Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. április, XII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


TÉKA
A megtörtént fordulat
Ágoston Vilmos: Az érvelés ideje. Noran, Budapest, 2000.

Az 1970-es években feltűnt „esszéíró nemzedék” tagjai közül Ágoston Vilmos kötődik (és kötődött) leginkább az irodalomhoz. Az 1974-es Szövegek és körülmények című antológia többi szerzői – Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor és Tamás Gáspár Miklós – inkább a filozófia és a politológia nyelvén, vagy abból ihletődve kíséreltek meg mentalitásbeli fordulatot végrehajtani. A fordulat megtörtént, és mégsem történt meg. „Nyomai” megvannak a korabeli sajtóban, a Korunk, Utunk, Echinox hasábjain, a gondolatmenetek folytonossága viszont megszakad valahol a nyolcvanas évek elejénközepén. Az esszéírók szövegei a szerzők távozásával kivonódnak a romániai nyilvánosságból – Szilágyi N. Sándor és nyelvészeti-antropológiai alapokra építő írásai jelentik a kivételt. Különös módon a rendszerváltás után is közel tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós és Ágoston Vilmos írásai gyakrabban és „otthonosabban” legyenek ismét jelen az erdélyi lapokban.
Igaz, Ágoston Vilmos tanulmányokból, esszékből összeálló kötete Budapesten jelent meg, de az Erdélyben maradt szerzők is egyre inkább ahhoz szoktatják a figyelmes olvasót, hogy a pesti könyvkatalógusokat böngéssze, ha írásaikra kíváncsi. Nem az a legmeglepőbb tehát Az érvelés ideje olvastán, hogy mennyire releváns az erdélyi kultúra folyamatábráinak berajzolása szempontjából, hanem az, hogy az olvasó számára világossá válik: a nyelvimentalitásbeli fordulat folytatódott, folytatódik Ágoston Vilmosnál. A nemzedéki törés, amely tényszerűen igazolhatónak tűnik Erdélyben, kommunikációs kérdés is: sok függ attól, hogy visszaáramoltathatók-e a középnemzedék fontos teljesítményei a hiányukat érzékelő közegbe.
Az érvelés ideje mintegy harminc év esszéiből, tanulmányaiból válogat. A szerző 1977-es Forrás-kötetéből is átemelt az új könyvébe egy írást, Az eljövendő költészet kritikája alighanem afféle kritikusi ars poeticát jelent számára: „Az alkotó kritikus új műfajt teremt, ami már nemcsak kritika, nem esszé és nem publicisztika; új műfajt, amelyben szabadon váltakozhatnak a gondolattársítások és az egyéni élmények, a szellem és a tárgyak világának új formája. [Major Nándor szerint] a kritikában mindig megtaláljuk a költészetet, de nem azt, amit már megírtak, hanem az eljövendőt, azt, ami lesz. Ezért válaszolunk néha olyasmire is, amit pillanatnyilag senki sem kérdezett tőlünk, ezért nem magyarázunk olyasmit, amit majd mindenki érteni fog.” (68.) Ágoston Vilmosnak ugyanakkor nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy nemzedéke jellegzetes problémáit „mindenki érteni fogja.” Gyakran illeszt lábjegyzetekbe olyan információkat, történetdarabkákat, amelyek tágítják a kötet kontextusát, és az egyes kéziratok történetét vagy egy-egy intézmény létrejöttének körülményeit (pl. az Echinoxét vagy a Korunk Körét) vázolják fel.
Ágoston Vilmos polemikus alkat. Forrás-kötete, illetve az új könyv szellemi önéletrajzszerű visszatekintése (A Bretter-kor evidenciái) arról tanúskodnak, hogy makacs következetességgel figyelt évtizedeken át azokra az ellentmondásokra és áligazságokra, amelyek az irodalmi életet meghatározták. Az „esszéíró nemzedék” szeretett és tudott vitázni az idősebbekkel. A legtöbb polemikustól viszont abban különbözik Ágoston, hogy elemzései türelmesen, a kellő mélységekig jutva kritizálnak. Ha épp a tükrözéselmélet kritikájáról van szó, Arisztotelész vagy Lukács György kapcsán, akkor módszeresen mutatja ki az arisztotelészi elvek részlegességét és rövidzárlatait. Ezek az elemzések például az erdélyi magyar kultúra hiányzó láncszemeit jelentik. Aligha jutna ma eszébe valakinek a mimézisz-elv korabeli kontextusát áttanulmányozva Arisztotelész gyanakvó olvasatát nyújtani. Pedig a történeti mozgások időről időre újra fontossá teszik / tehetik Ágoston Vilmos érveit. Az érvek keresése ugyanakkor viszonylag „váratlan” területekre is elvezeti a szerzőt: Weöres Sándor Mese című gyerekverse például kitűnő kiindulópontot jelent e gondolatmenet továbbgördítéséhez (Lapos farkasok).
A kötet második felében hosszabb, kevésbé polemikus elemzések olvashatók, a Kassák Lajosról, Kosztolányi Dezsőről, James Joyce-ról szóló írások valódi esszék. (Ez utóbbinak egyes részletei szintén megjelentek már a Forráskötetben is.) A tárgyilagos hangnemet akkor is őrzi Ágoston, amikor korán elhunyt nemzedéktársáról, Sütő Istvánról ír alapos, részletekig menő pályaképet. Leginkább talán mégis azok az írások hatnak az erdélyi olvasó számára az újdonság erejével, amelyekben a szerző a neoavantgárd és a posztmodern jelenségeket elemzi (Az új vizualitás és a kritika, Posztmodern álarc). Ágoston Vilmos ekkor már közelről szemléli a Magyar Műhely-csoport tevékenységét (a kilencvenes évek fordulójától egy ideig a lap szerkesztőbizottsági tagja), posztmodernség-értelmezésére így az alapvető Lyotard-szövegek, illetve a távol-keleti posztmodern teoretikusok mellett kihat a Magyar Műhely vizualitás-koncepciója is – az irodalmi posztmodernt radikális módon, a narratívák eltűnése révén írja le, képzőművészeti analógiák mentén. Ily módon Joyce Ulyssesét még alapvetően a modernség részének tekinti a Finnegans Wake-kel szemben, amely lemond mindenféle narrativitásról. A koncepció természetesen vitatható, az a rövid jellemzés viszont, amit a szerző a közép-európai államok helyzetéről ad, aligha: „[Közép-Európában] technológiai, gazdasági szempontból csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk posztindusztriális társadalomról. Posztmodern gyakorlatról meg egyáltalán nem. Ugyan ki állítaná, hogy ezt a centralizációtól, az anarchikus visszamagánosítás felé tartó folyamatot posztindusztriálisnak lehetne nevezni?” (195.)
Az Ágoston Vilmosnál idősebbek nemzedéke kényelmesnek érezheti, hogy a vállalt konzervativizmus szerepéből ezt a megállapítást elfogadva, elengedje maga mellett az utóbbi évtizedek gondolati építményeit. Ágoston Vilmos nem ezt teszi. Ebben is rendkívül következetes. Humanizmus: ettől – eddig? című Forrás-kötetében ugyanis Tamás Gáspár Miklós könyvét védve, a szellemi renyheséget a kinyilatkoztató beszédmóddal hozza összefüggésbe. Esszéjét ezzel a TGM-paradoxonnal zárja: „az elmélet bárki által elérhető. A szigorú elmélet a legdemokratikusabb szellemi forma. A kinyilatkoztatás – emlékezzünk csak – nem az.” Ágoston Vilmos kötete pedig nem a kinyilatkoztatás idejében érzi jól magát, hanem az érvelésében.

BALÁZS IMRE JÓZSEF

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék