Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. március, II. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Dávid Gyula

Dávid Gyula
ÚSZÓLECKE A HÁZSONGÁRD BEJÁRATÁNÁL
Elhangzott Bajor Andor temetésén, 1991. február 6-án, Kolozsváron a Házsongárdon.
 
Ismét többen lesznek eggyel rokonaink, barátaink, jó ismerőseink idekint a Házsongárdi temetőben. Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere János, Jósika Miklós és Brassai Sámuel, Kós Károly és Kacsó Sándor, Földes László és Szilágyi Domokos mellé mától fogva Bajor Andor is ennek a Pantheonnak a lakója lesz. Mára – az ő befogadására – fehér gyászba öltözött a föld, hogy miután lépteink elhalnak a kijárati vaskapu felé vezető úton, illő, méltóságos csend vegye körül az újonnan jöttét, az immár végleg megpihenőt.
Több mint négy évtized emlékeinek sokaságából tolakodnak fel bennem a képtöredékek, a szavak és mondatok, nem egy közülük barátilag meleg, nem egy feddő vagy egyenesen indulatos – s ezekből próbálom összerakni magamban, magunkban Bandikót. Hasztalan próbálkozás. Az ember – minden ember – több, mint a maga után hagyott emlékek öszszessége, s az alkotó ember különösen. Voltak már, és bizonyára lesznek még, akik szelleme reánk hagyott értékeit immár az utókor mindig okos mérőműszereinek segítségével leírják, belehelyezik abba a nagy kataszterbe, amit romániai magyar irodalomnak nevezünk. De a legokosabb irodalomkritikai műszerek közül is – meggyőződésem – kicsusszan az, amiben az ő mindig nyugtalan, mindig egy nagy közösség sorsában és benne mindig az egyszemélyes emberében gondolkodó elméje, szelleme alkotó léte évtizedeinek során részeltetett bennünket.
A kor, amelyben élnie – élnünk – adatott, nagy remények és nagy csalódások, nagy ámulások és nagy ámítások kora volt. Oly kor, amelyben egyenes gerinccel megmaradni nem volt könnyű. Egy szörnyű világégést túlélve, hinnünk kellett eszmékben, amelyek a gyógyulást ígérték az emberiség számára, amelyekben meg kellett kapaszkodnunk, hogy el ne veszszünk. És ezek az eszmék – akkor még nem tudtuk, de igen hamar a saját bőrünkön tanultuk meg – nem gyógyulást hoztak, hanem mérget: a világot megváltó emberség mezében a világot minden addiginál kegyetlenebbül leigázó embertelenséget.
Bandikót szelleme sokunknál hamarabb elvezette ehhez a felismeréshez. És a maga eszközeivel – a humorral, a paródiával, a szatírával – sokunknál hamarabb, nem szűnt meg megosztani másokkal ezt a felismerést. Akkor is, amikor ezért mentegető baráti megmosolygás járt, akkor is, amikor keserves félremagyarázás – nem egyszer szintén őt mentő szándékkal –, akkor is, amikor orvosi bizonyítványból kellett kiszabni számára a csörgősipkát, hogy igazságainak következményei elháruljanak a feje fölül, őt azonban sem a baráti mosoly, sem a baráti félremagyarázás, sem a folyton feje fölött lógó „következmények” nem tántorították el attól, hogy a felismert igazságot másokkal is közölje. Alkatilag volt ellentétes számára az embertelenség, s alkatilag volt képtelen vele akár egy percre is alkura lépni. A szent harag, úgy hiszem, olyankor ragadta el a legmesszebb, amikor ilyenfajta alku útjára próbálta valaki terelni.
Abból az eszmerendszerből, amelyet a történelem a mi nemzedékünk előtt annak idején megcsillogtatott, egyetlen gondolat mégis megragadta őt, olyannyira, hogy talán oda lehetne írni életműve fölé mottóul: „A legértékesebb mindenek között maga az ember!” igaz, ezt a gondolatot a marxizmus is a kereszténységtől vette át (hogy aztán megcsúfolja, visszájára, az ember gyalázatára fordítsa), Bandikóban azonban eredeti tisztaságában élt és lett úgyszólván minden írásának vezéreszméjévé. Az embert – főképp, hiszen ennek a keserves kornak a fia volt ő maga is, a mindennek és mindenkinek kiszolgáltatott kisembert – védte folyton, annak igazát, végső diadalát hirdette és vallotta elpusztíthatatlan hittel. Ez az, ami reánk maradt művének maradandóságot biztosít a mi tájainkon és – biztos vagyok benne szerte a nagyvilágban.
Utoljára ez év január 17-én találkoztam vele Marosvásárhelyen. Nem a test szerinti Bajor Andorral, akitől most búcsút veszünk, akit a házsongárdi föld ölelő karjaira bízunk, hanem az igazival. Ott volt a poraiból megéledett Kemény Zsigmond Társaság első felolvasó ülésén, Illyés Kinga szavain keresztül, aki Úszólecke a Körösön című írását olvasta fel. Tudtam, hogy a törékeny test abban az órában a mulandósággal vívja egyre reménytelenebb harcát. Mégis a valóságos találkozás élményével ajándékozott meg ez a félóra. Mert a reményen túli remény üzenetét hozta el annak a közösségnek, amelynek igenis mint annyiszor történelmünk során – szüksége van ma is erre a reményre. És még valamit, azt, ami ennek a reménynek az egyedüli biztosítéka ma is, mint annyiszor történelmünk folyamán. Engedjék meg, hogy idézzem úgy, ahogy a gonoszkodó pajtások által a Körösbe dobott – és ott a maga erejéből úszni megtanuló – kisfiú szavaival ő megfogalmazta: „Nem fulladhatok meg – éreztem –, nem szabad megfulladnom, mert ha ez a két piszok fráter vízbe öl, akkor az olyan disznóság, amit nem lehet túlélni. Ha erős volnék, megfulladhatnék, az más dolog –, de mert gyönge vagyok, az én megfulladásom minden gyöngét megcsúfolna… Föltartottam a fejemet, kiegyenesítettem a hátamat – nemcsak azért, mert ezt mondták, hanem mert nem tudok élni, lélegzeni, álmélkodni másképpen! Így tanultam meg úszni.” Itt, a végső búcsú pillanatában véssük jól emlékezetünkbe ennek a valamikori kisfiúnak, ennek a valamikori Bajor Andornak, drága barátunknak és sorstársunknak a példáját. Tartsuk fel a fejünket, egyenesítsük ki a hátunkat, s ne engedjük, hogy a mi megfulladásunk minden gyöngék megcsúfolása legyen.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék