Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


This may be the last time I.
(Kajetán atya beszédeiből és tanításaiból)

Ha elindul az a vonat, hadd menjen, Én utánam senki ne keseregjen. Ha valaki énutánam kesereg, Azt kívánom a Jóisten áldja meg.
Ki tudja hányadik elvesztett játékuk után voltak már? Izmaik ólomsúlyként csüngtek fiatal testükön. Az éjjeli fogcsikorgató álmoktól vörösre dagadt szemhéjuk vitustáncot járt. – Soha sem felejtelek, Portofinó – dúdolták gyászhimnuszukat.
– Szóval temetünk, fiaim – gyújtotta meg székelykeresztúri meggyfaszipkájába gondosan behelyezett sepsiszentgyörgyi kárpátiját Kajetán atya. – Hát akkor temessünk szigorúan, de igazságosan, ahogy férfiakhoz illik. Sörtidebortide kubai rumot, de az ötévesből, te szép barna lány - intett a vékonydongájú, vörös hajú pincérnek.
– Nem temetni jöttek ezek, hanem búúhúúcsúúhozni, búúhúúcsúúhozni, búúhúúcsúúhozni – zokogta Mezei úr, majd befejeselt az asztal alá. Zuhanása nem volt túl sportszerű, de ezt senki sem vette már zokon tőle.
– Búúhúúcsúúhoztok, édes fiaim... búúhúúcsúúhoztok... búúhúúcsúúhoztok ... búúhúúcsúúhozik a gólyamadár – Hallatszott a mélyből a dallamos horkantásokkal megtűzdelt apai sirám.
– Ha mehetnétek van, hát menjetek. De, akkor csakis Afrikába, mint a gólyamadár – helyezte el Kajetán atya gondosan kipucolt, vörös cipőjét Mezei úr laskasápadt arcán. – Afrikába, ahol a banán terem. Csak oda, ahol a banán terem, fiaim.
Mint mindig, ma is nagyon fáradtak voltak. Némelyiküknek el kellett érnie a harmadik váltást hazaszállító utolsó buszt, fél lábuk már az ajtóban volt.
A vörös pincér sárga poharakban kubai banánlikőrt tett az asztalra.
– Mást nem kaptok, míg meg nem isszátok a készletet. Addig tényleg nincs más – szólt csicseregve, és szemérmesen lesütötte a szemét.
– Hát igen, a banán, már nálunk is a banán, mit annyira kedvel Old Kajetán – mosolyodott el az atya, felhajtva néhány kupicával a ragacsos italból. Majd a zsírjukba fagyott flekkenek és megmeredt szalmakrupli-hegyek között bóbiskoló csinos fiúk várakozó arcára pillantva mesélni kezdett.
– Valahol a világ egyik eldugott sarkában, sirályszárny-hegyek, medvényi keserűlapik között élt egy banántermesztő. Emberünk, bár mostoha éghajlatú tájon lakott, megpróbált becsületesen, a tisztes elődeitől ráhagyományozott munkából megélni: banánt termesztett. Kövekkel teleszórt földjén éjt nappallá téve, egész családjával robotolt. De fáradságát minden ősszel kárpótolta a szent betakarítás ünnepe, amikor háznépe két kézzel tömködte szájába a csenevész, kissé fanyar, de friss ízű, tápláló gyümölcsöt.
Néhány pillanatig a gyümölcs szó bibliai vonatkozásain elmélkedve Kajetán elővette ósdi, ezüst nyelű Bismarck-bicskáját, s néhány környező tányérból magához emelte a testesebb húsdarabokat.
– Idővel az éghajlat még mostohábbá vált – vonta össze vastag, összenőtt szemöldökét –, lassacskán már a legrettenetesebb erőfeszítés sem hozta meg gyümölcsét –, s hosszú, keskeny szeleteket kezdett vágni a hústoronyból.
– Mikolósbírtaameddigbírhatta – csámcsogta kárörvendően Kajetán –, egy szép napon aztán csak feladta, s korgó gyomorral bevonult a jól ismert kövér lapi zöld árnyékába. Maradék banánpálinkájából kortyolgatva önmeggyilkolási esélyeit latolgatta, amikor furcsa alak jelent meg a banánfából faragott, magas, ősi kapuban. Igen erős, édeskés illat lengte körül, tetemes pocakja alatt vastag, zsebes bőrövet viselt. A vadul ugató kutyákra kacsintva, határozott léptekkel végigment az udvaron, majd a házigazda elé érve, furcsán hallózva, üdvözlés gyanánt széttárta karjait. Emberünknek nehezen sikerült feltápászkodnia, a visszaeséstől is csak az idegen ölelése mentette meg. Közelebbről már ismerősebbnek tűnt az ipse. Hát banántermesztőnk rég elfelejtett nagybácsija volt, kit már mindannyiuk eltemetett. Tejfelesszájúként kóborolt el a nagyvilágba, szerencsét próbálni. Már csak szemet törölgető öreganyja emlegette, ha közös lakomákon előhozódtak az idegenbe szakadt rokonok. – Olyan szép énekhangja volt – bőgte el magát ilyenkor a vénasszony. Bizony úgy elment, hogy még az ünneplő háncsszoknyáját is itthon felejtette – fűzte hozzá ilyenkor szipogó, óriás keblű dajkája.
Kajetán itt megállt a mesével, s kiszáradt torkát köszörülve a bóbiskoló pincér felé integetett:
– Hogy állunk a készlettel, mester, csak nem akarod, hogy kiszáradt kaktuszokként végezzük?!
A vörös hajú gyanús, barna színű löttyel telt borospalackokat ölelve tért vissza. – Ezt is meg fogjátok inni – szólt gonoszkodóan, és sarkon fordulva, fenekét riszálva ellibegett.
– Mondom, újra otthon volt az elveszettnek hitt - húzott nagyot az egyik frissen kidugott flaskából az atya. Pillanatok alatt az asszonyok s a gyerekek is összefutottak. Még az öregek is elősántikáltak a nagy csodára. A megkerült mindenkit lelkesen megölelt, megcsókolt, s ajándékokat osztogatott, mint egy igazi karitász. Jó szagú füveket az asszonyoknak, édes gumirudacskákat a gyerekeknek, egyszer használható borotvakéseket a férfiaknak. Még egy csenevész kanadai fenyőcsemetét is hozott, hogy szerencsés visszatérése emlékére elültesse őseinek sírján. Mindenikük meg volt babonázva, még emberünk is, hisz ama kies vidékről már régen kiveszett a magabiztosság.
– Tudom, fiaim, jól tudom, mi mindent kell elszenvednetek, hogy legszívesebben már tegnap elpucoltatok volna maltert hordani a szomszédba válogatott a szürke sótartó csenevész fogpiszkálói között -, mégis könyörögve kérlek, hallgassatok fogadatlan apátok tanácsára: ha mentek, csak oda menjetek, ahol megterem a banán!
A vendéglő ajtajában két csillogó szemű, ébenhajú takarítónő jelent meg, s halkan dúdolva, fekete gumicsizmáikkal a terem közepe felé kezdték rugdosni a szemetet.
– Az asszonyok hamarosan munkához láttak – kacsintott feléjük fogpiszkálóját rágcsálva Kajetán –, s a kamrából előszedték féltve őrzött kincseiket. Bizony még az öregapák halotti torára tartogatott banánevő juju-sertés lesózott sonkái is az asztalra kerültek. A gyerekek szeme éhesen csillogott, incselkedve oda-oda dörgölőztek az idegenhez, akár egy szenthez, akinek a kisujjában van a csodacsinálás.
– Szóval nagy lakomát csaptak. Ősi szokás volt azon az elhagyatott, s minden idegen hatalomnak kiszolgáltatott vidéken, hogy megvendégeljék a messziről érkezőket. De az idegenből érkezett csak turkált az ünnepi falatokban – szólt lemondóan Kajetánunk, s tompa fényű bicskája hegyére tűzve szájába tömött néhány elcsigázott flekkendarabot. – Emberünk kérdésére, hogy mégis, mi hibádzik, határozatlanul valami olyasmit mondott, hogy a hosszú úton hasfájás kínozta, s az orvosok különben is eltiltották a lakomázgátástól. Ettől persze megint csak a gyerekek szemében nőtt, akik tudták, hogy őket illeti minden megmaradt falat.
– Aztán késő este lett, az éjszakai hűvösségben mindenki elcsendesedett. Már csak a banánpálinkát kortyolgató férfiak fáradt dörmögése hallatszott a távolból – nézett bóbiskoló fiaira az atya, s áthelyezte lyukas talpú lakkcipőjét Mezei úr egyenletes ritmusban emelkedő-süllyedő mellkasára. – A hazatért atyafi szemei megzavarosodtak, dúdolgatott elfelejtett dallamok szavait keresgélte. Emberünknek nagyon jólesett, hogy lám, még a messzi idegenben sem felejtődnek el a banántermesztők szomorú énekei*.
(folyt. köv.)

HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN
* „A nótát Kutas Feri kezdi. István öcsém folytatja harmonikaszóval... Mert vonatok vagyunk, melyeknek az eleje fel van virágozva; zakatolunk gyorsan be az állomásra, aztán a halálba és szerelembe.”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék