Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. március, II. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bajor Andor

Bajor Andor
VALÓSÁGOS ÍRÓK, VALÓSÁGOS OLVASÓK
Az emberi szellem a valóságtól éppúgy nem tud eszményien elszakadni, mint ahogy a valósággal teljes azonosulásra sem képes.
Egy körmönfont hazugság is a világot tükrözi valamiképpen, kifejezi és jellemzi, nem egyszer hívebben, mint a lapos, közhellyé dermedt igazságok. Ebben az értelemben nincs különösebb okunk a bölcselkedésre, aminek különben is bőviben vagyunk. Megfenyíthetjük bármikor az igazlátókat hamisságaikért, és a hamis tanút lelkesen méltathatjuk, amiért a való világ annyi elemét keverte a hazug lényegbe.
A világban semmi sem abszolút: még a hazugság sem az.
Természetesen nem akarom egybemosni a hazugság és az igazság szuverén birodalmait. Egyébként sem vagyok a közöttük húzódó gyepű vagy limes besorozott határőre. Hiszen a szellemi élet kőkorszaka óta vannak illetékes személyek, akik hivatali kötelességből megkülönböztetik a valót és a valótlant. Nevezetesen: a valóság az, amit ők valóságnak nyilvánítanak az emberiség javára, épülésére, lelkesítésére. Ugyanis a valóság minden olyan tény vagy tünemény, ami épülésre szolgál. Tehát például a maglaviti csodapásztor hallucinációja valóság, viszont valótlanság, ha a juhok nem teljesítik a juhtej-termelés megyei mutatószámait.
Én megelégszem avval, hogy a valóban és valótlanban emberi törekvést, ős-alkotói magatartást lássak. A valóságot az tükrözi, aki jobbat akar, a valótlanság ködében vagy illa gőzében (saját konyhagőzében) pedig az él és lebeg, aki titokzatos módon mindenbe beletörődött, vagy vele aludt.
A valóságot tükröző művészek magatartása a valóság része: ezt mindenki tudja. De a valóságot látványosan elutasító művészek magatartása szintén a valóság része: ez kevésbé nyilvánvaló.
Ha az irodalom verébetető kisprófétáit egyszerűen szökevényeknek, a mundér árulóinak nevezem, az most olyannak látszik, mintha az autók forgatagában váratlanul föltűnne egy mammut, és trombitálva átimbolyogna a stoplámpa piros fényén. De egy mammut is lehet valóságos, és az autók is lehetnek rémképek.
Bizony, az irodalom sok sávos pályáján egyre több kísértetautó közlekedik. Kísértet mivoltukat csak abból gyaníthatjuk, hogy hirtelen tűnnek föl, és váratlanul oszolnak szét, ráadásul pedig a motort semmi sem hajtja. Mégis megy. Tulajdonképpen ideálisan modern kocsik lennének, ha volnának.
Én úgy gondolom, hogy nem csak az igének van ideje és módja, de a közösségeknek, szándékoknak és eszméknek is.
Van olyan társadalom, amelyik jelentő mód jelen időben él: nem ismeri sem a múlt, sem a jövő idejű igeragozást. Nem tudja, hogy mit evett és mit fog enni, gondolatainak egész háztáji gazdaságát az evés tölti ki, jelen időben.
De élhetnek emberek óhajtó mód múlt időben (a bölcs latinok egyébként nem ismerték az óhajtó módot), föltételesen bevégzett jövőben, állandó félmúltban, egyfolytában befejezett parancsoló módban, vagy jelen idejű melléknévi igenév formájában, főnevek mellett tengődve.
A mi hazai magyar irodalmunk – mint minden társadalmi csoport, eszmei közösség – rendkívül nagy változáson ment keresztül.
Valamikor óhajtó mód jövő időben létezett, ragozódott, évődött és vásódott. Nem csak arra utalok, hogy az irodalom nagyobb részt a jövőben történt, de jövő idejű volt úgyszólván minden író és költő is, napfényes jövő idejű, örök és mennyel óhajtó módban.
Ebből született a múlt, a befejezett múlt vagy régmúlt, az emlékezés és történelmi parabola. Miközben az irodalom egésze föltételessé, óhajból függő módúvá, célját és megtörtént voltát illetően kérdőjelessé vált.
Irodalmunk egésze nem ismeri, nem kívánja kifejezni a jelent. Ahelyett az olvasók tanácstalanságát vagy éppen jólértesültségét fölhasználva néprajzi vagy történelmi nosztalgia-műsorokat közvetít. Miközben az is kérdésessé válik, hogy az írók és az olvasók közös tevékenysége valójában irodalom-e, vagy csak az irodalom coniunctivusa, függő és feltételes módja.
Meg kell mondanom, hogy az irodalom – mind az író, mind az olvasó – sokat vesztett erkölcsi hiteléből. A próféta-költőt fölváltotta a pofákat vágó, fintorgó zenebohóc, sőt zenétlen bohóc. Aki nem kívánja, hogy kövessék, lévén hogy sok olvasó eleve megelőzi tanácstalanságban, hitetlenségben. Irodalmunkban a népszolgálat lassan kissé gyanús motorversenye után (ugyan hogyan szolgálta Balzac, Dosztojevszkij vagy Apollinaire a népét) az irodalom gyakran elüti és cserben hagyja az olvasót. Az olvasó eszméletlenül – mindenképpen eszméletlenül – fekszik, az író és a költő pedig más egekben, más, simábbnak tűnő utakon jár. Az író és az olvasó kölcsönösen igyekszik megszökni egymás egykori idilli bűvköréből, szülőföldjéről, valóságos idejéből.
Szerintem nincs sok köze a fintornak, import-bakalódásnak, kéz alatt vett semmitmondásnak a valósághoz. De az a kérdés is fölvethető, hogy az olvasó a nosztalgia-köcsögök és -kávédarálók után vajon nem kívánja-e az élet effajta szublimálását, nem várja-e el, hogy irodalom címén valaki nyávogjon.
Ha az írók szöknek a valóság elől, vajon ez csak az ő hibájuk? Hátha az olvasók sem valóságosak?
ÍRÓSORSOK
Tudnivaló, hogy minden társadalomnak és minden kornak megvan a maga jellegzetes művészpályája. Vajda János, akinek mindig hiányzott a száz forintja, sorsot töltött be, akár Dosztojevszkij, száműzetése helyére menetelőben. Az írósors mindig nehéz volt, s ezt nem a betűk különös természete és elfogultsága mondatja velünk.
Ez a sors nagyot változott a szocialista demokrácia megszervezése után. Az írót hivatalos tisztelet vette körül, sőt állami méltósággá magasodott.
A hivatalos tisztelet semmivé tette a szegénység vagy a nyomor glóriáját, és rejtelmessé változtatta a klasszikus költők romantikus panaszait. „Reszkess, zsarnokság, végdalom megrezdül, s ha meghalok, rajtad lesz bélyege. Ah, kihullik a toll is a kezembül, szegény Gilbert, mennyit nem szenvedő.” Ezeket a sorokat maga Petőfi vállalja mint fordítást, amely a francia költő nyomorúságos életét és halálát jellemezte.
Lehet, volt ebben túlzás, mert Lamartine, Victor Hugo, vagy az angol „tavi iskola” megbecsült és a nyomor szagát sem ismerő személyiségeinek hosszú sorát állíthatnánk a szokatlan pátoszú idézettel szemben.
Nem kívánok irodalomtörténetet írni – ehhez szerények az ismereteim –, de azt nyugodtan megállapíthatom, hogy a szocializmussal nemcsak új irodalom, hanem új írósors is kezdődött a történelemben.
Az elismert írók és költők politikai tisztséget töltöttek be, számomra nem egészen tisztázott hatalommal. Az igenelés személyiségei tárulkoznak ki előttem, alkotók, akik művek helyett törvényt, albizottságot, intézményeket alkotnak.
Kovács György hófehér hajával és komoly vagy komor arcával egy történelmi fontosságú nemzetgyűlés elnökeként tűnik föl előttem, amint a képviselőknek szót ad.
A közösség előtt talán ez volt az utolsó jelentkezése, személyiségét nem hatotta át semmilyen megragadható érzelem vagy indulat. Egyszerűen elnök volt, a törvényhozó testület elnöke.
Nem tudom, jutott-e valaha magyar író ilyen nagy tisztességre. Mikszáth vagy előbb Vörösmarty képviselő volt, Petőfi viszont megbukott a választáson.
Vezetett-e valaha magyar író ilyen magasrangú gyűlést? Egyetlenegy sem jut az eszembe. Kétségtelenül – azokban az órákban – Kovács György különleges társadalmi föladatot vállalt, és a föladat fontosságában, a megtiszteltetésben nem szárnyalta öt felül magyar író, sem előtte, sem utána.
Mindenki számára világos, hogy Kovács György itt is szolgálatot töltött be, ahogy szolgálatot töltött be mindig. A Párt vonalát képviselte, vagy ahogyan mondani szoktuk, harcolt, a kommunisták harcát vívta.
Eközben írt is, de nem annyit, amennyi gazdag forrásaiból, írói lendületéből, munkabírásából várható lett volna. Ő, aki tele volt a mondanivaló feszültségével, mint író megállapodott, eljutott mesélő kedvének deltájához, a torkolathoz, amelyben az eszme a nép gondolatvilágának tengeréhez ér.
Így hát azt kell mondanunk, hogy Kovács György nem egy műve üzemmé, terméssé, traktorállomássá és írott törvénnyé változott.
Amikor seregnyi könyvét ünnepeljük, kénytelenek vagyunk ünnepelni intézményeket, szervezeteket és a létezés és új élet csíráját hordozó búzaszemeket is.
Ne feledkezzünk el róla, hogy ennek a felelős és szorgalmas alkotónak a műve részben az anyagi világban található. Mint társadalmi munkásról mégis keveset tudok mondani. Csak azt állíthatom teljes határozottsággal, hogy mindig világos beszédű volt. Az igent és a nemet nem csereberélte, olyan volt a tevékeny szelleme, mint egyetlen fejszesuhintás. Sem kibúvói nem voltak, sem vargabetűi.
Ha a kérdést tovább fenjük, megkérdezhetjük, hogy vajon mindig a saját munkáját végezte-e?
Másvalaki nem szervezte volna-e meg a traktorállomást, az útépítést, a gabona betakarítását?
Ezt ő tudja, és ő maga lássa.
Mi több? Egy regény vagy egy traktorállomás?
A kérdést tulajdonképpen föl sem tudjuk fogni, mert össze nem hasonlítható tényeket vetünk össze.
Faust mocsarat szárított ki, és nem írt elbeszélést a mocsárról.
De a Faust írója inkább a Faustot írta, mint hogy termőföldet vitessen a thüringiai sziklákra. Pedig maga is miniszter volt, és számtalan hasznos gyakorlati kérdéssel bíbelődött. Azt is mondhatjuk, hogy a Faust írója önhatalmúlag járt el, amikor a társadalmi gondok megsűrűsödtek fölötte, amikor erősen érezte Észak hidegét: akkor elmenekült új szellemért Itáliába.
De ez a példa nemcsak kivételes, de távoli is: háborúk és forradalmak választanak el tőle.
Azóta a költők nem Itáliába menekülnek a politikából, hanem a még melegebb politikába, ahol a szabad ég alatt citrom, füge és a múzsákénál nagyobb laurus nő.
Kérdés, hogy ezek a gyümölcsök élvezhetőek-e, és vajon a laurus nem hervatag?
Kovács György tisztességével és emberi elkötelezettségével mindenesetre iskolát indított, bizonyára szándéka ellenére.
A politikai testületekben helyet foglaló és jelentős hallgatásba burkolózó írók és költők iskoláját.
Azoknak az alkotóknak sorát, akik az alkotást nem művelik, hanem képviselik. Ez a tevékenység bizonyára nehéz: olyan, mintha Ganymédesz a legelőkelőbb helyen borfiúi megbízatást vállalna.
Nem sejtjük, mennyit vágyakozhat Ganymédesz az istenek hegye után, csak azt látjuk, milyen szorgalommal töltögeti a poharakat.
Az anyagi világ kétségtelenül gazdagodik, de károsodik a szellem.
Amikor Kovács György számos írásáról és művészetének nélkülözhetetlenségéről beszélünk, szólanunk kell azokról a művekről, amelyeket immár örökre nélkülözünk.
És helyettük gépeket, utakat, létesítményeket kell köszöntenünk. Ezek fölérnek egy regénnyel. De: mégsem regények. Nem az ünneprontó mondatja ezt velem, nem is az advocatus diaboli, hanem Kovács György egészében tiszteletre méltó működése.
Ne gáncs érje, de elismerés. Tudnunk kell, hogy egyes művelt olvassuk, más művein viszont járunk, utazunk, vagy azoknak öntudatlan, együgyű haszonélvezői vagyunk.
HEGEL SZIKLÁI
A Fehér kő oldalát már módszeresen kirobbantották, felül ijesztően tornyosodtak a megmaradt tömbök, és ha felhő szállt felettük, úgy tűnt, hogy mozognak, dőlnek, billegnek.
Ezen az úgy-ahogy bevágott úton dolgozott az egyetemista brigád, lehettek vagy nyolcvanan. Talicskába rakták a sziklatörmeléket, és pallókon gördítették a folyóba, időnként pedig egymástól tudakolták:
– Nem fog-e reánk dőlni a hegy?
Erre a felelet így hangzott:
– Ez a bankárok beszéde! Értik a bányászok a munkájukat, csak nem képzeled, öregfiú, hogy dolgoztatnának bennünket életveszélyben!
A bányászok, akik a fúrólyukakba helyezték a dinamitot, és benyomták a kapszlit a gyújtózsinórral, csak legyintettek. Nem indulnak meg a sziklák olyan könnyen! Előjelei vannak az ilyesminek. Leghamarább peregni kezd a föld, azután folydogál a kavics, és a szikla csak a végén zuhan le…
A kérdést általában vészmadár-huhogásnak minősítették maguk a brigádosok is. Bár sorra érdeklődtek egymástól. Aki az előbb huhogott, az nyugtatta a következőt.
– Megint huhogsz, fújod a militaristák szólamait, pedig csak a grófok meg bárók szeretnék, hogy a sziklatető a fejünkre rogyjék!
Különösen Hegel csillapította a huhogókat. Nem ez volt a becsületes neve, hanem Réti Károly, de munka közben gyakran a lapát nyelére támaszkodott, és oda nem tartozó szövegeket idézett Hegeltől.
Hegel filozófia szakos volt, magas és sovány ifjúember, sok dioptriás szemüvegével békésen bámult a nyugtalanító világba.
– A sziklánál is a mennyiségi fölhalmozódás előzi meg a minőségi ugrást.
Ilyeneket mondott, ahelyett, hogy fürgén rakta volna a talicskát.
De senkit sem hajtottak, mindenki az erejéhez méltóan dolgozott, mert csak a közösség becsülete írta elő a munkát. Rossz teljesítménye miatt sokan görbén néztek Hegelre, szószátyárnak tartották, de nincs mit tenni, ha egy idézet meg egy fél talicska telik ki egy vékonydongájú embertől. Álszakáll Hegel barátja, izmos és elég szorgalmas színiakadémista volt, ő lapátolás közben kérdéseket is tett föl Hegelnek, mintha bölcseleti megjegyzéseit nem értette volna.
– Ugrik-e egy szikla minőségileg? – kérdezte Álszakáll tettetett kíváncsisággal. Álszakáll azért tudakozódott, mert igazodni akart Hegel eszejárásához
– Minden ugrik – magyarázta Hegel –, mi is ugrunk: már az is egy ugrás, hogy vasutat építünk stúdiumok helyett. Átugrottunk az elméletből a gyakorlatba.
A brigád munkahelyén túl egy miniummal bekent vasúti híd állott, annak közelében egy újabb önkéntes brigád buzgólkodott. A cigánybrigád. De ezek úgy serénykedtek, hogy egyetlen igyekezet volt az életük, mellettük pedig egy tömzsi, apró szemű brigádparancsnok felügyelt síppal és nádpálcával. Ezeknek a kellékeknek nem volt jelentőségük, mert a tisztes munkán kívül mindenki azt viselt, amit akart. A közösség pártolta az egyéni kedvtelést: ha valaki munka után furulyáit volna, vagy a fejére áll, biztatással találkozik. „Furulyálj csak, elvtárs, mert örömünk telik benne. Szép, ha képezed magadat.”
De a cigányok brigádosa máskor is használta a sípot. Jövet és menet egyfolytában sípolt, hogy az emberei lépést tartsanak.
Ez mormogásra késztette az egyetemi brigádot, ők danolva, kisebb csoportokba verődve szállingóztak haza a 6 kilométerre levő táborhelyükre.
Mígnem egyik napon arra figyeltek föl, hogy három cigány bókaugrásban közeledik. Elugráltak a Fehér kő alatt, és mintegy egy kilométerre megfordultak, majd visszaugráltak.
Hegel lement elébük, és Álszakáll is kíváncsian követte.
– Mi dolog ez, testvérek, hogy ti itt ugráltok? Ilyet még nem pipált a szellemtörténet!
Az egyik cigányfiú szó nélkül továbbugrált, míg a másik békaugrálás közben sötéten reáripakodott Hegelre:
– Ugrálunk, mert lelkesek vagyunk. Ma már jogunk van ugrálni, nem úgy, mint öt évvel ezelőtt… az átkos földesurak földjén.
A harmadik azonban megállt, és intett Hegelnek meg Álszakállnak, hogy szeretne valamit bizalmasan mondani.
– Hogy hívnak, testvér? – érdeklődött Álszakáll.
– Engemet Tapasztó Gyurinak – felelte a fiú –, és meg akarom mondani azt, ami van.
– Beszélj, testvér – biztatta Hegel –, mondd meg a konkrét igazságot. Ugyanis az igazság mindig konkrét.
– Az van – suttogta Gyuri, miután a két társa elugrált –, hogy ki akartuk kerülni a mai verést. inkább egy kilométert ugráltunk, ami szintén szégyen. De nem akkora.
– Hát vernek benneteket?
– Még hogy vernek! Szidja a brigádosunk a mocskos cigány anyánkat, aztán kioszt húszat vagy huszonötöt. És ha jajgatunk, a mi cigány édesapánkat is szidja.
– De hát testvérek vagytok, önkéntes, brigádosok – okoskodott Álszakáll.
– Gondolják maguk – mondta Gyuri fojtottan. – Bennünket a csendőr toborzott. Hogy vagy brigádba jövünk, vagy úgy elver, hogy semmire sem leszünk jók. Így hát beálltunk ide, de ez sem disznótor.
– Hozz ide több brigádost, uzsonnaszünetben. Mondják el, amit tudnak. Uzsonnakor megjelentek a brigádosok, és óbégattak.
– Mi tiszteljük a mi drága brigádfelelősünket. De nekem azt mondta, ha nem hozom el hozzá a nővéremet, ötvenet ver a seggemre.
– Jaj, jaj, keserves az élét – sivalkodott a következő –, itt meg szoktak márelni bennünket.
Így jajgattak a többiek is, közben pedig féltek, hogy fölfigyel a brigádos a csődületükre.
– A jogfosztott ember himnusza: a panasz – állapította meg Hegel.
De már szólt is messziről a síp, a cigányok pedig úgy futottak, mintha rekordot akarnának javítani.
– Hát ezt elmondjuk Mironnak – állapította meg Hegel kikelve magából.
– Még holnap délelőtt – tette hozzá Álszakáll.
Miron a tábor parancsnoka volt. Petrache volt a vezetékneve, de csak a keresztnevén szólították. Mindenkit tegezett, és őt is tegezte mindenki.
Miron még nem töltötte be a huszonötödik évét, de egyre fontosabb megbízatásokat kapott. Bárhol dolgozott, mindég lelkesedésbe tudta hozni a fiatalokat. Két apró hibája volt, amiről az egész tábor tudott. Mironnak hiányzott a tapasztalat öreges bölcsessége, és idegenül nézte az értelmiségieket. Úgy gondolta, az értelmiségiek műveletlennek tekintik. De indulatát fegyelmezetten legyőzte, csak mellékesen mondott nem hízelgő jelzőket a szellemi munkásokra.
Másnap délelőtt Hegel és Álszakáll bekopogtatott Mironhoz.
– Baj van, Miron elvtárs – mondta Álszakáll jelentősen.
Miron kék és dísztelen egyenruhában ült, kerek, szőke fejét öklére támasztva ellenségesen nézett a telefonra.
– Azért van baj, hogy leküzdjük – mondta Miron barátságosan.
Azután fölkattintotta óriás fém szelencéjét, és megkínálta Álszakállt olcsó cigarettájával. Álszakállban ugyanis értelmiségi pályára tévedt vasmunkást sejtett. Majd leküzdve ellenszenvét megkínálta Hegelt is, a nyeszlett intellektüelt.
– Vegyél te is, testvér – mondta Hegelnek lágyan. – Te is egyenlő vagy.
Hegel félreértette az udvariasságot, és komoran megjegyezte:
– Verik a cigányokat.
– Ez képtelenség – kapta fel a fejét Miron. – Aki belépett a brigádba, az egyenrangú!
– Bottal veri őket a brigádos – részletezte Hegel.
Miron csóválta a fejét
– Lehetetlen. Mert fölhívtam a brigádos figyelmét, hogy a cigányokkal bánjon emberségesen. Különös elnézéssel.
– De veri őket. És békaugrásra kényszeríti.
Miron eltette az aznapi tennivalók vaskos füzetét, majd ránézett ormótlan karórájára.
– A vádat magam vizsgálom ki. De nem hiszem. Menjünk. Képtelenség: itt mindenki egyforma.
– Már az is hiba volt – okoskodott Hegel –, hogy a cigányokat egy brigádba osztották.
– Erre én is gondoltam – magyarázta Miron –, de a cigányok közösen jelentkeztek. Miért válasszam szét a barátokat? Ők maguk kérték, hogy így maradhassanak.
Megérkeztek a cigányok barakkjába, ott voltak a fiúk a pálcás brigádossal.
Miron hozzájuk fordult.
– Testvérek, mondjatok el mindent! Őszintén! Bánt-e valaki itt benneteket?
Egy pillanatig csend lett. Aztán megszólalt Gyuri, a panaszos.
– Nincs itt bajunk senkivel! Kapunk rizskását, hússal. Boldogok vagyunk szeretett brigádunkban.
– Ver-e benneteket valamelyik fölöttes? – kérdezte Miron. – Rátok húz-e a botjával? Beszéljetek.
Megint Gyuri válaszolt.
– Lelkesebb, szívesebb, jobb lelkű brigádos sehol sincs, mint a mi brigádunkban. Ő a mi apánk!
– Kényszerít-e benneteket, hogy békaugrásban ugráljatok egy kilométert?
– Minket aztán senki az ég világon – mondta Gyuri áhítatosan. Volt ugyan egy eset, de akkor a békaugrók önként vállalták. Hogy erősödjenek. A mi brigádosunknak az ég áldja meg minden lépését. Ő aszonta: ha békaugrást akartok művelni, én magam nem emelek kifogást Ez a ti magánügyetek.
– Embertelen helyzetben vagytok-e? – faggatta őket Miron.
– Mi vagyunk a legjobb helyzetben. Szeretet, megértés és türelem vesz minket körül a mi drága brigádunkban.
Erre a többiek is ordítani kezdtek.
– Éljen a mi csodálatra méltó brigádosunk. Legyen hozzánk mindég megértő és öntudatos!
Miron sarkon fordult, kifelé indult, fölmérgesedve. A bejárat előtt elkapta Hegelt.
– Te uszályhordozó! Te rágalmazó! Botokat dugdosol a haladás kocsijának kerekei közé! Vedd tudomásul, hogy a brigádból kizárunk, és még megemlegeted visszataszító vonyításaidat!
Aztán eszébe jutott értelmiségellenessége, tusakodott, türelmeskedett.
– De inkább vedd fel a vonatjegyet és eriggy. Még most az egyszer megúsztad. Amit kieszeltél.
Otthagyta Hegelt, mint egy visszataszító rágcsálót. Álszakállhoz fordult, aki hűségesen követte.
– Miért álltál be farokpolitikusnak? – kérdezte. – Amikor te a mi emberünk lennél…
Az iroda sarkában leültette Álszakállt, hogy gondolkozzék.
– Te farokpolitikus! – kiáltott! Miron – a nemzetközi fináncok farkát cipelted. De ha maradt benned még öntudat, szembenézel hibáiddal. Mert mi nagylelkűek vagyunk!
Álszakáll a karrierjére gondolt, öreg szüleire, ösztöndíjára.
– Hibáztam – mondta rekedten.
– De miért hibáztál? Kinek a farkában kullogtál?
Álszakáll bólintott, és tettetett meggyőződéssel mondta:
– Befolyásoltak a sötét üzelmek. De én is kész vagyok leleplezni az aljas rágalmazót.
– Így kell beszélni – mondotta Miron.
Aztán összehívta az egyetemistákat.
– Egyik társunk jobbnak látja, ha önként távozik! Önként jött, önként megy el; ez így van rendjén. Van-e valakinek valami kívánsága? Vagy kérdése?
Hegel megrendülten állt. Aztán fölemelte a kezét.
– Azt szeretném, ha a társaim elénekelnék búcsúzóul a brigádos indulót!
Miron töprengett, majd bólintott.
– Azt nem bánom. De igyekezzetek. Már elmúlt az indulás ideje.
A fiúk körbe gyűltek, és lelkesen fújni kezdték Hegelnek:
Hej – rupp
Hej – rupp
Hej – rupp – Hej!
Majd elindultak, de amikor megérkeztek a Fehér kő alá, félelmeteset roppant a hegy, és a sziklák alázúdultak. Csak az induló ideje választotta el őket a szerencsétlenségtől.
– Úgy látszik, mégsem volt szilárd a tető – jegyezte meg a bányász filozofikusan –, mert ha szilárd lett volna, nem rogyik le előrejelzés nélkül!
A fiúk dörzsölték a homlokukat, de a bányász máris rakni kezdte az első tömbre a trotilt.
… Két hétig talicskázták a törmelékeket, s amíg tartott az omladékból, a köveket „Hegel szikláinak” nevezték.
01a
Hároméves korában
01b
Kilencéves korában elsőáldozó
01c
A Radnai-havasokban
01d
Író-olvasó találkozón Váradon. 1981ben. Mellette Bölöni Sándor
02
Családjával a Szamos-parton
02a
Feleségével, Ellával
03
Baltazárral 1987-ben
04
Utolsó fényképe a debreceni kórházban
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék