Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. április, XI. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

ÍRNI ANNYI, MINT HAZATALÁLNI!

Gulyás Miklóssal Tófalvi Zoltán beszélget

"Öregségemben az elsõ tizenkilenc évre keresek magyarázatot. Rájöttem, hogy svédül sohasem tanulok meg és magyarul már nem tudok. Az ötéves svéd gyerek természetesebben beszéli a nyelvét, mint én, akkor is, ha az én svéd szókincsemet nem bírja. Õ ugyanis ismeri a "beszéd mögötti beszédet"
A magyar szó, mondjuk, a jázmin (svédül "jászmin"-nak mondják) megindítja a fantáziámat, mert az "tapsikol". Visszanyerni az egyetlen lehetséges nyelvet, fanatikus célommá vált."
(Részlet GULYÁS MIKLÓS HAZATÉRÉS címû kötetének elõszavából)

Északi utazásaim során kétszer találkoztam Gulyás Miklóssal. Saját önbesorolása szerint: "stockholmi könyvtárossal". Ezerkilencszázkilencvenhárom Húsvétjának hetében ismerkedtünk meg Marosvásárhelyen, az ugyancsak könyvtáros Fülöp Mária és az informatikus Fülöp Géza lakásában. Akkori beszélgetésünk summázata ott olvasható a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent kötet huszonegyedik oldalán. Gulyás Miklósnak kitûnõ a memóriája: akárcsak Szolzsenyicin, a leheletfinom részletekre is pontosan emlékszik. Bár tiltakozik ellene, ez írói erényeinek egyik legfontosabb jellemzõje: a részletekbõl kibontani az egészet.
Stockholmban mindig Veress Zoltánék lakásában beszélgettünk, egészen pontosan: vitatkoztunk. Mindkettõjüket irigyeltem svéd nyelvtudásukért, mert, lám: a számomra recsegõ-ropogó Ekensbergsvägen utcanévnek is milyen szép magyar megfelelõje van: Cseredomb-sétány, nem pedig Tölgyfa-hegy utca, ahogyan a szó szerinti fordítás szerint értelmeznem kellene. Ha Cseredombot mondok, akkor máris magam elõtt látom gyermekkorom kedvenc helyét, ahonnan a nyári kánikulában a világ legfinomabb borvizét hordtuk a kaszálásban, aratásban megszomjazott családtagoknak.
Gulyás Miklós is így van Óbudával. Bár már mindent belepett az enyészet, a feledés és felejtés pora, az ott eltöltött tizenkilenc évre keresi a magyarázatot.
A közhellyé koptatott "másság" igazi leckéjét kaptam Gulyás Miklóstól! Tequilát (fantáziátlanul egyszerû üvegben tárolt mexikói pálinka; készítésének helyén állítólag forgalomban van olyan palackozásban is, amely üvegenként egy-egy kukacot tartalmaz - írja egyik levelében a mindentudó Veress Magda), azaz "napramorgót" ittunk, és hajnali négy órakor bekapcsoltam a mindig velem lévõ kis diktafont:
- Könyved 75-dik oldalán azt írod: "Rokonom, ismerõsöm Erdélyben nem volt. A kommunista idõk oktatása pedig erõsen kerülte a rólatok szóló beszédeket. Az erdélyi írók nekem csak magyar írók voltak, Dsida több versét tudtam kívülrõl, Kuncz Aladárt meg Tamási Áront kamaszfejjel olvastam. Az egyetemi felvételin pedig épp az erdélyi irodalom volt a témám. De hogy ti élõ, hús-vér emberek vagytok, azt nekem senki sem mondta. Valahogy olyan messze voltatok tõlem, mint Dél-Afrika vagy egy másik bolygó."
1993 Virágvasárnapján rájöttél: mi is hús-vér emberek vagyunk. Ahogyan akkor ránk csodálkoztál, hogy: ilyen lények is vannak, ugyanúgy faggatlak, Gulyás Miklós, mert keresem a választ arra a mondatodra: "Visszanyerni az egyetlen lehetséges nyelvet, fanatikus célommá vált." Ezelõtt egy évvel azt mondtad - ugyancsak Veress Zoliék lakásában, és ugyancsak hajnal felé -: Nagyon bánod, hogy 1956-ban nem maradtál Budapesten, leülted volna a "penzumot", akár az ötévi börtönt is (bár ennek a veszélye nem állt fenn), és most nem volnál ilyen furcsa helyzetben: a munkahelyeden, a családban svédül beszélsz, de élményszerûen olvasni, a szöveg belsõ zenéjét megérteni csak magyarul tudod.
- Ha te mondod, akkor biztosan így hangzott el! Bár, akárhol él az ember, ha otthon marad, az egy nagy kaland, ha "kimegy", kivándorol, az már nem kaland, de bizonyos, hogy vákuumba kerül. Amikor ezt mondtam, amikor hallottam szép nyelveteket - mindig erõs nosztalgiám volt a magyar nyelv iránt -, akkor arra gondoltam, amire minden emigráns: vajon ez a negyvenéves - bizonyos értelemben vendégmunkás - svédországi tartózkodás megérte-e, hogy elhagyjam Óbudát? Öt évet talán Óbuda is megért volna! Természetesen az életet nem lehet visszacsinálni...
- Hogyan kerültél Svédországba?
- Tulajdonképpen azzal kellene kezdenem: hogyan kerültem Magyarországra? 1938. január 31-én születtem, Óbudára, a Kiscelli utca 66-ba, a második emeletre - mondja Gulyás Miklós. Ugyanazon a napon születtem, mint Hollandia királynõje, Beatrix. (Ha a királynõ halna meg elõttem, talán még gyõztesnek is érezhetném magam. Persze az lenne izgalmas, ha egy napon halnánk meg, mint Cervantes és Shakespeare.)
Tizenkilenc évet töltöttem Magyarországon - száll felém Gulyás Miklós hangja. (A magnetofon surranó szalagja ezeket az elkalandozásokat szerencsére nem rögzíti. Így a gondolatok, mondatok már-már katonás fegyelmezettséggel követik egymást. Olyan jó volna elkalandozni! Nem lehet, köt a riportkészítés sajátos menetrendje.)
Tizenkilenc éven át Magyarország volt számomra az egyetlen természetes ország, a magyar nyelv volt az én nyelvem. Akkor még nem tudtam, hogy egy provinciális országba születtem. Lehet, hogy minden ország provinciális. Magyarország és Svédország az, mert ezt a kettõt ismerem.
Gombrowicz írja a naplójában, hogy milyen jó dolga van az argentinnak, mert olyan rossz az irodalma, hogy valódi világirodalmat olvashat. Én tehát egy provinciális kultúrában nõttem fel, és elkerültem egy másikba. A magyar és az északi kultúra börtönõreim voltak, és most már nincs is kedvem felszabadulni.
Mit mondjak? Életem tizenkilenc éve azzal kezdõdött, hogy kitört a háború, majd következett a fasizmus, Szálasi, 1945-1947 - az még a reményekkel teli -, aztán következett a Rákosi-korszak, majd 1956. Nem voltam egészen tizenkilenc éves, amikor eldöntöttem: a többi kétszázezerrel együtt én is elhagyom az országot. Két hónappal a születésnapom elõtt, 1956. december 14-én érkeztem meg - a Helsingört és Helsingborgot összekötõ kompon - Svédországba.
- 1956 októberében részt vettél a budapesti forradalmi eseményekben is?
- Annyiban igen, hogy végig ott voltam a tüntetéseken. Különösen október 23-a és 24-e között voltam nagyon aktív. Fegyver meg ilyesmi nem volt a kezemben.
- Mit tettél azokban a napokban?
- 1956. október 23-án éjjel különbözõ gyárakba mentünk, ahol rábeszéltük a munkásokat, hogy sztrájkoljanak. Ez az általános sztrájk kihirdetése után volt. A felhívásról még nem tudtak az emberek, tehát sztrájkra buzdítottuk a budapesti munkásokat. 1956. október 23-án részben az Egyelem újságíró fakultásán tartózkodtam. Azokban a hetekben, hónapokban az Irodalmi Újság és hasonló sajtótermékek jelentették az örömet: napról napra mind többet és többet lehetett kimondani! 23-án az éjszaka nagy részét a gyárakban, az. emberek között töltöttem.
- Különleges esztendõ volt számodra 1956?
- Így visszagondolva, ma is hihetetlennek tûnik: 1956 is tizenkét hónapból, ötvenkét hétbõl állt. "Címszavakban" az esztendõ engem érintõ történései: érettségire való készülõdés, a Gottlieb családi név magyarosítása - vitatkoztak, hogy Gulyás vagy Galambos legyen a család neve (az érettségi tablón még Gottlieb vagyok; ma már tudom: ez több volt, mint névcsere vagy egy családtörténet vége!), egyetemi felvételi (nem vettek fel az egyetemre), esztergályos szakmunkásképzõ, óra- s mûszerkészítés, Petõfi-kör, forradalom, a szovjet tankok megérkezése, menekülés, Burgenland, megérkezés a komphajóval Helsingborgba, karácsony és újév Stockholmban.
Az egyetemi felvételi? Különösebben nem tûntem ki az iskolában, de magyarból jó voltam. A híres óbudai Árpád Gimnáziumba jártam. Az iskola az Amphiteátrum mellett, a Nagyszombat utcában van. A magyartanárunk Tóth Pál László volt, aki kitalált egy magyar nyelvtant, mértani ábrákkal. Õ "viszonytan"-nak, mi "iszonytan"-nak neveztük. Nemcsak nyelvtant, hanem irodalmat is tanultunk. Különösen sokat mesélt Mikszáth Kálmánról és Madách Az ember tragédiájáról.
Az érettségin - magyar szóbelin - Petõfirõl, Puskinról és Heinérõl kellett beszélnem. Nagyon élveztem, hogy kimondhattam néhány ártatlanságot, amit korábban nem volt szabad. A történethez az is hozzátartozik, hogy Eörsi István vitt el elõször Füst Milán esztétikai elõadásaira. Fanatikus hódolattal csüngtem a Mesteren. Minden szombaton meghallgattam az elõadását. Késõbb svéd nyelvre fordítottam a Feleségem története egy fejezetét, esztétikájának és a Habi Szadinak egy-egy részletét.
Az érettségi után könyvtár szakra akartam felvételizni. A dolgozat Dózsa Györgyrõl szólt. Dózsa György históriáját ismertem, Juhász Ferenc Tékozló országáról is írtam, ami akkor még egészen új könyv volt. Ezt követõen - most azt hiszed, hogy hazudok, pedig így volt! - az erdélyi magyar írókról kellett szóbeliznem. Minden nagyszerûen ment. Aztán következett a politikai kérdés: Nasszerrõl, Egyiptom elnökérõl kellett volna beszélnem. Az égvilágon semmit sem tudtam Nasszerrõl. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj! Azt is megkérdezték, hogy az apám, aki órás volt, tartott-e alkalmazottat. Van, aki azt mondja: 1956-ban ilyesmiket már nem kérdeztek. De kérdeztek!
- Biztosan kérdeztek!
- Aztán kaptam egy levelet, hogy nem vettek fel. Akkor büszkeségbõl vagy mit tudom én, mibõl, nem fellebbeztem, és azután esztergályos lettem, legalábbis esztergályozást tanultam egy óra- és mûszerkészítõ vállalatnál, ahol az apám és nagybátyám is dolgozott. 1956. december 6-án már Bécsben voltam...
- Két rejtélyt szeretnék tisztázni: I. a Gottlieb-Gulyás rejtélyt; 2. a magadkorú fiatalok miben hittek 1956-ban?
- Elõször is: ötvenhat. Nem olyan egyszerû, hogy miben hittünk. Egy olyan világban éltem, ahol kontra és rekontra is volt. Az én családom a kommunizmust úgy élte át, hogy egyszerre volt számunkra hálás és gyûlöletes. Örültem, hogy megszabadultunk a németektõl és nyilasoktól, de ugyanakkor, amit helyette kaptunk, az ugyanolyan elviselhetetlen volt.
1943-ban a Kiscelli lakásunkat el kellett hagynunk. A beköltöztetett keresztény család szégyellte magát, az egyik szobát nem használták, ott õrizték a holmijainkat. Amikor lovas kocsin a kisebb lakásba költöztünk, a kocsis maga mellé ültetett a bakra, s én foghattam a gyeplõt. Sohasem voltam olyan boldog, mint akkor.
Amikor a "csillagos" házba költöztünk, apámat és Béla nagybátyámat elvitték munkaszolgálatra, anyám pedig a téglagyárban dolgozott. Gabi bátyám a zsidóktól megtisztított Óbudán maradt. Nagymamát a gettóba vitték, én pedig egy svéd védett házba kerültem. Anyámat egy katolikus pap mentette ki a sorból, bátyámat Óbudán bújtatták. A közvetlen családból mindenki életben maradt. A kiskõrösi rokonok Auschwitzban pusztultak el, Gyuri bácsi munkaszolgálatosként halt meg, nagymama több testvére eltûnt, rokonok, barátok nem tértek vissza sohasem. Nagyon sok zsidó magába fordult a fájdalmával, és megfeledkezett az életmentõkrõl. Axiómát csinált abból, hogy a magyarok gyilkosok. A mi családunk is gyászolta a halottait, de sohasem engedte meg magának a gyûlölködést. Apám az üzletünk államosítása után az állami órás-vállalatnál dolgozott. 1959. március 15-én halt meg, egy rádiójátékot hallgatott a szabadságharcról. A család azt hitte, hogy elaludt.
Nekem csak katolikus barátaim voltak, akik minden vasárnap a templomban találkoztak. A barátaim voltak, de nem volt annyi szorongás és gátlás bennük, mint bennem. Az Árpád Gimnáziumban a Rákosi-rendszer elutasítása kötelezõ volt. Aki hitt benne, az csendben hallgatott. Emlékszem, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálakor kivezényelték az egész osztályt. Végig hülyéskedtünk. Akkor már valóban utáltam ezt a torzalakot.
Ha végignézek az osztálytársaimon... - ez csak utólagos rekonstrukció, nagyjából ugyanazt érezhettük: nekünk nem adták meg a gondolkodásnak azt a nagyszabású lehetõségét, ami más országokban mindenki számára annyira természetes, mint ahogy levegõt szív. Nem olyan egyszerû, hogy, aki nincs velünk, az ellenünk van. Számomra ez óriási gond volt: én nem voltam velük, de nem szerettem azokat sem, akik ellenük voltak! Ez egy szkizofrén helyzet volt, amit még nem írtam meg, csupán említettem a Látóban megjelent írásomban és a kötetemben.
Hadd mondjak egy nevetséges példát az elõbb említett szkizofrén helyzetre. Amikor megérkeztem Svédországba, azt kérdezte tõlem a rendõr.
- Miért jött ide? Miért választotta Svédországot?
Bele kell képzelned magadat abba a nevelésbe, amit otthon kaptunk - és ezt te nagyon jól ismered -, és azt válaszoltam.
- Azért jöttem, mert rojalista vagyok.
Istenem, hát azt tudtam, hogy Svédország királyság, gondoltam, hogy valami olyasmit kell mondanom, ami hízeleg a hatóságoknak. Gondoltam, ki kell találjak valamit, hogy kapjak letelepedési engedélyt. Most, évtizedes tapasztalatokkal a hátam mögött, nagyon átlátszónak tûnik az egész. Nem tudom, hogyan kellett volna viselkednem akkor. Gondolom, mindenki hasonló módon válaszolt. Nagyon jó példa erre, hogy a bevándorlóktól megkérdezték: ki volt párttag? Egyetlenegy párttag sem volt köztünk! 1956-ban 800 000 párttag volt az országban, legalább egy közülük csak kivándorolt az országból!
A válasz teljesen érthetõ, hiszen a társadalom minket arra tanított, hogy álszenteskedjünk egész, életünkben. Az egészben az a furcsa, nem is tudtuk, hogy álszenteskedünk. Mi csak annyit tudtunk: így kell viselkedni!
Aztán, lassacskán, amikor az. ember bekerült ebbe a társadalomba, önmagának is feltette a kérdést: tényleg, ki is vagyok? Az ember sokkal bonyolultabb teremtmény, nem így egyszerûen fehér-fekete, hogy, aki nincs velem, az ellenem van. Nem voltunk Jókai-hõsök, nem voltunk csak jók és csak gonoszak. Minket nem tanítottak meg a demokráciára. Mondd: a magyar történelem folyamán mikor tanulhattuk volna meg a demokráciát? A svéd, ha rosszul megy a dolga, önmagát vádolja. A magyar a történelmet, vagy valaki mást. Északon semmit nem követel- nek, csak az orcád verítékét. És azt, hogy: hass, alkoss, gyarapíts! A svédek a Poltavánál elszenvedett súlyos vereséget nem élik meg máig ható tragédiaként. Itt, Északon a civilizáció és az egyenlõség volt a legfontosabb, Magyarországon a szabadság.
Akik megtaníthattak volna a demokráciára, azokat vagy nem olvastuk, vagy nem olvashattuk. Ha pedig kötelezõ olvasmány volt, egyszerûen nem értettük. Milyen zseniális dolgokat írt Széchenyi István vagy Eötvös József!
- Szerelmed Óbuda. Minden késõbbi tettedet az óbudai élmények határozzák meg, úgymond: determinálják. Úgy érzem, állandó kényszer munkál benned: bebizonyítani, hogy méltó vagy az óbudaiságra.
- Tulajdonképpen itt arról van szó, hogy életem elsõ és meghatározó tizenkilenc évének a színtere - a néhány, a pesti gettóban eltöltött hetet leszámítva - Óbuda volt. Ott volt az iskola, az Árpád Gimnázium, ott voltak a haverok, ott volt minden. Tehát az, hogy szeretem Óbudát, annak tulajdonítható, hogy tudatlan vagyok, mást nem ismerek, másról nem tudok. Még mindig nem láttam Debrecent, Szegedet. Lehet, hogy ez így van Marosvásárhelyen is. Ha ón Kõbányára megyek vagy a Gellért-hegy aljába, olyan, mintha egy idegen országba mennék.
- Az az Óbuda, amelyrõl ilyen elragadtatással beszélsz, csak az emlékeidben él tovább, nincs többé!
- Nincs! Tulajdonképpen úgy ismeri meg az ember Óbudát, hogy: itt van a plébánia, és itt van a zsidó templom. Ezek maradtak meg. Aztán ott van az Amfiteátrum. Az Árpád Gimnázium is megvan. És azon szerencsés kevesek közé tartozom, hogy az. a két lakás, ahol én éltem, mindkettõ megvan. Amit nagyon kevés óbudai mondhat el magáról. A Kiscelli utca 66. szám alatti lakást meg akartam mutatni a fiam barátnõjének. A kapu zárva volt. Idegeneknek tehát tilos a belépés! Én, idegen, Óbudán?
A háború elõtt a második emeleten laktunk. Aztán késõbb a mi hajdani lakásunkba vagy a szomszédba költözött Hidegkúti Nándor, az MTK és a magyar válogatott középcsatára. A szüleim nagyon jõ viszonyban voltak vele.
- Nem véletlenül kérdeztelek Óbudáról! Az íróember számára a gyermekkori élmények meghatározóak. Tulajdonképpen állandóan a gyermekkorát írja. Ez rád mennyire érvényes?
- Tulajdonképpen ez az. íróember egy furcsa definíció. Lehet, hogy valóban íróember vagyok, mert állandóan írnom kell. Jól van, te azt mondtad, íróember, és nem író! Így aztán aláírom. Én valóban íróember vagyok, de nem vagyok író!
Azt hiszem, hogy minden emigráns életében rendkívül fontos, hogy az otthon eltöltött idõszakot, tehát a gyermek- és ifjúkorát önmagában földolgozza.
Valahol hallottam, olvastam: egy filozófus azt mondta, hogy a filozófiához honvágy kell. Mindenhez disztancia kell! Mint külföldinek, nekem disztanciám van ehhez a világhoz. Hogy úgy mondjam: közéjük, tehát a svédek közé keveredtem, de megmaradtam kívülállónak. Ez a világ is egészen más, mint amilyenrõl nekünk beszéltek. En most nemcsak a kommunizmusról beszélek! Gyermekkoromban, a gimnáziumban nyilvánvaló dolog volt az, amit Petõfi kijelentett: "legszebb ország a hazám".
Mit mondjak? Norvégia sem csúnya, és az Alpok sem! Érted, mire gondolok? Mint ahogy ma is szívesebben eszem a magyar kosztot, mint - mondjuk - a franciát. De azért nem állítom azt, hogy a magyar konyha jobb, mint a francia. Most már tudom, hogy az emigrációnak köszönhetõen mindenhez megkaptam a kellõ distanciát. Ez érvényes az irodalmi élményeimre, olvasmányaimra is. A svédeknél és a magyaroknál is ez egy súlyos gond: annyira el vannak foglalva a saját irodalmukkal, hogy bizonyos szempontból nem jut elég idõ a világirodalomra...
- Biztos, hogy így van? Naponta halljuk, olvassuk, hogy úgynevezett kis népek több világirodalmat adnak ki, mint a nagyok!
- Én nem állítom azt, hogy a franciák például több angol írót olvasnak, mint amennyit mi olvasunk. Csupán arról van szó, hogy jobb, ha az ember az idejét Voltaire-rel, Montaigne-nyel, Rousseuau-val vagy más nagy francia írókkal tölti, amikor el vagyunk foglalva a mi középszerû íróinkkal. Természetesen a franciák is el vannak foglalva a maguk középszerû íróival. A svédek is ugyanezt teszik, ami nem ad, nem adhat egyetemes látókört.
Minden nép irodalmában voltak és vannak nagy írók. Azért szeretem annyira Ady Endrét, mert mindig ki kellett mennie Párizsba, hogy kintrõl lássa a magyar mocsárt! Ezt csinálta a svéd írók egy része is: kintrõl látták és láttatják az otthoni valóságot. Honvágyuk volt, ez csak természetes.
- Az ideális az lenne, ha mindenki ideig-óráig emigrálna, hogy legyen rálátása - distanciája - az otthoni valóságra? Így elkerülhetõ lenne a köldöknézés?
- Nagyon érdekes, amit mondasz! Amikor elkezdtük ezt a beszélgetési, azt mondtam: bár otthon maradtam volna, s letöltöttem volna azt a szimbolikus öt évet a börtönben. Tulajdonképpen akkor lett volna ideális, ha otthon maradok és megkaptam volna azt a tapasztalatot, amit itt megkaptam. Mit is csináljak most az én itteni magabiztosságommal? Mit kezdjek azzal, hogy mindenhez distanciám van, és hogy szinte örülök annak, hogy hiányzik belõlem az identitás? Ha otthon maradtam volna, képes lennék így gondolkodni?
Az ember, ha természetes környezetben él, ismeri a mozdulatokat, tudja, hogy mi a tabu, mirõl szabad ás mirõl nem szabad beszélni. Ez nem diktatúra, hanem öncenzúra. Ez bármelyik szabad országban így van! A környezet bizonyos etikát követel az emberektõl. Ha otthon lennék, és elfogadnék mindent, akkor nem lehetnék ennyire nonkonformista, mint most...
- Ahogyan én ismerlek, bizonyára összevesznél pálya- és kortársaiddal!
- Ki tudja? Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon sokan szeretnek, hogy a maguk módján hûségesek maradnak hozzám. Nem törekszem közeli barátságra, mert úgy érzem: a barátság bizonyos szempontból manipulált. Az. igazi intellektuális embernek nincs barátja! Most nem azt akarom mondani, hogy én igazi intellektuális ember vagyok, de értsd meg, hogy a barátsággal az ember lekötelezi magát, mert a barátság - óhatatlanul - bizonyos típusú idomulást is követel.
- Alaposan készültem Gulyás Miklósból! És vitatkozom veled: akikrõl azt hiszed, hogy nem szeretnek, legtöbbször azok állnak igazán melléd. Nagyon foglalkoztat az életsorsod. Vágjunk bele a legsûrûjébe! 1956 decemberében megérkezik egy óbudai fiatalember Helsingborgba...
- Majdnem tizenkilenc évesen...
- Majd házasságot köt...
- Egy svéd-finn nõvel... - Aki tulajdonképpen finn...
- Aki úgy lett svéd... Ezt én kiírtam magamból, annyira tisztán, hogy sokkal büszkébb vagyok a finn írásomra, mint a magyarra. Valahogy ott többet mondtam el Nektek, mint a legelsõ marosvásárhelyi "levelemben". Lehet, sokakat idegesített, hogy a kisebbségi kérdésben sem a finnek nem jobbak, sem a svédekAmikor 1995 szeptemberében a hatalmas komphajóval Finnországból átrándultunk Svédországba, egy finn férfi - különösen beszédünket hallva - megszólított. A kisebbségi lét Paradicsomába, Åland szigetére tartott, de a kedvünkért eljött egészen Stockholmig. Csak annyit jegyzett meg angolul: ha újra megtámadnák Finnországot, akkor az alandiak is azonnal a határra sietnének. A Finnországban élõ svédek is igazi hazájuknak tekintik az "ezer tó országát".
- Nem látsz ellentmondást az elõbbi állításodban, miszerint büszke vagy arra, hogy nincs identitásod?
- Na, persze! Ez a következetes sehova-tartozás vagy pedig a következetes mindenhova-tartozás. A kettõ ugyanaz.
- Ez mire jó?
- Semmire sem jó, csak az én élettapasztalatom azt sugallja: ha valaki csak valahová tartozik, akkor nincs elég empátiája a mások valahová tartozásához.
- Ez biztos?
- Százszázalékosan! A túlzott valahová-tartozás általában kiirtja az emberbõl az empátiát.
- Én nem így érzem!
- Tudom! Mindenki azt mondta, mondja, akiben nagy a valahová-tartozás érzése: nagyon szerethet valamit, attól még meg tudja érteni, hogy a másik is szerethet valamit, szeretheti azt az országot, ahová tartozik.
- Megkérlek, ezt a gondolatkört járd jobban körül!
- Mondjak egy példát: írtam egy tanulmányt a törökországi kurdokról. Törökországban a kurd nyelv tiltott volt és ma is tiltott. Bármilyen furcsa, a törökországi kurdok csak török iskolába járhattak, kurdul nem tanulhattak meg olvasni. A kurdok számára az egyetlen intellektuális nyelv a török. Nem úgy, mint az erdélyi magyarnak a román! Erre kaptam egy felháborodott levelet egy értelmiségi kurd- tól, aki azt írta: úgy viselkedem, mint a török titkosrendõrség! Én valójában arról akartam meggyõzni a kurdokat, hogy bármennyire rájuk erõszakolt a török nyelv, ahhoz, hogy értelmiségivé váljanak, szeretniük kell a török nyelvet! Ellenkezõ esetben intellektuálisan tönkre fognak menni. Az Isteni Színjátékot vagy a Szentivánéji álmot csak törökül tudja elolvasni, mert kurdul nincs meg. Itt van a nagy kérdés: ha valaki nagyon becsukódik egy identitásba, akkor a vesztébe rohanhat. Nektek, erdélyi magyaroknak is hasznotokra válik a román nyelv, kultúra és irodalom. Gondoljatok az anyaországra, amely annyira magában van!
- Megírtad a finnbõl svéddé lett (tett) feleséged drámáját, úgy érzem, magad is ellentmondásba keveredhetsz az empátiáról alkotott elméleteddel. Nem biztos, hogy a finn-svéd feleséged pontosan megérti például azt, ami az utóbbi években életed meghatározó részévé vált: az írást! A te empátiád tökéletes lehet, de nem biztos, hogy ugyanazt az érzést váltja ki a hozzád talán legközelebb álló emberben.
- Nagyon érdekes, amit mondasz. A feleségem teljesen azonosult, svéddé vált. Ugye, így akarod mondani? Ötéves koráig a feleségem finn volt. Háborúk sanyargatták elsõ hazáját, a férfiak a fronton harcoltak, otthon pedig éhínség tombolt. Több tízezernyi gyerekkel együtt hozták ide Svédországba úgynevezett háborús gyerekként, ideiglenesen, majd véglegesen nevelõszülõkhöz került. Megszûnt finnek lenni, még a gondolattól is menekült, és ha szóba került, szégyellte. Harmincnégy éve vagyunk házasok. Fiatal szerelmesekként mindenrõl beszélgettünk, de a gyermekkoráról, különösen a korairól, sohasem beszélt. Egyszer így szólt, nem tudom már, minek kapcsán: milyen csúnya a finn nyelv! Az állítás lélektani mélységét akkor nem értettem meg, ma már igen.
Finn családjában - szokás szerint - mindenki egy finn és egy svéd keresztnevet kapott. A feleségen a finn Sinikát és a svéd Astridot. Svédországban új szülei nevét vette fel, a Fogelqvist-et. Ez madárágat jelent, nem madarat az ágon! Viselõi papok, tanárok, vikingek, daliás germánok voltak. Kötelességtudó, gõgös evangélikusok új családjának tagjai. A feleségem finn neve helyet cserélt a svéddel: Astrid lett az elsõ és Sinikka a második. Vajon, aki nevet cserél, az lelket is cserél, mint Sütõ András Szúzai menyegzõjében?
A feleségem életébõl nagyon hiányzott valami, amit nem mert kimondani, bevallani! Ez pedig a finn élete volt. Abba én vezettem be, mert tudtam, hogy mennyire fontos neki. Sajnos, túl lassan ment. Azt borzasztó nehéz felfogni, megérteni, hogy valaki ötéves korában elhagy egy országot, s az az ország mindig jelent valamit, és tudni akarja, hogy az oroszok által megölt apja ki lehetett, hogy miért halt meg az édesanyja, hogy kik voltak az õ féltestvérei, akik - egy levél szerint - Timo és Pekka névre hallgatnak?
Én pontosan tudtam, hogy ez számára milyen fontos! Ezért vezettem vissza - akármennyire én vagyok számára a "világközepe" - a gyerekkorába, a finn hazájába. Megsúgom neked: õ sokkal többet szenvedett, mint én, a zsidó. Mert nekem a gettóban is volt nagymamám, én megkaptam a családi szeretetet, engem - várj csak! - szerettek.
A családi szeretet a legfontosabb az ember életében! Amikor 1944-ben nagymamámat elvitték a pesti gettóba, én biztonságba, egy védett svéd házba kerültem. Az oroszok már majdnem bent voltak a városban, amikor nagymamám a gettóból kiküldött egy férfit, hogy a svéd házból engem vigyen le a gettóba. Nem bírta, hogy én kint legyek! Állítólag az én távozásom után az oroszok szétlõtték azt a védett svéd házat. Nem tudom, hogy igaz-e?
- Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen!
- A nagymamámnak fontosabb volt, hogy a közelében legyek - ezerszer roszszabb helyzetben! -, mint messze, ideális körülmények között. Egy ilyesmi egész életére elkíséri az embert. Gondolom, neked is volt nagyanyád...
- Sajnos, mindkét ágról nagyon korán elhallak. Édesapám még a saját apját sem láthatta. Az elsõ világháború végén, az orosz hadifogságból hazatérõben, Budapesten halt meg. Csak a fogságból küldött csodálatos levelei maradtak meg. Nem volt nekem sem nagyanyám, sem nagyapám!
- Akkor bizonyára voltak az életedben olyan öreg emberek, akiktõl nagyon sokat kaptál, amit nem lehetett elfelejteni. A családomban elgázosították az unokatestvéremet, a közvetlen rokonokat. Ez kisebb tragédia volt, mint az, amikor nézem ezeket a finnországi, immár megöregedett háborús gyerekeket, akiket Svédországba hoztak, akik mindent megkaptak, csak azt nem kapták meg amit én például a nagymamámtól megkaptam: az önzetlen családi szeretetet!
- Ezt szépen mondtad! Így kap a feleséged egyéni tragédiája - úgymond - történelmi hátszelet...
- Soha nem volt neki identitása! Már az tragédia, ha egy szegény finn parasztcsalád - még ha nincs is apa! - eleinte nem engedi a gyerekét Svédországba. "Nem adja fel a gyermekét!"
Hogy mondjam neked? Ezt talán gonoszul írtam: hasonlít a Nagyszeben, Medgyes, Segesvár környéki szász famíliákhoz, ahol a princípiumok, az elvek sokkal fontosabbak, mint a szeretet. A törvény betartása, az a fontos! És hogy a gyereknek szép fogai legyenek! A túlélés fontosabb, mint maga az élet!
- A feleséged drámája mennyire határozta meg, hogy itt, Svédországban írni kezdjél?
- Én nem írok! Ez egy nagy tévedés! Néha-néha felkérnek, hogy írjak. Így írtam vagy öt-hat könyvet. Az igaz, hogy tele van a padlás, a kamra jegyzetekkel, kísérletekkel. Voltak különbözõ írói álmaim, nem tagadom. Hogy végül miért pontosan a marosvásárhelyi Látónak küldtem el ezeket a leveleket? Mert ti kértetek meg erre! Eszembe sem jutott volna, hogy érdekel benneteket az, amit én írok.
Aztán itt van a másik kézirat, amely a századfordulói és még korább Svédországról szól. Arra igazán büszke vagyok. Elképesztõ, mellbeverõ - sorolhatnám a jelzõket -, hogy mennyire hasonló volt a svéd és a magyar világ a 19. század végén! Ady Endre minket, magyarokat "piszkos, bamba, gatyás társaknak" nevezett. Ez semmi - Strindberggel összehasonlítva! Nagyon lenézte honfitársait, amikor a "piszkos betyárbanda-társakra" tekintett. Ezért írt annyi marhaságot is. Ady Endre és Jászi Oszkár vigyázott a szavaira!
- És te, Gulyás Miklós?
- Én nagyon vigyázok. Ha láttad volna a Svédországi levelek elsõ változatát! Ez a számítógépek, a szövegszerkesztõ hatása: az embereket õszintétlenné teszi! Látom, hogy ez a mondat jó, akkor azt megõrzöm a számítógép memóriájában, a másikat csak tárolom a "kosárban". Néha úgy érzem, az egész írás egy nagy becstelenség. Akkor lenne szép, ha csak az elsõ változatot küldenem el. De ki az a hülye, aki azt publikálja?
Elõször készítek egy piszkozatot, utána javítok, javítok, s aztán lassan-lassan az egész - van annyi önkritikám! - jól hangzik. Néha talán gyávaságból olyant is megírok, amirõl késõbb megállapítom, hogy bátrabban kellett volna. Kinek van abból haszna, ha - úgymond - "szórom az igazságokat". Különben is: mi az igazság? Én így látom az igazságot, ahogy leírom!
- Az európai kisebbségek helyzetének jó ismerõjeként - remek esszét írtál az Åland-szigeti kisebbségi modellrõl, a pozitív diszkriminációról! - megkérdezlek: a délszláv öldöklés milyen "leckét" jelent az egész emberiségnek?
- A kisebbségi kérdés mindenhol neuralgikus pont! Svédországban például a lappoknak és az északi finneknek most biztosítanak bizonyos jogokat, régebb mindezektõl megfosztották õket. Úgysem tudták volna kinyitni a szájukat, olyan kevesen vannak. Erdélyben szerencsére nagyon sok a magyar...
- Jobb lenne, ha "õfelsége indiánjai" lennénk?
- Dehogyis! Erdélyben az mindenhol látszik, hogy a magyarság nagy lélekszámú. Amíg az oroszok nem jutottak kisebbségi sorsba, Európában a magyarság volt a legnagyobb kisebbség! Erdélyben mintegy kétmillió magyar, a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján több mint egymillió magyar él...
- Mi vonz téged az erdélyi magyarsághoz?
- Én nem szeretek így, tömegekrõl beszélni! Én Fülöp Gézáékról, Láng Zsoltról, Tófalviékról szívesen beszélek. Engem borzasztóan feldühít az, ha Erdélyben a magyar kultúrát, a magyar irodalmat, szellemi életet nem támogatják. De kétmillió embert nem ismerhetek! Nagyon sok finn és svéd barátom van, irántuk vonzódom, s nem a svédekhez mint néphez. Az elvonatkoztatás mindig veszélyes. Természetes, hogy az erdélyi magyarságból csak azokat szeretem, akiket ismerek. Ez a többes szám elsõ személy az egyik legnagyobb rákfenéje a világnak...
Amikor mások beszélnek az én nevemben, akkor dühös leszek. Magyarország államalapító királya Szent István. Ma a protestánsok is így nevezik, pedig nem ismerik el a szentségeket. Valóban nagy király volt, országot teremtett a szó legigazibb értelmében -, elismerte a kisebbségeket, elõsegítette az idegen ajkúak letelepedését. Valóban nagyon nagy gondolkodó volt. Én a "mi királyunk"-foga- lom ellen tiltakozom. Az én nevemben senki ne beszéljen! Valószínûleg többet tudok Szent Istvánról, mit aki a "mi királyunk" fogalmat használja...
Svédországban senki sem beszél a nevemben! A svédek történelmi tudása olyan gyönge, hogy az néha - legtöbbször idegesít. Egyszerûen nem tudják, hogy az õskor mikor kezdõdött. Nem meglepõ, ha azt mondják: 1945-ben...
- Tanuljunk a finnektõl?
- A finnekben nincs meg a Nyugathoz való felzárkózás görcse. Sorakozzon, ha akar, a nyugat hozzájuk. A finnek a civilizálatlanságból erényt csináltak, és azzal ámították el az egész világot. Irodalomban, építészetben egyaránt. Finnországban a jó író népies. Nem együttérez a néppel, hanem maga a nép. Nem hiszem, hogy a kis népek között valamelyik is annyit adott volna a világirodalomnak, mint a finnek...
- Ismét a kedvenc vizeken hajózunk! Nagyon sokat tettél és teszel a magyar irodalom svédországi népszerûsítéséért, illetve a svéd irodalom magyarországi megismertetéséért. A könyvtáros és az íróember itt már tökéletes szimbiózisban él.
- Svéd nyelvre fordítottam Füst Milán, Illyés Gyula, Háy Gyula mûveit. A magyar irodalom nagyon sokat jelent számomra. Negyvenhárom éve itt élek Svédországban, de azért minden este csak magyarul olvasok. Azt lehetne mondani: reggel nyolctól délután fél ötig svédül olvasok, mert a munkahelyemen csak ezen a nyelven olvasok, fél öttõl pedig magyarul.
Hat-hét folyóiratot rendelek meg Magyarországról és Erdélybõl, és azok a nagy napok, amikor megérkezik egy-egy lapszám. Sajnos, néha úgy van, hogy egyik napon négy különbözõ lapszám is megérkezik, máskor semmi...
Az, hogy magyarul olvasok minden este, bizonyítja, hogy az elsõ tizenkilenc év borzasztóan fontos az. életemben. Az egyetlen nyelv, "amiben" valóban jól érzem magam, az a mi ázsiai anyanyelvünk!
- Örömmel hallom ezt, hiszen ma éjjel sok mindenen átvágtattunk. Órákon át próbáltam becserkészni azt a Gulyás Miklóst, aki a "beszéd" mögött rejtõzködik. Pontosan tudom, hogy a kiszólások, a "tüskék" ellenére valójában megmaradtál magyarnak! Nemcsak azért, mert az. elõbb mondtad: ez az egyetlen nyelv, "amiben" valóban jól érzed magad...
- Ismét elõhozakodol egy olyan fogalommal, amely ellen tiltakoznom kell! Szerintem az ember szituációkból áll, és tiltakozom az ellen, hogy van egyetlenegy erõs identitás. Legalábbis az én helyzetemben. Megírtam: amikor Erdélyben voltam, magyar voltam. Amikor most itt ülök és beszélgetünk, akkor is magyar vagyok. Nekem a svédek is mondták, hogy svéd vagyok, mert bizonyos helyzetekben vannak svéd identitásjegyeim. Például, amikor Budapesten a taxisorban állok, akkor azt mondom: Úristen, ha ez most svéd taxisor volna! És amikor az ember Budapesten látja a balkáni viselkedés jegyeit, akkor szintén svéd vagyok. De a svéd identitás ellen is tiltakozom. Mert ilyenkor azt mondom: ha én most Óbudán lehetnék! Az identitás az. nem olyan egyszerû. Zsidó vagyok, ha antiszemitával találkozom. Amikor az államegyházas evangélikus Svédországban gúnyolják a pápistákat, akkor katolikus.
- Ki vagy te, Gulyás Miklós? Világpolgár?
- Én vagyok, mint Gombrowicz: én, én, én. Van egy csomó szolidaritásérzés bennem. Azt hiszem, nem vagyok erkölcstelen ember sem. Hogy miért vagyok én ilyen? Azt nem tudom. Azt hiszem, kevesebbet loptam, mint nagyon sokan. Biztosan sok mindent örököltem a nagymamámtól. Nem tudom.
De világpolgár! Mi az, hogy világpolgár? Firenzében jobban érzem magam, mint Nairobiban. Akkor már itt is valami baj van. Én tudom, hogyha kikuyu nyelvûnek születtem volna, akkor bizonyára Nairobiban érezném a legjobban magam.
- Miroslav Krleza írja, hogy mifelénk a tudat vérbõl és lüdércbõl tevõdik össze. A legvéresebb dráma látomásokkal keveredik.
- Én csak a magamban feldolgozottat látom és hallom.
- Az eltelt negyvenhárom évben mi az, ami sokkolt Svédországban?
- A kívülállóság! Annak ellenére, hogy itt reflektorfényben éltem, mégiscsak kívülállónak éreztem magam.
- Nem fogadtak be a svédek?
- Lehet, hogy befogadtak, de én úgy érzem, hogy nem fogadtak be. Bár ki tudja, lehet, hogy én nem fogadtam be õket. Amikor Acke Oldenburg svéd mûvészemberrel egy szép képeskönyvet készítettem Strindbergrõl, Ady és a Monarchia járt az eszemben. A magyar és az északi irodalom sok idõt elrabolt tõlem. A világról alkotott képem talán tágabb lehetett volna, de ezen most már nem akarok változtatni!
- Minden bevándorló úgy érzi, hogy nem fogadták be?
- Biztos! Biztos! Csak egyszerûen fél azt bevallani. Mint én is ötvenhatban. Magam mögött egy hülye tizenkilenc éves történelemmel. És akkor elkerülsz egy olyan országba, ahol ehetsz, ihatsz, ölelhetsz, alhatsz. Mind a négyet megkapod, amirõl József Attila álmodott. Svédországban közel kétszáz éve nem volt háború. Tudod, hogy éjszaka nem dörömbölnek a lakásod ajtaján, nem visz el senki. Itt megvan a szólásszabadságod, és senkit nem érdekel, mit mondasz. És itt van a legnagyobb gubanc: mindent megkaptam, amirõl álmodtam, mindent kimondhatok, csak az éppen nem érdekel senkii!
- A Látóban megjelent "leveleid" sokkal több embert érdekeltek, mint egész Svédországban!
- Erre nem tudom, hogy mit mondjak! Rájöttem, hogy hol van az igazi poén: azért nem érdekli az embereket, amit mondok, mert nincs elég harmónia személyem és a svéd kultúrám között, talán azért is, mert az idegenségbõl éltem, azért kaptam a fizetési! Nem a svéd meséken nõttem fel, tehát amikor svédül beszélek, a svédeket utánozom. Amikor viszont magyarul beszélek - ha jól, ha rosszul -, akkor én beszélek!
Késõbb aztán rájöttem, hogy nem olyan egyszerû ez a dolog sem. Eleinte úgy tudtam, hogy csak rám vonatkozik: nehogy azt higgyem, hogy valaki is vagyok! Ez a svédekre is vonatkozik. Minden svéd ismeri az úgynevezett Jante-törvényt, amelynek elsõ mondata így hangzik: "Te ne hidd, hogy valaki is vagy!" Utólag döbbenek rá, hogy egy dán városkából Norvégiába menekült író is írhatta volna: "Legyél csöndben, ne szólj bele, ne hidd, hogy több vagy, mint amilyen én vagyok."
Képzeld el, mi történt volna, ha azt hiszem, hogy több vagyok, mint mások! Néha nekem is ilyen mondataim vannak: "Én valóban több vagyok, mint sokan itt? Miért van nekem jogom ahhoz, hogy én magyarázzam meg a svédeknek, hogyan kell élni? Azoknak, akik kétszáz éve nem háborúskodtak? Ahol soha nem voltak, nincsenek koncentrációs táborok, tömegsírok, halomralövések? Ahol millió és millió dolog jobb - legalábbis a civilizált ember számára -, ahhoz, hogy ehess, ihass, ölelhess és alhass?"
De az embernek másra is szüksége van!
- Ezt jelenti számodra az írás?
- Az írás. A beszélgetés. Egyszerûen ez volt az annyira áhított szabadság!
- A kezemben a legújabb svéd nyelvû könyved. Nem tudom, mit tartalmaz, hiszen én svédül csak hallgatni tudok.
- Nyisd ki és nézd meg a hetedik oldalt! Bizonyára felismered, hogy ott látható Vergilius és Dante. Dante megkéri Vergiliust, hogy sétáljanak a pokolban. Hasonlóan én is megkértem Strindberg Ágostont - August Strinberget -, hogy mutassa meg a század eleji Stockholmot. Megmondom én neki, hogy többet tudok Stockholmról, mint õ, mert õ 1912-ben, a Titanic elsüllyedése után három héttel meghalt. Azóta történt egy-két dolog, nemcsak Stockholm kapuin belül, hanem azokon kívül is. Közben lezajlott két világháború is...
Kettesben sétálgatunk a városban, mutogatom neki a könyvtárakat, s õ elmagyarázza nekem, irodalmi példákkal, a könyvtárak "lelkét", például a pedagógiai könyvtárnál a gyermekkor borzalmait...
Ez például a Királyi Könyvtár. Utána én mondom el, hogy most milyen. Nem messze van a Lengyel Intézet könyvtára. Természetesen ehhez kellenek a svéd asszociációk is. Itt van egy másik könyvtár, amelyik a harmadik világ kérdéseivel foglalkozik. Ez például, amelyik a képen is látható, a Mûvészeti Akadémia Könyvtára, tovább a zenemûvészeti könyvtár, majd a zsidó hitközösség könyvtára. A Pénzintézetnek is külön könyvtára van.
Strindberg pedig bemutatja a múlt század végének svéd nagyszájúságát, beképzeltségét, hogy a gyermekeknek nincsen semmi joguk. Én pedig rendre elmesélem, hogy mi látható ezekben a mai könyvtárakban. Az illusztrátor, Acke Oldenburg, egy fantasztikusan jó mûvész. Ez a rajza, amely iránt érdeklõdöl, például az indiai követség könyvtára. Egy hindu Gandhi-idézet látható rajta. Nagyon nagy munka volt, hiszen egy csomó nagyon szép könyvel kellett a kezembe vennem, majd letennem. Mennyi Strindberg-könyvön kellett átrágnom magam, hogy megtalál- jam azokat az idézeteket, amelyek az illetõ könyvtár lelkületéhez tartoznak! Azért jelzem mindezt, hogy a Látónak írt leveleim, s az 1998-ban megjelent kötet sokkal nagyobb munkával készült...
- Hogyan tovább, Gulyás Miklós?
- Mirõl fog szólni a következõ levél? Elsõsorban a halottakról. 1956-ban, amikor idejöttem, a legfiatalabbak közé tartoztam. Azóta megteltek velünk a temetõk, elsõsorban a katolikus. Az akkor itt alkotó költõk, mûfordítók legtöbbje halott: Thinsz Géza, a svédországi magyarok nemzeti költõje. Ha annyi kötetet tudott volna eladni, mint ahányan ott voltak a temetésén, talán meg is élhetett volna a versírásból. Álmaiban összeolvadt Budapestje és Stockholmja. Magyar verseket és novellákat fordított svédre, a svédeket magyarra. Õ volt a Lánchíd... Meghalt Csatlós János, a jeles mûfordító, meghalt Faludi Iván. Fél évig írtam a levelet. Ezzel voltam elfoglalva, meg Strindberggel. Ezenkívül egy tanulmányt írok a feminizmusról. Azt tudod, hogy a svéd kormány ötven százaléka nõ, és mondjuk azt, hogy nem rosszabbak, mint a férfiak?
Lehetséges lenne, hogy tíz nõ üljön a budapesti kormányban? Itt vannak Svédországban a nõk, akik egy csomó új dologgal jönnek elõ. Lehet, hogy nem jobbak, mint a férfiak ötletei, de nem is rosszabbak.
Nagyon érdekes a feminizmus elõretörése. Nézegetem a televíziót, s azokat a szervezeteket, ahol az alkalmazottak 99 százaléka férfi. Nagyon egyhangú és unalmas...
Azzal, hogy erdélyivé tettetek, tovább komplikáltátok az életem. Ki hitte volna, hogy még öreg koromra is jut egy utolsó "kaland". Pedig, ha valamibõl elegem van, az a kaland. Az éjszaka és az ital nosztalgikussá tesz, és megköszönöm, hogy megismertelek benneteket, a segítségetekkel talán saját magamat is...
Már nemcsak hajnalodik, reggel van, amikor befejezzük a beszélgetést. Az utolsó pohár tequilát még felhörpintjük. Gulyás Miklós telefonon taxit hív, Veress Zoli már régen elvonult a szobájába, mert vár rá az éjszakai mûszak. Úgy érzem: Gulyás Miklós megnyílt elõttem...

Stockholm, 1996. július - Marosvásárhely, 1998. december

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék