Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. július, VIII. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM

Méliusz József levelesládájából

Önvádlón panaszkodott, amiért rossz levélíró. Alighanem ez is csak hiperbola volt, a vérmérsékletére, stílusára oly jellemző. Igaz, mindent kézzel írt, levelet is, így hát az ő leveleinek java része a címzetteknél rejtezkedik és kutatójára vár, ki majd levelezését feldolgozza és közli. Kapott leveleiből arra lehet következtetni, hogy mégiscsak szorgalmas levélíró volt. Azok mintegy szekérdereknyi halma a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeumban vár ugyanarra a kutatóra. Az alább közlésre bocsájtott epistolák a bukaresti otthonában maradt hagyatékból kerültek elő. Rendkívüli értékű a latartóztatásakor és a börtönből való ideiglenes szabadlábra helyezésekor írt levél. Történelem. A többi csak irodalom, tervek, barátság, szerelem, életjel a betegágyból...

A Krlezához írt és Brassaitól kapott levél Méliusz világirodalmi kapcsolatainak, a Kávéház-könyvek dokumentumai.

A jegyzetektől eltekintünk, hiszen a szereplők ismertek, az események itt zajlanak a közvetlen közelmúltban. Olykor a szükséges eligazítást szögletes zárójelben közöljük. A leveleket időrendbe soroltuk. Köszönet az író özvegyének, Méliusz Annának segítségéért.

SZÁSZ JÁNOS

BRASSAI MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Kedves Méliusz József,

én is egy halom megválaszolandó levél közt találtam meg az Ön januári sorait... Ils m’ont profondément ému. Ami de mon père, vous avez parlé avec une si grande tendresse de lui. Et ce n’était pas nécessaire que vous me rappeliez votre texte si compréhensif sur mon „Paris de Nuit” dans Korunk... Je ne l’ai jamais oublié, je l’ai conservé précieusement et il figure sans doute parmi les dix critiques qui m’ont le plus touché...

Me voilà aussi a l’âge de Mathusalem: 70 ans passés le 9.9.1969. Mais je n’ai pas à me plaindre, je suis dans une condition physique assez bonne et je rentre de Canada où la Radio-Canada m’a demandé de fairé une émission télévision d’une heure á Montréal. Et pourtant... je me sens si loin, si loin de tout ce que j’aurais voulu réalisé dans cette vie... Si je mesure le „succès”, non à ses signes extérieurs et superficiels, mais au sentiment intime en le comparant à mes reves á l’âge de vingt ans, je dois constater d’en avoir réalisé une si faible part que cela équivaut presque à un ratage, à un mésusage de mes talents. Heuresement il me reste encore quelques années, je l’espère – car j’ai bien surmonté l’alèrte de mon infarctus de 1964 – pour me ratrapper...

Picasso aura 90 ans l’année prochaine. Je le vois assez souvent chaque fois que je vais dans le Midi. Il est encore plein de vitalité et d’ardeur créative. Quel exemple à vous exalter et à vous décourager...

Je vous félicite pour le prix littéraire... Oui, je lis encore l’hongrois, mais je l’écris très mal. Et je lirais volontiers vos poèmes.

Merci encore! Avec mes pensées les plus cordiales

Brassai

én is egy halom megválaszolandó levél közt találtam meg az Ön januári sorait... (Idáig magyarul) Mélyen megindítottak. Mint édesapám barátja, oly gyengéd szavakkal szól róla. Fölösleges volt emlékeztetnie a Korunkban megjelent oly értő szövegéről az „Paris de Nuit”-mről. Nem feledtem el soha, gondosan megőriztem, ott szerepel a tíz kritika között, amelyek meghatottak...

Íme énmagam is matuzsélemi kort értem meg, 9.9.1969-ben múltam 70 éves. De nincs miért panaszkodnom, elég jó erőnlétben vagyok, most tértem haza Kanadából, ahol a Radio-Canada arra kért, hogy Montreálban egyórás televíziós adást készítsek... És mégis... oly messze, oly messze vagyok attól, ami megvalósítani akartam volt ebben az életben... Ha nem a külső és felületes jegyek szerinti „sikereket” mérem fel, hanem a benső érzelmeimet és egybevetem őket húszéves korombeli álmaimmal, meg kell állapítanom, oly csekély részüket váltottam valósággá, hogy az a kudarccal, a tehetségemmel való visszaéléssel ér föl. Szerencsére maradt még néhány évem, remélem – merthogy az 1964-ben ért infarktust kihevertem –, visszanyerem, amit elvesztettem.

Picasso jövőre lesz 90 éves. Elég gyakran találkozom vele, amikor Délre utazom. Még mindig tele van életkedvvel és alkotó lázzal. Mily fölemelő és elcsüggesztő példa...

Gratulálok az irodalmi díjért... Igen, még olvasok magyarul, de már igen rosszul írok. Szívesen elolvasom verseit.

Még egyszer köszönet. Szívélyes üdvözlettel

Brassai

MÉLIUSZ JÓZSEF MÉLIUSZ KLÁRIHOZ

1949. október 4.

Klári édes, ne légy nyugtalan. Bukarestbe utazom és azt közlik itt velem, hogy 2–3 napon belül itt leszek. Kérlek Rácon keresztül diszponáljon a Párt, hogy a próbákat vezesse tovább Marosi, Kéki és Imrédi segédletével személyesen.

Pétert és Téged ölel és csókol

Jóska

[Kolozsvárott 1949. október 3-án este 10 órakor a Kert utca 12. sz. alatti lakásunkról két ügynök elvitt az Állambiztonság épületébe (a Majális utcába). Másnap ezt a cédulát íratták velem Klárinak] Méliusz József jegyzete, é. n.

MÉLIUSZ JÓZSEF ÉDESANYJÁHOZ

[1954 kora tavaszán szabadlábra helyezték M. J.-et. Az Ocnele Mare-i börtönből, egy ploieşti-i kaszárnyába szállították, onnan engedték ki. M. nem tudhatta, hogy a börtönből való elbocsájtása egy hónapra szól. Ploeştiből Kolozsvárra utazott, ahol hamarosan álláshoz jutott asztalosként, a Libertate bútorgyárban. Ez alatt a hónap alatt több baráttal és ismerőssel találkozik. Elsősorban Gaál Gáborral, aki ekkor már nagyon beteg. Utoljára látják egymást. Írja anyjának az alábbiakban közölt levelet.]

Drágáim!

Egészséges vagyok, épségben érkeztem Kolozsvárra! Még nincs lakásom, de minden elrendeződik. Amíg Bukarestből a Párt központjában döntenek ügyemben, egy gyárban fogok dolgozni, mint asztalos, mert az utóbbi két évben kitanultam a mesterséget. Ez persze csak a kezdet és innen majd lassan visszakerülök régi állásaimba.

Péter és Mama addig Temesváron maradtok és remélem, hogy a nyáron megoldódik majd a lakás és komolyabb állás kérdése is. Akkor aztán Temesváron mindent likvidálunk és kicsi családunk Péter, Nagyanyó és én újra együtt leszünk... Mivel Kolozsvárról nem mehetek el, Ti jöttök majd hozzám 2-3 napra és Schuster néninél fogtok lakni. Ahogy megvan az állásom, Péter beíratkozhat, úgyhogy 6-ik osztályt – a tavalyit – ha szorgalmasan elvégzi az idén és az idei osztályt ha majd lehet jövőre. Egyelőre még 2 évig nehéz lesz az életünk, de aztán nagyon boldogan és szépen fogunk együtt élni!

Ha jöttök, a következő dolgokat hozzátok el:...

A csomagot készítsétek el, hogy amikor táviratozok, vagy telefonálok pár nap múlva azonnal jöjjetek.

Nem írok sokat és nem kérdezek, merthiszen hamarosan kibeszéljük magunkat.

Paliéknak mutassátok meg ezt a levelet. [Doctor Corcan Pál, gyermekorvos, M. J. meghitt barátja.] Csókolom őket, olyan szeretettel, mintha ők volnának a testvéreim, az egyetlenek, akikhez rajtatok kívül tartozom.

Üdvözlöm Hoffmannékat [Klári szülei] és velük is találkozom majd a körülmények határain belül.

A legfontosabb, hogy már kint vagyok és hogy nem történt bajom, nem ítéltek el és az életben, belátható időn belül mindent visszanyerhetek.

Mama jól gondoljon át mindent, hogy mi és hol van meg a holmijainkból, mi van Temesváron.

Most már minden jó lesz és boldogok leszünk.

Jóska

[Harminc nap múlva, a bútorgyárból a szamosújvári börtönbe viszik, majd onnét más börtönökbe, utoljára a kolozsvári Securitaténál tartották fogva, ahonnét –véglegesen – szabadlábra helyezték 1955. június 27-én] Méliusz Anna jegyzetei

MÉLIUSZ JÓZSEF KRLEZÁHOZ

Bukarest. 1973. 7. 10.

Kedves Krleza uram,

Kérem engedje meg, hogy bár ezúton csatlakozzunk Annával az Önt nyolcvanadik születésnapja alkalmából üdvözlők sokaságához. Mi messze vagyunk Öntől s minthogy Keleten, nincs „Fleurop” fiókunk, amellyel katalógus szerint a legszebb és szívünk szerinti virágot juttathatnánk el Önhöz, marad a szó. Ámbár a virágnak talán jobban örülne, mint a gyenge, gyatra szavaknak. Olvasgatom én is az illő szavakat önhöz és meg vagyok ijedve: talán az én soraim sem kedvére valók. De hogy mulattassam, elmondom, hogy egy bukaresti magyar hetilapban oldalnyi fordítás jelent meg az Ön naplójából és benne valami ilyesmi: „a fecskék cirpelnek és a fülemülék dalolnak.” Ide jutott a magyar nyelv: a fecskék cirpelnek.

Felszólítottak engem is, írnék „ünnepi cikket” Krlez áról. Már amikor megígértem, tudtam, hogy nem írom meg. Barbár dolog az ilyesmi. De egyszer rám szakad majd a roham, tudom, a szükségérzet Önről, két rendkívüli találkozásunkról vallani. Akkor majd megírom, a most elmaradt virág helyett, elmondom mennyire szeretem – én is Anna is –, s ha azt mondom szeretem, ez azt jelenti, tisztelem, becsülöm, hálás vagyok Önnek minden soráért, amit sajnos csak magyarul vagy németül olvashattam, minthogy édesapám horvát anyanyelve végleg elveszett elődeim történetében.

Talán említettük: új lakásba költöztünk. Az utca felé van egy fedett teraszunk. Ennek hosszán, osztrák-magyar hagyományi hűséggel zöldre festett virágládák állnak glédában s bennük tűlevelű bokrok, hogy elfedjük magunkat a járókelők szeme elől. Nemrég, még a születésnapi ünneplések előtt jóval, valami görögös ihletből minden tűlevelű bokrocskát felajánlottam valakinek, azok közül, akiket a legjobban szeretek. Egy–egy bokrot, márványszobor helyett, hiszen szegény vagyok, és szerencsére sem görög király, sem huszadik századi diktátor. Balról az elsőre ráírtam piros festékkel a zöld ládára: Dorka – ez az unokánk. A másodikra Krleza – s ez valóban az Öné, ez az örökzöld bokor. Azután Artur London barátom. Azután Anna – akit ha nem ismerném és szeretném úgy ahogy, s ha egyáltalán féltékeny természet lennék, bizony féltékennyé tenne az Ön iránt érzékeny és „gyanús” rajongásával. Majd egy bölcs intim barátom következik, együtt vészeltük át a „mozgalmi életet” elejétől máig. És azután G.G. – azaz Gaál Gábor, a Korunk szerkesztője, mesterem, aki nekem Önről már a harmincas években mesélt. És aztán: Sinkó Ervin és Fábry Zoltán.

Íme, mint látja: Ön legbensőségesebb szellemi és szívbéli családunkhoz tartozik, élőkkel, holtakkal egyetemben. Ekképp üdvözöljük Önt születésnapja alkalmából. Anna épp ebédet készít. Fél óra múlva kész a tejfeles zöldbab főzelék, a sült burgonya és vajban sült szeletke hús, amihez egy üveg jó bort bontok. Egy költő barátom küldte Ady gyermekkori tájáról –, volt már halálra ítélve s járt a bolondok házában is –; géppel írva ez áll a cimkén: Érmelléki Ringató és alatta egy Vörösmarty Mihály idézet: „Mit ér az élet kenyéren és vizén,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.”

Ebből iszunk az Ön egészségére, ezzel koccintunk az Ön tiszteletére.

Annának az Ön irodájában készült fényképei sajnos nem sikerültek. A fényképész túl izgatott volt. Milyen kár! Ennek Ön volt az oka – jegyzem meg „féltékenyen”...

Kérem, ne okozzon Önnek gondot ez a levél. Ne válaszoljon. Hiszen elképzelem, mostanában egyebet sem tesz – mint válaszol.

Szeretettel ölelik: Méliuszék

MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

1973. Bukarest

Drága Gyurim,

még fáratagon, de sietve írok! Köszönöm érdeklődésedet. Annának ezzel nagy morális segítséget nyújtottál. Ő a kríziseim után, minden beszélgetésetekről részletesen beszámolt. Kell-e mondanom, milyen nagyon örülök barátságodnak!!! Most érkezett volna el az ideje, hogy mi ketten, együtt, valami nagy dolgot csináljunk.

Sajnos lekéstünk.

Befejezem, mert fáradt vagyok. Kézcsók feleségednek. Ezerszer ölellek és alig várom, hogy megcsókoljalak.

Méliuszod

(vasárnap Kórház)

P.S. Rapot ölelem, köszönöm a telefonját. Elsírtam magam, M.

MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

Carte Postale

Expediteur Méliusz co Louis Nagel

Roquebrunne Cap Martin

Alpes Maritime

France

Kovács György

str. Köteles Sámuel 23

Tirgu Mures ROUMANIE – R.S. Romania

1974 február 8.

Drága Gyuri, mindezideig roppantul kimerült voltam. Most kezdek magamhoz térni: Anna nagy fegyelemmel leplezett traumatizáltsága viszont még mindig nem oldódott fel. Páratlan körülmények között élünk. Nagelék elképzelhetetlenül generózusak. Egyszerűen nem akarnak haza engedni. „Szerencsére” lejár a francia vízumunk hosszabbítása is, de ugyanakkor szomorúan gondolunk arra, hogy a hónap végén elhagyjuk ezt az Eliziumot. Nagelék még legalább egy hónapot akarnak Svájcba tartani. Menton és Nice között úgy mászkálunk, mint otthon a Bulevardon. Tegnap Mandula Jenőékkel futottunk össze Monte-Carloban. Abba maradtunk, hogy ma felhívnak. Anna azt mondta: nem hívnak fel, mert félnek, hogy „kölcsön” kérünk. Igaza volt. Milyen jól tettem, hogy nem hívtam meg őket pazar kis „villánkba”. Hiszen Nagel ünnepélyesen közölte velem, hogy ez a villa itt a tengerparton – amíg élünk, a miénk is. Honnan, miért ez a furcsa szerencse, kérdem magamtól. Hogy mik vannak?! Írni nem tudok még. Rengeteget olvasok. Anna köt. Nepfürdőzünk. Mászkálunk. És micsoda T.V. És micsoda filmek! És micsoda – diéta!!! A pincében a borokat még meg se néztem. Téged, Katit ezerzer ölelünk. Gyurim, nagyon szeretlek, becsüllek – Méliuszod.

MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

Drága Gyurim,

hogyan megköszönni pipásnak fejedelmi ajándékod, de még inkább ennek személyességét? Más mód nincs rá, mint leírni: szívből köszönöm. S persze hozzátenni: nem érdemeltem meg. Vagy ha mégis, úgy irántad való őszinte becsülésem kellő jutalma már a kölcsönösség is. E pipával a mérleg mégis javadra billent, minthogy a pipa, tudott dolog, nálam fölér a szerelemmel. Hát így megöregedtünk!... Láttam fiadat. Semmi jobbat nem tehetett, mint amire vállalkozott. 30 év: a start legjobb kora. Örülj! (Bár az én fiam lehetne szemetes Pittsburgben és nem bolond Marosvásárhelyen.)

A lemezről, a lemezborító szövegéről semmi hírem. Bár kértem: feltétlenül lássam a korrektúrát. Közben olyan gondolatom is támadt, hogy csináljunk egy új M. J. hanglemezt. Talán lehetne is. De ki győzi utánajárással? Ha annyira lesz lemezed, megjelenés előtt – gondolok majd a HÉT-re is. Örömmel, bármikor várlak! Könyvedet feltétlenül meg kell írnod. Egyszerűen mesélni, mindent elmondani, épp a legtitkosabb gondolatokat, a cenzúrára nem gondolni. Ha erre eleve gondolsz, eleve vége a könyvnek. Az effélén majd csak elkészülte után kell elgondolkozni. Ha kell. És sok minden történhet. Ne színészkönyvet írj. Egész személyeset, mindenről, bármiről, ami eszedbe jut, figurákról, kalandjaidról, kudarcaidról, tévedéseidről, kíméletlenül, iróniával mindent. Ne szépíts, Légy kegyetlen. Humorod ezt úgyis megaranyozza. És ne színészkönyvet, ismétlem. Tudniillik csak ezt tudod írni. Ha tehát erre még rárakod a szándékot – színészkönyv, színházkönyv – deformálod az igazit. Csak magadat. Ez a legnagyobb színházi előadás, a megismételhetetlen És akiket szerettél: szeresd őket a könyvben is. Ha nők és élnek – adj nekik más nevet. Mert a nőket meg kell írni. Meztelenül és ahogy hazudnak, és ahogy ámulatba ejtenek és ahogy semmibe vettük őket, és amilyen csalóka volt minden és amilyen hazugteljes és mindig felülmúlhatatlan. Tulajdonképpen regényt írsz. Terjedelem ne kössön. Lehet 300 és 1300 oldal is, egy kötet vagy őt. Csak írd.

Katit, Téged, búcsúzóul unokád, Annával együtt ölelünk,

én Téged külön – Jóskád

Bukarest. 1975 május 7.

MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

BRIEFEART Nederland

Kovács György artist al poporului

str. Köteles Sámuel 23 Tirgu Mures

Drága Gyurink! Elutazás előtt a váratlanságok akadályoztak meg, hogy itthonról hívjunk búcsúzni. Azóta, immár egy hónapja úgy gördülnek át rajtunk a városok, mintha csak órák teltek volna el. Nem kevés tündéri ember azt az illúziót keltette eddig, hogy ilyen szép a világ. De persze nem ilyen. 11 nap múltán Amsterdamban s félrelépésekkel más városokba, falvakba, igazi és szép filmekbe, templomokba és múzeumokba. Holnap utazunk Bruxellesbe pár napig, majd Párizsba. Remélem Te Gyuri és Kati egészségileg jól vagytok. Frankfurtban kerestük Fiatokat és feleségét, de már nem tartózkodtak ott. Úgy hallottuk, jól vannak és mesterségük ragyogó jövőt biztosít nekik. Amsterdam egy óriási kozmopolita karneval – porni show. Megilletődve mentünk végig az Ana Frank emlékházon. Regensburgban láttuk a „Mein Kampf” című filmet. Hallatlan vádirat. Az egyetlen mozi, amely zsúfolva volt. De nem: a másik Frankfurtban, Böl Ekaterina Blumja, a közönség élénk politikai – manifesztációjával. Remek. Eszerint van vádanyag nyugaton is. Rájöttem valamire: Az áruház azt a szerepet tölti be, mint a középkorban a templomok. Az itteni legnagyobban egyórás mexikói zenekar koncertet hallgattunk. No meg újságok! Semmit sem erőltetünk. 10-kor kelünk. Délután pihenünk. Szigorú diéta – Anna is tartja velem –, gyógyszer stb. Könyvekre persze nem telik. Otthon, elutasításomig nem láttam a hanglemezt. Nagyon izgat a sorsa! Örülnék egy M.J. hanglemeznek is, de ezt én nem tudom „elintézni”. Mindkettőtöket ezerszer ölelünk

Méliuszék

1975.X.

Feladó: Méliusz József. Hotel Huis de Moor

Prinzensgracht 115-117 Amsterdam

Nederland Olanda

MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

Drága Gyurim, végre hallhattam lemezed egy részét. Persze csak a végét, nagy társasági zúgás közepette. El nem tudtam volna képzelni – bár a tévében is elhangzott –, hogy ennek a szövegnek ilyen megrendítő dimenziói vannak. Mindössze erről is kis esszét írhatnék – Rólad s magamról. No de az író mérsékelje önmagát, ha önmagától meghatódik. Az meg lehangoló, ha nem tud jobbakat leírni, mint efféle laposságokat, hogy köszönöm.

És köszönöm a kis antológiát, amiért a kiadónak hiába könyörögtem nem is tudom mióta, holott van belőle raktárán. Ehhez tartozik, hogy ma kaptam meg a londoni The Jewish Quaterly című irodalmi lapot, amelynek ezévi őszi számában jiddisből angolra fordítva jelent meg a kaddis. Shakespeare nyelvén, de nem vagyok benne bíztos, hogy a nagy angol nyelv intenzitásával is, holott abban a századunk Shakespeare-i drámája jár fel-alá. Legalább is Shakespeare-i téma járkel benne; az ő kezére várt volna ez a monológ, ha lehetne korunknak Shakespeareja. De hogy neki kedvére való magyar színészünk van, az számomra bizonyos, Te Shakespeareül mondod azokat a sorokat. S épp ezért egyre nő bennem az alacsonyrendű hiúság vágya: a közös lemez. Épp a napokban vágtam ki két lapoldalt. Románul az Electrorecordnál 20 irodalmi lemez közül mindössze 3 irodalmi, ám az sem egyes írók lemeze, mint a román nyelvűek, hanem versmondóké: ami viszont a 20 román lemez között nincs. Úgy tűnik, a versmondás a kisebbségi minőség műfaja, mert maga a kisebbség is csak arra szolgál, hogy tolmácsoljon. Épp ezért kell olyan rendkívülit produkáljon, kell meghaladnia a tolmácsolás szintet, mint történik ez a Te hangodon is.

Miről írjak még, ami érdekelne: Talán azt, hogy Cap-Martinben ért el a Jerusalem Post és az Újkelet néhány interjú kérdése azzal a konklúzió kérdéssel, hogy elfogadnám-e a Jeruzsálem díjat. Hogyan ne fogadnám el Silone, Simone de Beauvoir és lonesco után, elsőként a szocialista világ írói közül. Ez még a Jeruzsálem díjnak is jól állna. No de ezek hülyeségek, úgy sem kapom meg, mint ahogyan a Herder díjat sem, amelyre az idén harmadszor terjesztettek elő. Ehhez én nem írtam meg Árpád vezér hőstetteit, ilyképp szólván a népek testvériségétől íróilag, amit a Herder díj jutalmaz. És hát... magyarul írok.

Így hát marad minden a régiben, s maradunk mi a régiek, a nem formai üdvözlettel ilyenkor: boldog új esztendőt kívánunk. Mind a ketten, mind a kettőtöknek. Ölel

Méliuszod

P.S. Köszönöm a lapkivágást. Nem is tudtam, hogy efféle böngészésben rajtam is túlteszel. Ha még horogra kerülnek efféle mazsolák, kérlek tedd el nekem azokat. Még egyszer ölelés. M.

MÉLIUSZ JÓZSEF KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

Drága Gyurim, Péter ma hozott egy lemezjátszót és az előbb Annával könnyeztük végig lemezedet. Azzal szólaltunk meg először, hogy vajon hogyan hallgatják meg ezt? Mint egy istentiszteletet. Úgy képzelem: a fiatalok és az öregek. Az emberség egy manifesztuma. Többet tettél vele, mint nem tudom hány legjobb író. És micsoda bravúrok – a Zelk Zoltán, a Faludy Zsoldos dala – ó: ha eljutna hozzá! – a második Jebeleanu. Hallatlan és a Sorescu, meg a Karinthy, meg a Szép Ernő. És mindegyik más és más: hangodon a tulajdon benső hangján. Micsoda világokat teremtő művész, istenáldotta művész vagy Te. És köszönöm még egyszer a záró darabot, a záró szavakat, amik egész manifesztumodnak kétségbeesett, nagy filozófiai értelme. Érdemes volt ezen a nyomorult földön, ebben a szörnyűséges életben mindent végig szenvedni... Mindezt telefonon nem tudtam volna elmondani, bőgtem volna mint a megvert cseléd és ezt ne hallják mások, akik belehallgatnak a szívembe, a vesémbe, a csontjaimba. Mert hiszen nem ezért éltem. És Te sem!

Ölellek

Méliuszod

75. 12. 27. (Bukarest)

LOUIS NAGEL MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Vasárnap, 1975. febr. 29.

Kedves Jóskám,

ma csak annyit, hogy kérlek mondd meg Huszárnak is, hogy a HÉT legutolsó ide érkezett száma a legjobb szám volt. A Korunk-elemzésed kiegészítve a Szász János egyes mozdulataival és Gaálra vonatkozó személyes adataival, emlékbeszéd lett. Egyszer, ha együtt lehetek Veled, Szásszal és Huszárral kiegészítem a sorokat. Ma nincs energiám a levélíráshoz... Gaál nemcsak egy zseniális szerkesztő volt. Egyszer, vagy 25 évvel ezelőtt Francois Mauriac egy vezércikkben írta: „A Figaro”. Pierre Boisson, a Monde-Beuve (...). „Amikor Boisson meghalt, a Figaro zuhant ahol ma van... És a Monde is zuhanni kezdett,... mert utódja azt hitte, hogy jobban tudja. Beuve – M. visszament a redakcióba és rendbehozta a lapot. De minden cím az ő kezenyomát viseli... A „térképek” miatt ma is jobban írnak magyarul Romániában, mint Magyarországon. De G. (Gaál Gábor) ezenkívül egy zseniális adminisztrátor is volt és – sok minden mást csinálhatott volna, ha nem kellett volna nyavalyás pénzgondokkal küzdenie... Tehát majd személyesen... Az egész Hét számot egy Korunk 1930-beli kötetbe tettem. Ha tudnád, hol lehet egy 1931, 1932 stb. számot vásárolni... mondd meg. Meg szeretném venni legalább az 1931-es évfolyamot. És nem csak azért, mert van benne egy „Italia 1931” című hosszabb cikkem. És hol lehet megrendelni Gaál levélgyűjteményét. Hívd fel a kiadót, hogy küldjön egy példányt egy számlával a N. kiadó címére. Vigyázz magadra. Mint minden vasárnap L. (V. Lipatti) felhívódott. Könyvet írt, XVII-ik századról! Kérdezte, mikor jövök. Ki tudja. De majd jövök. Cap Martinban ma 18 fokos meleg volt. Az emberek fürödnek. Az őszibarack virágzik, minden tele van virággal. A Hilda közölte... Miért mentetek el? A mi korunkban jó levegőn, napon stb. kell élni. Ha tudnád, hogy irtózom az ázsiai úttól... de... meg kell csinálni... Annyi minden munkám van... Most már reggel hatkor kelek fel. Tréning kérdése. Szívből utálom. De 7.30-kor a műhelyben kell lennem, különben nem csinálnak semmit és itt egy napi bér 125-150 frank. És ezt nem ők keresik meg, hanem én...

Kétszer is elolvastam interjúd egyes szakaszait. Pontosan igazad van. De ezt senki sem értette akkor sem, mint ahogy ma sem értik meg. Pedig a magyar történelem és az egész dunamenti történelem egyik legnagyobb politika - filozófiai alkotása volt... A Korunk...

Annának kézcsókom, Téged csókol öreg barátod

Lajos

TÁNCZOS GÁBOR MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Drága Jóska,

remélem elér valahogy ez a levél (számításom szerint épp jó helyre címeztem). Elér-e január 12-ig?

Ha a tízes számrendszert nem misztifikáljuk, ez a dátum se különlegesen tér el a többitől, és jól teszed, ha nem hagyod magad kizökkenteni kerékvágásodból. Mégis alkalom ez arra, hogy nagyon sokan, a szokottnál szélesebb kör, végiggondolják, mit jelent M. J. Erdélyben, Romániában, Magyarországon és Európában általában. Mit adott ez a mű, ez a magatartás (eddig és ezután) kortársaknak és az ifjabb generációnak? Hadd ne válaszoljam meg ezeket a kérdéseket most ezen a papíron, gondolataimat és érzéseimet amúgy is ismered.

Ha tetszik, nem tetszik, adódik néhány praktikus probléma:

1. Amire Újvidéken telefonon csak mintegy előzetesen célozhattam, az azóta tény. Innen hivatalosan is megkeresték fővárosotok illetékeseit, bejelentve és hozzájárulást kérve a már elhatározott gesztushoz és aktushoz. Az aktushoz persze az is kell, hogy itt legyél majd. A hely lehet Bukarest, de újra felmerül, hogy mi lenne a véleményed egy magyarországi és méltó meghívásról. Ha csak némileg is van kedved hozzá, jelezd esetleg nekem, ha ezután megkeresnek, még mindig dönthetsz kedved szerint.

2. Új Tükörék kértek (Csanádi, Benjamin, Fekete), hogy január 12-re írjak pár sort nekik. (Az És-ben a múltkori kolumna után eleve arról volt szó, hogy más írjon). A Tükörbe nagyon személyeset terveztünk, de írás közben kiderült, hogy egész más olvasó köre (az És sokszorosa) lévén, elengedhetetlen bizonyos ismeretterjesztő jelleg. Kérlek ezért ne haragudj, ha ismertebb sorokra bukkansz majd ebben a két flekkben.

3. Feketével viszont kisütöttük, hogy éppen ezért szárazon tartjuk a puskaport egy későbbi alkalomra. Kb. akkor, amikor a magyar sajtóban hírek jelennek meg a kitüntetés átadásáról, a Tükör közölne egy nagy oldalt színes képekkel mintegy bukaresti beszélgetések formájában. Képeim vannak. Esetleg néhány Méliusz szöveget lehetne külön keretbe hozzátenni. Én pedig egy folyamatos beszélgetésfélét hoznék össze, esetleg egy-két hozzám írt levél-sort is bedolgozva, ha hozzájárulsz. Mindenesetre néhány helyen 5-6 sorokat ki kellene hagynom és levélben kérnem hozzá a Te válasz-szövegeidet.

4. Ehhez is és minden máshoz is kellene tudnom, hogyan tervezed most konkrétan a következő heteket, hónapokat, mikor hol leszel, mikor térsz vissza Bukarestbe. Lehet-e addig is olyan pontos, szöveg-cserét lebonyolító levelezést folytatni? E kérésekre Pomogáts Béla, Száraz György úgyanúgy várják a választ, mint én. Drága Jóska, ilyen száraz-hivatalossá sikeredett ez az én születésnapi levelem. Pátosz és ceremónia mindketőnktől távol áll, legalábbis a szokványos pátosz. Ha néha ilyenekbe bele is kényszerülünk – egymás között mellőzhetjük. Ha mindazt, amit úgyis tudsz, most nem ismétlem, és csak egyetlen egyszemélyes mozzanatot, a legfontosabbat számomra, fogalmazok meg, úgy arról is kiderül, hogy nem is személyes egészen: Az én legfőbb születésnapi érzésem, kívánságom: Legyen kedved, erőd, módod a közönségnek is átadni mindazt, ami az utóbbi időkben leginkább foglalkoztatott. Az egész életed kapna visszamenőleg új, teljesebb színt, értelmet ettől. A műnek, az életnek az iránya amúgy is ez. Ezt majd egyszer kimutatják a történészek. De jobb lenne, ha a tudományos vizsgálódásnak nemcsak tárgya, hanem alanya is lennél, úgy mint eddig.

Ilyen reménytelenül nem születésnapi hangulatú sorokkal fejezem be egyszerre kívánva nagyon jó új esztendőt és a 70-iket követő nagyon eredményes életszakaszt a szokottnál is melegebben ölel, Annát sokszor csókolja

Gábor, Vera

Bp. 78. dec. 30.

POMOGÁTS BÉLA MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Budapest, 1979. jan. 14.

Kedves Jóska Bátyám

szeretnék születésnapodra jó egészséget és még hosszú alkotó életet kívánni. Azt a szellemi fiatalságot – minden irányban nyitott érdeklődést és mindenben való részvétel képességét – amelyről minden könyved, új könyved is tanúskodik. Azt hiszem nagy szükség van erre, különösen a romániai magyarság körében, ahol egy nagy nemzedék távozásával, sajnos minden kevesebb Európára tekintő s európai, egyetemes felelősséget is vállaló szellem is akad.

Tehát, őrizd Magad, s őrizzenek barátaid: akár orvosi gondoskodással, akár szeretettel. Az utóbbiak között tudom magamat is.

Tánczos Gábortól tudom francia címedet, remélem, ez a levél megtalál – vagy megkeres.

Annának kézcsók, Téged sok szeretettel ölel

Béla

P.S. februári Alföldben jön Rólad cikkem!

BAJOR ANDOR MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Kedves Jóska Bátyám!

Mindenek előtt engedd meg, hogy elkésve („mi mindig, mindenről elkésünk”) jókívánságaimat fejezzem ki születésnapod és írószövetségi kitüntetésed alkalmából. A közölt beszéded megindított, különösen az a mozzanat hatott reám, ahogy az elismerést egész közösségünkre hárítottad. Ezt magától értetődőnek is találtam, mert Életed és Munkásságod a romániai magyarság közösségi tette, életerőnk bizonyítéka, egyben annak a reménye, hogy van szellemi múltunk és jövőnk.

Nem provokálnám levéllel a szerénységedet – bár a jó szó a számodra is bizonyára hiánycikk és késve is idejében jön –, ha nem lenne mellékesen egy személyes kérésem is.

Bokor Pétertől a Niagara képével egy nagyon kedves lapot kaptam, amire szeretnék válaszolni, de a címét nem írta reá. Kérlek, hogy a mellékelt lapon – amennyiben tudod – írd meg a címét. Nagyon hálás vagyok neki a könyvem kitűnő fordításáért és egyben fáj, hogy messzire került tőlünk.

Jó egészséget kívánok és szeretettel ölellek

Bajor Bandi

Kolozsvár, 1979 sept. 27.

MOLNÁR GUSZTÁV MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Predeal, 1979. II. 24.

Drága Jóska bátyám!

Nagyon elhanyagoltam a levélírást, de hidd el, mióta elmentetek: naponta társalgok Veled. Egyre jobban látom, mennyire mániákus vagyok: ha egyszer belefogok valamibe, mondhatni semmi más nem érdekel, sem szabad órám, sem olvasmányom, minden e körül gravitál. Ez most közös kötetünk. Tudom, többször is mondtad: ez a te munkád. De vajon írásaid, mai mondanivalód nélkül érnek-e valamit? A szöveg-dzsungel folyamatossá tétele iszonyú munka, de minden mást félre téve, sikerült utat törnöm vele, úgy, hogy Rád már csak egy ráncba szedett szöveg kiegészítése marad.

Passons. Az évfordulói cikkek tömege vár, rendbe rakva itthon. Fel sem tudom sorolni őket. Csak néhányra hívom fel előre is a figyelmedet: Csiki Laci Utunk és Vilka Fellegvári-cikkére, és a Szőcs-Egyed interjúra, amely megjelent az Echinoxban. Ez utóbbi: páratlan. A Korunk és az Igaz Szó januári számát még nem láttam, mert mint a képeslap is tanúsítja: Predealon szívom a jó havasi levegőt. Rám is fér, igazán mondom.

A mr-iak közül a következők írtak: Vajda Gy. M. a Nagyvilágban, E. Fehér a Tiszatájban, Szakolczay a Kritikában, Antal a MN-ben, a névtelen hivatalosság a Népszabadságban és Zöldi az És-ben. Szép elismerések – s ennyi. Igazi lényedről alig érzékelnek valamit. E. Fehér, Szakolczay és a Népszabadság azért mégis csak megorrontott valamit, különben nem hangsúlyozták volna oly egyöntetűen „rendíthetetlen hűségedet” egy olyan modellhez, amit a hűség nem, de a kritikai józanság annál inkább közelivé tehet.

Hallom, hogy a francia tv. hetek óta sztrájkol és csak szükség-programmal traktál benneteket, de remélem, azért Kopácsi interjúját még láthattátok, és a Monde is hál’istennek megjelenik. A munkásosztály nevében-t feltétlenül szerezd meg!

Nem is tudom, mi jobb; amikor tudod, hogy semmi sem történik, vagy amikor érzed, hogy szörnyűséges dolgok történhetnek.

Téged ölellek, Annát sokszor csókolom, s nagyon várlak újra mindkettőtöket

Guszti és Ibi

A Hetesekre ugyan haragszom: a Napnyugati kávéház második része mégiscsak ott jelenik meg! Írd tovább!

GÁLL ERNŐ MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Kolozsvár - Napoca, 1979. január 22-én

Drága Jóska!

Nagyon megörültem soraidnak, s köszönöm az újévi jókívánságokat, amelyeket – most, hogy címedet ismerem – a magam szívből jövő köszöntésével feldúsítva viszonzok. A sajtóban nálunk és másutt napvilágot látott meleg méltatások után őszintén szólva zavarban vagyok, mit is írhatnék még Neked születésnapodra. Maradjunk talán a legközvetlenebb és legtermészetesebb adottságoknál, illetve képességnél: mindenekelőtt jó egészséget és töretlen munkerőt kívánok az elkövetkező sok-sok esztendőre. És teszem ezt valaminő közösségi fogantatású „altruista egoizmus” jegyében, hogy nagyszerű tehetségeddel, igényes moralitásoddal, s arra a kiérdemelt rendkívüli tekintélyre és általános tiszteletedre támaszkodva, amelyeket több országban kivívtál Magadnak, a továbbiakban is segítsd közös törekvéseink megvalósítását.

Tudni szeretném, jelenlegi címed érvényes-e még február végén, mert akkor – ha érdekel – elküldeném az 1979. évi 1-2. számunkat, amelyben mi is csatlakozunk a Téged ünneplőkhöz.

Értesítésedet várva, kellemes pihenést és sok eszmegerjesztő élményt kívánok.

Meggyőződésem, hogy Annának külön gratuláció és elismerés jár barátaid részéről azért a szeretetért és gondoskodásért (mindkettő persze természetes megnyilvánulása az eszményi élettársnak), amellyel körülvesz, s ezért neki külön küldöm szeretetteljes kézcsókom és köszöntésem.

Baráti öleléssel

Ernő

GÁLL ERNŐ MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Kolozsvár - Napoca, 1979. május 15-én

Kedves Jóska!

Elolvastam Tandori cikkét. Szívből örülök annak és gratulálok ahhoz, hogy ez a legteljesebb elismerést kifejező méltatás oly rangos helyet jelöl ki életművednek a magyar irodalom egészében. Vetésed valóban beérett s nem panaszkodhatsz, az aratás dús hozamú: Téged mint „szent”, de ifjú szívű öregjeink egyikét tartunk számon.

A „jeles pálya”, amelyről Tandori is ír, nem volt könnyen befutható. Tengernyi küszködésbe, vívódásba, áldozatba került, hogy felemelkedhettél a mai magaslatra, ahonnan – biztos vagyok benne – az alkotás oly csúcsai felé startolhatsz. Egészséged hál istennek helyreállt, s A Hétben közölt útinapló jelzi, hogy alkotó erőddel sincs semmi baj. Nem csupán a régi értelemben vett nemesség, de az általad elért szellemi-erkölcsi nagyság is kötelez. Tandori joggal hangsúlyozza önkorrekciós készségedet, s én is most erre az erényedre hivatkozom, amikor arra kérlek, ne merevítsd állandó magatartássá az új Korunknál elszenvedett régebbi sérelmeidből fakadó megbántottságot, amelynek legutóbbi beszélgetésünk során is kifejezést adtál. Megmondom őszintén, nem esett jól ez az újabb kifakadás a József Attiláról és a Komját Aladárról írt tanulmányaid felidézésével kapcsolatban. Gondolom, mégsem lehet immár évtizedeken át csak ezekre a negatívumokra emlékeztetni, amikor azóta annyi minden történt velünk, körülöttünk, sőt még a Korunkkal is. Egyrészt nem azonosítottam soha magam a lappal, másrészt azokban az években tényleg Edgár és Kántor szerkesztette az irodalmi részt. Ezt nem mentegetőzésként állapítom meg, csak tényként szögezem le azzal, hogy végső fokon – nyilván – mindenért én felelek.

Memóriám nem valami megbízható, ezért most belenéztem az azóta kötetben megjelent cikkekbe. Mai szemmel olvasva őket, természetesen nem nehéz a Te ítéleteidben is bekövetkezett nyitás ismeretében a két írásban még jelenlevő régi megközelítéseket és intonációkat kimutatni. Ezek tekintetében – sajnos – valamennyien elmarasztalhatók vagyunk (a magam részéről éppen a napokban idéztem fel egy Marosi Ildikónak adott interjúban a XX. kongresszus utáni dogmatizmusomat), de a József Attila-értelmezésedben még így is túl nagy hangsúly esik a népi írók nem eléggé differenciált megítélésére. Ha nem tévedek, ez volt a fő oka annak, hogy nem került be a lapba. Ami a Komját-esszét illeti, a terjedelmen kívül, s az előbbi – mindannyiunkra vonatkozó – fenntartásoktól eltekintve utólag sem igazolható az írás elutasítása a szerkesztőség részéről. Visszamenő hatállyal – ha van ilyen – mélyen sajnálom.

Ezek után tényleg ideje volna pontot tenni e régi história végére. Köteteidet lapozgatva, rábukkantam az új Korunkot fogadó lelkes köszöntésedre. Persze, valamennyien rég túlvagyunk már az újrakezdés lelkesedésén és illúzióin. Tudom, ezt többször nekem is megírtad, a lapot jónak tartod. Éppen ezért talán nem tűnik indokolatlannak kérésem, hogy egyszer-egyszer nekünk is írjál. Elfogadom, hogy különböző okokból A Hét közelebb került hozzád, s már csak a földrajzi közelség miatt is főként ott publikálsz. Az évek folyamán azonban számunkra is akadhatott volna valami, s ezt ismét csak Rád hivatkozva hozom fel, aki szerint a Korunk még mindig a legjobb itteni magyar orgánum. Ha így van, segíts abban, hogy még jobb legyen, ha pedig jóakaratúlag túloztál volna, járulj hozzá, hogy utolérjük ezt a hízelgő véleményt. Egyszerűen, Te már nem engedheted meg Magadnak, hogy orrolj a lapra.

Kell lennie valamilyen szimmetriának, valamilyen kölcsönösségnek a relációkban, s ezt még avantgárd álláspontról is el lehet fogadni. Ha már személyi kapcsolatainkról ezt nem lehet elmondani, hiszen a múltkor „hisztizésnek” minősítetted, hogy megemlítettem, mennyire fontos és megkerülhetetlen számomra életműved (új kötetembe is beválogattam a „Kávéház nélkül”-ről írt elemzésemet) és mennyire nem létezem én a Te gondolatvilágodban, próbáljunk legalább a Korunk összefüggésében valamilyen egyensúlyt teremteni. El kell ismerned, mi az utóbbi időben igyekeztünk mindent megtenni, ami műveid értékelését illeti. Jól tudom, hogy – akárcsak a szerelemben – a barátság vonatkozásában sem lehet reklamálni vagy követelőzni. Éppen ezért ezek a megjegyzéseim kizárólag elvi-közéleti természetűek. A személyes nexusokat illetően rezignált lettem.

A hónap végén mi is elindultunk nyomaitokon. Június közepén Rómában, a vége felé pedig Újvidéken leszünk. Mire hazajövök, remélem, hogy a megígért könyv hozzám is eljut.

Tájékoztatásodra (visszavárólag) mellékelem a pesti kötetemről szóló két recenziót, amelyek távollétedben jelentek meg.

Annának kézcsók,

Téged barátilag ölel

Ernő

DEÁK TAMÁS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Kolozsvár, 1979. január 31.

Drága Jóskám,

ha születésnapodig megkaptuk volna nagy örömöt szerző év végi leveled a címetekkel, egy családias távirattal jelen lehettünk volna; így be kellett érnem avval, hogy a kolozsvári rádióban köszöntselek, kevésbé családiasán. Az alkalomra megjelent méltatások özönéből kettőt mellékelek itt, melyek a szűkebb prérit szemmel tartók figyelmét elkerülhetik. Hanem az én számomra az igazán megindító az az élő szöveg volt, amit a minap, a marosvásárhelyi Kriterion-rendezvényen, illetve utána, a vendéglőben, a fiataloktól hallottam rólad: Molnár Gusztitól meg a többiektől. Mert abban a szövegben nemcsak tisztelet volt irányodban, de igazi szeretet – ami, ha jól tudom, a Te véleményed szerint is többet ér. Ezeknek az ifjaknak a melegsége, irányodban, szívemhez szólt és fölmelegített: lám csak, nem restellik csillogó szemmel szeretni a hetvenévest. S ahogy odaültek hozzám, hogy hangot adjanak ennek egy képeslap felett – no, mondom, megindító volt.

Mit is meséljek magunkról, amit hosszas utazásra induló levélben érdemes? Megjelent a Don Juan és megjelent az Agglegény román változata, ez utóbbi elképesztően magas példányszámban; befejeztem, magam sem tudom, hogyan, évek óta készülő újabb elbeszéléseim kötetét, s leadtam: javítgatom a legutóbbi hat év terméséből összeállt esszékötet anyagát, a végkiárusítás mélabújával. Mert, ha evvel a munkával végzek, semmi se indokolhatja a Don Juan második részének a halogatását, mellyel mindeddig eléggé sterilen vívódom magamban. Meg aztán eléggé téliesen vagyunk, közérzetünket tekintve. Eléggé nehéz elhatárolni: némely élményünkben mennyi a betegség, mennyi a valóság. S hogy ezek ketten, betegség és valóság, miként hatottak egymásra, duzzasztólag.

Én igazán szeretnék meggyógyulni valamennyire – de mintha nem osztozna minden és mindenki e jámbor óhajomban, még csak efelől táplálható illúziók szintjéig sem. Hát Istenem.

Átestünk mindketten egy divatos influenzán, mely álomkórossá tesz, mint a cecelégy. Most álomkór nélkül, reprízben, köhögetünk, Klári lázasan, mint az ifjúságához és vérmérsékletéhez illik. Ami az én szívügyemet illeti: rádöbbentem, hogy egy írónak nem is lehetne jobb betegsége. Ez ugyanis, az időnkénti fájdalmakkal, a rögtöni meghalás érzetét gerjeszti – ami egy igen tanulságos dimenzió. Mintha formásabban vagy tágasabban gondolkodnék, amióta megismertem. Sőt mintha bölcsebb is lennék egy kitapinthatatlan fokkal. Sok minden nem fontos többé. Szeretném Klárit májusban néhány hétig megjáratni külföldön, kértem e célból meghívást, dr. Fehrtől. Nem tudom, megkapom-e, s ha igen, milyen további elbírálásban részesülnek szerény óhajaink. De számomra, legbelül, valójában már ez se fontos, inkább csak Klári miatt. Ez a buddhisztikus rezzenetlenség nem lévén alkati részem, hanem a tapasztalat meg a betegség által belém épült szerkezet, a legnagyobb újdonság – épp lesújtó idegenszerűségében az, sose hittem volna, hogy fölfedezem majd magamban.

Reméljük, jó ott nektek, a már elnéptelenedett házban, kötelezettségektől mentesen. Szép ott ilyenkor a tenger?

Klárival együtt mindkettőtöket

meleg szeretettel ölelem,

Tamás

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Bp., 1979.I. 28.

Drága Jóska Bátyám!

Gondolhatod: nagyon megörvendeztettél leveleddel; nem kell mondanom, hogy sokat gondolok Rátok. Mostanában általában is minden okom megvolt arra, hogy előszámláljam: kiket is szeretek, ahogy ez már a sors tőrvetései alkalmával szokás. Ugyanis: meghalt Apám, nagyon hirtelenül és nem minden orvosi bűn és hiba nélkül. Nem lehettem mellette, ugyanis – mint hontalan – csak üggyel-bajjal kaptam útlevelet, de azért is hiába igyekeztem, mert a román nagykövetség ilyenkor csak halálesetben ad beutazási vízumot; az is nehezen ment: telex Bukarestbe stb. stb. Azért sorolom ezeket a tkp. mellékes részleteket, mert magáról a dologról most nem tudok beszélni. Nagyon megviselt és megvisel. Kb. másfél hónapja történt, dec. 13-án. Anyám szegény teljesen egyedül maradt Kolozsvárott, most hosszabb időre följött Pestre, és hosszú távon persze az a tervem, hogy idehozom végleg, de hol a csudában fogunk lakni?... No egykutya, majd meglátjuk. Mindenféle bürokratikus huzák & vonák, hercék & hurcák után végül is érvényre jut a – valódi – miniszteriális jóindulat: jövő héttől realiter beállok az egyetemre mint ún. tudományos munkatárs, ami nagyon jó és kellemes, sőt: a lehető legjobb számomra. Igazán nagyon úriasan viselkedtek velem, rien à dire. Dolgozom is, amennyire lelkiállapotom engedi. Most, hogy címetek megvan, ha valami érdekes megjelenik tőlem, küldök.

Ünneplésed meglehetős. A Tiszatájban E. Fehér hosszú laudatiója, az Ésben Zöldi Lászlóé, a Magyar Nemzetben A. G. (Albert Gábor), a Népszabadságban névtelen szerző (szerk.) ír. Az én kis köszöntőm (még?) nem jelent meg. Az otthoniakat biztos elküldik. Különben: Isten éltessen sokáig. Nézd, a kettőnk közötti unfair korkülönbség szükségessé teszi, hogy sokáig élj – legalábbis baráti önzésem ezt diktálja.

Minden jót, élvezzétek a Cte-ot.

Lesz még egyszer ünnep a világon.

Gazsi

SZÁSZ JÁNOS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Buk. 1979. február 23.

Kedves Jóskám,

maradjunk a postaszolgálatnál: e hó 18-án feladott leveledet tegnap, 22-én megkaptam. Valami angyalok igyekeznek a jelek szerint jóvátenni egykori mulasztásaikat. Egyébként velem utóbbi levelem óta a következők történtek: levelemet már föl se tudtam adni neked (Oli műve volt), máris rohantam Annemoneval Temesvárra. Február 4-én Édesapám meghalt, 6-án eltemettük. Február 13-án visszaérkeztem Bukarestbe, Anyámmal együtt, maradjon nálunk, amíg tud és akar. Apámról gyönyörű cikket írt Erik az Előrében, Bodor Pali A Hétben, Pongrácz Marika a Magyar Szóban és az Utunkban. A Temesvári Ady Endre irodalmi kör emlékestet tartott. Tucatjával érkeztek a táviratok, levelek, máig is csörög a telefon és a huzal másik végén Apám barátai... Ha van valami, ami Anyámat, ha nem is vigasztalja, de valamiként mégis az élethez köti, az Apám emléke s az a most megtapasztalt tény, hogy őt milyen sokan s mennyire szerették. Nekem hirtelen kisebb és szűkebb lett a világ, egy számomra igen jelentős emberrel kevesebb lett. Apám majdnem élete végéig, mikor már ő lett a gyermekem, benső barátom volt. Most, hogy őt elvesztettem, sokkal élesebben és fájdalmasabban érzem, mennyire szükségem van többi barátaimra, akiket szintén el fogok veszíteni, de addig még ádázabbul ragaszkodom hozzájuk, mint eddig. Vagyis tíz napja vagyok ismét valamiként a poszton, mert azért jórészt igyekszem otthon ülni, Anyámat nem egyedül hagyni. Folytatom tehát barátainkról szóló híradásaimat.

Eriket rosszabbul találtam, de azóta egy kínos ötnapos katéterezés következtében jelentős javulás észlelhető. Mi lesz tovább, on verra... Alival és Panekkel tegnap este beszéltem telefonon (átadtam üzeneteidet és megadtam nekik címedet), Panek mondja, táviratot küldött születésnapodra Bukarestbe, nem tudta, hogy külföldön vagy. Ali írt Rólad az Igaz Szó januári számában (Márki Zoltánnal, Oláh Istvánnal és Szávai Gézával együtt, amihez egy Bogza – és egy Jebeleanu-szöveget csatoltak), megígérte, hogy levelet is ír majd neked. Ali édasanyját újból be kellett szállítani az onkológiára, szegény fiú mint mondja, föladott minden reményt. Most olvastam el a felgyűlt folyóiratokat, és nagy meglepetésül szolgált Sütő András esszéje az Igaz Szó tavalyi decemberi számában, amelyben újra közli Szilágyi Andrisról írt egykori cikkeit, de továbbgondolja őket, határozottan a te Sobri Jóskás szempontodból (amire hivatkozik is), majd hosszasan elmélkedik a Sors és Jelképről. Egyébként Andrissal találkoztam tegnapelőtt az Írószövetség vezetőségi (consiliu) plénumán – s most figyelj! –, ahol kilenc órás maratoni ülésen megállapíttatott, hogy Eugen Barbu az Incognito c. regényének harmadik kötetében hosszú részleteket másolt ki Pausztovszkij, Ehrenburg, Kolcov és Kuprin különféle könyveiből, sőt egy kisebb részt Petru Dumitriu Cronica de familie c. regényéből. A plénum plágiumért elítélte a szerzőt, és álláspontjáról másnap reggel tájékoztatta a közvéleményt is egy kommunikében. A szöveg így szól: „Consiliul a luat in duscuţie (...) şi a hotărât să desavureze procedeul plagiatorului folosit de Eugen Barbu în vol. III. al romanului Incognito, procedeu contrar normelor profesionale şi morale inacceptabil cu principii eticii şi echităţii socialiste.” Nagy elégtétel ez! Mindnyájan úgy éreztük, mégis csak van isten, ha végül is elkapták a gazembereket. Különös emlékek rohamában tüstént rád gondoltam, aki még egészséged kárát is el kellett szenvedned emiatt a vadállat miatt. A minden megbosszuló igazság és a jogos káröröm tisztító és felszabadító érzéshullámzását kívánom neked ott a hullámzó kékség partján.

De lássuk csak tovább: Huszár visszajött Bécsből, ahová szokásos szorongásaival indult, de úgy látszik, mégis kibírta, Szőcs Pista kegyesen megcsípkedte az Előrében Deák Tamás új könyvét; Forró azért csak irigál az Utunkban, persze a regényen nem dolgozik, de hát ez régi mese; Mózes Attila teleírja lapjainkat novelláival és kritikáival, mindig akar kitűnni is (írt nekem, úgy fest a dolog, mégis bekerül Kolozsvárra az Utunkba): Kántor írt a Korunkban amerikai könyvemről, amit azért mégiscsak egy könyvnek tart; már kerek esztendeje, hogy Szemlér Feri meghalt, azóta elment Tamás Gazsi is, megsirattam; Bogza nagyon megöregedett, roskatag lett és téveteg, de a dereka egyenes; Zsebely Jenő a régi, mondja, kapott tőled néhány sort; Balota írt rólad a Scânteiaban; Edgár azt írta Lőrinczi Laci születésnapjára (60), hogy ő a mai Transsylvanus peregrinus; Bodor most megy szabadságra, ebből azért lesz valami, egyébiránt... Igen, Domokos beszámolója Macovescu hivatalos pesti útjáról, ha minden igaz, egy marék gálickőre számíthatunk.

Hej, de messze van még az a május! Addig még írok.

Sokszor ölel Annával együtt

János

TARTOM A ZÁSZLÓT, MERT NAGYON FÚJ A SZÉL. Anemone

SZILÁGYI ANDRÁS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Kvár. szeptember 24.

Kedves Anna és Jóska! Előbb hosszú hetekig betegeskedtünk. Aztán gratulálni akartam irodalmi nagydíjadhoz, és fölhívtalak telefonon, egyszer, kétszer, háromszor, végre negyedik alkalommal egy román női hang jelentette, hogy Olaszországba mentetek, ám amikor e levelet megkezdtem, a Népszabadságból értesültem, hogy egyelőre Pesten vagytok. Szeretném a jókívánságaimat küldeni és azt a kívánságomat és óhajomat, hogy ez a díj szárnyakat és önbizalmat adjon Neked újabb munkák nyélbe ütéséhöz, de hát most téged olyan rajongás vesz körül, még olyanok részéről is, akik régebben gúnyolódtak a hátad megett és rosszakat is mondtak rólad, hogy azt se tudom, eljut-e hozzád a levelem. Végre fölfedeztek és ez némi vigaszt és elégtételt nyújt az elszenvedett viszontagságokért, de hát Klárit nem tudják föltámasztani s a romba dőlt családi életet se összeragasztani. Én még egyszer elismételem: írd meg a viszontagságaidat. Esetleg harmadik személyben. Most itt a legjobb alkalom rája. Az Írószövetségben elmondott beszéded nemcsak szép, költői, de okos is, valóságos diplomáciai remekmű. Magamról, magunkról csak annyit, hogy dolgozom, olyan magányosan érzem magam, mint diákkoromban, amikor az Új Pásztort írtam, de ugyanolyan merész is vagyok és tudom, érzem, hogy új ösvényeken járok. De Ilonka itt van mellettem. Nagy valcereket vágok ki, persze nem a táncparketten, hanem a fejér papíron, de ez is elég síkos és el lehet rajta vágódni a banalitások, az olcsó érzelgősség felé, és erre vigyáznom kell. Az eddigi megírt 60 oldal tele van képekkel, hasonlatokkal, prózaversekkel. Óriásnovella vagy költemény prózában lesz belőle. Csak civilekkel érintkezem, egyetlen íróval sem, de az ismerős íróknak, ha véletlenül az utcán találkozom velük, előre köszönök.

Ölel, csókol benneteket, jó munkát, boldogságot, megelégedést kíván

mindkettőtöknek

Szilágyi András és Szilágyi Ilona

(1979)

SÜTŐ ANDRÁS MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

79. szept. 15.

Kedves Jóska!

Zetelakán tartózkodván, későn olvashattam a hírt s A Hét beszámolóját magas díjazásadról.

Gratulálok hozzá s még inkább gyönyörű válaszbeszédednek. Gyönyörű – mondom, de én a kifejezésen már régen a tartást, gerincet, a szorongásaink kimondását értem. Hát ezért becsülöm ott elhangzott minden szavadat.

És nem ünneprontás, ha még hozzáteszem, s talán épp, azokban az ünnepi percekben futott szét a határozat: Illyés Gyula összes könyveit (szám szerint 15-17 címet) bevonták az ország egész területén. Hogy mit teszek – s tehetünk együtt? – Még nem tudom.

Ölel Sütő András

MÉLIUSZ JÓZSEF BOKOR PÉTERHEZ

Drága Péter fiam! Még úton voltatok, amikor ezekhez a sorokhoz hozzá akartam kezdeni. Aztán elhalasztottam, nyugodjak meg, nyugodjon meg Édesanyád is. Vasárnap reggel van, tegnap reggel érkeztetek – a mi időnk szerint –, de mi az egész utatokon végigkísértünk, veletek szálltunk. Nem akartam, hogy ezek a sorok érzéseimet egész pőreségükben feltárják. Írjam meg mégis: nagyon szerettelek és nagyon szeretlek tovább is, akárha az édesfiam lennél. Szóban még nem tettem meg – van egyfajta férfiúi szemérem, ez mindkettőnkben közös –, de írásban meg tudom tenni: megköszönni a hozzám való ragaszkodásodat, érzéseidet, azt a számtalan kis és nagy gesztusodat, amivel tanújelét adtad irántam való érzéseidnek. Megköszönni, hogy amikor szükség volt rá, egyedüli és megmentő támasza voltál a nekem legdrágább lénynek e földön, Édesanyádnak. Hálámat kifejezni mindazért, amíg tenni lehetett, tettél öcsédért, szerencsétlen fiamért, Péterért. Azt se tudom szóban elmondani, hogy bizonyára hibáztam is Veled szemben, vétettem talán – minden igazságra törekvésem ellenére – igazságtalan is voltam Veled. Nem talán: biztosan. Se én, se te, se Édesanyád nem vagyunk hibátlanok. Anélkül, hogy részleteznénk – hiszen ehhez regények egész sorát kellene megírni –, ezt tudva, én inkább magammal keresem a számadást, magamban az okokat, nem Benned, mert hiszen nekem kellett volna bölcsebbnek lenni. De annyiról biztosíthatlak, hogy ha hibázásra okokat adó különbözőségek voltak kettőnk között, mindig respektálni, tisztelni tudtam Tebenned is, amit minden barátomban és ellenfelemben – az utóbbi tíz, tizenöt évben különösen, a Veled egykorú vagy fiatal barátaimban –, a személyiséget, a személyiség struktúráját s épp azt tisztelve, ami a különbség minden ember és a többiek között. Ezért egyre vigyáztam elejétől fogva Veled kapcsolatban különösen, nem elnyomni személyiségedet, nem zsarnoknak lenni, nem arra törekedni primitív ösztönnel, hogy magamból erőszakkal Reád kényszerítsek valamit is. Voltak tévedéseim, mint Neked is, és ha néha fájdalmas érzéseim voltak Veled kapcsolatban, azért csupán, mert amikor néha, időnként nem maradtál hű a tulajdon személyiségedhez, alkatodhoz – ami alapvonásaidban egyezett az én erkölcsi pozíciómmal – nem „szülői”, hanem baráti, emberi kapcsolatunkban rövidzárlatok támadtak. De aztán összetartozásunk helyre állt. A búcsúval, elmondhatom, világossá vált számomra, hogy (az együtt leélt negyed évszázad, több, mint életem egyharmada, amely Veled, Édesanyád révén, de a legszemélyesebben is összekötött) közös életünk mérlege pozitív, a hozzád fűződő viszony életem egyik alaptartalma. Tudnod kell: gyermekkorod óta nagyon tehetségesnek tartottalak – be is bizonyítottad, hogy nem voltam ebben sem elfogult irántad! –.jellemes embernek, tisztességes embernek, erkölcsös embernek ismertelek meg mindinkább, ahogy gyermekből férfivé nőttél, fejlődtél. És el kell ismernem, hogy ez az alakulásod nem valamilyen pedagógia eredménye volt, hanem Te alakítottad magadat, Te építetted ki mindazokat a tulajdonságokat, amiket az előbb tisztelettel említettem. S persze nem csak Te, a világ is épített Téged, és világból is az, ami Neked sérelemként jutott ki belőle vagy csalódásként vagy fájdalomként. Nem kevés fiatalember sorsa, jelleme tört meg azon, hogy sérelmein nem tudott fölülkerekedni. Te magad is nem kevésszer jártad meg a krízisek poklát. Ilyenkor következtek be az előbb említett „rövidzárlatok”. Ilyenkor mindig beszélni szerettem volna Veled, segíteni, tisztázni a külső körülmények teremtette válságos belső helyzetedet. Nem segíthettem. Nem mert „makacs” voltál, ahogy régebben fogalmaztam, hanem mert csak függetlenségedhez ragaszkodtál makacsul és konzekvensen – velem szemben is, helyesen! –, miközben a krízis oka az volt, hogy az ember nem lehet független a végzetes külső világtól, amely őt megtörni igyekszik, kompromisszumnál többre, megalkuvásra kényszeríti. De végül is mindig – és a magad erejéből – talpra álltál. Ha ehhez jogom van, elárulom Neked, nemegyszer, amikor győztél, büszke voltam Rád, mint ahogy nyugtalanított, fájdalmat okozott, amikor vereségeket szenvedtél: felelősnek éreztem magam azért is, hogy nem segítettem Neked, azért, hogy nem engedtél segíteni. De hiszen épp ez dicsér Téged. Amennyire némi távlatból figyelhettelek, annak mindig örültem, hogy barátaidat jól választottad meg. Ez megnyugtatott. Még ha akadt is az utóbbi években olyan, aki csak karrierje és üzlete számára használt fel és legnagyobb bukásodba rántott bele. Akkor is gyötört, hogy nem lehetek segítségedre. Úgy éreztem, Veled együtt buktam meg, s mint Te, én se láttam sokáig – Téged figyelve szeretettel és háborgással –, hogyan lehet ebből kilábalni. Egyedül. Okosságoddal, határozottságoddal, függetlenségtudatoddal. És ismét leírom – ha van ehhez jogom –, büszke vagyok Rád.

Ezek az utolsó hetek nehezek voltak! Nem mondhatom el, nem tudom kifejezni, mennyire köszönöm, milyen hálás vagyok Neked, hogy az utolsó napon azt az órát négyszemközt töltötted Édesanyáddal. Utána azt mondta: nem tudtam Péternek semmit sem elmondani. Pedig elmondta. Te is elmondtad. Én most ebben a levélben mondtam el, amit nem tudtam szóban elmondani. Az élet egy olyan pontján, amikor valami bevégződik és valami elkezdődik. Most mindegyikünk számára valami más kezdődik, de ebben a másban teljességgel benne van, s marad halálunkig az, ami bevégződött. Bízom Benned és bízom a jövődben! Péter fiam, nagyon szerettelek és szeretni foglak az utolsó percemig. Az édes fiam voltál, még ha nem is lehettem édesapád, csak „apa”. Puszit, a kicsit ölelem, ezerszer csókollak „apa” 1978. 10. 1. Bukarest

Nem maradt helyem és külön oldalt nem akarok ezeknek a soroknak nyitni: kérlek, add át üdvözletemet Édesapádnak és feleségednek – valamint féltestvéreidnek – ... Mondd meg, semmi okom őt nem üdvözölni, amikor itt járt, szívesen láttam volna, ha találkozunk. Az élet fantasztikus relációkat produkál, de éppen ezeken kell fölülemelkednünk. Ez az üdvözlet is ilyesmi. Még egyszer csókollak mindhármatokat.

MÉLIUSZ JÓZSEF BOKOR PÉTERHEZ

Drága Péterem, édes gyermekeim, mind a három!

Köszönöm, Péter, a lapkivágásokat. Nem izgattak fel. Hiszen itt is csak otthon vagyok fél tudattal. Mégis hallatlan másik állapotban: nem ott, nem a rémületben – időleges emigrációban, akárha szanatóriumban, egyfajta elvonókúrán: megnyugodni, elfelejteni. De nem lehet. A magyartanár cikke pontos, úgy van. A román válasz egyszerű, vagy a securitate embere, aki ezt továbbította, vagy ugyanolyan nacionalista, mint akiket felületes, felszínes szövegekkel véd. De épp a felületes, torzító propaganda mód árulja el a securitate, illetve bizonyos hivatal kezét, gondolkodásmódját: ez a hivatalos álláspont! De akkor miért szökött meg az az úr? Miért nem otthon védi ellenünk népét és hazáját? Nyugatnémetországban tucatjával buktak le az utóbbi időben a szocialista Németországból átdobott kémek. Ez az úr is, ez a büszke kanadai jó helyet talált, a TV-t, ahol minden hír megfordul. A müncheni Szabad Európa szerkesztőségben a cseh osztályon évekig dolgozott egy cseh emigráns, cseh szekurista volt és aztán visszaszökött „leleplezni” a közületet, amelyet kikémlelt. Azt hiszem ez az úr, ezzel a cikkel leleplezte magát. Kösz. Cultul mozaic cikkéért. Na lám, na lám, milyen nagy író lesz az emberből, mire már vén hülye. Hallatlanul örülök egyfelvonásosaidnak! Csak a francia szöveg legyen jó! Ellenőriztesd francia íróemberrel! Rendezővel! Ezekből a zsebszínház-darabokból, minthogy franciául megvannak – könyvet lehet majd csinálni! Párizs is tele zsebszínházakkal. Ez egy új műfaj. És gondolom, a vígjátékra mész rá!!! És megint: milyen jó magyar író lett volna belőled! Milyen jól fogalmazod leveleidet magyarul. De ha 5 év alatt elérsz oda, hogy francia író légy – az jobb!! Isten verje meg az egész dög Kelet–Európát. Bár ott magyarul írni, még mindig nem a legutolsó hely Európában. Én itt – még mindig a Horace Cockeryn dolgozom – csak a versek vagy 3000 sor, és a Horace Cockerey-regény vagy 250 oldal. Ez megy nehezen. Mert már nem vagyok fiatal. Minden kiborít. Mindig megszakad. De majd csak lesz belőle valami. (Jaj, szegény Méliusz Péterrel mi van? Jaj Istenem! Jaj Istenem! Jaj Istenem!) Drága jó Péter fiam, nagyon szeretlek. Csókold meg helyettem a kisfiút, aki már francia lesz, és csókold meg helyettem Máriát!

Ezerszer ölellek és bizony én is szeretnélek már megölelni a valóságban.

Apa. 1979. 3. 17.

Péter! Ügyelj az egyfelvonásosok igényes irodalmiságára! Legyen hiteles, jó irodalom! Mert ha a köz-kultúrszínvonal alacsony is, Kanadában is van egy érzékeny magas kultúrájú, tehetséges művész és irodalmár réteg. Oda kell tartozzál!!!

ILLÉS ENDRE MÉLIUSZ JÓZSEFHEZ

Budapest, 1981. június 3.

Kedves Barátom!

A Szerzői Jogvédő Hivatal ma fénymásolatban hozzánk juttatta azt a levelet, melyet 1981. május 20-i keltezéssel írtál nekik. Meghökkenve olvastam indulatos soraidat – mintha kalapáccsal főbe ütöttek volna.

Semmit nem értek.

Amikor legutóbb Budapesten jártál s felkerestél a Kiadóban: közvetlen baráti beszélgetésben megegyeztünk regényed (Város a ködben) s válogatott esszéköteted megjelentetésében, s még abban is, hogy az esszék válogatásával Szakolczay Lajost bízzuk meg.

A szerződéseket (mindkettőt) 1980 februárjában a mi Szerzői Jogvédő Irodánk útján elküldtük, s az ellenjegyzett példányokat a Fondul Literartól 1980 májusában megkaptuk. Szakolczayt is megbíztuk a válogatással, s ő azt el is végezte, a kéziratot 1980 októberében megkaptuk.

Szakolczay közvetítésével januárban kaptam meg decemberben keltezett kártyádat. Én akkor éppen beteg voltam, a lakásomon feküdtem influenzával, komisz, elhúzódó középfülgyulladással. Nagyon jó érzés volt kedves soraidat s újévi jókívánságaidat olvasni.

Azon nyomban feleltem.

Legelőször is az olvasói (s kiadói) örömet mondtam el: esszéköteted tágasság, történelem, embersűrű, a múló idő érzékeltetése, lezárt s nyitottan maradt ügyek szövedéke. Körülbelül ezt írtam. Másolatom nincs a levélről. Otthon írtam, még betegen, kézzel írtam, mint ezt a levelemet is.

Azt is közöltem: 1981-es kiadói tervünk 1980 végén már olyan zsúfolt, hogy az esszéket csak 1982-ben tudjuk megjelentetni, lehetőleg a könyvhétre. A regény így 1983-ban jelennék meg, amit a magas példányszámú Kriterion-kiadás is indokol. (Ide is eljut.)

Írótársaim úgy ismernek, hogy levelekre rögtön válaszolok. Ezt tettem a te leveleddel is. Nem feleltem azonban január 22-i keltezésű, postán érkezett leveledre – azt gondoltam ugyanis: csak megismételhetném – azokat szóról szóra – előző levelemet. Válaszlevélként a „Halandók” két kötetét küldtem el címedre, neked s feleségednek dedikálva. Kívánságod megint csak meleg jóérzéssel töltött el – köszönöm most is!

Ezek után nem értem a Jogvédő Irodánknak írt leveledet. Indulatos leveledet. Mi történhetett közben?

Bármi történt – kérlek, tisztázzuk.

Őszinte válaszodat kérem.

De mindenképpen remélem: esszéköteted s regényed a Szépirodalmi Kiadó szeretett könyve marad. Ezt közöltem a Jogvédő Irodánkkal is, szóbeli kötésünkre s aláírt, ellenjegyzett szerződéseinkre hivatkozva, s azt remélve, bármi okozta is a félreértést, tisztázni fogjuk veled.

Illés Endre

Nagyon várom válaszodat!

MÉLIUSZ JÓZSEF ILLÉS ENDRÉHEZ

Tisztelt és szeretett pártfogó barátom, Illés Endre!

Mellékelten idén megjelent könyvem.

Valamint a műsorra került Sors és jelkép egy példánya. Melynek a Szépirodalminál való megjelenése az egyetlen lehetséges válasz arra a nemtelen bukaresti támadásra, mely könyvemet és vele íróját a soviniszta-nacionalista-szocialista Romániát fenyegető veszély agitációjának és agitátorának nyilvánította. (Együtt Kádár Jánossal, Száraz Györggyel és a meg nem nevezett Sütő Andrással.) Bár tiltakozott 35 romániai magyar író és külön 14 fiatal írónk, tőlem megvonták a szöveghamisítás és a rágalom visszautasításának lehetőségét és jogát.

Amiket azért elevenítek fel itt, mert kimondhatatlan örömöt szerzett a gondolat elfogadása részedről, hogy az esszékötetet előzze meg a Sors és jelkép megjelenése.

A mellékelt példány szolgáljon csupán tájékoztatásul. Hamarosan megérkezik az elejétől végig alaposan átjavított példány. A javítások természetesen csupán stilisztikaiak, helyenként a szöveg jelentését elmélyítők.

Jó is ez így, hiszen az esszékötettel beállítani az írói mű hiányában talán nem lett volna a legelőnyösebb. Ilyképp a Város a ködben, a Sors és jelkép, valamint talán a még közbeiktatott Tranzit kávéház után – a három könyv, mely szinte fél évszázad ívén, úgy mondják, szervesen összetartozik – kedvezőbb feltételek között jelenhetnek meg az esszék.

Az általad oly generózusan felajánlott terv az események – és tépelődéseim – folytán így alakulhat tehát:

Város a ködben

Sors és jelkép

Tranzit kávéház

Esszék

Költemények

Ami öt kötet és megfelel ajánlatodnak, hiszen 5-6 kötetet emlegettél.

Bármennyire szorongok a budapesti megjelenéstől, remélem, nem fogsz velem szégyent vallani.

Jó egészséget, munkakedvet kívánva szeretettel ölel hálás Méliuszod

B. 82. 10. 10.

P. S. Feleségem, Anna, találkozásunk tanúja, e levél megírása után kér meg, közvetítsem az ő háláját és üdvözletét is. M.

MÉLIUSZ JÓZSEF ANNÁHOZ

Annának!

Sopron, Lövér szálloda. 401 szoba, a mellettem lévő ágy.

Édes Szerelmem!

Kimondhatatlanul szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Mennyire – el sem tudom mondani. Tudod: Te vagy az életem, Egyetlen Életem. Senki a világon nem volt olyan jó hozzám, mint voltál mindig és vagy mindig Te. Ezt, mindezt, én hogyan adjam vissza Neked, hogyan viszonozzam?

Tudom, hogy ez lehetetlen. Ezerszer többet adsz nekem, mint amennyit én adni képes vagyok. Nem elég csak annyi, hogy szeretlek. Most is várlak, amíg lent jársz a városban. Mindig várlak. Akkor is, amikor csak egy percre nem látlak, amíg egy fal választ el Tőled, egy ajtó, egy ablak.

Hogyan megköszönni, hogyan meghálálni mindazt, amit értem teszel és tettél? Hogyan megköszönni a gondviselésnek, hogy Téged nekem ajándékozott?

Nagy szomorúság ver le, hogy megöregedtem. Melletted boldogan. Amíg Te változatlanul fiatal vagy. Megöregedtem. Elhalkultam. Szótlanná váltam. És Te vettél át engem. Helyettem szólsz, beszélsz, cselekszel. Talán nem helytelen, ha azt mondom: Te folytatsz engem. Szellemeddel. Stílusoddal. Mondataiddal. Egyek vagyunk. Kimondhatatlanul szeretlek. Még ha megöregedtem is. Várlak, hogy visszaérkezzél a városból.

Várlak. Csókollak. Ölellek. Egyetlenem. A Te Józsid.

1988. 5. 11. Sopron

Lövér szálloda 401-es szoba, ahol Európában vagyunk, mint régen, messze Nyugaton, amíg még fiatal voltam. Ölel Józsid. Várlak. Várlak. Várlak. Várlak. Várlak, pedig itt vagy – bennem.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék