodalmi és történelmi, művészeti és művelődéstörténeti kiadványok, teológiai kézikönyvek és énekeskönyvek, néprajzi és szociográfiai munkák. S mindebben nem volt semmi rendkívüli, e könyvek elérhetőek voltak, teológusaink Kolozsváron tanultak, bár határok akkor is léteztek. E rendezett és zsúfolt könyvespolc, a könyvtárnak ez a tömbje a gyermekkori csodálattal együtt mai perspektívából elérhetetlen illúziónak, képzelgésnek tűnik, jelképessége pedig azt a tátongó űrt teszi még könyörtelenebbül nyilvánvalóvá, ami nemcsak a mostani tanácskozás által átfogott két évtizedet, hanem az azt megelőzőeket is jellemzi. Valahol megszakadt a folytonosság, megszakadt a szellemi értékek természetes áramlása, s a tömött könyvespolc egy lezárult korszak örökségeként maradt ránk. A mi korunk, időnk, a közelmúlt és a jelen viszonyainak egyik abszurditását éppen abban látom, hogy a kolozsvári kiadó és a százötven éves vajdasági parókia könyvtárát valamikor a határ és a sok száz kilométer sem választhatta el egymástól, s az egyik kisebbség szellemi kommunikációja a másikkal háborítatlanabb volt, mint ma, amikor az egyetemi központok közötti együttműködésre is alig akad mód.
Megkerülhetetlennek érzem annak a furcsa élménynek az említését is, amikor sok év után és sok évvel ezelőtt először hangzott el az „egyetemes” magyar irodalom fogalma, vagy amikor egy-egy magyar antológiában először bukkant fel vajdasági, csehszlovákiai, romániai magyar szerző. Tudomásom szerint sem a latin-amerikai, sem az amerikai, sem a francia irodalmak sosem érezték szükségét az egyetemesség hangsúlyozásának.
Valamennyiünk számára, akik a magyar kultúrában nőttünk fel, függetlenül attól, hogy Vajdaságban vagy Erdélyben, valamely természetes és magától értetődő tény és adottság mesterséges (utólagos?) megerősítésének tűnt az egyetemesség nyomatékosítása, mert mindaz, ami e térségekben határoktól függetlenül létrejött, mi más lett volna, mint magyar irodalom. Annak a mind többet emlegetett igénynek a gondolatát, hogy művelődésünk, irodalmunk kérdéseit közép-kelet-európai összefüggésrendszerben szemléljük, sokkal termékenyebbnek látom a határon inneni, határon túli, regionálisegyetemes fogalmaknál s a különféle couleur local-elméleteknél. Ám vajon eljutunk-e annak a valamikori magától értetődő állapotnak a közelébe, hogy betekintésünk legyen mindenekelőtt egymás műhelyeibe s azután a köröttünk lévőkbe? S hogy közösen tevékenykedjünk vagy vállaljunk feladatokat? Milyen összképet alakíthatok ki ugyanis a magam számára az elmúlt két évtized közép-kelet-európai irodalmairól, ha az osztrák irodalom előbb jut el hozzám, mint a pozsonyi, vagy a kolozsvári, bukaresti magyar? Ha a szellemi javak cseréje leáll, akadozik vagy akadályoztatott a Magyarországon kívüli kisebbségi centrumok-között, az nemcsak bezárkózást von magával, hanem értékszinteződési különbségeket, ami valamennyire nézve következményekkel járhat, mint ahogyan erre példák egész sora kínálkozik. Ebből következően egyetlen olyan központ alakul ki, amelyből a peremek folyamatai beláthatók, megítélhetők és egybevethetők, ahonnan mindaz megállapítható, mi érdemesül arra, hogy egyetemes értékként beépüljön a magyar irodalomba. Mindez egyirányúvá teszi a hatást, a közlekedést, a szellemi mozgást, mert nem biztosítja az interakciót, a kölcsönhatás nélkülözhetetlen dinamikáját.
Abban a kettős kötődésben és meghatározottságban, amely minden nemzetiségi kultúra sajátja, benne rejlik az a gyakran háttérbe szorított esély is, a kettős megmérettetés esélye, ami azt jelenti, hogy a kisebbségi irodalmaknak két kultúrkörben kell helytállniuk, az anyanyelviben és a környezetében, s ez nemcsak árnyalódására, sajátos karakterének alakulására lehet előnyös hatással, hanem az értékmércék megszilárdulására, a szerep- és helyzetfelmérésben érvényesülő kritikusabb látásmód kibontakozására is. Hogy a kritikai gondolkodásnak s magának a kritikai gyakorlatnak miért szigorúbb és felelősségteljesebb a szerepe a nemzetiségi kultúrában, azt a fenti mozzanatokból következően fennmaradása egyik alapfeltételének érzem. Azokban a korszakokban, amikor e fölismerés megszilárdult és érvényesülhetett, egyetlen kisebbségi kultúrát sem kellett Európában csupán azért fölkarolni, mert a többségitől elszakítva él, és nem kellett szemet hunyni vidékies vagy konzervatív, időszerűtlen vagy felemás értékel fölött. A rendkívül szigorú értékmércék kialakítása ugyanakkor előfeltétele a nemzeti és nemzetiségi irodalmak közötti egyenrangú párbeszéd folytatásának, s ellensúlyozhatja azt az egyirányúságot, amelyet a központból kisugárzó s a peremek felé hatoló erők és hatások megszabnak, s időnként kifejezetten dogmatikus irányba terelnek.
Minthogy szülőfalum, a valamikori déli határőrvidékhez tartozott, érzelgősség nélkül beszélhetek a végekről, s arról, hogy az értelmiségi létet s a szellemi tevékenységet a végeken igen gyakran érezhetjük meddőnek, visszhangtalannak, kilátástalannak, ami értelmét és célját is átmenetileg elhomályosíthatja. Talán éppen ezért említem most ismét az örömöt, a kíváncsiságot és az izgalmat, melynek forrása az elmúlt két évtizedben nem egyszer volt romániai magyar könyv, hisz átsegített a szellemi tevékenység céltalanságának krízisén. Az Új Symposion több nemzedék menedéke volt két évtizeden át, és különös élményt jelentett számunkra a kezdeményezésnek és a rokon szellemiségnek a fölismerése azoknál a nemzedéktársaknál, akiket Bretter György indított el a hetvenes évek elején. A Forrás-sorozat nem egy szerzőjével, majd a nyolcvanas években Egyed Péterrel, Cs. Gyímesi Évával, prózaírókkal és költőkkel, Balla Zsófiával és Szőcs Gézával, oly tiszta szellemi és emberi kapcsolatot éreztem megalapozottnak, mintha mindaz, amin ügyködünk, közösen koordinált vállalkozás lenne. S mindezt az a tény sem kérdőjelezhette meg, hogy néhány levélváltáson vagy egymás szövegein kívül személyesen sosem találkoztunk. Ezeknek a szálaknak, közös törekvéseknek a megsejtése adott sok-sok esetben ösztönzést a kitartáshoz, és erősített meg a hitben, hogy a Symposion-műhely fölszámolása utáni magányban s a válságok közepette is van értelme a munkának, hisz minden egyebet lehetetlenné tehettek a körülmények, csupán azt nem, hogy a határok ellenére kapcsolatok teremtődjenek, és egyazon virtuális közösség tagjainak érezhessük magunkat.
Ha kritikusi munkásságomban oly kevés nyoma is van ennek az érdeklődésnek és figyelemnek, az azokkal a körülményekkel magyarázható, melyet tiltott árucserévé degradálták a szellemi termékek közlekedését. A meg nem érkezett küldemények, levelek, hiányos évfolyamok egyfelől, másfelől annak biztos tudata, hogy a kolozsvári, bukaresti műhelyekben olyan munka folyik, mely egyszer elérhetővé és hozzáférhetővé válik. Művek sora tanúsítja azt is, hogy a romániai magyar esszéisták, teoretikusok és stíluskutatók, filozófusok és szövegnyelvészek tájékozottságukkal, korszerű módszereikkel és szemléleti beállítottságukkal felfrissítették ezeket a tudományágakat, s amikor nemrégiben a magyar stíluskutatás vagy irodalomelmélet közelmúltjának áttekintésére kértek föl, meg kellett állapítanom, hogy a figyelemreméltó folyamatok helyszíne ebben az időszakban nem Budapest, hanem Kolozsvár volt.
E mostani találkozás időpontját mérföldkőnek szeretném érezni, s bízni szeretnék abban, hogy az is lesz. Azok a változások, melyek köröttünk játszódnak, talán azt is lehetővé teszik majd, hogy közös dolgaink végzéséhez együtt lássunk hozzá, hogy kapcsolataink a szellemi régiók érintkezései mellett közvetlenekké és termékenyebbekké váljanak. Magam nem vagyok illetékes az intézményes kapcsolatok kérdéséről szólni, ám megkerülhetetlennek tartom az egyetemi központok és tanszékek egyetemközi kapcsolatának kiépítését. Ezt nemcsak elvben szorgalmazzák Európa-szerte, hanem alapítványok segítik. Meg kellene vizsgálni, milyen esélyei vannak a romániai és a jugoszláviai egyetemi katedráknak a Tempus-programot illetően, melynek rendeltetése a kelet-európai kutatások támogatása. Tudtommal Budapesten képviselői vannak az alapítványnak, akik tájékoztathatnak bennünket arról, vajon a Magyarországon kívül tevékenykedő hungarológusoknak van-e lehetősége arra, hogy bekapcsolódjanak a továbbképzési és kutatási programba. Néhány olyan kutatási projektum tervezetével foglalkozom, melyeket magyarországi, romániai és jugoszláviai magyar kutatók részvétele nélkül nem tudok elképzelni. Kérdésként szeretném fölvetni, vajon a nemrégiben alakult Hungarológiai Tanács hozzájárulhatna-e ahhoz, hogy irodalmi és szakmai kiadványaink cseréje zavartalanul folyjon, hisz a könyvterjesztő vállalatokra eddig sem támaszkodhattunk. Az októberi párizsi hungarológiai tanácskozást többek között éppen ilyen célból szervezték meg a francia kutató kollégák, ahol sajnos romániai szakemberek nem vettek részt. Tudomásom szerint a jugoszláviai és romániai magyar lapok és folyóiratok közötti valamikori munkatárscsere is leépült, e téren pedig az írószövetségeknek kellene lépéseket tenniük. E fórumok működése indíthatná el azt a folyamatot, melynek eredményeképpen egy tényleges szellemi kerekasztal jöhetne létre, ahol a ránk váró s az egyelőre még ismeretlen új problémák megoldásán fáradozhatnánk együttes erővel az új szellemi konstelláció megteremtése érdekében. E gyökeres változások nélkül ugyanis félő, hogy viszonyaink a jövőben sem módosulnak.
Az elmúlt két évtized számomra az együttgondolkodás és a közös rezonanciák, a szellemi fogékonyság közelségének váratlan megtapasztalásait hordozta, hinni szeretném, hogy az elkövetkező évek az együttgondolkodást együttműködéssé mélyítik szellemi, irodalmi és szakmai téren egyaránt. Végezetül e helyről szeretném megköszönni annak a sok ismerős és ismeretlen szegedi egyetemi hallgatónak a fáradozását, akik kishatárforgalmi engedélyükkel, az okmány visszavonását kockáztatva számtalan alkalommal becsöngettek hozzám egy-egy könyvküldeménnyel és egyetlen kérdéssel, van-e küldenivalóm Romániába. Hogy azon az útszakaszon még veszélyesebb volt a portyájuk, valamennyien tudjuk. S ha az imént az intézményekre apellálva utaltam a kapcsolatok mielőbbi felvételére, hadd köszönjem meg annak az embernek a fáradhatatlanságát, figyelmét és gondoskodását, aki nélkül romániai könyvespolcaink még hiányosabbak lennének Vajdaságban. Köszönöm Ilia Mihály tanár úrnak azt a misszióval felérő munkáját, mellyel intézményeket helyettesített azokban az években, amikor államfőink ugyan rendszeresen látogatták egymást, csak éppen a postai forgalom volt zárlat alatt.
 
GÁLFALVI ZSOLT:
Az idő rövidsége miatt nem érvelően, nem árnyalva, hanem inkább bizonyos kérdéseket kiemelve, mintegy továbbgondolásra ajánlva próbálok beszélni. Mindenekelőtt: többször elhangzott, hogy új irodalomtörténeti korszak kezdődik a romániai magyar irodalom életében 1990-ben. Nézetem szerint az új irodalmi korszakok kijelölésével, az irodalomtörténeti periodizációval nagyon csínján kell bánni. Egyrészt figyelembe kell venni az alkotás folyamatának öntörvényű sajátosságait, másrészt meg kell különböztetni az alkotás folyamatában, a művekben jelentkező változásokat és az intézményrendszer változásait. Ha az intézményrendszerről, működési formáiról van szó, akkor valóban egy új szakasz kezdődik. Ha az alkotás folyamatára, az esztétikai tárgyiasulás folyamatára fordítjuk a tekintetünket, akkor – azt hiszem – ez a kérdés még további átgondolásra és megvitatásra vár, hiszen mindaz, ami a romániai magyar irodalomban most születik, az szerves folytatása megváltozott körülmények között annak, ami az előző években, évtizedekben formálódott ki. Fontosnak tartanám, hogy ne feledkezzünk meg arról sem, hogy minden új korszak, minden korszakváltás az irodalomban, a művészetben a szakítás és a folytatás egysége. Nagyon fontosnak tartom azt, amiről többen beszéltek, hogy az új intézményrendszer kialakításának a során biztosítani kell a kapcsolatendszer jó funkcionálását az egyetemes magyar irodalmon belül. Amit Thomka Beáta erről elmondott, teljes mértékben igaz. Lehetetlen arról beszélni, hogy ennek az irodalomnak a vérkeringése egészséges, termékenyítő oxigént szállító legyen, ha érrendszere nincs. Pillanatnyilag ez a rendszer még rendkívül hiányos, és közös dolgunk, közös gondunk ezt az érrendszert kialakítani, működtetni, s az ehhez szükséges feltételeket biztosítani.
A romániai magyar irodalom intézményrendszerében tapasztalható változásokról most csak tájékoztató jelleggel beszélnék, nagyon röviden. A kiadói intézményhálózat – különböző összetett okok miatt – szinte megszűnt működni az év első felében. Az idén összesen 48 könyv jelent meg (beszámítva a magyar nyelvű tudományos munkákat is), de ezeknek nagy része még az előző évben került nyomdába.
Az írószövetségen belül úgy döntöttünk – hosszas vita és fontolgatás után –, hogy a szervezetileg egységes romániai írószövetségben dolgozunk tovább, biztosítva a lehetőségeket önálló, sajátos kérdéseink felvetésére, megtárgyalására, de ugyanakkor elsőrendűen fontosnak tartjuk, hogy közösen védelmezzük a kultúra értékeit, megmaradásának lehetőségeit egy olyan változási folyamatban, amelyben a totalitárius diktatúrának a maradványai és az eredeti tőkefelhalmozás korának legvadabb jelenségei együtt jelentkeznek, és akadályozzák a kultúra működését. Romániában kiélezetten jelentkezik mind a két jelenség, de különösen az utóbbi, tehát a legvadabb kapitalizmus, az, amit Shakespeare megírt, amiben minden eladó és minden megvásárolható. Ilyen körülmények között elsőrendű feladat a kultúra lehetőségeinek, funkcionálásának biztosítása. Ez – azt hiszem – így van Magyarországon is, nem olyan mértékben ugyan, mint nálunk, de elég nagy mértékben.
Ugyanakkor – mint Kántor Lajos barátom elmondotta – létrehoztuk az önálló PEN-klubot, mégpedig éppen abban a bécsi palotában, ahol annak idején Bessenyei és barátai sajátították magukévá a felvilágosodás eszméit. Ha ez a PEN-klub működni kezd, miután megalakulását tudomásul veszi és támogatja a nemzetközi főtitkárság, lehetőséget nyújt majd a mi sajátos kérdéseink, a romániai magyar irodalom kérdéseinek megvitatására is, természetesen szerves összefüggésben az egyetemes magyar irodalom problémáival és európai távlattal.
És engedjék meg, hogy egy megjegyzést fűzzek ahhoz a problémához, ami több ízben felvetődött itt is, és ami a sajtóban is jelen van. Nevezetesen: panaszkodunk a pótolhatatlan vérveszteség miatt, amit a romániai magyar irodalom szenvedett azzal, hogy nagyon sokan átköltöztek, áttelepültek Magyarországra. Véleményem szerint, ha komolyan gondoljuk azt, amit mondani szoktunk, hogy a magyar irodalom egyetemes, összefüggő magyar irodalom, akkor ilyen pótolhatatlan vérveszteségről csak intézményi vonatkozásban beszélhetünk. Művelődési intézményeink, szerkesztőségeink, kiadói műhelyeink számára valóban nagy ez a vérveszteség, de ha – mint azt reméljük – normális művelődési élet alakul ki, akkor mi és ki akadályozhatja meg azt, hogy ezek az írók az olvasói köztudatban éppúgy jelen legyenek, mint ahogy eddig jelen voltak? És velük együtt jelen legyenek mindazok az írók is, akik bárhol a világon – a Lajtán innen vagy a Lajtán túl – magyarul írnak. Azt hiszem, hogy a panaszkodók megközelítése – némileg öntudatlanul – maradványa annak az elképzelésnek, amely az irodalmat politikai, földrajzi határok között képzeli csak el. Félreértés ne essék, én nem fogok elköltözni Romániából, és senkit sem biztatok arra, hogy elköltözzék. Ellenkezőleg, mi, a maradók mindent meg fogunk tenni azért, hogy senki se költözzék el. De nem hiszem, hogy el kell búcsúztatnunk, el kell siratnuk azokat, aki 200 vagy 300 kilométerrel arrább költöztek ugyan, ám akik éppúgy, mint az egész romániai magyar irodalom, soha a közös szellemi hazából, a magyar nyelvből nem szakadtak ki. Természetesen az ő műveik megítélésében is épp olyan értékszempontoknak kell érvényesülniük, mint más alkotások esetében, és magatartásunkat, hozzájuk való viszonyunkat, recepciójukat csak az határozhatja meg, hogy mit mondanak és hogyan.
A közösségközpontú és a szabadságközpontú értékszemlélet kérdésében már elhangzott a továbbgördítő szó Czine Mihály részéről. Én csak azt szeretném hozzátenni, hogy a közösségközpontúság – ha átgondolt és jól felfogott, akkor – szabadságközpontúságot is jelent. Hiszen annak a közösségnek, amelynek az értékeit védelmezi, a legfontosabb érdeke éppen az, hogy szabad autonóm, önálló legyen egyéneiben is, és maga egészében is. Következésképp – szerintem – az a rendkívül szellemes, tetszetős és a sajtóban igen gyakran használt aforizma, amely szerint nem népben, nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkozni, ellentétezve mélyen hamis. Mert az, hogy alanyban és állítmányban gondolkodunk az irodalomban, természetes, lévén, hogy az irodalmi szöveg is alanyból és állítmányból épül. Következésképp a szembeállítás, szerintem, a látszatellentétek szaporításán túl – ezt nem csak a romániai magyar irodalom viszonylatában mondom, hanem egész irodalmunk és általában az irodalom viszonylatában érvényesnek gondolom – csak arra jó, hogy mintegy alacsonyabbrendűségi komplexust próbáljon teremteni azokban, akik a természetes kötöttségeiktől, amelyet nyelvük, közösségük, hagyományaik jelentenek, még tetszetős aforizmák kedvéért sem tudnak könnyedén megszabadulni. Szeretném, ha mindannyian meggyőződnénk arról, hogy miként az országok sűrű útrendszere a fejlettség magas szintjének jele, éppúgy az irodalomban is a sokféleség, a változatosság és nem az egyirányú kizárólagosság a kívánatos.
Végül engedtessék meg egy javaslat. Az egyik legérdekesebb, noha a legszubjektívebb magyar irodalomtörténet a Szerb Antalé, az Erdélyi Helikon kezdeményezésére, az általa kiírt pályázatra született. Ötletként vetem fel: mi történne, ha a Debreceni Irodalmi Napok alkalmából, ebből kiindulva, az Alföld és a marosvásárhelyi Látó közösen hirdetne egy ilyen pályázatot? Ugyanazzal a metodológiával, mint amivel a Szerb Antal mű melletti döntés született, tehát két fejezet benyújtása alapján megbízást adnának a romániai magyar irodalom történetének megírására a nyertesnek, esetleg – párhuzamosan – több szerzőnek is. Szerintem egy ilyen mű, nagyobb érdeklődésre számíthatna, mint a kollektív munkával létrehozott irodalomtörténetek, amelyeknek a hitele meglehetősen lejáratódott.
Befejezésül köszönöm debreceni barátainknak, Debrecen városnak, a Magyar Írószövetségnek azt, hogy itt azokról a gondjainkról beszélhettünk, amelyekről egy évvel ezelőtt még egymás között is csak suttogva mertünk szólani.
Ui. Hozzászólásom magnóra rögzített szövegét a megjelenés előtt szervezési nehézségek miatt nem láttam, s így a feltétlenül szükségesnek vélt stiláris módosításokat csak most végezhettem el.
 
KOCZKÁS SÁNDOR:
Azt hiszem, mindnyájan rettenetesen fáradtak vagyunk, de tulajdonképpen a vita most kezd igazán izgalmassá válni. Ez az izgalom persze kezdettől fogva jelen volt, megmondom miért, vagy legalábbis hogy én miként éltem meg. Van egy olyan közös problémánk, amelynek összefüggésében teljesen lényegtelenek azok a különbségek, amelyek az erdélyi, szlovákiai vagy magyarországi magyar irodalmat elválasztják, de érvényesek a Szovjetunió bármelyik népének az irodalmára is. Az alapkérdés az, hogy a Szovjetunióban a harmincas évek kezdetétől, a közép-kelet-európai országokban pedig olyan 49-50-től megvonatott tőlünk az irodalom autonómiája. És minden baj ezzel függ össze. Hát hogy lehet autonómia nélkül művészetet, irodalmat művelni?
Arra a kérdésre, amit helyesen tett föl Czine Mihály, hogy itt a történelmiség elve hol veszett el, és miként érvényesíthető, annak egy hosszabb fejezetet kellene szentelni, de ne menjünk bele a részletekbe. Az autonómia elvételén belül, annak ellenében az irodalom szívós szabadságharcot folytatott, így-úgy-amúgy: ki így tette, ki amúgy tette. És létezett a különböző irodalmak kőzött egy bizonyos hajszálcsövesség is. Ennek a hajszálcsövességnek elemei – itt már utalt is valaki rá – áthatották az egyetemes magyar, ha tetszik, a magyarországi magyar és az erdélyi magyar irodalmat is. itt jelent már meg az az elbeszélés-kötet, de úgy tudom, az írás odaát készült, amelyben Bodor Ádámnak A részleg című novellája található. Ez a novella a magyar irodalom egyik csúcsa az utóbbi két évtizedben. S egyértelmű, hogy ez az írás a személyi szabadság meggyalázásáról beszél, amelybe beleértendő a nemzeti, közösségi sors is.
A probléma azonban összetettebb, mert ha autonómia van, akkor nem álkérdés az, amiben Cs. Gyímesi Éva és Czine Mihály között vita alakult ki. Gálfalvi Zsolt egy ügyes gesztussal megpróbálta ennek az élét elvenni. Mert miről is van sző? Ha másként fogalmaznám azt, amit Cs. Gyímesi Éva mondott, vagy más szóval illetném, amit ő mondott, mindjárt világosabb lesz a vita nyomvonala. Ha nem azt mondjuk, hogy a közösség és a szabadság esztétikája között van feszültség. Hanem úgy fogalmaznánk, hogy irodalmunkban folyamatosan és hagyományosan észlelhető két irányzat jelenléte, s olykor konfrontációja.
Egyfelől egy olyan irányzaté, amelynek értékrendje centrumában a nemzet, a közösség sorsa a meghatározó. Másfelől egy olyan irányzaté, amely a személyiséget helyezi a centrumba. Az egyetemes magyar irodalom élő és újra aktuális „örökségéről” van tehát szó, s így mindjárt más a képlet. Mindkét irányzat „termelt” már eddig is jelentős értékeket. Mert Kosztolányit például nem tudom belerakni abba az irányzatba, amelyben elsődleges érték a nemzet, abba viszont, amelyben a személyiség a meghatározó, igen. De ki mondhatja azt, hogy a személyiség elemzésére, a lelki jelenségek átvilágítására összpontosító Kosztolányi életműve nem gazdagítja a nemzeti irodalmat? Vagy, hogy ellenkezőleg: a többnyire a nemzeti jelenségekre koncentráló Illyés-életmű nem hordoz magában a személyiség problematikáját is új felismerésekkel színező elemeket. A dolgok, az irodalmi jelenségek tehát ilyen értelemben sajátos átfedést, a kiindulástól függetlenül az egészet megtermékenyítő értékeket képesek érvényesíteni. Persze irányzatokról sohasem az eddig szólamos használt és kiüresedetté vált stílusirányzatok értelmében lehet csak beszélnünk. Az irodalomban az irányzatok értelmét, használatát a bennük megtestesülő értékrendszer szempontjából érdemes és eredményes megközelíteni. Ha így beszélünk róluk, akkor ezeknek elsősorban a kölcsönhatása, egész irodalmi folyamatot megtermékenyítő hatása a fontos. S ha ebben az összefüggésben az erdélyi magyar irodalom egyfajta módon „szenved” attól – s ezt mindnyájan észlelhetjük, elfogadhatjuk –, hogy folyton közösséginek, a kisebbségi lét által meghatározottnak kell lennie, akkor indokolt, hogy művekben, kritikai megközelítésben fellépnek a szabadság esztétikája, az emberi személyiség általánosabb megközelítésének igényével is. Saját irodalmuk „nagykorúságának” követelménye ez. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a probléma ott élt már Adyban is, ahogy A civódó magyarok című költeményében megfogalmazta: „Nézzek immár nagyobbakra is.”
Egyértelműen mondom tehát, hogy ilyen esztétikai feszültségek, irányzatok közötti ellentmondások és ugyanakkor párbeszéd nélkül valamire való irodalom nem létezhet. Az erdélyi magyar irodalom pedig évtizedek óta túl van azon a szinten, hogy egyetlen irányzat, egyetlen értékrendszer öszszefüggésében volna körülhatárolható. Ha pedig egy referátum ezt kiélezi – miként azt Cs. Gyímesi Éva tette – ,akkor az jogos, indokolt. Számol a szükséges lehetőségekkel. Czine Mihály erre rákérdezett, s ha visszafogottan is, vitatta ezt. Erre én csak azt mondhatom, hogy ott ette meg a fene, ha bármelyik magyar irodalomban, akár a hazaiban, az erdélyiben, a szlovákiaiban, a vajdaságiban, a nyugatiban, a kárpátaljaiban csak egyetlen esztétika, csak egyetlen irányzat kapna „menlevelet”. Mert az irodalmi autonómia – amelyet most általában szinte midenütt visszaszerezhettünk – ,csak akkor igazi, ha az esztétikai többszólamúság maradéktalanul kibontakozhat benne. A többszólamúság – hogy világos legyen –, az én szótáramban a pluralizmust jelenti. (Csak nem szeretem ezt az idegen szót használni, amikor van rá egy jó magyar.)
Mindez arra késztet, hogy egy, a vitánk közvetlen tárgyát meghaladó szükségletre is felhívjam a figyelmet. Arra, hogy itt az ideje – bár utalások, allúziók itt is, ott is találhatók – a magyar-magyar összehasonlítható irodalom művelésének. Hogy milyen bőven akadnak rímek – és persze különbségek is – a romániai magyar és a magyarországi magyar, illetve a nyugati diaszpórában keletkezett magyar irodalom különböző művei kőzött. Az ember olvasmányai sajátos véletlenek folyamatában kerülnek a kezünk be: hol innen, hol onnan jutunk hozzá valamihez, és nemegyszer megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy milyen közös és eltérő motívumok, értékorientációk találhatók az egyetemes magyar irodalom különböző ágaiban. Meglepő élményünk volt ez utóbbi évtizedben – s ezt a különbségek egyik példájaként említem –, hogy idehaza milyen revelációként hatott jó néhány Erdélyben készült mű. Holott a társadalmi helyzet jobbára eltérő volt. Romániában fokozódó, tűrhetetlen nyomás érvényesült, miközben nálunk egy kicsivel puhább lett a diktatúra. Ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy milyen belevaló, kemény alkotások születtek odaát, míg a mi hazai irodalmi folyamatunk kissé fölengedett, az itthoni irodalmunk nem volt kellően „formában”. Mintha egy furcsa ellentmondással szembesültünk volna, amelyet úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az irodalomnak is nyomás kell ahhoz, hogy „gyémántokat” hozzon létre. Persze ez csak furcsa hasonlat, de tény az, hogy számos erdélyi, romániai mű az esztétikai értékszint élére ugrott. Nem valami együttérző sajnálat okán, hogy „szegény romániai magyarok”, hanem azért, mert ezek az alkotások irodalmi műként is erősek voltak.
Hogyan hat majd mindnyájunkra, irodalmainkra a megindult közép-európai „fellazulás”? Az átmeneti helyzet most mindenütt bonyolult. Jugoszláviában nem tudják, hogy az ország jelenlegi formájában megmarad-e? Romániában nem tudják, hogy merre mozdul a politikai és a gazdasági átalakulás. De a gazdasági rendszerváltás kimenetele nálunk is bizonytalan. Hasonlóképpen Csehszlovákiában, ahol az is feszültséget okoz, hogy a két szövetségi állam kapcsolatai miként alakulnak. E kihívások elől nem térhetnek ki sem a hazai, sem a szomszédos magyar irodalmak. De jelentős irodalom itt is, ott is, csak akkor születhet, ha élni tudunk a visszaszerzett autonómia adta lehetőségekkel, ha az irányzatok többszólamúsága toleráns módon érvényesülhet. Ami nem zárja ki, sőt igényli a vitákat, de megnehezíti a folyamat egészséges kiteljesedését a bármilyen oldalról felmerülő értékrend „merevítés”, az egyoldalúság.
Lényegében egyetértek azzal a jelzésszerűnek szánt névsorral, amelyet a határokon kívüli magyar irodalmak minősítésére Czine Mihály felsorolt. De itt-ott kiegészítésre is volna szükség. Elegendő – mondjuk – egy szlovákiai példa. Grendel Lajos eddigi epikai teljesítményének említése. Az a fajta ún. posztmodern próza, amely következetesen a személyiségek sorsával szembesít, amelyet azonban állandóan áthat a közösségi, a kisebbségi motiváció. S még valami: az elbeszélés, az alakok ironikus, önirónikus kezelése. Hasonló tendenciák találhatók az erdélyi, a vajdasági, a nyugati és nyomatékkal a hazai magyar irodalomban is. A kor kihívásai érlelték meg e sajátos váltásokat. Az idő, a perspektívák elmozdulása hozta magával a heroikus, a tragikus beállítások módosulását. Megfigyelhető ez a közelmúlt immár klasszikussá vált, halálukkal lezárult nagy költőinél is. Nagy Lászlóra gondolok és Pilinszky Jánosra. Világos egyfelől, hogy Pilinszky a Nyugat örökségét folytatta, de kinőtt abból. Nagy László pedig a népi örökség megújítója volt, de szintén kinőtt abból. Más-más kiindulásból, más-más irányzati meghatározottságból voltak képesek az egyetemes emberi problémák kifejezőivé lenni. Amihez különben az is hozzátartozik, hogy életműve záró szakaszában Nagy László is részben ironikusra vált, és a Szálkáktól Pilinszky is módosít ars poeticáján. De visszatérve a kiegészítés kezdetéhez: Grendel műveinek szlovák nyelvű kiadása – mint ismeretes – jelentős visszhangot keltett. Erősítette a szlovák irodalomban is azt a tendenciát, amelyet az eredeti szlovák irodalomban Feldek és néhány társa követ. Azt az irányzatot, amely például a cseh irodalomban és filmben oly erős: az emberi lét és a nemzeti tudat ironikus-önironikus szemléletét. Időszerű volna Közép-Európában, ha a különböző népek irodalma és szellemi köztudata a saját sorsát, szenvedéseit kevésbé heroizálná, mert a kellő önirónia, irónia révén a más népek sorsával szemben is nyitottabb lenne. Könnyebben találna közös nevezőt.
Utolsó mondandóm a kritika, az irodalomtörténetírás problémáival kapcsolatos. Többen érintették ezt már, én csak nyomatékosítani szeretném, és csak érinteni azt a gubancot, amibe ez az irodalom számára is fontos szakma többszörösen beszorult. Szó esett itt a tabló és a portré kívánalmairól, de van valami, ami ezen is túlmutat. Mert a tabló egy kor áttekintésére alkalmas, a pályakép pedig egy alkotó életművének követésére. De miként közelítsük meg azt a jelenséget, hogy egy korszak különböző nemzedékek szimbiózisának „terméke”. A művek, a poétikák ilyen szimbiózisban alakulnak, jönnek létre. S ezek megközelítésére sem a pályaképek, sem a nemzedéki leírások nem alkalmasak. A húszas-harmincas évek váltása idején a magyar lírában például valami izgalmasan új alakul ki, amit egyszerre és egymás mellett csináltak a több nemzedékhez tartozó költők, mint Babits, Kosztolányi, Kassák, Illyés, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti, Vas, Jékely és mások. Hasonlóan váltás ment végbe 1970 körül a hazai, a romániai, szlovákiai, vajdasági magyar irodalomban is. E jelenségek megragadását, értelmezését hogyan közelítsük? A kérdést teszem csak fel, a válasz, a módszer megkeresése nem e megbeszélés dolga, viszont mindnyájan tudjuk, hogy a történelmi kihívásokra adott eltérő válaszoktól „irodalom” az irodalom. Sőt azt is, hogy az egyes nemzedékek értékét a különféle esztétikai-poétikai megvalósulások adják. Nehéz hagyatékunk e téren a kollektív munkával készült irodalomtörténetek nyomasztó terhe is. Igaza van Gálfalvi Zsoltnak abban, hogy ezek rosszak. De a kollektív irodalomtörténetek nemcsak azért rosszak, mert kollektíven nehéz írni, hanem azért is, mert a hivatalosság pecsétjét kellett rátenni. Volt olyan nemrég meghalt kollégánk, akinek a kandidátusi védésén föl kellett valakinek állni és megvédeni, hogy az eredeti szöveg nem úgy szólt. Valaki vállalta, hogy ő javította ki, mint szerkesztő, holott a pártközpontból jött az utasítás, hogy Illyésről ezt és ezt nem lehet leírni. Elmondhatjuk tehát, hogy közös nyomorúságban szenvedtünk. S ebből a nyomorúságból többek között – ha valóban olyan fontos, és szerintem is az, a kritika szerepe, mint ahogy Thomka Beáta mondta – más módszerrel, más végiggondolásokkal kell közelíteni azt, hogy a különböző értékeknek egyformán adjunk megméretési lehetőségeket. Czine Mihálynak igaza van abban, hogy az újvidéki Új Symposion ma már túlhaladott. De ha nem csinálták volna meg, akkor lehet, hogy most ez lenne az akadály, mert akkor bennük maradt volna e kaland kipróbálatlanságának a íze. Az irodalom, ha nem újít, ha nem változik, ha nem módosít, akkor valahol tetszhalálba megy. Akkor megmaradunk a régi irodalom, esztétika folytatásánál, s akkor pedig konzervativizmusba zuhanunk. Ilyen alternatívák között kellene – azt hiszem –, az egyetemes magyar irodalom érdekében továbbgondolkozni. Ez a mai tanácskozás azért volt jó, mert főképpen egy bizonyos tárgyról volt szó. De mindez érvényes a többire is, menyem is, vejem is érthetett belőle.
JÓKAI ANNA:
Kedves barátaim, össze kellene foglalni ennek az egész mai napnak a történetét. Azzal kezdeném, hogy sem esztéta, sem kritikus nem vagyok. Tisztemnél fogva azonban mégis véleményt kell nyilvánítanom. Általános megállapításom, hogy amióta Debrecenben az Irodalmi Napoknak a vendége és közreműködője vagyok, alig tudok visszaemlékezni olyan ülésszakra, ahol ennyire a szakmán belül maradtunk volna. Az indulatok most az utolsó egy órában kezdtek felizzani, de ezek is jószerivel szakmai és esztétikai köntöst öltöttek. Különös jelenség, hiszen voltaképpen minden okunk meglett volna rá, hogy – közös viszonyainkra nézve – politikai vitákba, indulatokba, érzelemnyilvánításokba bocsátkozzunk. Érdekes és talán jó, hogy meg tudunk maradni az irodalom szférájában, mert ez magában is nagyon sok mindent elmond, és akinek füle van, az ebből is „kihallja”, hogy mi a baj, és mit kellene tenni. A másik gyakorlati megjegyzésem, hogy úgy tetszik, hogy ez az egy nap kevés volt. A közelmúlt tanácskozásai során a második napra egy kicsikét mindig úgy éreztük, hogy már fölösleges az együttlét, és a további beszéd csak szószaporítás. Most jutottunk abba a helyzetbe, hogy azt hiszem, holnap ezt a tanácskozást tudnánk folytatni, és hozzá tudnánk még sok mindent tenni ahhoz, amit ma hallottunk. Harmadsorban sajnálkozásomat szeretném kifejezni azért, mert szerettem volna, hogyha a magyarországi írótársaim közül a költök és prózaírók közül többen lettek volna jelen. Ezúton közlöm, hogy igen sok meghívót küldött ki Debrecen városa, a meghívottak névsorát közösen állították össze a Magyar Írószövetséggel. Érdekes jelenség, hogy írótársainknak egy része most nem jött el. Akik viszont itt voltunk, nem bántuk meg. A vitát korántsem ítélőbíróként, de a saját személyes nézőpontomból megpróbálom összefoglalni. Két Kulcsszava volt a mai napnak számomra: az egyik a közös, a másik pedig a kölcsönös. Példa értékű volt, amit Marius Tabacu kollégánk mondott, amikor azzal fejezte be a számomra megrendítő szavait, hogy az a tragédia, ami itt Közép-Kelet-Európában történt, minden valószínűség szerint közös tragédia. Azt hiszem, hogy ez a kiindulási alapunk. Minden, ami velünk történt, az nyomorító hatások alatt történhetett így. A közös gondok, amelyek a stílusirányzatok körében jelentek meg, vitára alkalmas gondolatokat robbantottak ki, éppen az utolsó egy órában. Meg kell mondanom, hogy amikor Gyímesi Évának a korreferátumát hallgattam, bennem nem rémlett fel ilyen élességgel, hogy Gyímesi Évának az lett volna a szándéka, hogy mereven elkülönítse egymástól a hagyományos közösségi gondokat felvállaló erdélyi magyar irodalmat és mindazt, amit újabb próbálkozásnak, neoavantgárdnak, modern irányzatnak és egyéb címkékbe beszorítva ismerünk. Nem éreztem alá- vagy fölérendelést sem a korreferátumából. Magát az egész személyt nézve, és ismerve a munkásságát, joggal mondhatom, hogy az ő életvitele és a megélt múltja lehetetlenné tenné, hogy semmisnek tekintse az erdélyi magyar irodalomnak ezt a rendkívül fontos, és soha semmivel a magyar irodalomtörténetből ki nem radírozható szakaszát, hogy csak példákat említsek: Sütő, Kányádi vagy Farkas Árpád nevét. Nem hiszem, hogy ez lett volna a szándéka. Cs. Gyímesi Éva pusztán egy kérdést tett fel: hogy vajon mindaz, ami újólag kezdődik, az milyen helyet kaphat a romániai magyar irodalomban és magában az egyetemes magyar irodalomban. Megértem Czine Mihálynak az indulatát, amelyben az a szerető féltés mutatkozik meg, hogy nem szabad elfelejtenünk azokat a műveket és azokat az embereket, akik óriási áldozatok árán fejezték azt ki, sokszor a többiek helyett, amit ki kellett fejezniük. Ez érték, és az is marad az idők végezetéig. De én nem érzem az ellentétet. Nem érzem azt, hogy példának okáért a közérthetőség kérdése minőségi kérdés lenne. Valamelyikünknek a hozzászólásában elhangzott az, hogy jó-e közérthetőségre törekedni? Hát törekedni a közérthetőségre nem jó. Utálkozni a közérthetőségtől viszont ugyanolyan rossz. Vagyis vannak művek, gondolom ugyanúgy Magyarországon, mint az országhatáron kívül, amelyek a maguk módján rosszak.
Akár közérthetően, akár pedig úgy, hogy senki nem ért belőlük egy kukkot sem… A „köz” túl általános fogalom. Ha ezer ember érti, ha kétezer embernek adott valami olyan szellemi pluszt, ami tovább működik benne, akkor az a mű a köz egy részének igenis érthető volt. Mert volt szellemi tartalma. Óriási művek vannak, amelyek olyanok, hogy több réteget tudunk róluk lehántani, és az egyszerű, jószándékú és értelemre törekvő olvasó is megtalálja bennük a maga kedvét, és óriási művek vannak, amelyek rendkívül nehezen közelíthetők meg, és mégis egymás mellett állnak az emberiség értékelnek az oszlopcsarnokában, ledönthetetlenül. Ami pedig a stílusirányzatoknak a vitáját illeti, itt érzem a legerősebben, hogy ezt a vitát a magyarországi, helybeli írók között is megrendezhettük volna. Minden bizonnyal kilyukadtunk volna ide, hogy voltaképpen mi az egyedül üdvözítő. Most sem tudok mást mondani, mint azt, amit már olyan sokszor elmondtam, amikor szerény lehetőségem megengedte, hogy egyedül üdvözítő stílusirányzat szerintem nincsen, és minden egyes stílusirányzatnak megvan a maga lombkoronája, és minden stílusirányzatnak megvan a maga aljnövényzete. És hogyha az aljnövényzetről ítéljük meg a stílusirányzatot, akkor hogy úgy mondjam, a neoavantgárd is felmutathat pukkanó szépségű, illuzórikus üres játékokat, és az úgynevezett hagyományos realista irodalom is felmutathatja azt a panelrealizmust, amely előreépített szövegekből és „álom nélkül” építkezik. Arról pedig nem is szólva, hogy minden ember, aki néhány épkézláb sort leírt, lett légyen az próza vagy vers, minden porcikájával tiltakozik az ellen, hogy meghatározhatóan bedugják egy skatulyába. Én azt gondolom, hogy annyi stílusirányzat van, ahány jelentős író. Mindegyik a maga nemében egy külön világ. És a kritikának is valamelyest úgy kell az irodalomhoz közeledni – mint ahogy legnagyobbjaink meg is teszik –, hogy az alkotó személyiség oldaláról nézze meg ennek az adott irodalomnak a minőségét, és mérje nagyságát. Ami pedig a szenvedés-élménynek és a szabadság-élménynek a szembeállítását jelentené, hát hadd mondjam, nem tudom elképzelni, és nem hiszek abban, hogy van a világon olyan igaz irodalom, olyan jelentős irodalom, amelyik a szenvedés-élménytől teljesen távol állna. Én nem hiszem – és bocsásson meg most Markó Béla, hogy rá hivatkozom –, nem hiszem, hogy amikor ő a lét abszurditásáról írja a versét, hogy akkor nem munkál benne az emberi szenvedés. Dehogynem. Csak a létezésnek egy más szférájába lép. És nem hiszek a szabadság olyan birodalmában, ahol az emberi szenvedés végképp kiiktatható lenne. Az író, a költő mindig meg fogja találni az emberi sorsnak azt a pontját, ahol a szenvedést, mint esztétikát képző erőforrást találja meg. Ez meggyőződésem. És e tekintetben nem érzek különbséget egyik irányzat között sem, sőt: kölcsönhatásuk kívánatos.
Rendkívül fontosnak találtam azt, amit Ágoston Vilmos mondott a közös döntés szükségességéről. Arról, hogy ne lehessen az erdélyi, a romániai magyarság nyakába varrni, ami vele történik, hanem ebben részt vegyen az anyaország is, amelyik egy időben bizony cserben hagyta a maga magyarjait. A kölcsönhatás pedig e téren abban mutatkozik, hogy tisztelettel és szeretettel meg kell próbálnunk, hogy még alaposabban ismerjük az erdélyi magyar irodalmat és annak alkotóit, ugyanakkor ők is, továbbra is, érdeklődéssel próbálják követni és szeretni a magyar – hogy is mondjam? – anyaországnak az irodalmát. Ismerjük fel, hogy hatottunk egymásra! Én bizonyos vagyok abban, hogy azok a nagy formátumú versek, amelyek itt Magyarországon születtek, táplálkoztak abból a lírából, amit történetesen Szilágyi Domokos alkotott, és fordítva is úgy érzem, hogy bizonyos esetekben például Csoóri Sándornak az életműködése hatott az erdélyi lírára és egyáltalában az erdélyi „tartásra”.
Az itt jelenlévők között, ha csak így pásztázva végigtekintek, nem tudok az irodalomtörténészek közül olyat mutatni, aki Erdélyről és a romániai magyar irodalomról szólva ne tette volna le a maga határozott szavazatát, és ne nyilvánította volna ki azt, hogy az ország irodalmához tartozónak tartja. Az itt ülő alkotók közül biztos vagyok abban például, hogy Tornai Józsefnek általam ismert versei, amelyek a kisebbségi létnek a borzalmait idézik, eljutottak Erdélybe. Albert Gábornak a Szétszóratás után című esszékötete bizonyára hatott egy-egy Erdélyben író emberre! Szívem reménye, hogy talán még az én „napló-regényem” is eljutott, ahová szántam. S úgyszintén Cseres Tibor monumentális Erdély-regényei. Mindaz, amit csinálunk ott és itt, az valamilyen módon egybehat. Egymásnak adhatunk erőt, és a civakodásainkkal egymástól vehetjük el az erőt.
Fájdalmas a beszéd, amikor arról beszélünk – és ismét a „közös” szó jut az eszembe –, hogy milyen közös bűntudatunk van. Ne veszítsük el a történetiség szemléletet – erre int Czine Mihály. Számomra fájdalmas volt hallani azt az 1968-as romániai magyar írók hűségnyilatkozatát, amit a Magyar Írók Szövetsége akkori kezdeményezése ellen tette. (Lám, még abban a sokat szidott 1968-as esztendőben is volt még némi kezdemény írói körökben, itt Magyarországon!) Miközben Ágoston Vilmos beszélt, arra a vitára gondoltam, ami itt nálunk belországban is eluralkodott, hogy ki, miért, milyen mértékben felelős, és milyen mértékben bűnös? Én úgy gondolom, hogy minden embernek és így minden írónak is megvan a lehetősége a maga katarzisára. Ez a katarzis ha végbement, a bűn eltöröltetett. Ahol nem volt katarzis, ott a bűn megmaradt. Én pedig úgy hiszem, hogy a mai magyar erdélyi irodalomban ma is működők és dolgozók a maguk katarzisát végigjárták. Ami pedig a „kiszolgálás” mértékét illeti, tegyünk különbséget. mi volt az, amit esetlegesen súlyos kényszer alatt meg kellett tenni, és mi volt a túllihegés, mi volt a szolgalélek ügyeskedése és a karrierizmusnak az a foka, amelyik tisztuláshoz sohasem vezethet, mert lényege az önkéntes fölajánlkozás. Bizony, ugyanabban a cipőben járunk. Nem megoldás sem a marakodás, sem a gyűlölködés. A gyűlölet filozófiája egyszer már a világot csapdába csalta; csaknem ráment a világ egyhatoda, s mi magunk majdnem belehaltunk. Nekünk, akik úgy gondoljuk, hogy a szellem emberei vagyunk, másfajta filozófiával kell egymást közelítenünk, és egy szót, amit nagyon nehéz gyakorolni, de könnyű hangoztatni, a szívünkbe kell ereszteni. Ez a szó az empátia. Hogy az embernek legyen képessége a másságot is megérteni, sőt bizonyos értelemben szeretni. Legyen képessége megbocsátani, sőt részt venni a „vétkes” további sorsában.
Zárom a tanácskozást; nem kívántam magam az ítész szerepébe föltolni; amit mondtam, csak mint író, és történetesen a mostani nehéz helyzetű Magyar Írószövetségnek az elnöke mondtam el. Óhajtom, hogy ha hazatérnek, és ha mi is hazatérünk, vigyünk valami olyat magunkkal, hogy azért ez az egész nem reménytelen; hogy az emberek, akik céljukban egyet akarnak, becsülni is tudják egymást.
Kívánok mindannyiunknak erőt! Nem sikereket. A siker elmúlik, az erő pedig az utolsó szusszanásig kitarthat.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék