|
MIÉRT ÍR ÖN
MIÉRT ÍR ÖN?
Kedves Barátunk!
Paul
Bowles Marokkóban élő amerikai író naplójában olvastunk egy
körkérdésről, amelyet 1985-ben a Liberation intézett írókhoz. Egyetlen,
tömör kérdés volt ez: miért ír Ön ? Megtetszett nekünk ez az ötlet. Úgy
gondoljuk, hogy sokakat érdekelne, mit válaszolnának egy hasonló kérdésre
magyar írók. Ezért szeretnénk feltenni mi is ezt a kérdést Önnek [...]
Üdvözlettel:
A NAPPALI HÁZ
SZERKESZTŐI
BALASSA PÉTER: Nehéz a
kérdésre nem patetikus – hamis, hamisan őszinte – választ adni, mert akár
rejtett, a szerző számára észrevétlen módon is feltörhet a pátosz; mindig,
amikor az ember önmagára irányítja figyelmét. Talán úgy lehet elkerülni, hogy
az önmagámra irányított figyelmet is mint valami dolgot, valami külsőt,
valamiféle másikat tekintem, persze kikerülhetetlen kockázatként egyes szám
első személyben mondva.
Azért írok,
mert ha éppen jól megy, akkor nem kell magamra gondolnom, és azért, mert
ilyenkor felfüggeszthetem életünk, a realitás megoldhatatlanságának tőlem
csaknem független menetét, történetét. Azért írok, mert írás közben feladattá,
munkává, dologgá tehetem a viszonylatot, ami én és a dolgok, a világ stb.
között fennáll. Írás úján eltöröltetni a nem-énben („csak másban moshatod meg
arcodat”) – ennél személyesebb, szemérmetlenebb becsvágyat nem ismerek. „Nem én
kiáltok”, ez a paradoxon érdekel.
Azért is
írok – természetesen –, mert szeretek honoráriumot kapni. Azért is, mert van
bennem annyi tetszésvágy, exhibicionizmus és fontosságtudat – hiúság és
büszkeség, de nincs gőg és fennhéjázás –, hogy
kifejezőkészségemnek minimális jelentést tulajdonítsak. Az írás a
jelentéstulajdonítás élete, halála, feltámadása és új halála. Merőben
rejtélyes foglalatosság. Szeretek hatni és nyomot hagyni, akkor is, ha nem
áltatom magam: a nyomot hagyás aktusa fontosabb, mint az élettartama, mely
percnyi, jó esetben legfeljebb években számítható. A nyomot hagyás, az
itt voltam nem azonos a maradandósággal és a fennmaradással. Az
emlékezet valójában anonim, szerzője fosztott, a nyomok beépülnek az
anonimitásba, ennyi elég. Egyébként: azt hiszem, hogy a tanítás jobban megy
nekem, mint az írás. Olyankor, ha írnék, jobban írnék, de hát ez lehetetlen,
mert olyankor – tanítok. A tanításban van valami tünékeny nyom, amely azonban
mégis mindennél inkább megvolt.
Azért is
írok, mert kedvelem az írás testi-érzéki helyzetét, az üldögélést, a
levegőbe bambulást és a járkálást a szobában, az írás megszakítását, az
abbahagyást, a késleltetést és visszatartást, no meg a folytatást, illetve a
szorongást a határidő miatt, az inspiráció és az értelem elapadása miatt.
Van valami az írás életformájában, mely hasonlít az igazi semmittevéshez, de
ezt most nem tudom megmagyarázni. Írok, mert be akarok lépni egy kapun vagy
kilépni rajta, azon, amelynek még a környékén sem jártam soha. írás közben
megtudok valamit – a mást, a másikat –, tehát kommunikálok (ha már igazi
beszélgetések alig vannak), s ez persze eltűnhet a következő írásig,
a kettő közötti szünetben, ha van ilyen szünet (a fejben írásról is vannak
emlékeim, élményeim, a villamosozás mondattanától az álmokéig). Van. Nem mindig
írok, nem is mindig tanítok, éppen csak elvagyok.
*
bodor ÁDÁM: Ennek igazi okát én egészen biztos, hogy nem tudom,
a kérdés sosem foglalkoztatott, talán nem is rám tartozik, nem is próbálom
megfejteni. De mindez bizonyára egész életszemléletemmel, elvárásaimmal hozható
összefüggésbe, vágyaimmal és kötődéseimmel, és nem utolsósorban azzal,
hogy ha én valami jót olvasok, az nekem örömet okoz. Még nagyobb örömet pedig
az, ha ilyeneket én magam is írok. Hiúság kérdése is, biztos; ilyenkor egy
képzelt világ gazdája vagyok. A szabadság illúziója és még sok minden egyéb.
Izgalmas dolog.
*
Esterházy PÉTER: Úgynevezett irodalmi válaszom van kész, belecsapni
bármikor egy körkérdés orcájába: Pourquoi? Mindenkinek megvannak a maga
indokai: az egyiknek a menekülés a művészet, a másiknak a hódítás eszköze.
De az ember menekülhet remeteségbe, az őrületbe vagy a halálba, s hódítani
fegyverrel is lehet. Miért éppen írásban valósítja meg hát a menekülést és a
hódítást?, olvasom. Olvasom, azért írunk, hogy szeressenek, s úgy olvasnak,
hogy nem szerethetnek – minden bizonnyal ez a távolság teszi az írót. Tehát:
írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból; és mert „nem
szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot, meg akarom
változtatni”, Zitat Ende, írom.
És volna hétköznapi válaszom is,
a Miért lett Ön lómészárszék? dallamára.
Rendes
válaszom nincs. De hát a kérdés sem rendes. Vagyis az irodalom nem rendes. Azaz
semmi nem indokolja, és semmit nem indokol. Igaz, tudjuk, a nemválasz is
válasz.
Vanok
vannak. Satöbbi: van vezet világtalant, volt.
*
garaczi LÁSZLÓ: (Mérne.)
Várható
tehát, már ami engem illet, a bevett (obligát) paraválasz és metamotyogás,
hányahendi és pökveti léhaság, prosztómodern félrezizegés, amivel ugyan dugig
már a padlás, és degesz a tüdő – csak az a bibi, nem tok jobbat, mér, te
tucc?
Tucc.
Én viszont
most már ebben a meglett korban jól megfontolt közérdekből hallgatni
szeretnék a hivatás- és küldetéstudatról, az önterápiáról, a lustaságról, a
pénzről és szakralitásról, a megszokásról és a kommunikációról, a
személyiségfejlesztésről és a nőkről (férfiakról, férfias
nőkről etc.), a lélek zengő húrjairól, és nagyon nem szeretnék
belebonyolódni az olyasfajta förmedvényes önvallomásba, mely általában úgy
kezdi pusztító gondolatmenetét, hogy már egészen kicsi kis gyerekkoromban. Úgy
érezném, hogy nyilvánosan szemen köpöm magam, ha még egyszer elsuttognám, hogy
milyen bégető örömet érzek, mikor az én aranyos pici mondatocskáim
épülnek-szépülnek. (Most is, phű és serc.)
Ha
minderről, sűrű bocsánatkérések közepette, lemondok, akkor
viszont bármiről beszélhetek, például hallottam egy viccet, hogy megy a
sivatagban a Nagy Feró, a Mája Feró meg a Brájen Feri, jól van, mindegy,
hagyjuk, mégiscsak egy magasztos téma.
Hát, úgy
látszik, én így írok ön. (Felrémlik a
kérdezőlánc következő egysége, miért ír a nő.)
Na, tyerbutytok. A Paul Bowlest
üdvözlöm.
garazilazi
*
kornis MIHÁLY: írni szabadság.
*
parti nagy LAJOS: Mert írnak születtem. De ez így nem igaz, írnak
nem lehet születni. Az inkább lesz. Lehet, hogy egyszercsak, de lesz.
Egyszercsak és lassan. Mondhatnám, hogy muszáj, meg éjszakám legmélyebb órája,
de így ez sem lenne igaz. Ámbátor az sem igaz, hogy nem. Mert más, hogy
végső soron miért, meg más, hogy általában. Most. Most a kedves kérdés
miatt, ami persze megválaszolhatatlan. Egyébként fontos kérdés, föl-fölteszi az
ember. Mi a jóistennek, így. Írásban teszi föl, meg legmélyebb órákon teszi
föl, olykor úgy, hogy érdemes-e? Pedig ez nem kérdés. Praktikusan nem, hiszen
ez a dolga.
KÁROLYI CSABA: 2. (Arról, hogy hogyan került a kritika a lapba) A
Nappali ház első számában, azt hiszem, azért nem volt kritika, mert
akkor nem jutott eszünkbe, hogy legyen. A következő számban azért nem
volt, mert az előzőben sem volt. Később ezt azzal magyaráztuk,
hogy negyedéves lapban nem lehet kritikai szemlét csinálni, ami nagyrészt így
is van. De kitaláltunk egy olyan formát, ami illik a laphoz: évente négy
könyvet választunk ki, és két-két kritikust kérünk lel, (lehetőleg más
szemléletűeket, beállítottságúakat), hogy írjanak róla. A
kritika-sorozat az 1993/1. számban indult el. Már korábban is gondolkoztunk
rajta, hogyan lehetne ezt a műfajt nálunk megvalósítani, de évekig nem
sikerült. Amikor egyszer fölvetettem, hogy kellene valamit csinálni, Szijj
Feri azt mondta, de hát én elleneztem eddig leginkább, miközben valójában én
akartam legjobban. Sikerült tehát egy darabig jól álcáznom a szándékaimat.
Szerintem
a páros kritikák sorozata egyrészt megmutatja azokat a szerzőket,
műveket, akik/amelyek nekünk valamiért különösen fontosak, másrészt a
két írás együtt reményeim szerint más-más oldalról járja körül tárgyát, akár
úgy is, hogy az egyik dicséri, a másik elmarasztalja az elemzett művet,
fiz jó esetben nagyon érdekes lehet.
(Különben
ezen a sorozaton kívül is vannak kritikai tanulmányok filozófiai,
képzőművészeti vagy más művészeti jelenségekről, vagy
éppen irodalomról, ez utóbbinál maradva például: Babarczy Eszter írt Garaczi
Lászlóról. Deréky Pál a klaszszikus avantgárd és a mai legújabb irodalom
kritikai fogadtatásának meglepő egyezéseiről. Kukorelly Endre írt
Tasnády Attiláról, Garaczi László Podmaniczky Szilárdról, Márton László a
régi magyar irodalom néhány szerzőjéről és német irodalomról, Beck
András Farkas Zsolt tanulmánykötetéről. Sok tanulmány szólt a lengyel,
az orosz és az amerikai irodalomról is. Nagyobb összeállítások részeként
elemzést közöltünk a fiatal szlovén illetve a fiatal cseh irodalomról, ottani
kritikusok tollából. És most jut eszembe: dehogynem volt az első számban
irodalomkritika, hiszen azt én írtam, Pályi András Éltem című
regényéről, csak aztán ezt elfelejtettük.)
Talán
beszédes a névsor, kikről szóltak eddig a páros kritikák: Márton László,
Kukorelly Endre, Tolnai Ottó, Tar Sándor, Balla Zsófia. Tandori Dezső,
Kemény István, Esterházy Péter, Kovács András Ferenc, Darvasi László, Parti
Nagy Lajos, Garaczi László, Térey János, Baka István, Nádas Péter, Marno
János.
S akik
a kritikákat írták: Angyalosi Gergely, Mészáros Sándor, Márton László,
Margócsy István, Mikola Gyöngyi, Piszár Ágnes, Radics Viktória, Závada Pál,
Károlyi Csaba, Thomka Beáta, Orsós László Jakab, Szilágyi Márton, Farkas
Zsolt, Babarczy Eszter, Gács Anna, Forgách András, Bazsányi Sándor,
Kulcsár-Szabó Zoltán, Nyíri Miklós, Szilasi László, Balassa Péter, Wirth
Imre, Kálmán C. György, Ágoston Zoltán, Papp Ágnes Klára, Tándori Dezső,
Tábor Ádám. |
Rámondja, hogy ez, és akkor ez.
Elfogadják írnak, és akkor ez. Ha nem, akkor is ez, csak úgy nehezebb. Nem
azért, mert lehet és nem azért, mert muszáj. Talán van a kettő között
valami, azért. Leszáj. Tán mert az a rögeszméje, félve mondanám
tapasztalatnak, hogy tud valamit, érzékileg és a kezével tud valamit a
világról, amit más nem. De ilyen valamije mindenkinek van, bizony. S van, aki
mégsem. Nem gondolja, hogy az ő valamije szebb, jobb, gazdagabb,
originálisabb volna, hogy az ő spanyolviasza az egy mittudomén. Azt
viszont gondolja, hogy ami van, neki és adva, azt képes, az egyszerűség
kedvéért, megformálni „művészi módon”. Inkább oka van, mint célja. Tán
ezt az okot körbejárni, ezért. S ebben el is telik az élet. S jó neki, hogy
ebben telik, meri írni jó. Teremteni, mondjuk. Dolgozni. Kicsit nyilván
pótlék. Végső soron. Meg hiány. Szocializáció. Nárcisztika. Meg mert fél
a végtelen terek sosem szűnő csendjétől. Meg mert ez a
mestersége. Hol ezért, hol azért, de ez az, és viszont. Viszont ezek nem
kielégítő válasz. Tán mert nincs kielégítő válasz, azért. |
|