Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. június, VIII. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MIÉRT ÍR ÖN

MIÉRT ÍR ÖN?

Kedves Barátunk!

Paul Bowles Marokkóban élő amerikai író naplójában olvastunk egy körkérdésről, amelyet 1985-ben a Liberation intézett írókhoz. Egyetlen, tömör kérdés volt ez: miért ír Ön ? Megtetszett nekünk ez az ötlet. Úgy gondoljuk, hogy sokakat érdekelne, mit válaszolnának egy hasonló kérdésre magyar írók. Ezért szeretnénk feltenni mi is ezt a kérdést Önnek [...]

Üdvözlettel:

A NAPPALI HÁZ SZERKESZTŐI

BALASSA PÉTER: Nehéz a kérdésre nem patetikus – hamis, hamisan őszinte – választ adni, mert akár rejtett, a szerző számára észrevétlen módon is feltörhet a pátosz; mindig, amikor az ember önmagára irányítja figyelmét. Talán úgy lehet elkerülni, hogy az önmagámra irányított figyelmet is mint valami dolgot, valami külsőt, valamiféle másikat tekintem, persze kikerülhetetlen kockázatként egyes szám első személyben mondva.

Azért írok, mert ha éppen jól megy, akkor nem kell magamra gondolnom, és azért, mert ilyenkor felfüggeszthetem életünk, a realitás megoldhatatlanságának tőlem csaknem független menetét, történetét. Azért írok, mert írás közben feladattá, munkává, dologgá tehetem a viszonylatot, ami én és a dolgok, a világ stb. között fennáll. Írás úján eltöröltetni a nem-énben („csak másban moshatod meg arcodat”) – ennél személyesebb, szemérmetlenebb becsvágyat nem ismerek. „Nem én kiáltok”, ez a paradoxon érdekel.

Azért is írok – természetesen –, mert szeretek honoráriumot kapni. Azért is, mert van bennem annyi tetszésvágy, exhibicionizmus és fontosságtudat – hiúság és büszkeség, de nincs gőg és fennhéjázás –, hogy kifejezőkészségemnek minimális jelentést tulajdonítsak. Az írás a jelentéstulajdonítás élete, halála, feltámadása és új halála. Merőben rejtélyes foglalatosság. Szeretek hatni és nyomot hagyni, akkor is, ha nem áltatom magam: a nyomot hagyás aktusa fontosabb, mint az élettartama, mely percnyi, jó esetben legfeljebb években számítható. A nyomot hagyás, az itt voltam nem azonos a maradandósággal és a fennmaradással. Az emlékezet valójában anonim, szerzője fosztott, a nyomok beépülnek az anonimitásba, ennyi elég. Egyébként: azt hiszem, hogy a tanítás jobban megy nekem, mint az írás. Olyankor, ha írnék, jobban írnék, de hát ez lehetetlen, mert olyankor – tanítok. A tanításban van valami tünékeny nyom, amely azonban mégis mindennél inkább megvolt.

Azért is írok, mert kedvelem az írás testi-érzéki helyzetét, az üldögélést, a levegőbe bambulást és a járkálást a szobában, az írás megszakítását, az abbahagyást, a késleltetést és visszatartást, no meg a folytatást, illetve a szorongást a határidő miatt, az inspiráció és az értelem elapadása miatt. Van valami az írás életformájában, mely hasonlít az igazi semmittevéshez, de ezt most nem tudom megmagyarázni. Írok, mert be akarok lépni egy kapun vagy kilépni rajta, azon, amelynek még a környékén sem jártam soha. írás közben megtudok valamit – a mást, a másikat –, tehát kommunikálok (ha már igazi beszélgetések alig vannak), s ez persze eltűnhet a következő írásig, a kettő közötti szünetben, ha van ilyen szünet (a fejben írásról is vannak emlékeim, élményeim, a villamosozás mondattanától az álmokéig). Van. Nem mindig írok, nem is mindig tanítok, éppen csak elvagyok.

*

bodor ÁDÁM: Ennek igazi okát én egészen biztos, hogy nem tudom, a kérdés sosem foglalkoztatott, talán nem is rám tartozik, nem is próbálom megfejteni. De mindez bizonyára egész életszemléletemmel, elvárásaimmal hozható összefüggésbe, vágyaimmal és kötődéseimmel, és nem utolsósorban azzal, hogy ha én valami jót olvasok, az nekem örömet okoz. Még nagyobb örömet pedig az, ha ilyeneket én magam is írok. Hiúság kérdése is, biztos; ilyenkor egy képzelt világ gazdája vagyok. A szabadság illúziója és még sok minden egyéb. Izgalmas dolog.

*

Esterházy PÉTER: Úgynevezett irodalmi válaszom van kész, belecsapni bármikor egy körkérdés orcájába: Pourquoi? Mindenkinek megvannak a maga indokai: az egyiknek a menekülés a művészet, a másiknak a hódítás eszköze. De az ember menekülhet remeteségbe, az őrületbe vagy a halálba, s hódítani fegyverrel is lehet. Miért éppen írásban valósítja meg hát a menekülést és a hódítást?, olvasom. Olvasom, azért írunk, hogy szeressenek, s úgy olvasnak, hogy nem szerethetnek – minden bizonnyal ez a távolság teszi az írót. Tehát: írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból; és mert „nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot, meg akarom változtatni”, Zitat Ende, írom.

És volna hétköznapi válaszom is, a Miért lett Ön lómészárszék? dallamára.

Rendes válaszom nincs. De hát a kérdés sem rendes. Vagyis az irodalom nem rendes. Azaz semmi nem indokolja, és semmit nem indokol. Igaz, tudjuk, a nemválasz is válasz.

Vanok vannak. Satöbbi: van vezet világtalant, volt.

*

garaczi LÁSZLÓ: (Mérne.)

Várható tehát, már ami engem illet, a bevett (obligát) paraválasz és metamotyogás, hányahendi és pökveti léhaság, prosztómodern félrezizegés, amivel ugyan dugig már a padlás, és degesz a tüdő – csak az a bibi, nem tok jobbat, mér, te tucc?

Tucc.

Én viszont most már ebben a meglett korban jól megfontolt közérdekből hallgatni szeretnék a hivatás- és küldetéstudatról, az önterápiáról, a lustaságról, a pénzről és szakralitásról, a megszokásról és a kommunikációról, a személyiségfejlesztésről és a nőkről (férfiakról, férfias nőkről etc.), a lélek zengő húrjairól, és nagyon nem szeretnék belebonyolódni az olyasfajta förmedvényes önvallomásba, mely általában úgy kezdi pusztító gondolatmenetét, hogy már egészen kicsi kis gyerekkoromban. Úgy érezném, hogy nyilvánosan szemen köpöm magam, ha még egyszer elsuttognám, hogy milyen bégető örömet érzek, mikor az én aranyos pici mondatocskáim épülnek-szépülnek. (Most is, phű és serc.)

Ha minderről, sűrű bocsánatkérések közepette, lemondok, akkor viszont bármiről beszélhetek, például hallottam egy viccet, hogy megy a sivatagban a Nagy Feró, a Mája Feró meg a Brájen Feri, jól van, mindegy, hagyjuk, mégiscsak egy magasztos téma.

Hát, úgy látszik, én így írok ön. (Felrémlik a kérdezőlánc következő egysége, miért ír a nő.)

Na, tyerbutytok. A Paul Bowlest üdvözlöm.

garazilazi

*

kornis MIHÁLY: írni szabadság.

*

parti nagy LAJOS: Mert írnak születtem. De ez így nem igaz, írnak nem lehet születni. Az inkább lesz. Lehet, hogy egyszercsak, de lesz. Egyszercsak és lassan. Mondhatnám, hogy muszáj, meg éjszakám legmélyebb órája, de így ez sem lenne igaz. Ámbátor az sem igaz, hogy nem. Mert más, hogy végső soron miért, meg más, hogy általában. Most. Most a kedves kérdés miatt, ami persze megválaszolhatatlan. Egyébként fontos kérdés, föl-fölteszi az ember. Mi a jóistennek, így. Írásban teszi föl, meg legmélyebb órákon teszi föl, olykor úgy, hogy érdemes-e? Pedig ez nem kérdés. Praktikusan nem, hiszen ez a dolga.

KÁROLYI CSABA: 2. (Arról, hogy hogyan került a kritika a lapba) A Nappali ház első számában, azt hiszem, azért nem volt kritika, mert akkor nem jutott eszünkbe, hogy legyen. A következő számban azért nem volt, mert az előzőben sem volt. Később ezt azzal magyaráztuk, hogy negyedéves lapban nem lehet kritikai szemlét csinálni, ami nagyrészt így is van. De kitaláltunk egy olyan formát, ami illik a laphoz: évente négy könyvet választunk ki, és két-két kritikust kérünk lel, (lehetőleg más szemléletűeket, beállítottságúakat), hogy írjanak róla. A kritika-sorozat az 1993/1. számban indult el. Már korábban is gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne ezt a műfajt nálunk megvalósítani, de évekig nem sikerült. Amikor egyszer fölvetettem, hogy kellene valamit csinálni, Szijj Feri azt mondta, de hát én elleneztem eddig leginkább, miközben valójában én akartam legjobban. Sikerült tehát egy darabig jól álcáznom a szándékaimat.

Szerintem a páros kritikák sorozata egyrészt megmutatja azokat a szerzőket, műveket, akik/amelyek nekünk valamiért különösen fontosak, másrészt a két írás együtt reményeim szerint más-más oldalról járja körül tárgyát, akár úgy is, hogy az egyik dicséri, a másik elmarasztalja az elemzett művet, fiz jó esetben nagyon érdekes lehet.

(Különben ezen a sorozaton kívül is vannak kritikai tanulmányok filozófiai, képzőművészeti vagy más művészeti jelenségekről, vagy éppen irodalomról, ez utóbbinál maradva például: Babarczy Eszter írt Garaczi Lászlóról. Deréky Pál a klaszszikus avantgárd és a mai legújabb irodalom kritikai fogadtatásának meglepő egyezéseiről. Kukorelly Endre írt Tasnády Attiláról, Garaczi László Podmaniczky Szilárdról, Márton László a régi magyar irodalom néhány szerzőjéről és német irodalomról, Beck András Farkas Zsolt tanulmánykötetéről. Sok tanulmány szólt a lengyel, az orosz és az amerikai irodalomról is. Nagyobb összeállítások részeként elemzést közöltünk a fiatal szlovén illetve a fiatal cseh irodalomról, ottani kritikusok tollából. És most jut eszembe: dehogynem volt az első számban irodalomkritika, hiszen azt én írtam, Pályi András Éltem című regényéről, csak aztán ezt elfelejtettük.)

Talán beszédes a névsor, kikről szóltak eddig a páros kritikák: Márton László, Kukorelly Endre, Tolnai Ottó, Tar Sándor, Balla Zsófia. Tandori Dezső, Kemény István, Esterházy Péter, Kovács András Ferenc, Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Térey János, Baka István, Nádas Péter, Marno János.

S akik a kritikákat írták: Angyalosi Gergely, Mészáros Sándor, Márton László, Margócsy István, Mikola Gyöngyi, Piszár Ágnes, Radics Viktória, Závada Pál, Károlyi Csaba, Thomka Beáta, Orsós László Jakab, Szilágyi Márton, Farkas Zsolt, Babarczy Eszter, Gács Anna, Forgách András, Bazsányi Sándor, Kulcsár-Szabó Zoltán, Nyíri Miklós, Szilasi László, Balassa Péter, Wirth Imre, Kálmán C. György, Ágoston Zoltán, Papp Ágnes Klára, Tándori Dezső, Tábor Ádám.

Rámondja, hogy ez, és akkor ez. Elfogadják írnak, és akkor ez. Ha nem, akkor is ez, csak úgy nehezebb. Nem azért, mert lehet és nem azért, mert muszáj. Talán van a kettő között valami, azért. Leszáj. Tán mert az a rögeszméje, félve mondanám tapasztalatnak, hogy tud valamit, érzékileg és a kezével tud valamit a világról, amit más nem. De ilyen valamije mindenkinek van, bizony. S van, aki mégsem. Nem gondolja, hogy az ő valamije szebb, jobb, gazdagabb, originálisabb volna, hogy az ő spanyolviasza az egy mittudomén. Azt viszont gondolja, hogy ami van, neki és adva, azt képes, az egyszerűség kedvéért, megformálni „művészi módon”. Inkább oka van, mint célja. Tán ezt az okot körbejárni, ezért. S ebben el is telik az élet. S jó neki, hogy ebben telik, meri írni jó. Teremteni, mondjuk. Dolgozni. Kicsit nyilván pótlék. Végső soron. Meg hiány. Szocializáció. Nárcisztika. Meg mert fél a végtelen terek sosem szűnő csendjétől. Meg mert ez a mestersége. Hol ezért, hol azért, de ez az, és viszont. Viszont ezek nem kielégítő válasz. Tán mert nincs kielégítő válasz, azért.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék