Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. február, XI. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document

PENNA HISTORIAE

Szobor bajlátta városban

"Marosvásárhelyen 1994. október 29-én leplezték le Bernády György, a századforduló éveiben a várost újjáépítõ polgármester szobrát." A Bernády György Emléknap címû füzet kezdõdik ezzel a mondattal.
A szervezõk, a szoborállítók tájékozottnak bizonyultak a hagyományteremtés rejtelmeiben: nemcsak a szervezés volt kifogástalan, az öt kórus és hat színmûvész nyújtotta ünnepi mûsor színvonalas, a hét ünnepi beszéd változatos; a füzetet, amely múlt idõben beszél a szobor leleplezésérõl, és közli az ünnepség mûsorát, már a szoboravatón, a mûsor megkezdése elõtt árusították.
Egynapos igazi, ezreket megmozgató, a térre összegyûjtõ helyfoglalás történt; és a tömeg eloszlása után ott emelkedett a szobor, a maga anyagi valóságában, és ami ennél fontosabb: mint az "önbizalom, a tenni akarás, a helyben maradás" jelképe, "egy nagyon megsérült, most még csak éppen újjászületõ, újjászervezõdõ kisebbségi társadalom" összefogásának eredménye. A négyéves szoborállítási folyamatról pedig tudni kell, hogy "1989 után ebben a baj látta városban ez volt a legelsõ önként vállalt kollektív feladat"1.

A Bernády-szobor felállításának mint szimbolikus térfoglalási eseménysorozatnak az elemzése során egy szomorú, de nyilvánvaló ténybõl kell kiindulni: Marosvásárhely2 valóban bajlátott város.
"... a kulturális jelentés mindig valamilyen tudással vagy tapasztalattal összefüggésben konstituálódik. Egy szimbólumnak annyiban van jelentése, amennyiben valamely megélt élethelyzettel, történeti helyzettel kapcsolatos tudásra, tapasztalásra, emlékezésre utal."3 A marosvásárhelyieknek - magyaroknak és románoknak - a jelentéstulajdonítási gyakorlatát mintegy fókuszálja mindaz, ami 1990 márciusában itt történt; minden azelõtti, minden azutáni történést átértelmez az, hogy itt románok és magyarok között utcai harc volt, halottak, sebesültek voltak, vér folyt a fõtér elfoglalásáért, megtartásáért.
A hosszú és változatos XX. század folyamán, a három impériumváltás, a két világháború, átvonuló frontok idején nem voltak jelentõs, véres összecsapások a városban; az államhatalmak egymás seregeit kiûzve, zökkenõmentesen vették birtokukba a fizikai és szimbolikus tereket. 1989. december 21-én a fõtéren tüntetõk közül hat életét oltja ki a katonaság sortüze; ekkor azonban igen világosak a frontok, az értékek: egyik oldalon a (román és magyar) társadalom, a másikon a diktatúra erõszak-szervei, akárcsak Románia más nagyvárosaiban; szimbolikusan nincs helyi jelleg ebben az "összecsapásban". Márciusra már mindkét oldalon civilek - románok és magyarok - állnak szembe egymással; az összecsapás pedig, minden szimbolikusságán innen, tragikus módon helyi: a helyért folyik, és annak kellene eldõlnie, hogy "ki az, aki ezt a helyet birtokolhatja".
Emlékeztetni szeretnék a helyzetre: elõször 1990. február 9-én történt, hogy mintegy 70 000 magyar vonult fel a város központjában, az úgynevezett "könyvesgyertyás tüntetésen" (kezükben könyvet és égõ gyertyát vittek), és ha tüntetésszerûen is, ha órákra is, de fizikailag elfoglalták a fõteret. A helyi és központi román elit, majd a média értelmezése: õket kiszorítva - tehát ellenük történt ez a helyfoglalás. Március 20-án, az elõzõ napi véres incidens nyomán, mintegy 12 000 magyar foglalja el a város fõterét, elbarikádozzák a fõtérre vezetõ utcákat; el vannak szánva, hogy életük árán is megvédelmezik magukat, és a fizikai helyet, ahová a végveszélyként érzékelt pillanatban legfõbbnek gondolt szimbolikus közösségi értékeik, múlt és jövendõ identitásuk rögzül; a románok, több oldalról támadva, több idõpontban próbálják szétszórni, a térrõl elûzni a magyarokat. Mivel a teret "megtartják", onnan kiûzni nem sikerül õket; a hadseregnek a két felet elválasztó kordonjai se a tulajdonképpeni fõtéren, hanem az "elõtérnek" számító részen, az adminisztrációs székházak elõtt áll fel; és végül, az est beálltával, a magyarok csak "önként" távoznak ("kitartottunk a végsõkig"): nem csoda, ha, tapasztalatom szerint, mindkét helyi közösség (figyelem: nem az elit!), függetlenül az utólagos hivatalos vagy a média által terjesztett, ellenkezõ értelmû állásfoglalásoktól - a "magyarok gyõzelmeként" értelmezi az eseményt (magyar részrõl: "Megmutattuk, hogy nem lehet packázni velünk"; "Elfoglaltuk és megtartottuk, ezután is megtartjuk jogos tulajdonunkat, a mi városunkat"; "A város a miénk volt és a miénk marad, hiába próbálják elvenni tõlünk úgy, hogy meghamisítják a történelmét").
1990 márciusa után minden, a városban sorra kerülõ fizikai vagy szimbolikus térfoglalási gesztus jelentését behatárolja, hogy a két fél hogyan dolgozta fel a márciusi eseményeket. Azóta is zajlik a központi helyek birtoklásáért folytatott "harc": politikai szférában (pl. polgármesteri szék, Helyi Tanácsban a többség); gazdasági szférában (pl. fõtéri üzlethálózatok tulajdonának megszerzése, építkezések a fõtéren, privatizáció); és a társadalmi-kulturális szférában (ünnepek, rendezvénysorozatok, vagy éppen: köztéri mûemlékek felállítása).

Szobor-történet

1. "Gazdára talált a gondolat..."

1990 nyarán, létezõ elképzelésekre, tervekre alapozva, az RMDSz Maros megyei vezetõsége "felvállalja" a szoborállítás ügyét. Politikai program részévé válik ez, hiszen elsõ pillanattól nyilvánvaló a jelentõsége: segít összefogni a város/megye magyarságát; a múlt és jelenbeli, az etnikai identitás kérdését középpontba állító tényleges és szimbolikus akciók sorozatával segíti megtartani a "választókat" a szervezet által képviselt érdekek, értékek mellett. Nem utolsósorban azonban: egy, a nyilvánosságban jól felmutatható identitást biztosít a szervezetnek: egy "vásárhelyiséget"; mindazt, amit tesznek, beillesztheti egy áttekinthetõ, "ismerõs" történelmi folyamatba - azaz: megkonstruálja (újrateremti) a maga történelmét, és egyúttal, igen széles értelemben, az általa képviseltek történelmét is.
Az igyekezet igen átfogó kelet-európai kontextusba illeszthetõ. "... a posztszocialista országok politikai, társadalmi, sõt kulturális életét igen nagy mértékben befolyásolja és jellemzi egyfajta szimbolikus tevékenység, amelynek célja korábbi ... ideológiai, politikai és kulturális tartalmak, állapotok felélesztése, a társadalom életébe való újólagos bevezetése"4; a múlt átépítésével pedig egyrészt "igazságszolgáltatás". Másrészt, és ez már nem társadalom-terápiát, hanem kemény hatalomszerzési- és megtartási törekvést szolgál: egy új (az új hatalom szempontjainak, érdekeinek megfelelõ) "társadalmi emlékezet"5 kialakítása. Az. idõ nem egyformán múlik minden ember, minden csoport számára, hiszen az idõ társadalmi, kulturális (társadalomhoz, csoporthoz kötött) entitás; az utcák, terek megnevezései a jó példa erre. Marosvásárhelyen a hivatalos mellett mindig is éltek a régi nevek: Gecse utcát emlegettek ªtefan cel Mare, Kossuthot Cãlãraºi helyett. Gyakorlatilag nem arról van szó, hogy a mostani térben tud vagy nem tájékozódni valaki; hanem arról, hogy a múlt dimenziójával kiegészített, és így elsõsorban szimbolikussá változtatott város-térben, melyek számára (és csoportja számára) a fontos és elismert tájékozódási pontok. Ezeknek a pontoknak a megjelöléséért, birtoklásáért (pl. szoborállítás) folyik a legádázabb küzdelem. A mai, román-magyar Marosvásárhelyen a fizikai megjelölések sorozatával, az ezekre vonatkozó értelmezések terjesztésével kellett régebb is, ma is megkonstruálni a politikusoknak, az elitnek a "mi (román, magyar) Marosvásárhelyünket."
A gondolat, hogy legyen Bernády-szobor, és e körül egy "Marosvásárhely-identitás", a hatvanas években már létezett; közben a várost "székely-magyar mivoltában... megsemmisítette a félelem... nehogy valaha is újból egy Magyar Autonóm Tartomány székhelye lehessen"6. 1990-ben konszenzus volt: igazán fontos és aktuális, politikai és kulturális feladat a szoborállítás, és természetesen mindaz az eseménysorozat, apró napi célok, feladatok, amely ehhez elvezethetnek; a "kollektív feladat" vállalása. Az RMDSz megyei szervezete a közvetlen szervezéssel

két embert bízott meg: a szervezet alelnökét, Szepessy Lászlót, valamint Bernády emlékének az egyik éltetõjét, az Épült Dr. Bernády György polgármestersége idején. Marosvásárhely a századfordulón címû írás szerzõjét, a Marosvásárhely szellemiségét a század közepén meghatározó Molter Károly fiát, Marosi Barnát.


2. Szoborállítások Marosvásárhelyen


Tálán nem fölösleges, ha egy kis leltárt készítek az eddigi marosvásárhelyi szoborállításokról és -döntésekrõl.
Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870-1914 - ez a címe a történész Eric Hobsbawm annak a tanulmányának, amelyben azt a korszakot vizsgálja, amikor (Nyugat) Európában "különleges serénységgel keletkeztek új tradíciók": többek között "feltalálták" a nyilvános ceremóniákat7, megindul az emlékmûvek "tömegtermelése"8. A monarchiabeli Magyarországon természetesen Budapest vezetett, ami a felállított szobrok számát illeti: 1900-ban kb. 60, míg 1918-ban kb. 110 szobor állt a város különbözõ pontjain9.
Marosvásárhely, az erdélyi kisváros 1880-ban lép be a szoborállítók sorába: ekkor avatják az elsõ nyilvános emlékmûvet, a Bem József-szobrot. 1899-ben leleplezik a Kossuth Lajos-szobrot a fõtéren, a Bem-szoborral szemben10; majd 1907-ben a Kossuth és Arany János utcák találkozásánál II. Rákóczi Ferenc mellszobrát. Ugyancsak a századelõn állítják fel "a plébániával szemközt... a Görögház elõtt" a Petõfi-oszlopot, rajta Petõfit ábrázoló bronz dombormûvel.
1919 után az. új hatalom szimbolikus tettei: a négy emlékmû lerombolása, átépítése. A Kossuth-szobrot 1923-ban távolítják el; a Petõfi-emlékoszlopról a reliefet eltávolították, és a sziklaszerûvé átlapított oszlopnak a talapzatára az Ismeretlen Katona szobrát helyezték; ezt 1940-ben ismeretlen helyre vitték. 1924ben állítják fel a Városháza elé az Olaszország által ajándékozott, más romániai, fõleg erdélyi (Bukaresten kívül: Kolozsvár, Déva, Temesvár) városokban is felállított szobrot: a farkas, Romulus és Remusszal (a latinitás emlékmûve). Ezt 1940 szeptemberében, a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz kerülése után mozdítják el helyérõl (Tordára viszik, ma is ott található).
Szintén 1924-ben a fõtéren Avram Iancunak állítanak lovas szobrot; ezt 1940ben Topánfalvára viszik. Az új, ma is álló Avram Iancu szobrot 1978-ban avatják fel. 1930-ban leplezték le Al. Papiu Marian mellszobrát a nevét viselõ líceum elõtt; 1940-ben Nagyenyedre vitték, majd 1957-ben újra visszaállították a régi helyére. A két világháború közötti idõszakban tehát három szobrot emeltek, egyet "átalakítottak".
Az 1940-es évek elején állították a Körösi Csorna Sándor-szobrot; a front átvonulásakor megsérült; újraleleplezésére csak 1962-ben került sor.
1944 utáni idõszakban minden évtizednek (azaz az abban megtörténõ kisebb politikai fordulatnak) megvan a szobor-megfelelõje. Valamikor az ötvenes évek elején (valószínûleg közvetlenül azután, hogy a város a Sztálin útmutatásai szerint megoldott nemzetiségi kérdés romániai helyszíne, a Magyar Autonóm Tartomány központja lett) nagy méretû Sztálin-szobor kerül a Városháza elé (oda, ahol a latinitás szobra állott); ez tíz évig sem marad a helyén, az ötvenes évek végén egy éjszaka alatt lebontják. Ugyancsak az ötvenes években állítanak egy, a magyar közösség számára fontos szobrot; igaz, nem a fõtéren; a Bolyaiak szobrát a Bolyai középiskola (volt Református Kollégium) elõtti térre.
A hatvanas évek elején, az országos szoborállítási mozgalom helyi megfelelõjeként 1963-ban egy hatalmas méretû Román Katona-szobor kerül a fõtér déli részére (ma is ott áll); 1968-ban Nicolae Bãlcescu kapott mellszobrot a Fõtér déli részén lévõ parkban; 1969-ban Mihai Eminescu mellszobrát leplezték le a mai Bernády téren, a vár alatt; késõbb ezt a mai Ifjúsági Ház elé költöztették (így nem kell a teret Bernádyval megosztania). A fõtér északi részén, körülbelül ott, ahol száz évvel ezelõtt a Bem-szobor állott, ugyancsak egy országos, a(z idõközben átírt) román történelem nagyjait megörökítõ szoborállító-mozgalom helyi eseményeként, meg a két világháború közötti helyfoglalás megismétléseként, a már említett Avram Iancu lovas szobrot. 1981-ben, Bartók születésének centenáriumán mellszobrot állítanak neki a Fõtérrõl nyíló Bartók Béla utcában.
1989 után minden eddigi idõszaknál többet beszélnek és tesznek szobrok érdekében. A leltár: 1992-ben visszaállítják régi helyére a Tordán álló latinitás-szobor mását; 1993-ban elkezdik, de nem sikerül felállítani az Antonescu-szobrot; 1994. október 29: Bernády-szobor; 1997-ben állítják fel a jelenlegi Helyi Tanács és Polgármesteri Hivatal elé Emil Dandea két világháború közötti marosvásárhelyi román polgármester szobrát; Petõfi-szobor felállítását tervezik.
Összefoglalva: 1880-tól máig, az egymást váltó öt különbözõ államrendszer idején a városban tizennyolc szobrot állítottak; ezek közül nyolc eltûnt a történelem viharaiban; tíz ma is áll.

3.. "Reális terv volt..."

Miért Bernády?
Természetesen fontos az, hogy Bernády munkásságának jó ismerõi, a szoborállítás gondolatának évtizedek óta ápolói, Bernády elfogult hívei voltak a megyei RMDSz vezetésében. De ez korántsem elég egy jelentõs politikai döntés meghozatalához.
A XVII. század híres vásárhelyi fõbírója, a vásárhelyi vár építtetõje, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem követe a török császárnál: Borsos Tamás. Felmerült az õ neve is. Meg a Petõfié, aki innen indult utolsó útjára. Meg a Kossuthé, hiszen volt már Kossuth-szobra a városnak. Szobor feltétlenül kell - és az állami hatóságokkal való hosszas alkudozás fogja megelõzni a felállítását, tehát olyanvalakinek kell legyen a szobra, akinek történelmi érdemeit, a mai (román és magyar egyaránt, de természetesen inkább magyar) marosvásárhelyiek számára szimbólumként való mûködtetését, a "szimbólumok vetélkedésében" a magyar részrõl való "indítását" nem fogják megakadályozni; vagy ha meg is akarják ezt tenni, nem lesznek hozzá elfogadható érveik11.
Ugyanakkor: a szoborállítás egy folyamat: napi, megtervezett tevékenységek sorozata; igen általános értelemben vett fizikai, szellemi, társadalmi építkezés, idegen szóval konstrukció. A folyamatban, ha megfelelõképpen irányítják, sok minden és mindenki erõsödhet, felépülhet. Felépülhet a vezetõ elit és a szélesebb társadalom kapcsolata; felépülhet maga a politikai szervezet; végül felépülhet/éppé válhat egy társadalom (marosvásárhelyi magyarok, erdélyi magyarok) identitástudata. A mérlegeléskor valószínûleg az is szóba került, hogy a legtöbb történelmileg létezõ adottság (Marosvásárhely jelentõs, Bernády idején épült épületei, a századelõ, a húszas-harmincas évek történetei, melyeknek Bernády fõszereplõje volt, a magyar Marosvásárhely megannyi szimbóluma), melyek elemeibõl egy viszonyulás-hálót lehetett kialakítani, Bernády személyéhez kapcsolva kínálkozott feldolgozhatónak, egy folyamatba illeszthetõnek. Bernády volt a legsokoldalúbban kiaknázható "ajánlat". Igen egyszerû, igen érthetõ, igen sokatmondó, minden réteg számára mozgósító, viszonyulási lehetõséget biztosító, ugyanakkor történelmi és ideológiai kontinuitást jelzõ a szimbólum: "ahol ma élünk: Bernády városa".

4. Vetélkedõ párhuzamosság

A szimbolikus térbirtoklás egy eljárását megnevezõ kifejezést Bíró A. Zoltán- Bodó Juliánna tanulmányából kölcsönöztem12. A szerzõk szerint az együttélõ társadalmak két elitjébõl a szimbolikus térfoglalási "játékokban" leginkább érdekeltek választják ezt a formát. Az eljárás "egy már létezõ, a másik elit által végzett szimbolikus térfoglalási gyakorlat negligálása oly módon, hogy az adott térre rátelepítik a vele szembehelyezkedõ elit szimbolikus térfoglalási gyakorlatát". A hatalomváltások nyomán általában a szimbolikus térfoglalási gyakorlat jeleinek a fizikai megsemmisítése is bekövetkezett (például Marosvásárhely század eleji szobrai); amennyiben nem, úgy kerülhetett sor ennek az eljárásnak az alkalmazására (például Funar zászlói a Mátyás-szobor körül). A vetélkedésnek lehet a tárgyiasulása a tér elfoglalása új, más stílusú, funkciójú épületekkel (például a marosvásárhelyi fõtér két végén a két világháború közötti idõszakban épült két román templom). Az eljárás része esetenként a másik elit szimbolikus térfoglalásának akadályozása, korlátozása vagy felfüggesztése; a Bernády-szobor történetében mindegyikre találunk példát. Ez esetben a politikai harc és a szimbolikus térfoglalási eljárás széttagolhatatlanul egymásba fonódik.
1991 õszén kezdõdnek a szobor felállítását szorgalmazó hivatalos eljárások: kérvény Maros megye prefektusához, Marosvásárhely polgármesteréhez: engedélyezzék Bernády bronzszobrának felállítását a Megyei Tanács (a Bernády idejében: Városháza) épülete elé. A helyszín kiválasztása mindent elárul: itt állott a két világháború között a latinitás, majd az ötvenes években Sztálin szobra13. A versengés ezzel nyíltan beindul: "újabb és újabb levelek, beadványok, kiegészítések, dokumentációk" követik az elsõ kérést, majd 1992 õszéig lezárul az "elsõ menet": a polgármester engedélyezi a szobor felállítását; a prefektusnak sincs kifogása ellene, de tisztázza, hogy ehhez a szoborhoz költségvetési támogatás nem lesz; ugyanakkor pályázat kiírását javasolja, mintegy a Megyei Mûvelõdési Felügyelõség hatókörébe utalja a kérdést. Megvan tehát az engedély, de ezzel egy idõben át kell alakítani a koncepciót: a román helyi, és õket erõteljesen támogató állami elit nem engedi meg a város legfontosabb szimbolikus helyének elfoglalását: rövid idõ alatt költségvetési pénzbõl elkészítik és felállítják régi-új helyére a latinitás szobrát. Ki gyõzött? Hogy mérlegelhessünk, ide kell illesszünk még egy "eredményt": az 1992 februárjában megtartott helyhatósági választások során, hosszú és idegõrlõ fordulatokkal teli kampány, két forduló után: magyar lesz a polgármester, fele plusz egy számban magyar többség alakul ki a helyi tanácsban.
A "második menet": az Antonescu-szobor ügye. A Május 1 sétányt már, a háborús bûnösként kivégzett diktátor mint szimbólum elleni tiltakozások ellenére, 1990-ben átkereszteli az akkori városvezetés Antonescu sétánnyá. 1993-ban nekikezdenek egy szobor felállításához: kiöntik az alapokat. A kezdeményezõk ezúttal román civil szervezetek. A megyei RMDSz vállalja a konfrontációt, jogi síkra tereli a küzdelmet; jó oka van erre, hiszen a szoborállítás kezdeményezõi nem rendelkeznek a felállításhoz szükséges hivatalos papírokkal, többek között a helyi tanács engedélyével; ennek az engedélynek a kiadását pedig, mivel többségben van, megakadályozhatja. Sajtókampány indul mind a két részrõl; végül a polgármesteri hivatal nemhogy nem ad engedélyt a szobor felállítására, de elrendeli a megépített alapzat lebontását; ez meg is történik.
A harmadik menet: a Dandea-ügy. Készült már a Bernády-szobor, amikor új törvény lépett életbe: a város közterületeinek felhasználásáról a városi tanácsnak kell döntenie, mégpedig kétharmados szavazattöbbséggel. Újabb iratcsomó, a tanács szakbizottságának újabb véleményezése, hosszas egyeztetések, majd alku; 1994. július 21-én a városi tanács egyhangúlag jóváhagyta, hogy felállítsák a szobrot a Bernády téren (a helykijelölésrõl szó lesz még az ezutániakban).
Bernády és Dandea egymást váltva, egymás ellenfeleiként voltak a város polgármesterei a két világháború között. A román fél, tudva, hogy beleegyezése nélkül nem lesz meg a kétharmados határozat, alkut kezdeményezett: legyen Bernádyszobor, és vele együtt Dandea-szobor is; kerüljenek egymás mellé, a mai Polgármesteri Hivatal elé. Azt, amit Bernády tett, letagadni, elhallgatni most már nem lehet; legyen tehát egy másik szimbólum, amely kiegyensúlyozza. Azaz: szimbolikusan mindaz, ami Bernády városa, kerüljön Dandea városa mellé.
Ebben az idõben már a Bernády-szobor öntését készítették elõ; a Dandea-szobor tervben sem létezett. Ugyanakkor világos volt: a városi tanácsnak nincs pénze a munkálatok finanszírozására. A magyar szoborállítók a következõképpen taktikáztak: beleegyeztek, hogy legyen Dandea-szobor is; javasolták, hogy mindkettõt közadakozásból, és ne a tanács pénzébõl állítsák fel; ugyanakkor ragaszkodtak ahhoz, hogy ne egymás mellett legyenek, hiszen nekik már kész terveik voltak a Bernády-szobor elhelyezésérõl. Ezeket a javaslatokat a tanács meg is szavazta. Azonban a magyar városi tanácsosoknak, akik azt gondolták, hogy nem lesz Dandea-szobor, hiszen közadakozásból nem fog összegyûlni az ára, csalatkozniuk kellett: 1996-ban a román többségû Megyei Tanács megszavazott rá egy keretet, és 1997-ben fel is állították a szobrot14.

5. A gondolattól a felállított szoborig

"Tanácskozások kezdõdtek, meg kellett találni a támogatókat, még kalkulálni is nehéz volt az infláció kezdetén, listák készültek a szóba jöhetõ szobrászok, mûvészemberek neveivel", azaz: a szervezõknek is lassan bele kell tanulniuk a mesterségbe. Hamar kiderült: a megyei RMDSz bizonyos kérdéseket nem tud megoldani, jobb, ha létrehoznak egy civil szervezetet, és az veszi kézbe a szoborállítást, és fõleg a Bernády-kultusz kialakítását. 1992 áprilisában jegyezték be a Bernády György Alapítványt, amelynek célja nemcsak a szoborállítás támogatása, hanem Bernády életmûvének a népszerûsítése, a vele kapcsolatos rendezvények szervezése. Eldöntötték, hogy a szobor megalkotására pályázatot írnak ki; azért, hogy erdélyi mûvész legyen a szobor megalkotója, ez a pályázat zárt lesz, a részvételre felkérnek majd mûvészeket.
Azt is el kellett dönteni, hol lesz a szobor helye. Felmerült a fõtéren, a Kultúrpalota fõbejáratával szemben, az egykori Városháza elõtti park szélén levõ rész; ezt elvetették, mert így a szobor (a fõhelyen levõ latinitás emlékmûhöz képest) "mellékszereplõ" lenne; végül is a Bernády tér mellett döntöttek. Igaz, ez már nem a fõtér; viszont mindenképpen a történelmi városmag része, keleti oldalról a vár épülete, benne a református vártemplom, valamint a gróf Haller és a báró Bornemissza házak határolják; északi részrõl a patinás, ma a református egyház tulajdonát képezõ Teleki-ház; délen pedig a katolikus egyház szándékszik kiegészíteni a plébánia körül húzódó épületegyüttest: többemeletes tanulmányi házat építtetett oda; szintén dél fele, mintegy kétszáz méternyire, a dombon emelkedik a Bolyai középiskola (volt Református Kollégium) épülete. Egyszóval: ha nem is a város Bernádyra emlékeztetõ épületei mellett, a mai városközpontban - de a történelmi magyar egyházak, (egykori) történelmi magyar családok épületeinek társaságában, kisebb magyar központban fog állni a szobor.
A szoborpályázatra a felkért tizenegy szobrászmûvész közül négyen neveztek be. Kiválasztották, felkérték a zsûri tagjait is a bíráló munkára. A beérkezett pályamunkák tartalmát, a maketteket, az életnagyságban kidolgozott mintafejeket, a térben elhelyezett mûemlék perspektivikus rajzát a város legreprezentatívabb helyén, a Kultúrpalota földszinti kiállítócsarnokában helyezték el. "A kiállítás egyfajta közvélemény-kutatásnak is beillett, a látogatók bejegyezhették észrevételeiket a bejáratnál elhelyezett naplóba." A zsûri értékelte a pályamûveket; az ünnepélyes eredményhirdetés a Kultúrpalota Tükörtermében rendezett fogadáson történt; "meghívottként jelen volt számos üzletember, vállalkozó, kisiparos, akik készek voltak anyagilag is támogatni a Bernády-szobor kivitelezését". A zsûri két pályázót bízott meg azzal, hogy "továbbgondolják a benyújtott pályamunkákat": dolgozzák ki a pályamunkákat 1,20 méteres nagyságban, a szobor talapzattervével és a környezetrajzzal együtt. A bemutatás határideje: 1993. május vége.
Közben kibontakozott egy párhuzamos, igen sok embert bevonó akció: a szervezõk a nagyközönséghez fordultak: segítsenek az anyagi fedezet elõteremtésében. A segítés formája: pénzadomány, vagy bronz és réz. A szoborállításnak ez volt a "mozgalmi része": ekkor tûzték ki célul, hogy minél több embert elérjenek, bevonjanak; ekkor implikálódtak a legtöbben a szoborállítás folyamatába. "Magánszemélyek, kisközösségek, RMDSz szervezetek, iskolások, személyiségek, üzletemberek mozdultak meg, és küldték el, illetve hozták el személyesen adományaikat. Százak hozták a rézmozsarakat, réz gyertyatartókat, réztörmeléket, mindenféle réz- és bronzdarabokat. Egy-egy kisiskolás osztály végigjárta a lakótelepeket, hogy rezet gyûjtsön a szoborra. Telefonáltak vidékrõl is, felajánlottak értékes bronztárgyakat, rézlemezt, rézforgácsot, ami a padláson, pincében hevert évtizedek óta." (Részletek az Emléknap-füzetbõl, amely végén ott található az. adományozók névsora.)
A másik, sokaknak szóló, pénzt eredményezõ akció: a reprezentatív képes album: megjelent 5500 példányban, amelybõl 500 ex librisszel, igen szép áron. Hárman fogtak össze, hogy súlya, tartalma, formája legyen a kiadványnak. Marosvásárhely, de talán a romániai magyarság legjelentõsebb élõ személyisége: Sütõ András írta Egy város szellemképe címmel az elõszót. Õ a következõ szavakkal teremti meg a kapcsolatot a város és a szimbólum között: "Íme, a város, amelyet a századforduló éveiben Bernády György kivételes képessége, tervezõi merészsége és kivitelezõi energiája emelt ki szorgos, áldozatkész polgárokkal az elmaradottságból." A századelõn emelt és lerombolt szobrokat a város számûzött fiainak nevezi, amelyeket visszafogad majd egy napon "a város, amelyet apáink emeltek az erdélyi tolerancia és a más-más ajkú népek békességében..."
Marosi Barna a már említett Épült Dr. Bernády György polgármesterségének idején. Marosvásárhely a századfordulón címû, a múltat megelevenítõ írásában a polgármesterre és a városépítés jelentõsebb mozzanataira emlékezik. Barabás Zsolt fotómûvész több egykori fénykép reprodukcióját végzi el, eredeti felvételeket készít Bernádyról és a város Bernády idejében emelt épületeirõl; ezek közül több mint ötvenet válogat össze. Az ötlet, hogy fényképek is megjelenjenek a kiadványban, és így a vásárhelyi terek azonosságait és változásait érzékelhesse az, aki a könyvet kézbe veszi, az egyik szervezõé volt15.
A könyvnek díszbemutatót szerveztek: 1993 karácsony elõtti napján, a Kultúrpalota kistermében. Beszámoltak a nagyközönségnek a szobor készítésének munkálatairól, ugyanis 1993 szeptember elején eldõlt, hogy a szovátai Bocskay Vince pályamunkája nyerte el a zsûri tetszését; a szerzõk dedikáltak.
1994-ben elvégezték a még szükséges, nem kevés munkát: újabb engedélyek beszerzése; a tér átalakításának tervei; a tér új kõborításához szükséges kõanyag elõkészítése és megfaragása; a tér átalakítása és a talapzat megépítése; végül marosvásárhelyi, magántulajdonban levõ öntõmûhelyben kiöntötték a szobrot. A megújuló próbálkozásoknak sem lett eredményük: a városi és megyei költségvetésbõl nem sikerült akár egyetlen részmunka fedezését sem kierõszakolni.

6. Az ünnepség

Bernády halála után éppen ötvenhat évvel, egy szombati napon volt a leleplezés. Amiatt igyekeztek, hogy ekkor legyen, hogy - természetesen, csak szimbolikusan, az ünnepi rítus erejével - megsemmisítsék az eltelt idõt: az, aki rég elköltözött, most visszatért városába, polgártársai közé. Régóta készültek erre az alkalomra, tehát igen átgondolt, megfontolt volt az elemek kiválogatása, a sorrend kialakítása. A nyitó-mozzanat két kórusmû volt: Vörösmarty Szózata, valamint egy, erre az alkalomra komponált mû: A városalapítóhoz; Csiky Boldizsár kórusmûve Reményik Sándor és Sütõ András szövegére. Ezután következett a két megnyitó beszéd, az átadás-átvevés: a Bernády György Alapítvány elnöke a készítõk nevében Marosvásárhely gondjaira bízta, a polgármester a város nevében gondozásba vette a szobrot. Ezt követte a szobor leleplezése; koszorúzások; ünnepi beszédek, többek között: a megye prefektusa; az RMDSz szövetségi elnöke; Kossuth-díjas író; a Magyarok Világszövetségének elnöke; szavalatok, kórusmûvek. "Az ünnepség helyszínén Bernády-emlékjelvényeket és többszínû Marosvásárhely városcímereket árusítottak."16

Parázsló szén az oltáron


Négy év, egy folyamat - mint ahogy már említettem: egy igen bonyolult szervezési, építési, de ugyanakkor társadalomszervezési-vezetési, kulturális szimbólumforgalmazási feladatot kellett kitalálni, elindítani, bonyolítani, sikerrel befejezni a szervezõknek. A továbbiakban mindennek a gyakorlatban zajló, fentebb nagyvonalakban végigkövetett tevékenységnek, és természetesen a felállított szobornak a szimbolikus vetületeirõl, a társadalomszervezõ szerepérõl szeretnék részletesebben szólni.
A XIX. század híres történésze, Fustel de Coulanges volt az, aki Az antik város címû tanulmányában elsõként hívta fel a figyelmet a szimbolikus cselekvés társadalomelméleti vetületeire. Mai napig központi kérdése a társadalomkutatásnak: hogyan, miért áll össze, cselekszik együtt, marad egyben az emberek közössége, a társadalom. A francia történésznek az volt a véleménye, hogy a fizikai térszervezés, a tér használatának bizonyos anyagi formái és módjai üzenetet hordoznak a társadalmi tér szerkezetére vonatkozóan. A híres példa: a görög és római házakban volt egy oltár, amelyen mindig lennie kellett néhány parázsló széndarabnak. Baj érte azt a házat, ahol gondatlanság miatt a szén kialudt: isteni jel volt ez arra nézve, hogy a család megsemmisül: rablók mészárolják le, ellenség hurcolja el, utódok nélkül marad. Az oltár, rajta a parázsló szén: a ház, fõleg azonban a család, mint az idõben stabil társadalmi szerkezet központja volt. Igen fontos viselkedési szabály volt: táplálni kell a parazsat, és a felnövõ gyermekeket, a folytonosság fizikai megteremtõit is meg kell tanítani arra, hogy ez milyen rendkívüli jelentõségû. Maga a parázsló szén, amit a nagyszülõk, szülõk, gyerekek egyaránt élesztettek, a család állandó, egyének életén túlmutató létének szimbóluma. Anyagi valóság, amely, hála a kultúra világteremtõ erejének, képes megkettõzõdni, tértõl-idõtõl, a profánra jellemzõ földi súlyoktól elszabadulni, képes egy másik valóságot is magába rejteni. Anyagi valóság, de nem olyan, mint a világ többi része: a család világának középpontja. Egyszóval egy társadalmi kiscsoport, az illetõ család legnagyobb kincse17.
Kissé hosszan ismertettem az ókori családi oltárral kapcsolatos megjegyzéseket; de észrevehette az olvasó, hogy nem kanyarodtunk el az eddig tárgyaltaktól. A társadalom kutatója számára a legfontosabb kérdés: hogyan történik az emberi közösségek viselkedésének szabályozása. Más történeti korszakokban, más társadalmakban más és más formákat - de sokszor ugyanazokat a törvényszerûségeket tapasztalhatjuk. A társadalom tagolt: kis, nagy vagy igen nagy létszámú csoportokból állhat; mindegyik esetében igaz az, hogy van az életnek olyan fizikai helye, középpontja, amelyhez szimbolikus kapcsolódások sokasága fûzi a csoportok tagjait.
A XIX. századi Európa - elsõsorban a robbanásszerûen fejlõdõ ipari központok, a burjánzó nagyvárosok, a fejlõdésük új szakaszába lépõ nemzetállamok - újat hozott a társadalmi tagolódás kifejezésében, a tagoltságot áthidaló egység kialakításában, manifesztálásában. Új uralmi formák körvonalazódtak: az állam, a politikai szereplõk a lojalitás elérésére, mindennapi, de különösen krízishelyzetekben a társadalmi kohézió kialakítására, a nemzeti identitás körvonalazására igen erõs szimbólumtermelést folytattak - kialakultak a "modern nemzeti hagyományok"18. Kialakultak a "németségnek", "olaszságnak", "svédségnek" stb. a huszadik században továbbépülõ, ismerõs szimbólumai.
Marosvásárhelyen elõször a magyar negyvennyolcas forradalom és szabadságharc lengyel-magyar hõsének állítottak emléket. Helye: a fõtér, azaz eddig elsõsorban piactér, a neve is: Nagypiac, ahol a hetivásárok idején a ponyvás sátrak körbeveszik a szobrot. Csak a második, itt felállított szobor avatását elõzi meg rendezés: a fõteret piactérre és sétáló részre osztják; ez utóbbi a rendezett Kossuth-park, amelynek a közepére állítják fel a Kossuth-szobrot. A harmadik emlékmûvel, - a Petõfi-oszloppal - kikerekedett a szám; ezzel országos, egységes hagyományszerkezetbe tagolódott be a város; létrejött a "negyvennyolcas, magyar, forradalmi, polgári" értékek és a szûkebb, fizikai (a városközpont) és tágabb, társadalmi (Marosvásárhely társadalma, polgársága; az ország, a nemzet) helyszín összekapcsolása. 1919 után ennek az egységnek a szimbolikus megszüntetését is fontosnak tartották, akik eltávolították, átépítették a szobrokat.
A latinitás szobra egy másik nagy szimbólumkörbe (latin õsöktõl származó testvérnépek) való bekapcsolásnak a szándékát jelzi; akárcsak, rövid idõre, egy harmadikba (szovjet világbirodalom) Sztálin; vagy egy negyedikbe (a Párt vezetésével fegyveres küzdelemben kivívott román nemzeti függetlenség, az addig hirdetett szovjet felszabadítással szemben) a Román Katona; vagy egy ötödikbe (román nemzeti hõsök panteonja) Avram Iancu. Csak ez utóbbi az, amely valójában - a Papiu llarian-, Bãlcescu-, Eminescu-szobrokkal együtt - a román nemzeti hagyomány-konstruálásnak abba az (igen nemzetközi) vonulatába sorolható, mint a XX. század eleji három magyar szobor.
Az. említetteken kívül még négy, ma is álló köztéri szoborról kell szólnom: a közösnek mondható vonás az, hogy helyi személyiségeknek állítanak emléket. Az, hogy helyi, legkevésbé Körösi Csorna Sándorról mondható el, aki nem itt született, nem itt tanult, nem itt élt; az egyetemes magyar múltnak kiemelkedõ személyisége; de elmondták sokszor róla, hogy "székely-magyar" származású, tehát helye lehet az egykori "székely fõvárosban". Dandea helyi volt, és csak az; korában sem volt országos jelentõségû politikus, nemhogy személyiség; szobrát teljes mértékben a kedvezõ konjunktúrának, néhány ember ötletének köszönheti.
A két Bolyai: szigorúan a történelmi valóságot szem elõtt tartva is a legnagyobb érték, amelyet a város adott a magyarságnak és a nagyvilágnak; egyszerre helyiek és egyetemesek. Társadalmi funkció szempontjából, építészetileg, esztétikailag jól elképzelték, kialakították annak idején a környezetet; a szobor szemben áll a Bolyai középiskola épületével, a tudás bölcsõjével - szemben "az itt tanuló jövõ nemzedékekkel-; az eltelt idõszakban a helyszín rituális központtá váll (fiatalok, üldögélõ, találkozó, bandázó helye, ballagási körmenetek, véndiák-találkozók egyik helyszíne).
A "leghelyibb-, akinek valóban csak Marosvásárhelyen volt jelentõs szerepe, de az valóban történelmi: Bernády.

A városantropológiai kutatások megegyeznek abban, hogy a város, nagysága, térben kialakult bonyolultsága miatt, valójában mindig kisebb részekre tagolódik; minden egyes város "sok kisvárosból" áll (Niedermüller, 1995:559). A századforduló Vásárhelyének, amely még igen valószínûleg társadalmi szempontból "mindenki mindenkit ismer" alapon, azaz "egy kisváros" módján mûködött, sokkal fontosabb volt a nemzeti szimbólumvilágba való bekapcsolódás, mint helyi, integratív szimbólumok mesterséges kialakítása. A kilencvenes évek Marosvásárhelye már kétségkívül társadalmi szempontból is nagyvárosként mûködik. Vannak szubkultúrák, társadalmi csoportok, amelyek a város más tereiben élnek: ez leginkább azt jelenti, hogy ugyanazokat a fizikai tereket is más idõpontokban, más gyakorisággal, s fõleg más jelentéseket társítva használják; de természetesen azt is, hogy vannak olyan városrészek, ahová a máshol élõk be se teszik a lábukat (például a többségében Moldvából betelepült Tudor III. negyedbeliek a század elején kialakult, központtól távolabb esõ Tisztviselõtelepre; és fordítva).
Vannak a városnak olyan terei, amelyek színpadként funkcionálnak: egyrészt itt jelennek meg, itt mutatják meg magukat egyénekként, kisebb csoportokként ünnepi alkalmakkor a különbözõ társadalmi, térbeli csoportok; másrészt ahhoz, hogy más csoportok is észrevegyék, figyelemre méltassák õket: itt kell megjeleníteniük politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális akaratukat. Ahhoz, hogy létezését felmutassa, hogy erejét befolyássá, elõnyökké változtassa: a csoport idõnként el kell hogy foglalja a teret. Természetesen, inkább és gyakrabban szimbolikus-rituális foglalásról van szó; de esetenként fizikai, erõszakos helyfoglalásra is sor kerülhet (például több napon keresztül tartó, a fõtéri közlekedést megbénító autóbuszvezetõ-sztrájk 1998-ban Marosvásárhelyen). A csoportok és ezek viselkedésében az. érdekek, a szimbólumok és szimbólumértelmezések sokfélesége, azaz a heterogenitás: ez a városi társadalom alapvetõ jellemvonása. A mai nagyvárosokban "ismerõs lakhelyek" sokasága áll össze egy "idegen várossá".
Természetesen: mindegyik csoport önmagát tarja "a városnak"; saját lakóhelyét/negyedét a "középpontnak" (különösen akkor, ha a város igen tagolt, történelmileg is több központja van; vagy a történelmi központ valamilyen okból társadalmilag leértékelt hely, például túl sok más etnikumú lakik ott). Ez azt is jelenti, hogy itteni térelemekhez kapcsolva konstruálódik a csoport társadalmi identitása.
Marosvásárhely - mint a közép- és kelet-európai, az utóbbi évtizedekben nagyvárossá lett városok jó része és ennek igen jelentõs következményei vannak egycentrumú, egyszínpadú város. A Fõtérre kell mennie annak, aki korzózni akar; a Fõtéren történhetnek csak az igazi, mindenkinek szóló, demonstratív rendezvények; ide koncentrálódik például a politikai, adminisztratív, pénzügyi hatalom (pártszékházak, megyei, városi tanács, bankok). A különbözõ csoportok a mindennapokban és a rituális alkalmakkor kénytelenek intenzíven (fizikai, szimbolikus értelemben) megjelenni itt, használni a Fõteret.
Marosvásárhelynek mint városnak a kialakításában történelmi szerepe volt Bernády Györgynek. Minden mai marosvásárhelyi számára fontos, amit õ a század elején végrehajtott; minden ma Marosvásárhelyen élõ polgár ismerheti, büszke lehet rá. Ami nem ugyanaz, hogy valóban ismeri, és valóban büszke is akar lenni rá; de meg kell teremteni ennek a lehetõségét.
Mindezzel arra utaltam: a szoborállítók olyan szimbólum kialakítását, tartalommal való feltöltését javasolták, amelynek igen nagy a potenciális integratív ereje. Igaz, eredetileg a magyar múlt része; de a (most már megmásíthatatlanul) közös jelen része lehet. Ennek az integratív erõnek a maximális hasznosítását tette volna lehetõvé, ha a tervezett helyre, a város legfontosabb szimbolikus középpontjába sikerül felállítani: hiszen akkor, akárcsak az itt álló egykori vagy jelenlegi szobrokkal, minden városlakó számára megkerülhetetlen lett volna alkalmanként vele találkozni. Állítható, hogy Bernádynak a román nemzeti szempontok elõnyben részesítése miatti "számûzése" minden marosvásárhelyi helyi identitását erõsítõ, egységes szimbólum kialakítását tette lehetetlenné. Az 1990 márciusa utáni indulatokon kívül, a sejthetõ ok: romániai nagyváros központjában nem lehet "magyar szobor" - mert egyszerre jelzi az aktuálpolitikai hadállásokat ("amíg mi vagyunk hatalmon, a magyaroknak nem szabad megengedni, hogy magyar szobrot állítsanak a központba"), és a város két etnikai közösségének jövõjérõl vallott felfogást ("az igazi központ a miénk, õk alakítsanak ki saját központot, de az csak másodlagos lesz"). A magyar fél a helyre vonatkozó javaslat megtételével egy jelentõs alkut ajánlott, még ha ennek nem is volt teljesen tudatában: nem akar bezárkózni, hanem közössé akarja tenni a múltat, amelynek kizárólag õ is lehetne az örököse. Aminek mindkét elit tudatában volt: ha a központba állítják a szobrot, akkor elismerik a magyarok igen jelentõs (ha ugyan nem kizárólagos) múltbeli szerepét ennek a városnak a sorsában.
A marosvásárhelyiek egy része, a magyarok számára igen sok kapcsolódási felületet kínáltak a szoborállítási folyamatban a szervezõk: Bernádyról képeslapok, könyv; pénzadomány-, réz- és bronzgyûjtési akció; a szoborállítás hírei, párhuzamosan az Antonescu-szobor elleni fellépéssel. Ugyanaz a szervezet, ugyanazok a szereplõk voltak ott a politikai, mint a szoborállítási küzdelemben: a kétfelõlrõl szerzett legitimitás egymást támogatta. A "Bernády" körül kialakult egység a politikai cselekvésekben felhasználható egységként mûködött; és fordítva. Korcsoporttól, társadalmi csoporttól, mesterségtõl függetlenül integrálódtak láthatóan-tapasztalhatóan e szimbólum körül a felállítás idõszakában egy közösséggé a magyarok. Ennek a közösségnek az így formált identitása egyszerre kapcsolódott helyi és egyetemes magyar értékekhez.
Ugyanakkor a Bernády-szoborállítás úgy is felfogható, mint Marosvásárhely heterogenitását (elsõsorban: dualitását) megerõsítõ folyamat. Igen jó esély lett volna egy integráló, elõremutató, "marosvásárhelyi identitást", "városépítést" körvonalazó helyi szimbólum megteremtésére; ehelyett realitásként kell kezelni a kialakított két központot, az ezekhez kapcsolódó, a másikkal rivalizáló "két marosvásárhelyi identitást".

GAGYI JÓZSEF


JEGYZETEK

A fenti tanulmány a csíkszeredai KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának Etnikai identitástermelés nyilvános térben. Szimbolikus térfoglalási gyakorlat a Székelyföldön az 1989 utáni idõszakban címû kutatási programja keretében készült. A programot az MTA OKTK alapja támogatta.
1. Az idézetek a Bernády György Emléknap címû füzet szövegébõl valók.
2. Demográfiai adatok, etnikai összetétel: 1910: 25 517 lakos, 22 790 magyar és 1717 román; 1930: 38517, ebbõl 25 359 és 9 493; 1956: 65 149, ebbõl 48 077 és 14 623; 1966: 80 912, ebbõl 58 208 és 22 254; 1977: 127 782, ebbõl 81 234 és 22 291; 1992: 161 216, ebbõl 83239 és 74 549.
3. Lásd Niedermüller Péter Megjegyzések a "szimbolikusról" címû írásában, 159. o.
4. Ugyancsak Niedermüllernél, 160. o. A gondolat általánosan elterjedt és elfogadott.
5. Niedermüller fogalma.
6. Teljes formájában: "Íme a város, melyet székely-magyar mivoltában, a két Bolyai világhírnevének ellenére, és felrúgva a történelmi hagyományokat, megsemmisített a félelem, a paroxizmusig fokozódó nemzeti paranoia - nehogy valaha is újból egy Magyar Autonóm Tartomány székhelye lehessen." Sütõ András: Egy város szellemképe. A Bernády György városa címû könyv bevezetõje.
7. Például a Bastille lerombolásának emléknapja: 1880-ban tartották meg elsõ alkalommal; vagy május elseje megünneplése, az elsõ alkalom: 1890. május 1.
8. A szerzõ franciaországi és németországi eseteket mutat be. Nem tartom fölöslegesnek hosszabban idézni tõle: "A francia "szobormánia" legfõbb jellegzetessége demokratizmusa volt, és ez elõrevetítette az 1914-1918-at követõ háborús emlékmûvek hullámát. Kétféle emlékmû terjedt el az ország városaiban és falusi közösségeiben: a Köztársaság képe (Marianne alakjában, amit immár mindenütt ismertek), valamint a szakállas polgári alakok, akiket a lokálpatrióták saját múltbéli és jelenkori notabilitásukként tekintettek. Míg a köztársasági emlékmûvek emelését nyilvánvalóan buzdították, a kezdeményezés és a vállalkozás költségeinek elõteremtése helyi szinten történt. Az ezt a piacot kiszolgáló vállalkozók minden republikánus közösség számára megfelelõ választékot kínáltak, kezdve a legszegényebbektõl fölfele, Marianne szerény és különbözõ nagyságú mellszobraitól a teljes alakú szobrokig, azokkal az allegorikus és hõsi jelképekkel kiegészülve, amelyekkel az ambiciózusabb polgárság Marianne lábát övezte, az emelvényre került. Az emlékmûegyüttesek végsõ változatát a párizsi Place de la République és Place de la Nation gazdag együttesei mutatták fel."
9. A köztéren elhelyezett mûlakotásokat a szakirodalom két fõ csoportba sorolja. A díszítõ szobrok "feladata csupán egy adott hely díszítése, "emberi léptékûvé" tétele, az "urbanisztikai erõvonalak" csomópontjainak kihangsúlyozása... ezek többsége már eleve egy adott hely díszítésére készül, a mûvész a már meglévõ, kijelölt környezetbe komponálja a mûvet". Az emlékmûvek és ezeknek is a fontosabb csoportja, a politikai emlékmûvek "feladata elsõsorban a hagyományõrzés, mégpedig azon legjelentõsebb történelmi személyiségek, események kultuszának éltetése, akiknek és amiknek a fennálló politikai rendszer a hagyományok sorából kiemelkedõ jelentõséget tulajdonít". (Kiemelések az eredetiben - G.J.) (Pótó 1989, 12. o.)
10. A szoborállítások hátterérõl ez olvasható a Bernády György Emléknap címû füzetben: "1868-ban határozzák el, hogy szobrot állítanak Bem altábornagy emlékére, és csak 12 év múltán, 1880-ban készülnek el, leplezhetik le a szobrot. Kossuth meghal 1894. március 20-án, egy hónap múlva, április 25-én Maros-Vásárhelyen már közzéteszik a kezdeményezõk, hogy "az elsõ Kossuth-szobor Erdélyben a városban létesíttessék". Az intézõ bizottság vezetésével egy harmincéves fiatalembert bíztak meg, országgyûlési képviselõt: Bernády Györgyöt. Öt év munkája után, 1899. június 11-én leplezték le Kossuth Lajos szobrát a Fõtéren."
11. Az egyik szervezõ véleménye: "... volt egy olyan is, hogy ha szobrot állítunk, ha Kossuthtal kezdjük vagy Petõfivel, több mint valószínû, nem lehetett volna. Ez egy olyan dolog, amit elfogadnak a románok is, nem volt mit csináljanak, azért nem volt mit felhozzanak ellene, hogy miért ne..."
12. A szerzõk az erdélyi, szûkebben székelyföldi régiót jellemzõ szimbolikus térfoglalási/térbirtoklási eljárásokat veszik számba.
13. A nyilatkozó szervezõ szerint "mi oda akartuk pontosan, mert az a két épület (a Városháza, Kultúrpalota), amelyik a leginkább jellemzi Bernádyt, s a legnagyobb épületek, a városnak a szíve..."
14. Felsorolásom korántsem teljes; nem esett szó Marosvásárhely - véleményem szerint kisebb szimbolikus értékû szobrairól, pl. Bartók-mellszobor, Papiu Ilarian-mellszobor.
15. ,,... lefényképeztettem minden épületet, ami mai napig is megvan, s a város lakói is ezek mellett járnak el, s nem volt fogalmuk, hogy ezt mind Bernády..." Természetesen tudatában van a fényképek többjelentésességének is: "Volt egy olyan, hogy jelzés a románok fele, hogy ezt mi csináltuk... hogy azóta se épült komoly épület..."
16. Tanácstalan vagyok: különbözõ korszakokban különbözõ volt a város címere: 1989 után is más lett az új címer, mint ami a Bernády idejében volt. Úgy gondolom, hogy a Monarchia, tehát a történelmi Magyarország idejébõl származó Marosvásárhely-címerrõl van szó.
17. Részletesebben értekezik errõl Nancy D. Munn Szimbolizmus rituális összefüggésben - a szimbolikus cselekedet nézõpontjai címû tanulmányában.
18. Minderrõl lásd Hobsbawm tanulmányának elsõ két oldalát.

IRODALOM

Biró A. Zoltán - Bodó Julianna: Szimbolikus térfoglalási eljárások. In: Antropológiai Mûhely 2. 1993. 57-85.
Munn, D. Nancy: Szimbolizmus rituális összefüggésben - a szimbolikus cselekedet nézõpontjai. In: Jelkép - Kommunikáció - Gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia körébõl. Budapest, 1983.
Nicdcrmüllcr Péter: Megjegyzések a: "szimbolikusról". Magyarország 1993. In: Replika 11-12. 1993. 157-167.
A város és a városi kultúra: antropológiai megközelítés. In: "Jelbeszéd az életünk". A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Szerkesztette Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. 1995. 198-210.
Pótó János: Emlékmûvek, politika, közgondolkozás. Budapest köztéri emlékmûvei, 1945- 1949; így épült a Sztálin-szobor, 1949-1953. Budapest. 1989.
***Bernády György városa. Bernády György Alapítvány. Maros Megyei RMDSZ. Marosvásárhely (Sütõ András elõszavával, Marosi Barna szövegével. Barabás Zsolt fényképfelvételeivel). 1993

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék