Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. április, XI. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Zsidó Ferenc

JÓMAGAM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK

(3. rész)

XXV.

Arra lettem figyelmes, hogy Fari fekszik az ágyamon, és én fel-alá járkálok, mintha elõadást készülnék tartani. Persze, erkölcstanból.
Ahogy jobban odanézek, hát látom, hogy anyám és apám az ágyban van, Perspektívusz éppen készül begyúródni, nõvérem pedig csak áll tanácstalanul, lefele görbülõ szájjal, merthogy neki már nem jutott hely.
Az ágyban levõk mind mosolyognak, és várakozóan néznek rám. Mosolyukban van valami olyasmi is, hogy nézd, immár mi is itt vagyunk, ugye örülsz?; nem is gondoltuk, hogy ilyen kényelmes az ágyad, meg hogy egyáltalán ilyen klassz hely ez. Igazán boldogok vagyunk, hogy ill lehelünk, ugye te is?
Furcsa! Ha már õk is... De vajon milyen alapon? (miért, én milyen alapon?) Kérvényezni kellelt, s hasonló hercehurcák? Nem valószínû. Akkor nem lennénk itt, mert nem szeretik a bonyolult eljárásokat. Biztos csak úgy ölükbe pottyant..., s persze kihasználták a lehetõséget. Meg tudom érteni õket, hisz nem mindenkinek adatik meg...
Szép kis gyülekezet! Mindenki itt van, aki számít, és aki számít valamit. Orvul támadtak, kiszorítottak a helyemrõl, s most önelégülten mosolyognak!
A helycserét egyébként nem bánom, honfoglalásuk jelzés, hogy ideje lenne továbbállni innen. Valami szûzi vizekre, de nem részeg evezõsként, hanem palackpostaként elringatózva, úgy lehetõséget kapnék arra, hogy messze evickélve felbontatlanul vissza...
Az ágybéli társaság vidám kánonba kezd, megszólaltatják vágyaikat, óhajaikat. Van belõlük elég, és mind sürgõs. Alig gyõzök bólogatni, s máris lódulok, futtában készítek egy listát. Még odaszólok két fehér ruhás alaknak, hogy távollétemben csititgasság az elégedetlenkedõket, esetleg szórakoztassák õket. Miután már három fordulót megtettem, s még mindig nem voltak híjával a vágyaknak, rájöttem vállalkozásom emberfeletti voltára, és szorongó szívvel ugyan, de rábíztam õket Mr. Doktorra. Nõvéremet külön figyelmébe ajánlottam. Neki volt ugyanis a legkevesebb óhaja, pedig még az ágyon is kívül rekedt. Ez a körülmények ismeretében gyanúsnak tûnt. Hiába kért Mr. Doktor, hogy készítsem el a társaság rövid életrajzát, kereken visszautasítottam, mert nem vagyok jó viszonyban efféle életekkel, nem kérhetem meg õket, hogy üljenek modellt nekem, s anélkül a rajz mit sem ér. Mr. Doktor elfogadta érveimet, és profibb rajzmûvész után küldött. Érkezését nem vártam meg, nem akartam újra találkozni vele.
A lerajzoltság eredményeként a társaság megcsendesedett, merengõvé vált, valami furcsa, addig sosem látott megértést véltem felfedezni tekintetükben, és legnagyobb meglepetésemre helyet szorítottak a nõvéremnek is. Ekképp összepréselõdve egészen jól festettek. Nem tudtam félvállról venni õket, kellett törõdnöm velük, pedig szívesen leléptem volna. De olyan tanácstalanok és zavarodottak voltak! Tudtam, csak azzal tudok segíteni, ha elárulom, hogy nem tudok segíteni. Járják be csak önerõbõl azt az utat, amin én is átcsellengtem már! Majd helyrepofozzák õket az illetékesek, ha eltévelyednek. Ez a legizgalmasabb része a dolognak. Mindenkinek át kell esni rajta, nekik is, ha már itt vannak, és nem tetszett ugyanezt a játékot odakint eljátszani. Szinte mindegy, csak ott másak a következmények. Itt létezik un. karnagy, õ vezényel, osztja szét a hangszereket, igaz, abszolút rosszul. Vigyorognom kellett anyámon, ahogyan a dobokkal próbálkozott, de Perspektívusznak is fejtörést okozott a gordonka. Neki inkább valami fúvós hangszert kellett volna adni, hogy fújhassa a magáét. Fari épp megvolt hûlve, meg is köhögtettc a furulyát keményen. Mégis kellemes benyomást keltettek bennem (mintha magamat láttam volna...). Az akarás szelleme vehemensen szaporázott a hátukon, nógatta õket. A reakció pedig nem maradt el, mint ahogy az én esetemben sem.
Igazolva sejtésemet, Perspektívusz szedte össze elsõként magát, igaz, néhány apróság mégis szanaszét maradt. Nyomban vitát kezdeményezett az ágy területi felosztását illetõen, nõvéremet, a szerinte jogtalanul ottlevõt legszívesebben kiszorította volna. Ragaszkodott az õsiség elvéhez. Apámmal szövetkezve egy-kettõre magukhoz ragadták a hatalmat, de csakhamar belsõ viszályok keletkeztek, ami kedvezett a kívülmaradottaknak. Alig tudtam zöld ágra verni õket! Abban biztos voltam, hogy a Mr. Doktoros tapasztalataik summájaként örömmel fenéken billentenék Freudot, sõt, a megnyugvás kedvéért még az elõdjei közül is néhányat. Be nem állnék a két fél közé békítõbírónak!
Megváltozott véleményüknek nem mertek hangot adni, mert annyira meg volt változva, hogy el sem akarták hinni, hogy a sajátjuk. Zavarodottságukat alig tudták palástolni, nem mertek sem egymásra, se rám nézni. Olyasformán izegtek-mozogtak, mint aki most halt kínhalált a keresztfán, mégsem engedik fel a mennybe. Ezt egyszerre igazságtalanságnak, és kiváltságos helyzetnek könyvelték el, már-már a hitújítás elõszelének. Innen már csak egy lépés a megértés, az, hogy többé ne tartsanak palimadárnak, sem már, kalitkába való szárnyasnak. De ezt a lépést olyan lábakkal, amilyenekkel õk rendelkeznek, nem lehet megtenni, hiába a jószándék.
Az arcukra rá volt írva, hogy olyasmire jöttek rá, amire én szépszerével soha nem tudtam volna rávinni õket. Erre mondják, hogy közel kell állni a dolgokhoz, mint Makó Jeruzsálemhez. Ha ezt hallaná, Jeruzsálem megsértõdne, és új távolléti technikát fejlesztene ki.
Kis csapatom nyugtalanul fészkelõdött a helyén, belsõ viszályokban dúskáltak. A jellempróbáló összetûzéseket anyám bírta a legjobban, és Perspektívusz szerette ugyanúgy. Apám csak morgott, mint a partra vetett potyka, nõvérem megpróbálta eljátszani a kívülállót, de a többiek nagy egyetértésben nekiálltak, s középre rángatták. Ez azt jelentette, hogy - vállukon a kerékkel - kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Elért eredményeik finomvegyesek, semmiképp nem díszkiállításra valók. Erre mondaná a kritikusok népes tábora, hogy van még mit érlelni a produkción. De elsõ próbálkozásra ez sem semmi! Így gondolhatta ezt a társaság is, mert elég büszkén tekintgetett szerteszét. "Alig jöttünk ide, máris né' mit tudtunk!"
Elismertem erényeiket, és nem is figyelmeztettem õket, hogy ez még nem tehetség. Ha tehetségesek lennének, nem kellett volna suttyomban, a hátsó kapun jönniük, és a lerajzolás is sokkal alaposabb lett volna. Hadd gondoljanak, amit akarnak, és lubickoljanak az újdonság vizében. Úgyis csak idõ kérdése, és valaki kihúzza a dugót.
Egyelõre egészen el voltak merülve az események tisztázásában, folytak a melldöngetések, a szemrehányások, a "te csak ennyit tudtál?"-ok. Mindegyik megpróbálta bebizonyítani, hogyha elõre nem is készült, mégis õ volt az, aki legjobban megfelelt a helyzetnek. Persze, a zavaró körülményeket is hosszasan panaszolták. Volt belõlük bõven.
Mosolyogva, mégis aggódóan követtem a fejleményeket, élveztem azt, hogy végre kívül vagyok valamin, és szörnyülködtem azon, hogy milyen rövidlátó (ezt az írók vakságnak nevezik) az ember, ha bekerül valaminek a sûrûjébe.
Megérdeklõdtem Mr. Doktortól, hogy mi a véleménye róluk. Fintorogva nézett rám, fejét rázta. Persze, velük is gond van. Merthogy így, merthogy úgy stb. Igazat adtam neki, de szívesen adtam volna egy pofont is. Pedig egyébként nem vagyok heveskedõ, az erõszakot különben sem bírom, külalaki elváltozásaim lesznek tõle. De Mr. Doktornak mindig sikerült olyan húrokat pengetnie, mint amilyenekkel a torreádor szokta elcsalogatni a bikát a fészkébõl.
Méghogy így, méghogy úgy??
Hát mi az én családom? Ólmot vacsorázott Keljfeljancsi? Gyülevész népség egy gyûjteményes kiállításon? Kakukk a különbözõ indo-európai nyelvekben?
Ugyan! Nehogy már Mr. Doktor találta volna ki a tejbepapit! Mindenkit azzal traktál, pedig az ágybelijeim már a nyereg alatt puhított húson is túlették magukat.
Védelmükre kellett kelnem, mert ha nem, még rájuk telepszik Mr. Doktor, mint egy irdatlan anyaméh a hét rend szoknyájával, s akkor jaj nekik!
Közbenjárásomat köszönték is hálásan, de én elutasítottam a hálálkodást, mert nem akartam megváltozó színben tündökölni. Én csak egy egyszeri halandó vagyok, aki türelemmel ül le az ágy szélére, és magyarázza el, hogy ittlétük véletlen, mondhatni relatív, kár, hogy Einstein nem ezzel a példával hozakodott elõ elmélete bizonyításakor.
Nem mondtam nekik, hogy sajnálatos félreértés történi, mert nagyon örültem annak, hogy itt vannak. Jót tesz nekik, természetesen a rosszak mellett. Egy kicsit hátha helyreráznak magukban engem! Õk is boldogak lehetnek attól, hogy láthattak engem, mégpedig úgy, hogy közben magukat is nézhették, sõt, erre külön fel is lettek kérve.
Elszívjuk a békepipát, megkötjük a nagy különbékét, aláírjuk a szerzõdést, de lepecsételni már nem tudjuk, mert Perspektívusz az utolsó pillanatban meglóg a pecséttel, magával vive a maradék dohányt is. A békének immár lõttek, de azért a többiek is csendesen indulnak haza, és én veszem át a stafétát. Megkönnyebbülten haggyák el az ágyat, és engednek vissza, engednek érvényesülni. Õk valószínûleg elégségesnek érzik a begyûjtött tapasztalatokat, tán soknak is, hirtelenjében nem tudnak mit kezdeni vele. Lehet, hogy küldenek valaki mást maguk helyett, de az. is lehet, hogy nem szólnak senkinek, nem árulják el a receptet. "Hogyisne, hogy mindenkinek legyen ilyenje is..."
Megpróbálják elfelejteni a tapasztalatszerzés keservességét, a rajzmûvészt, a kérdeznek, felelni kell - alapszituáció hülyeségét, s akkor máris egy újabb élménnyel büszkélkedhetnek...
Felém fordulva, hajlongva mennek ki az ajtón, döbbenetet látok az arcukon.
Hogy Mr. Doktor fel lesz háborodva...?
Elégedjen meg velem, itt vagyok helyettük. Hogy miért pontosan én, nem tudom, de errõl õt hiába kérdezném (akkor inkább a csillagok állásából...). Nem bánnám, ha leváltanának, vagy ha lejárna a mandátumom, mert már nagyon meguntam állásomat, azaz fekvésemet... Önfeláldozóan elvállaltam, azt hittem, ezzel jól jár mindenki, én is, de túl nagy fejszébe vágta magát a fám. Éppenséggel nem hasadt szét, de a fejsze azóta is benne van koloncként, a nyele beleakad mindenbe, és mindenkibe, sok gondot okoz. Legalább egy dörzspapírt itt hagyhattak volna átmeneti ágybelieim, hogy csinosítgassam, csiszolgassam. Akkor nem érezném magam olyan tehetetlennek. Akkor tán hetykeségemben még a gravitációval is vitába mernék szállni. Elvi vitába. Így azonban Mr. Doktor elveit is csak meghallgatom, vitának nincs helye. Nem lehet azt állítani róla, hogy elvtelen lenne...
Nem halt ki még teljesen belõlem a tisztelet, csak egyes esetekben könnyed bagatellizálássá torzul, ami a tisztelet zabigyereke, csakhogy kölcsönösen megtagadták egymást. Nem csoda. De én rokonokként tartom számon õket. A tisztelet bagatellizált változatát felebaráti szeretetnek nevezném, még ha egyesek fel is horkannak felháborodásukban. Hogy ez a kijelentés mit takar, és mit hagy takaratlan, nem tudom egészen pontosan, majd a végén kiderül... Hogy minek a végén? Azt sem tudom.
Ezért gyûjtögetem a különféle vég-változatokat. Egymástól elkülönítve tárolom õket, címkézve.
Valamelyik csak beválik majd...

XXV. B.

(Mellékdal prózában)

Nem tudom, hogy hova tegyem, és honnan vegyem elõ magamat, ráncba szedett homlokom szerteágazni látszik, könnyedségem elnehezült, a koszorúm bimbaja meg a fáradt testem lassanként fuzionál a szárnyas idõvel, mely elszáll, s mindez akár költõi hõzöngés is lehetne egy tragédia reményében, ha nem velem történne. De én hagyom a költõket hõbörögni a maguk introvertált felsõfokimádatukban, mert szerintem a tragédia halála csöppet sem tragikus.
Félreértés ne essék, én jó utód, rokon, ismerõs vagyok, csak nem olyan ütemben és hangnemben... S hogy eme vétkem miatt az elkárhozás gyors talyigájára kerülök? Legény legyen a talpán, aki megpróbálja eltaszítani ezt a talyigát.
Pardon. Túlságosan beleültem a felhevülésbe (de legalább nem mézesmadzaggal kötöttem bele magamat...). Ideje lesz visszaevickélni, mert a vádaskodásból még sosem lett hamubasült pogácsa.
Az ágy-visszafoglalási hangulat onnan is származik, hogy a kicsi csapatom körüli ügyek ráébresztettek arra, hogy ha én nem törõdök magammal, más csak annyit törõdik velem, mint gólya a gólyamesékkel. Tudom, nem szabadott volna erre rájönnöm, mert hova jut a világ, ha... Szegény világ..., nem ártana néha bekötni a szemét. Az enyémet kis csapatom kötötte be (köszönet érte) azáltal, hogy befeküdt az ágyamba. Úgy hevertek ott, mintha a negyvennapos böjtadagjuk elfogyasztását ünnepelték volna, megtisztultan, újabb bemocskoltatásra felkészülten. Ahogy elnéztem õket, akaratlanul is a Sion hegyre képzeltem magam. Az elsõ vacsora íze rég kifakult a számban, de az utolsó nem adatik meg nekem. Sajnos még az elárultatás sem. (Minek azt...?) Csak a távolságtartás.
Nem valami vigasztaló, de ez a távolságtartás megköveteli a jódlizás egy bizonyos formáját, ami kissé feszengve ugyan, de a kultúra címszó alatt üldögél. Erre mondják, hogy minden kárban van egy haszon. Nade, akik ilyesmit mondanak, majdnem bebeszélik maguknak, hogy csak a kárban van haszon...
Ahogy visszacserélõdtek szerepeink, már éreztem (nem kellett Mr. Doktor a fejemhez vágja), hogy tévedés volt befogadni õket, csak bemocskolták a saját fehér lepedõvel bevont, fémkeretes, kispárnás keresztemet.

XXVI.

Kockásra tetoválhatnám a bõröm, lombom, tevevörösre, mély felhangú intarziákkal. Teljesen új színszerelés. Nekifutásszerû akarnoksággal: a túlélés egyik módozata. Jól néznék ki magamból... Színpompás tündöklés, csábítás, génjeim ide-oda rángatása.
Sorakozó!
Bevetésre felkészülni!
A zsebébe tegyen mindenki önszelekciót!
Szabad a pálya, ki-ki kedve szerint. Aztán újra begyûjtöm õket, dicsérek és korholok, tanácsokat és kalácsokat osztogatok. Így én is fontosnak érezhetem magam. A hálálkodás elmarad, helyét bezárkózás veszi át, egyébként nem is hiányolom, egészen leszoktattak róla. Kitapinthatnám, persze, G pontomat, hogy hosszasan elgágogjak. S még az ifjúi erény sem pirong.
Igen, foglalkozhatnék magammal (legalább én...), ha nem, bágyadt, pipogya.
Egy-két-mosoly-hatnék-szerte-belém.
Á, nem szükséges, úgyis felszáradnak a könyveim, bárha kopott esõ a porban, lapozva.
Hányaveti testetlenségben lavírozok, bóják és világítótorony nélkül. Hullámlovas vagyok, de a nyereg alatt puhított hús után csak áhítozhatok. Messze elõrehaladtam, de valami rejtett, aknaszerû túlhaladottságba tespedtem bele. Még az egyenesek is leköröztek!
Különben az iránytalanságot kedvezõnek érzem, ha valaki, hát én fel tudom használni: magamutogatássá torzítva. Ettõl lesz jókedvem mind a négy évszakban. Vivaldi vakarhatta volna a fejét, ha rólam akart volna mintát venni, biztos letett volna mûvének megírásáról.
Mindjárt kiderül, hogy alapvetõen mûvészetellenes vagyok! Tiltakozom, mint a pulykák a levágatás ellen. Nem kívánom én sehova a letûnt korok mûvészvilágát, nemhogy a pokolba, hadd heverjenek tétlenül a mennyek tetején. Nem háborgatom õket, s ha ezt kényességükben zokon veszik? Úgy álljanak be Mr. Doktor után a sorba, s próbáljanak meg kikezelni.
Elárulhatom, hogy a siker nem garantált?
Nem mondhatom, hogy könnyû velem bánni, mert én startból nem állhatom azt, aki bánni akar velem, ez hatványozottan igaz Perspektívusz vagy Mr. Doktor esetében. Ha nem lenne belsõ kényszer mindkettõjükben a bánhatnék, akkor valószínûleg kapcsolat fûzne össze bennünket, amire így semmi esély. Csak sajnálni tudom, hogy ez van, mert én nem osztozom abban a nézetben, hogy ahány ember, annyi embertelenség.
Magunk teremtettünk körülményeket, melyek aztán a fejünkre nõttek, mi meg elhisszük, hogy a tényállás tõlünk független, tehát nem érdemes rágódni rajta.
Lent a test, magasban a fej: tenyeremben feltartva. Felderítõszolgálat, örökbe kapott feladat. Sajnos az egyetlen problémát nem vagyok képes megoldani: mindig csak akkor történik valami, amikor pillantok. A káprázat, ami meglep, elfeledteti velem, hogy én is belepótolhatnék a történésbe. Viselkedésemre mentség nincs, magyarázattal nem kívánok szolgálni. Nem is tudnék. A pillogtatástól nem vagyok képes megszabadulni, pedig szívesen kölcsönadnám bárkinek, s megkérném, felejtse el visszaadni.
Kipattan a burok, kiestem belõle, azóta is folyton esek: esendõ vagyok. Mert nem helyeztem betonalapra a kártyaváram. Emiatt szelídségem befejezõdön, még mielõtt elkezdõdhetett volna.
Morgok.
Félek.
Rohanok.
Az úton igazoltatnak. Fölfodítva megráznak, hátha kihull belõlem néhány bûnös gondolat. A szemek csípõsen néznek, hámsejtjeim reakciója: elvörösödés.
Vöröspofit játszunk!
Szorongatnak.
Szorongok.
Mögöttem lohol a félelem, néha túllõve a célon el is kerül.
"Félelmek Anyja, te egetverõ,
Zuhanásod legyen földrengetõ!"
Félelmek Anyja loholás közben kiveszi a füldugót a fülébõl.
- Mit makogtál? - kérdi.
Nincs idõm az imát megismételni.

XXVII.

Ragyogóan süt a nap, szikrázik a fény, kipattannak a bimbók. Madarak trilláznak, méhecskék döngicsélnek. A szélben finoman meglebbennek a fák üde lombjai. A távoli bérc büszkén virít a hömpölygõ napsütésben. Csengenek a tavasz virágai.
Nevetséges, amit eddig leírtam. Akkor inkább így:
"Rotyogón süt a nap, sziklázik a fény, kibimbóznak a pattanások... (stb.)"
De ma tényleg egészen szép a park. Tán azért, mert végre egyedül jöhettem, a fehér tag nélkül, mászkálhatok kedvemre. Mászkálok is.
Beleszimatolok a levegõbe, érzem, hogy körülöttem élnek. Nem egy Rousseau-i szarvast akarok eljátszani, csak bogár, bogár, szembogár, elbûvölten követi az életbe való kitüremkedésnek minden naivan boldog mozdulásai. Minden részletet: a hangyák boldog felböffenését az égbe, a méhek elkeseredett harcát a virág- fejekkel (Nem adom!), a füvek civódását a széllel (mit kapirgálod a hátam?). Mint otthon.
Ahogy elkerültem a szigetrõl (teherkocsira raktak, s felpumpáltak egy tömbház harmadik emeletére), a városszéli ló lett a kedvencem. Már a frissen berendezett új lakásból is szívesen lógtam el a tópartra, ez késõbb megrögzött szokásommá vált. Szüleim kezdetben megróttak érte, aztán elfogadták, mint furcsa bogaramat. Vagy elfogadtak, mint furcsa bogarat?
Egyébként az új lakás kacsalábon forgott, szédültünk is benne, eléggé szûkös is volt, fõleg miután K.K.-nak is kijelöltem a helyét benne. Anyám morgolódott, de aztán beadta kelengyéjének felét egy konszignációba.
Egyszer még visszautaztunk, haza a a régi lakásba, döngettük a falakat, hogy lám, hogy szólnak az üresen hagyott szobák. Gyászosan konglak. Lézengtünk egy kicsit az udvaron, felrúgtunk egy-két szertehagyott tökhéjat (meghökkentünk azon, hogy milyen nagyra nõtt a fû (hamar sikerült elszökni tõle...) (benéztünk a disznóólba, nem szökött-e meg a disznó a mészáros keze alól), elkészítettük a háztájék térképét, hogy mindig emlékezzünk rá, s azzal kulcsrazártuk az ajtót, a kaput, megvontuk a vállunkat, s visszautaztunk az új lakásba. Igyekezett jól fogadni, de a falait nem tudta jobban széttaszítani, sem az ablakait jobb kilátásra állítani. Még az. egyetlen érdekességet, a városszéli tavat se lehetett látni!
Ilyenkor a tó mentén már biztos nyílnak a tulipánok: szépen, sorban, s valószínûleg csendesen, de ha nem is egészen csendesen, zajuk akkor sem tudja felülmúlni a tõ környékén fickándozó emberekét. A fickándozókét!
A ló körül nagyon jó minõségû járda van, semmi gödör, csak príma aszfalt, tán ezért is szeretnek egyesek odajárni. A meglehelõ út könnyû, csöppet sem megerõltetõ, egyaránt kibírja a nyugdíjas Lajos bácsi agara, és Lajos bácsi, de Mariska néni is körbejárja csekély egy órácska alatt, kötögetés közben is Szerelmesek is mennek oda, mert azok olyanok, hogy mindenfelé elmennek. Néha megfigyeltem járástechnikájukat: olyan összecsimpaszkodva-kapaszkodva mennek, ahogy csak a szerelmesek tudnak, én egy háromhónapos tanfolyamon se tudnám megtanulni, már a gondolatától is összeakad a lábam.
Nem volt egy kimondottan felkapott hely az a környék, Tizennemtomhányadik Nemtomki se ott tartotta a délelõtti sétáit (a délutánit meg pláne nem), de azért én szerettem odajárni. Egyedül. Most ha lélekbúvár lennék, azt mondanám magamról, hogy az egyedüllét búskomorrá tesz, így viszont csak annyit tudok szólni: kedvenc idõtöltésem az volt, hogy a tóparton üldögélve belelógattam a lábamat a vízbe. Összebarátkoztam a halakkal, de a víz szellemével is egészen jól kijöttem. Megígértem, hogy egyszer majd megmutatom neki a bélyeggyûjteményemet. Nekem ugyanis szép gyûjteményem van, több mint hatezer darab, közte sok ritkaság, s eddig még senkinek se mutattam. Manapság már nem érdekli ilyesmi az embereket.
Ha a tóparton üldögéltem, s jól kinyújtottam a nyakam, láthattam Várost. Város egyike ama lakótömörüléseknek, amit városnak nevezünk, csak sokkal rosszabb, mert amióta lepakolt az a fránya teherautó, nekem is ott kellett élni. Széthordtuk a bútorokat a különbözõ sarkokba, megkönnyebbülten felsóhajtottunk, s kihúztuk a lábunkat a lakásból. Vannak szomszédaink, bõven, a lépcsõházban házmester nincs, ezért nem utálja senki, viszont van villanykapcsoló, amit mindenki hol lekapcsol, hol felkapcsol, azt hiszem, kedve szerint.
De csak ritkán nyújtottam ki a nyakam, ha a tóparton üldögéltem. Akadt fontosabb látnivaló az orrom elõtt. Szinte felkínálta magát: Nézz!
Rendszerint behúzott nyakkal, kissé görnyedt testtartásban ültem, ami nem túl férfias, még csak nem is egészséges, s ezzel már jellemeztem is magam. De a görnyedt, elõrehajló testtartásra azért volt szükség, hogy közelebb legyek a tó felszínéhez. Érdemes!
Például megfigyelhettem, hogyan reagál érzelmileg a tó, ha apró kavicsokat dobáltam belé. Hangulatától függõen hol örült, hol pokolba kívánt. Reakcióját a gyûrûzésbõl lehetett kiolvasni, idõvel nagy jártasságra teltem szert ebben, a disszertációmat is ebbõl kezdtem írni. Amióta itt vagyok, sajnos eléggé elakadtam vele, mert még sok terepmunkára lenne szükség, de nem kaptam rá engedélyt. Azt mondták, gyakoroljak egy kagyló vízzel, nem értik, hogy az. nem ugyanaz. A tónak személyisége van, egy kagyló víz léte viszont teljesen esetleges, a dugó kihúzásán áll, vagy bukik. A tavat ilyen veszély nem fenyegeti, ezért tud õ kiegyensúlyozott és jókedvû lenni.
Kicsit aggasztott, hogy nem haladok a disszertációmmal, de végül is nem volt határidõhöz kötve. Sok mindent bele akarok vinni, a tóba dobott kavicsminták variálásával elért reakció-modulációktól az idõjárási tényezõk befolyásoló hatásának megfigyeléséig, a pszichológiai tényezõket sem hanyagolva el.
Nagyon bánt, hogy itt a parkban nincs legalább egy kisebbecske tó, azon tán eredményes elõ-kísérleteket végezhetnék. Biztos megengednék, hogy feljegyzéseket készítsek.
Szememet körbejártattam néhányszor, de csak fák, bokrok, virágágyások, aztán megint fák, bokrok, virágágyások, elszórtan néhány óriásteknõs. Nincs mit kezdenem velük. És mindegyre elémbe toppant a kerítés, szívesen szétrugdosnám. Gyilkos tekintettel mértem végig, felmértem erejét, aztán eloldalogtam. Majd egy adandó alkalommal..., gondoltam. Addig is végigjártam, kerestem a gyenge pontjait, figyelgettem a park hozzáállását.
Késõbb csatlakozott hozzám Mr. Doktor, melegen érdeklõdött mindenfélérõl, tanácsokat osztogatott, szerencséjére a kapálásra nem próbált rábírni. Azt mondta, törõdjek magammal, õ is törõdik velem, járjak nyitott szemmel, és ne felejtsem el, hogy odakint várnak rám, számítanak rám. Elég kétkedõen nyakángattam, de õ csak erõsködött, így a végén ráhagytam, hadd legyen igaza:
- Jó, ahogy akarod...
- Nem ahogy én akarom, hanem ahogy te!
- Na, akkor úgy!
Hiába egyeztem bele mindenbe, mégis úgy éreztem, elégedetlenül távozott. Vissza nem nézett, de a fejét csóválta.
Nem állhattam Mr. Doktor jó tanácsait. Nem szeretem, ha tanítgatnak, oktatgatnak. Az iskolával is mindig bajom volt. Más akartam megtanulni, mint amit õk tanítani akartak. A legfelháborítóbbnak azt tartottam, hogy nem akarták beismerni, sem felismerni, hogy az iskola irodalomra nevelõ szerepe nulla. Szerintem módszereikkel inkább frászt vertek belénk az irodalom iránt. Ha ezek a módszerek eszembe jutnak, ma is frászom van az irodalomtól... Fizikából annyi maradt meg, hogy "pi", az is csak közönséges szótagként, mint pl. pi-ta-go-rász; történelembõl annyi, hogy valamelyik szerencsétlen Árpádházi király alatt összedõlt a trón, s agyonütte; tornából a sorban állásra emlékszem jól, mert azt utáltam. Az a gyanúm, hogy Mr. Doktor tanácsai is csak ilyen nyomot hagynak bennem. Ja, és megtanultam túlozni... (az iskola csupa túlzás - pl. a sorban állás tornaórán stb., a tanárok a tanítás eltúlzását mûvelik).
Volt egy furcsa tanárom, rá például jól emlékszem, mert úgy ült a biciklin, mintha karót nyelt volna. Mindig biciklivel járt. Ennek folyamodványaként mindig elkésett. A folyamodvány folyamodványaként nem akart szembefutni az igazgatóval, ezért mindig az ablakon át libbent be az osztályba, mégpedig olyan halkan, hogy mi csak akkor vettük észre, amikor már a fülünket rángatta, hogy miért nem ülünk a helyünkön, s miért nem vagyunk csendben. Volt egy hatalmas szalmakalapja, nyaranta mindig azt hordta; ha beért az iskolába, lekapta, s felakasztotta a biciklikormányra, gondolom azért, hogy szellõzzön ki. Kimenet megint felcsapta a fejére, s azzal pá, Piri! (Õ a kapusnõ volt.)
Hát igen, az iskola... Nem tudom, mi bajom van vele, hogy mind esz a fene utána. Nagyapáink azt mondanák: "Rég volt, igaz se volt!" Én ezt nem mondhatom, mert esetemben a régség nem áll fenn, az igazságrészét pedig nem kívánom tárgyalni.
Jobb, ha hagyom az egészet!
Nem voltam rosszkedvû, se dühös, nem robbantam az energiától, és nem is voltam szélesõben. Mindenfelé kószáltattam az agyam, és megszeppenten vettem észre, hogy egészen normálisan gondolkodok, tán túlságosan is. S az pedig semmi jót nem jelent, Mr. Doktort igazolja. Nem láttam okát a változásnak, reméltem, hogy csak pillanatnyi. Nem szeretem az ún. "akadémikus gondolkodást". Túl sokan próbálták belémverni, aztán kisajtolni belõlem. Csodálkoztak, hogy nem volt mit. Mindenféle rendszereket emlegetlek, és egységet, de nem tudták megmagyarázni, mit értenek rajtuk. Igaz, nem is adtam túl sok idõt nekik. Amit agyon kell magyarázni, az már nem rendszer, csak esetleg rendszerezés, s abból pedig, kösz, nem kérek. Magam sem kívánok rendszerezni, nemhogy másokét elfogadjam. Hatalmas volt a félreértés, mert õk azt hittek, szívességet lesznek azzal, ha rendelkezésemre állítják, segítenek nekem vele; én pedig kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Hiányában, tudom, kissé szétszórt vagyok, ezt én a jótulajdonságok toplistáján nagyon elõkelõ helyre tenném, mert az összes többi szülõanyja.
Elég csak a szobámra nézni. Egy ideig anyám megpróbált úgymond "rendet tartani", de aztán rájött vállalkozásának hiábavalóságára. Azóta a szobámban rend van, pontosabban rendes rendetlenség. Aki bejön, persze, frászt kap tõle. Tán ezért nincs túl sok látogatóm. Rendetlenségemben van valami öntudatlan rendezõ elv. Akár a gondolkodásomban. Mondom: öntudatlan..., mert én ugyan nem fárasztom magam, hogy tudatosan megszerkesszem. Más éveket tökölõdik vele, felõrli energiáját, nekem pedig automatikusan elintézi az öntudatlanom. Hát kinek jobb? Ezért jut több idõm egyébre. A kívülállók értetlenkednek, fejüket csóválják, de szerintem titokban irigyelnek. Receptemet féltve õrzöm, igaz, másra nem is alkalmazható.
Megreccsent az ég. Esni készült. Már elég rég kint lehettem, mások nem voltak a parkban. Úgy látszik, megfeledkeztek róla, én meg pláné.
Megremegtem úgy a magam igazából, a kilõtt nyilak visszatértek belém, a makrancosabbja ki sem indult.
Dörgedelem. Személyre szóló idõjárás-jelentés.
Itt egy csöpp. Késõbb valamivel több. Belémfolyik a kutyaadta! Jókedvem térült, s elfordult. Ha nem tudom újra magamhoz hajlítani, legfönnebb eltöröm. Ezáltal továbbra is járatlan úton maradok, így lehetek keresetlen, tehát találatlan.
Esõ esik sikkesen. Belém. Végignézem kissé kelletlenül, aztán cserélünk. Nem õ lélekbúvár, hanem én vagyok vízfejû.
Személyes szemek szemerkélnek. Nem én akartam így, mégis szinte élvezem. Mondom: szinte! Letárgyalom a szintével az esetleges forgatókönyv-változtatást, nem érek el sikert, így hát magamba süppedek, és forgatom tovább a könyvet. Nem is csak laponként. Ez aktív szerep, és én imádok szerepet vállalni.
Személyes szempontú szemek szemerkélnek. Belelógok az esõbe, de ki is lógok belõle.
A személyes szempontú szemek szemérmesen szemerkélnek, mélyen csöppennek a nyakamba.
Beáztam!
Sebaj, majd hazaérek, otthon szépen kifacsarnak. Vinnyogó bádogként száradok ki, nem marad bennem semmi...

XXVIII.

Fekszem az ágyon, ahogy tudok, klór, penészvirág, poshadtság nyújt nekem inoxtálcán utálatot.
Meghallgatom, szuszog-e még a szobatársam, más életjelt nem ad magáról. Zárkózott, én pedig nem igyekszem felnyitni.
- Rozsdamentes jó napot - mondom, s behintem közénk a rozsdamagot. Burjánzik, mint fiatal szívben a szerelem, vagyis amit annak hisznek. Konvencionális kínai nagy fallá válik közöttünk. Nem látunk át rajta, nem is próbálunk meg átkiabálni. De meglétére, nem hiszem, hogy büszkék lennénk, ezt az. érzést már régen kigyomláltuk magunkból, még mielõtt a gyomirtót rászórhatták volna.
Annyira nem próbáltunk meg kapcsolatot létesíteni egymással, hogy az már egyfajta kapcsolat volt. Tudtam, hogy többé-kevésbé õ is ugyanúgy eszik, fekszik az ágyon, alszik, bambul vérbeli bölcsészként, fúj orrot, stb., mint én. És ezt egyes helyeken (értsd: jobb helyeken) már "közvetett lelki kapcsolat"-nak nevezik, a "rokonlelkek összerezdülésé"-nek.
Nofene! Még hogy össze...?
Kíváncsi leltem, neki errõl mi lenne a véleménye. Már ha egyáltalán lenne. Nem tûnik dúsvéleményûnek. Ugyanez rám is érvényes. Lám, gyanúsan hasonlítunk egymáshoz. Mint két tojás, mondhatnám, ha szeretnék túlozni.
Pontosítás: mint két törött tojás.
A hasonlat sántít, mint a hasonlatok általában, de ennek most az a dolga.
Azon kaptam magam, hogy gondolatban tárgyalok vele, faggatom, õ is faggat engem, vigyorgunk, és olyan jól megértjük egymást, mint a mesékben. Egyszerre kezdtem irtó barátságosan tekintgetni feléje, felültem az ágyban, így kényelmesebb és hatékonyabb volt a tekintgetés. Meglepõdtem magamon, hogy milyen leplezetlen érdeklõdéssel tudom bámulni.
Jellemezni mégsem lettem volna képes. Nem mintha semmitmondó arca lett volna, csak egyszerûen nem volt beszédes, akárha a magaméba tekintenék, csakhogy az én beszédtelenségem hátterét ismertem, az övérõl pedig csak találgathattam volna.
Szemei mélyen le voltak hunyva, arca majdnem belelógott a szájába. Aludt. Komoran. Mélyen.
- Nem állhatom, ha bámulnak! Nofene. Ennyit az alvásról.
- Mi néznivaló van rajtam? - folytatta. - Jobb lenne, ha magaddal törõdnél! Bámuld inkább a köldöködet, annak több hasznát veszed!
- Bocs, nem akartalak megzavarni - hebegtem.
- Nem zavartál meg! De jobban tennéd, ha magadon jártatnád az. eszed.
- Igazad van.
Tényleg így gondoltam. De azt nem mertem megkockáztatni, hogy elmondjam, miért néztem.
- Mr. Doktorékkal pedig vigyázz! Minél távolabb tartod magad tõlük, annál jobb!
- Miért mondod ezt?
- Csak!
Ezt már lehunyt szemmel mondta. Ki lettem oktatva...
- Mióta vagy itt? - kockáztattam meg még egy kérdést.
- Nem szeretem a kérdezõsködést - válaszolta ingerült hangon. Én sem. Megvan rá az okom. Úgy látszik, neki is.
Egyértelmû volt: befejezettnek tekinti csevelyünket. Rájöttem, irtó értelmes emberrel osztom meg a szobát. Ez a tudat vigasztaló volt, még akkor is, ha tudtam, közeledésrõl, közlekedésrõl nem lehet szó.
Bejött Fehérke, szomorúnak tûnt, azt mondta, Mr. Doktor szerint baj van velem, megkértem, ne vegye a szívére, én sem veszem, de a családod, mi van vele, nem jön, nem..., ugyan, hagyd, majd megyek én, jó, jó, de te.... nem igaz, én nem. Majdnem kiabáltam. Aztán megsimogattam a kezét, bántott, hogy csúnyán beszéltem vele. Nem is voltam olyan biztos magamban, mint amilyennek látszani akartam.
De hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket mondjon nekem? Még hogy nem jön, s hasonlók? Nem szeretem, ha figyelmeztetnek. Nem mintha nem lennék figyelmetlen, de ez még nem jogosít fel senkit arra, hogy belekontárkodjon!
- Mit törõdsz a családommal? - kérdeztem élesen.
- Én? Csak jót akarok neked vele!
- Honnan tudod, hogy mi jó nekem?
Úgy éreztem, sikerült sarokbaszorítanom, nem mintha mindenképp az lett volna a célom, de ha õ úgy, akkor én is úgy. Fals húrokat kezdett pengetni, én pedig szúrós lettem. Ok-okozat. Õ mégis értetlenkedik.
- Mit akarsz tõlem? - folytattam az elõbbi hangnemben.
- Mibõl gondolod, hogy akarok valamit? - dobta vissza a labdát. Ez igen! Tudom értékelni az ilyen replikákat. El is mosolyodtam. Megdicsértem
volna, de tudom, zavarba jött volna tõle, vagy azt hitte volna, gúnyolódok, s akkor pedig magyarázkodhatnék, hogy nem, csak...
- Akkor miért vagy itt? - éleztem tovább a helyzetet.
- Nem is tudom...
- Tényleg?
- Van benned valami... Több vagy, de kevesebb is, mint a többi ittlevõ. Kiismerhetetlenségükben osztozol, a pofátlanságukban is, de te mégsem vagy feltörhetetlen. Csak én még nem ismerem a módszerét.
- Nem is fogod megismerni - vetettem közbe sértõdötten, rosszul esett, hogy feltörhetõnek tart.
- Pedig érdekes lenne, és hasznos.
- Isten ments!
- Miért, nem származhatik bajod belõle!
- Csakugyan? Na, és valami jó származhatik? És ha igen, kire nézve? Remélem nem próbababaként kezelsz!
- Dehogy; nem érted, hogy itt minden érted van?
- Nem akarom, hogy bármi is értem legyen!
Néha nagyon undok tudok lenni, fõleg ha veszélyben érzem magam. Fehérkének sikerült kirángatni egykedvûségembõl, ez veszélyt jelent. Nem akarok túlságosan lelkesnek és érdeklõdõnek tûnni elõtte, mert akkor azt hinné: õ hozta ki belõlem. Nem kívánom elismerni, hogy esetleg jó hatással van rám. A nyilvános beismeréstõl biztosan odalenne a jó hatás, ami különben is olyan bizonytalan, mint egy szimbolista vers, csak lavírozni lehet benne, kikötni soha.
- Szeretnél-e kikerülni innen? - szegezte nekem a kérdést.
- Te mit gondolsz?
- Mert ha igen, mégis szükséged lesz pár dologra, melyek most érted vannak, hiába nem akarod!
- Szerintem túlzól...
- Tényleg úgy gondolod? Emlékszel még, hogy kerültél be ide?
- Miért, nem kéne emlékezzek?
- Ugye nem akarsz még egyszer oda kerülni?
- Mirõl beszélsz? - tettem az értetlenkedõt.
- Arról, hogy...
- Hagyd - szóltam közbe -, ne félj, tudom, mit akarok. - Mit?
- Kikerülni innen, megkeresni K.K.-t, és Sipit...
- Aztán?
- Aztán majd meglátjuk.
- Így nem lehet nekifogni!
- Miért, hogy lehet nekifogni? Csak úgy, ahogy te elképzeled?
Ezt újra ingerülten mondtam. Nem bírom sokáig, ha én vagyok a fõtéma. Támadhatónak, és megtámadni érdemesnek érzem magam tõle; automatikusan védekezni kezdek, kiengedem körmeimet. Pedig Fehérkével érdemes dumálni, amíg nem tereli magát rossz irányba; ritka értelmes példány, annyira, hogy az már veszélyes lehet. Tudom, jót akar nekem, de az, hogy akarja, rossz. Nekem legalábbis. Nem mondhatom el ezt neki, mert akkor esetleg másképp próbálkozna: még kevesebb sikerrel. A végén pedig rájönnénk, hogy mindketten tévedtünk, de akkor más késõ lenne visszakozni, bocsánatot pedig nem tudnánk kérni egymástól: a felépített gátak miatt... Jobb így, felemás tapogatózásban. Minimális rossz, igaz, minimális jóval. De elég is, ennyire sem számítottam.
- Nem tudom pontosan, mit akarsz magaddal, de úgy tûnik, sikerül neked. Ezt értékelem - mondta.
- Nem akarok semmi különöset. Mások elõtt halomba gyûlnek az életcélok, én nem akarok hegymászó lenni.
- Ne beszélj ilyen furcsán!
- Nem beszélek. Kivörösödött.
- Te csak heversz itt, s azt se tudod, mit csinálsz, mit beszélsz! - kiabálta.
- Te meg nem vagy több, mint egy ápoló, ne feledkezz meg errõl - mondtam hûvösen.
Ez hatott. Felugrott, hivatalos hangon annyit mondott, hogy Mr. Doktor megkért, gondolkozzam, mit dolgoznék a legszívesebben, s azzal sarkon fordult.
Aztán mégis visszanézett, s vegyes: bocsánatkérõ-támadó hangon így szólt:
- Nem szabadott volna ennyire komolyan vegyelek. Tényleg jól mondtad, csak egy ápolónõ vagyok, semmi több...
Mielõtt megszólalhattam volna, kiment. Nagyon nyomorultul éreztem magam, K.K.-val vagy Sipivel szerettem volna beszélgetni, õk ismerik örökös bajomat, hogy amiben több vagyok, abban kevesebb, s amiben kevesebb, abban több. Mr. Doktor és Fehérke ezt nem fogja tudni soha felfedezni bennem. Ezért tûnök olyannak, amilyennek...
Dühös voltam korlátolt korlátlanságomra. Mintha kezdõdne minden elõlrõl..., sõt, már benne vagyok a közepében, s eszeveszetten evickélek.
Egyszerre nevetségesnek kezdtem tûnni magam számára, eszembe jutott a folyó, amibe nem lehet kétszer belelépni. Legszívesebben leheverednék a partjára, s egyszál magam számolgatnám, hány folyó oson tova, anélkül, hogy bármelyikbe is belelépnék. Óvnám õket a lihegéstõl, kérném, hogy ne siessenek.
Az elmenés és a visszajövés közül a helybenmaradást választanám. Csak a halak barátságát sajnálnám, de sajnálhatnák õk is az enyémet.
...Semmi zaj, semmi csend, semmi senki, nyargalok valamelyik folyó után, hogy heveredhessek le a partjára, leheveredek valamelyik folyó partjára, hogy aztán nyargalhassak utána...
Dühösen felszöktem, s kimentem. Ki, a parkba. Egyedül. Beleegyezés, és kisérõ nélkül. Egyedül a parkkal. Kedvemre mászkáltam fel-alá, csak arra kellett vigyázzak, hogy meg ne botorkázzak a szertehagyott kapákban, gereblyékben. Árulkodó nyomok... A munka nemesít, a kikapált virágok elalélnak, hasztalan rugdosom õket. Minek gyûjtsek télvíz idejére? Kit csapjak be vele?
Úgysem tömhetem be a repedéseimet. Nem is akarom!
Miért lennék a kezes bárányom?
Morgásaim erõsödnek, segítenek a tájékozódásban. Menni kéne, lenni kéne.
A park deszkái szûkösek, és mindenfelé hülye virágok vannak. Hatás alatt állnak. Az óriásteknõsök békessége is gyanús.
Józanul jártatom végig a szemem, de lépik a táj, körbefordul. Utolérhetetlen. Már szédülök. Megtámaszkodnék, nincs mibe.
Hû, az Fari, õ integet felém, másik kezével pedig Sipi nyakát szorongatja. Perspektívusz is ott áll, szigorúan néz; apám a kerítést döngeti, anyám haggya.
Lehúzom a függönyt.
Autók, autók, utcák, házak; a város, tán nincs benne senki. Kár ezen rágódni, a kezem se ér el odáig, különben van bajom itt benn is elég. A kikívánkozás nyûg.
Csak meggyõztem magam, hogy próbáljak a kerítésen kívülre nézni. Házak, autók, utcák, városok, ember, morgás. Nyitott ablakok, csukott ablakok, rajtuk házak, kinyílásra nem vállalkozó ajtók. Mögöttük is valami. Kár lenne oda benézni. Tetõk, pirosan, feketén, síkos-melegen, csak semmi impresszionizmus, esetleg moha, vagy más megtûrt évelõ növény. Leszottyanó vakolat, a gazda mérges, fejét vakarja, a javítási költségekre gondol; hangyák a falon.
Mindez jó párszor.
Aztán még néhányszor, ott már az utca vége, ahol valami más kezdõdik. Vagy ugyanaz. Hasztalan meresztem arrafelé a szemem.
Itt már egy kutyaól se maradt, mi elmondható lenne. Kitalálni meg nem akarok. Nem illik hozzám.
Csak rend. Egység. Mindez keretbe foglalva. Járda, elkeskenyedõ, idõnként fák jelentkeznek.
Egyik ház oldalán feketével egy grafitti; megpróbálom kiolvasni, amióta itt vagyok, ez az elsõ alkalom, hogy bele akarok olvasni a külvilágba.
Meresztem a szemem, a betûk táncolnak, beavatatlan olvasó számára nem érzik kötelességüknek szépen ülni. Végre kiböngészem valahogy:
"HAMLETNEK PEDIG ÜZENJÜK, HOGY LENNI!"
Nofene, gondoltam. Ha már üzenitek, az kötelez, tán túl sokra is... Amúgy könnyû ezt üzenni neki, szegényke rá se kérdezhet:
Tényleg komolyan gondoljátok?
Akik üzentek, úgy látszik, tisztában voltak azzal, hogy nem szabad túl sokat dilemmázni, mert a végén nem lesz idõ úgy lenni, ahogy lenni kell. Mert ennek is meg kell lenni.
Csak egy kis hányavetiség kell, s akkor megy minden simán, még egy ilyen üzenet is.
Kezdtem jó ötletnek tartani. Üzengetünk, ugye..., ez majdnem szándékos önlealacsonyítás, igaz, a lét mindig alacsonyabbról kezdõdik egy fokkal, mint ahogy hinni hajlamosak vagyunk. És nem is az évezred csodája, tehát nincs mit csodálkozni: tényleg, lenni.
Ám legyen!!
Hát, kedves üzenõk, ledobattatok a lóról (csakugyan magas volt nektek), nem is törõdtök igazán azzal, eljut-e Hamlethez az üzenet, rajtatok ez mit sem változtat.
Szinte sírás, de ha üzenitek, azzal már lenni is. És ezt Hamlet is tudta, ezért mert kérdezni...
Most kár lenne szentségtörést emlegetni, nem akarom mindenképp megforgatni Hamletet a sírjában, csak néha hajlamos vagyok mindenféle disznóságot elkövetni, hogy éreztessem magammal: megint sikerült egy fokkal olyanabbnak lenni, mint amilyen lehetnék. Ez rokon Hamlet maximalizmusával, csak esetleg negatív elõjelû. És akkor az én számból így fog hangzani a kérdés:
Legyek, ha lehetek??
Plusz hányavetiséggel rendelkezõ példányok esetében:
Miért ne legyünk, ha lehetünk??
Utólagos invokáció, inkább csak önmagamnak:
Ó, lehessek, na!
Egészen feldobott az ötlet. Vígan tekintgettem ki a feliratra. Könnyednek és gondtalannak éreztem magam. Ez a levés egészen feldobott. Serényen gurgulázott bennem az energia, kiutat keresett. Alig bírtam követni. Még azt se tudja, hova, s miért! Kell azt tudni? Egy langyos fürdõ feloldaná, de amióta itt vagyok, egyfolytában lagymatag volt még az is, ami nem fürdõ, teljesen az idegeimre ment ez az állapot.
Persze, csak lágyan, finoman, negyedgõzzel, finomkodva, mégis olyan erõsen koncentrálva, hogy az már nevetséges. A frász égesse meg!
Mintha önként vállaltam volna, hogy takarékra állítom magam, így terjesztem az energiaspórlás propagandáját! Alternatív reklámszakemberként. A bõrömet reklámba vive!! S a köszönet hol marad? Vagy ez a tevékenység lelkiismereti megnyugtatás kérdése? Mindenesetre elegem van belõle, akárcsak abból a felállásból, hogy én tudom, amit tudok, te csak heveréssz szépen, ne törõdj semmivel, a többit majd meglátjuk.
Megláttam, s nem tetszik!
Csak heverészne õ a helyemben, megnézném én, milyen szépen, sõt gyönyörûen teszi, elvégre évek óta ezt tanítgatja, a kisujjában van!
Szerintem nagyon rosszul leltek elosztva a szerepek. Amit én kaptam, csöppet sem felel meg az egyéniségemnek, mégis játszanom kellett, mégpedig elõzetes próba, gyakorlás nélkül. Az eredmény olyan lett, amilyen..., nemhogy másnak, még nekem se tetszett. Rendezõ úr pedig csak nyakángatott, elképzelései egyre távolabb kerültek attól, amit én nem akartam megvalósítani. Ahogy ezt megéreztük, titkos rúgkapálásba kezdtünk, hogy érvényt szerezzünk magunknak, de én nem úgy rúgtam, ahogy õ kapált, illetve kapáltatni akart. Ez be nem ismert kenyértörésre, majdnem deréktörésre adott alkalmat közöttünk. Nem tudom bánni. Nem érdemes. Egy vállrándítással majdnem lerázhatom.
Egyszerre nagyon mehetnékem támadt. El innen! Minél hamarabb! Átkoztam magam, hogy eddig is itt ültem. Mi keresnivalóm volt itt?
Finoman átlendültem a kerítésen, vissza se néztem, reméltem, hogy nem lát senki; ahogy az utcára értem, egy pillanatig elbizonytalanodtam, aztán átmentem az úttesten, s ujjaimmal megérintettem a feliratot, mint aki jól végezte dolgát. Az. volt az érzésem, mintha tényleg én mázoltam volna fel a falra. Gyönyörködtem mûvemben. Épp csak nem becézgettem. Szerettem volna elszaporítani minden házfalon, minden utcában, minden városban. Akár egy új építkezési stílus meghatározó jegyeként is, a házak büszkeségeként. Hátha rájuk is ösztönzõen halna, vigyoribbak, teltebbek, nyitottabbak lennének, variálható számú ablakkal.
Végignéztem a házsoron: lehangoló merevség..., aztán elindultam. Egyfelé. Eszembe se jutott, hogy esetleg visszamehetnék oda, búcsúzni mégse nagyon kívántam, legfönnebb a parktól. Gondtalanul róttam az utcákat egyre tovább, míg a foszlányok már alig tapadtak az egész sok furcsaság meglepetésének kitett felületéhez.
Egyszerre eszembe ötlött, hogy Mr. Doktor, és Fehérke eddig keres, s ezen mosolyognom kellett. Nagyon távolinak tûnt már az egész, mintha nem is velem történt volna, mintha nem is én lettem volna ott.
- Hanem ki?
Minden porcikám érezte, hogy nem volt nekem való az a hely, ahol még a tudás is mind visszament a fára, s nem akadt, aki leszakassza onnan. Én se nagyon éreztem az illatát. Hasztalan egy paradicsomi állapot volt, untuk kinyújtani a kezünket, hogy szakasszunk, s nem láttuk az erdõtõl a fát.
Még hogy kezelés és lábalás...?
Ugyan már! Kinek volt szüksége...?
Kaptam ott valamit egyáltalán?
Igen, a minden ottlevõnek kijáró elutasítást megkaptam, lám Fáriék..., de ez szerencsére nem fáj. Meg aztán kaptam Mr. Doktortól is egy csomó mindent, amivel nem tudtam mit kezdeni, jõ tanácsait is beleértve. Szerencsére Fehérkében nem volt épp ilyen erõs az adni akarás: És persze kaptam ágyat, kényelmeset, meg ágynemût, egységesen fehéret, ami jelezte kiváltságos helyzetemet. Szinte bántam, hogy nem hoztam magammal: jelezhetném vele kiválasztottságomat.
Tapasztalatot szereztem bõven, nyomja is a hátamat. Szívesen leraknám valahova.
Önmagamnak nem adtam sok mindent, nem az örök fukarság okán, hanem a visszautasítás végett. Ezért vált belsõ kényszerré legalább Fehérkének adni valamit. Hogy õ ezt késõbb visszaadta? ... hálás vagyok neki érte.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy tele vagyok hamubasült pogácsával, lódulhatok elõre.
A vibráló hõségben a házak ablakán néha meglebbentek a sebtében felragasztott napocskák, és kiértem az állomásra, és a kasszásnõ unottan mondta, amikor jegyet kértem:
"Abba az irányba már másfél órával ezelõtt elment a legutolsó vonat."
Jó.
Kimentem az állomás elé. Meglepett az úttalanság. Ideges bizsergés. Felmértem, lemértem, kikilóztam magam, nem mintha szét akarnám osztani, csak az új keverési eljárások végett.
Nincs maradásom, nincs menésem. Furcsa kettõsség. Két irányba zakatolnak, mégsem acsarkodnak egymásra. Nem is csitítgatom õket. Nem is bánom, hogy vannak. Éreztem, rohamosan távolodok valahonnan, mintha be lettem volna húzva a csõbe, s most rángatnám kifelé onnan magam.
Letelepedtem a járdaszélre, kezem fejembe temettem, ültömben ütemesen ringatóztam elõre-hátra, tán órákon át:
Hangolódtam Hamletre, hogy tudjak üzenni neki...

VÉGE
OUTRO
(Kivezetõ, lásd még: vakvezetõ, szamárvezetõ.)
A sírás az írásban, a megengedett engedetlenség; pofon, egyszerû, egyszeregy, elhallgatott eredmény... (nem bûzlik, nem lik, de azért a férfiasságra még szükség van). A legmagasabb lóról karmesterkélt mélység... A haragóda (harag oda! - a zeuszi nyilasság netovábbja)... A szem, tizem, szemel, ki szemel, ki szemmel, ki foggal, ki körömmel a bennem lakozó papagájért... (kikaptam a kalitkából, így mikró az életút, azaz mini-a-túra)... Meg a szétkapkodott sóhaj, az el nem kezdett ragozás...
Mindez, na jõ, még ez is... összegyûjtve; hû, de hol a cédula-katalógus??
Ki beszél itt...?
Hohó, nem odáig vagyunk! Rend a lelkem mindeneknek (magam elõtt bevallom... hol van az már...? - volt, vala, lenni, ellett...)
Elfekszik, heherész, kivillantja sokká lett fejebúbját; eredj, mutasd magad, a világ végére is utánad küldöm a pótmuníciót.
De most menj.
A vég áldjon.
END
Megj. A belsõ címlapra ezt szeretném:
Jómagam és egyéb állatfajták
Legényregény*
(A lap alján: * V. ö. Lányregény)
Az elsõ lapra bevezetõül pedig ezt:
Figyelem!
Kedves olvasóm,
könyvem egy kísérlet, csak viszonylag mondható sikerültnek; egyes részei elnagyoltak, a szerkesztés pedig fércmunka.
Megpróbáltam belecsomagolni (de kilóg itt-ott belõle) mindazt a lazaságvágyat, és azt a habozva, de vállalt élniakarást, ami véleményem szerint nemcsak személyemet, hanem másokat is jellemez. S hogy mindezt eltorzítottam, mint ahogy az írók teszik általában? Remélem, nem válok ettõl túlságosan hasonlóvá hozzájuk!!
Hát így olvasd, kedves olvasóm, és bocsásd meg nekem, hogy tegezlek - de a könyvet kinyitva egy ilyen közegbe léptél -, kárpótlásul megengedem, hogy megtedd te is ugyanezt.

A SZERZÕ

Folytatás elõzõ számunkból.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék