SZEMLE
A hiúzok nem háziállatok
Kinde Annamária: A hiúzok
természetéről. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.„csak azt kellene már eldönteni végre hogy
megmossuk-e hát azt a verset”
KINDE
ANNAMÁRIA
0. A használati
utasításról
A használati utasítás legfontosabb műfaji ismérveként egyfajta
mágikusságot jelölhetünk meg. A termék biztosan jól fog működni, az
újdonsült terméktulajdonosnak pusztán az. előírásokat kell betartania: „Fogyasztás
előtt felrázandó!”, vagy: „Nem adható három éven aluli kicsik kezébe, mert
lenyelhetik vagy leszippanthatják a kis részeket.”
Kinde Annamária nem szolgál ilyesfajta megszívlelendő tanácsokkal
verseskötete használója számára. A mosatlanul vagy megmosva való fogyasztás
kérdése függőben marad – a döntés joga az olvasóé. Mivel mindkét
alternatíva adott és szabadon választható, arra következtethetünk, hogy a kötet
versei egyaránt működőképesek mosott és mosatlan változatukban. Ez
azonban egyelőre feltételezés csupán. Élve tehát olvasói jogommal, úgy
döntök, hogy nem döntök. Pontosabban: megvizsgálom mindkét döntés
következményeit. A fenti hipotézisből kiindulva, így két
Kinde-kötetről fogok írni a továbbiakban, amelyek fogyasztásuk tekintetében
különböznek egymástól.
1. Csak tiszta
fáról
Mit jelent/jelenthet, ha mosatlanul fogyasztom a verset? Valami ahhoz
hasonlót, mint amikor mosatlanul falom fel a gyümölcsöt: akként
vizsgálgatom-forgatom-ízlelgetem, ami, a cselekvés minden bizonytalansági
tényezője mellett. De mi ebben az esetben az ami?
Sok-sok vers egymás után, melyek hol ugyanolyanok, mint önmaguk és
egymás, hol pedig egészen mások – ez lehetne a fogyasztó
válasza. Amikor ezek a versek egészen mások, mint egymás, akkor ez nem jó. Túl sok
vers-arcéi helyeződik egymásra, és mikor már a tíz-tizenötödik arcél
íródik ugyanarra a felületre, akkor egyszerre csak eltűnik az arcél, s
csak vonalak tömkelege marad. Csupán három arcél egymás mellől: a
Becsületes: „én úgy hiszem mi becsületesen élünk/ nem hazudunk nem lopunk nem
okozunk kárt senkinek/ nem bántunk vagy legalábbis igyekszünk nem bántani/
mást” (XIóK); a Kenguru: „A Kenguru a Kenguru a Kenguru a Kenguru/ szökell
suhan a Kenguru a Kenguru a Kenguru/ szökell suhan a Kenguru tarsolyában
kenguru/ és benne két Majom lakik a Kenguru a Kenguru” (A Kenguru); a Dialekto-Ironikus:
„legyík mán csönd/ háthogyha akkor/ eszünkbe jut hogy min /gondúkodunk/ máskípp
nem lesz gazdaságoson/ kihasználva az a sok eszünk” (Mánmeginn csak
gondúkodunk). Itt elsősorban nem a tartalmak másságát
kifogásolom, mert olvasatomban ezek a versek mind beleférnek egy Társadalmi
Helyzetvers nevű dobozba például. Mint versbeszédek azonban túlságosan
eltérnek egymástól, s az eltérések feszültsége nem oldódik a ciklussá szerveződés
által. Kinde Annamária kötete apró, különnemű darabkákból rakódik össze,
ha összerakódik: szabályos jambikus darabkákból, egyre kopottabb (neo)avantgárd
próbálkozásokból, gyermekversszerű kompozíciókból, valamint változó
méretű, tartalmú és lüktetésű szabadversekből. A
legsikerültebbek kétségkívül az utóbbiak között találhatók, de hogy ezek miért
jók, az egy (vagy több) másik szemszögből válik világossá.
Amikor a Kinde-versek ugyanolyanok, mint önmaguk, akkor szintén nem jók.
Ezek a versek olyanok ugyanis, mintha szavak lennének, és azok is maradnak:
„Jegenyetávol/kifeszített vászon/közelebb nyárfák/jókedv siratása /gerinced
pattog / eljegyzésed a lakkal / július hókeringő” (Hókeringő).
Másutt a szavakból kiformálódik valami
szavakon-túliság, ám rögtön ki is csúszik a befogadó tudatából – a
részek poétikája ez, nem az egészé: „itt kell állnom / takaréklángom /
morzsákkal koronázva /... ökörnyál szálain még / megnyugvásra vágytam /
szabadulásról álmodtam titokban / gyűl az avar tüdőmben” (Becserkésztek).
A metaforikus szerkesztés itt egy olyan folyóparti
sétára emlékeztet, amikor a sétáló minden színes kavicsért lehajol (és ezek
tényleg szépek), aztán elunja őket talán, mindenesetre máris egy másikat
kap fel, s az imént felvettet eldobja. Ugyancsak a szavak szóságára terelődik a figyelem
a Szerelem józan búcsúzása című versben. Itt egy
alapvetően élményízű alkotás szövegébe Lászlóffy Aladár-sorok
szövődnek: „A KÖLTŐRE ITT VIRRADT A REGGEL”, majd: „NE MENJEN MOST
MÁR SEHOVA”. Ez a fajta idézés az olvasó szemszögéből semmivel sem
funkcionálisabb, mint amikor „A vacsora tálalva van” kijelentést Balzactól
idézzük, gondosan megjelölve a forrást, a különbség csupán annyi, hogy e vers
komor kontextusa még az ironikus olvasatot sem teszi lehetővé.
A Kinde-versek jók, amikor egészen mások, mint önmaguk. Ez a mássá válás
természetesen a többszöri olvasatban valósul meg. Itt egyetlen jellegzetességet
emelnék ki: az egyes szám első és második személy használatából adódó
mássá változást. A Csak napra nap című vers mindenhol
második személyű alakokat használ, csupán egyetlen helyen jelenik meg a
„tudom”. Első olvasáskor szinte észre sem vevődik ez az igealak, és
József Attila, Walt Whitman vagy Guillaume Apollinaire önmegszólító versei
hatására ezt is olyanként érzékeljük. Ez a „tudom” azonban újra jelentéssel
tölti meg a jól ismert beszédmódot, s az olvasó késztetve érzi magát, hogy
kipróbáljon egy tényleges dialógusszerű olvasatot. A vers így is
működik, és egész másként, mint az előbb, így már jóval több jelentősége
van, hogy aki „tudja”, az ennyire mélyen belelát a másik emberbe: „ újra este
van gyülekeznek szemedben / a józan farkasok hallgatni együtt / lehunyod
őket de ott vannak tudom / valahol bennebb a sós tengerek partján /
egymásba bújva aludni készülődnek / sosemvolt szelíd értetlen állatok”. És
az olvasatok sora tovább folytatható. A kötet címadó verse esetében is
érvényesíthető egy fentihez hasonló szempontrendszer; a hiúzok
természetének kifejtése szólhat egy valóságos vagy képzeletbeli Te-nek, az
Én-nek, vagy akár Mindenkinek. Természetesen ezek a versek nem csak ettől
jók; ezzel egyszerre az újrafelismerés-élmény megvalósulását indíthatják
el egy másfajta látás, a felszínen való túllátás jegyében.
A kötet versei néha ugyanolyanok, mint egymás. Természetesen motivikus és
motívumszintig el nem jutó ismétlődésekre gondolok itt. A motivikus
ismétlődések főleg egyes szelíd és vadabb állatokhoz, hiúzokhoz,
gombszemű medvékhez, farkasokhoz, tigrisekhez fűződnek. Ezek a
motívumok a sejtetés és tömörítés eszközeivé válnak nem egy esetben. Miután a
címadó vers a hiúzokat a versek alanyához kapcsolja, másodszori megjelenésük
már magában hordozza ezt a metonimikus/metaforikus kapcsolhatóságot, s így
egészen mást jelent a Meg sem hallgatlak című vers: „Meg sem
hallgatlak többé azt hiszem / elfordítod fejed és én elfordulok / (...)
ajtócsukódat függönylibegés / elcsitulnak a nappali zajok / ágyadat halkan
körbefogják / borostyánkő-szemű szelíd hiúzok.” Ez a
jelentéstöbblet-képzés többnyire érvényes a fentebb említett motívumokra.
Vannak azonban a kötetben olyan ismétlődések is, amelyek már-már az
önplágium fogalmáig vezetnek. Nem tekinthető motivikusnak a galambhoz
kapcsolódó, egyébként remek abszurd ötlet ismétlődése: „Kikapcsoltuk a
galambokat is.” (Hiúzok, behúzott karmokkal): „oltsd le a villanyt /
kapcsold ki a galambot” (Állatkert). Hasonlóképpen
ismétlődik „a csend pókjai” szókapcsolat az Altató és a Blues című szövegekben, s
ezek a szövegrészek éppen ugyanolyanságuk miatt csökkentik az esztétikai
hatást.
2. Hiúzok a mosdótálban
Mi történik tulajdonképpen, amikor megmosva fogyasztunk el valamit?
Mindenekelőtt természetesen az, hogy eltávolítjuk róla azt, ami a
fogyasztói megérzés szerint nem odavaló. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem akként
fogyasztjuk el, ami, hanem akként, ami lehetne.A Kinde-kötet lehetőségeinek számbavételéhez
figyelembe kell venni a behatároló tényezőket is. Például a kötet
belső címlapján olvasható Versek 1979-1994 alcímet az alatta
olvasható Forrás szóval együtt. Ez a két felirat együtt
magyarázatként hozható fel a kötet konglomerátum-szerűségére. Ritka
helyzet, hogy egy bemutatkozó kötet tizenöt évnyi verstermésből
választódjon ki, s ennek az önkritikusság fokozottabb voltának előnye
mellett hátrányai is vannak: nehezebb a kötet egységének megteremtése a szerző
és az olvasó számára egyaránt. Így csupán a motívumok kölcsönöznek némi
kohéziót a versegyüttesnek, valamint a szövegek alapján megkonstruálható
Szerző, akinek önmagához való hasonlatossága erényként
minősíthető.
A zavaró tényezők „eltávolítását” részben már megtettem a maga
természetességében való olvasat bemutatása során, hiszen ilyenkor érzékeli
őket igazából a fogyasztó zavaró tényezőkként. A ritmikai
tényezők következetlenségét lehetne még talán számon kérni egyes versek
kapcsán, például az adott pillanatban balladás ritmusúvá való Kelet című vers
lüktetésének hirtelen lefékezését: „eltemetem / rőt szívedet / már nem
vagyok / kíváncsi rád / nem leszek / halotti ruhád / nem is voltam / veled soha
/ lehet tiéd / angyalok / sosevolt / távoli / mosolya” – nem is beszélve a
tartalmi következetlenségről: a sosevolt mosolyról, amely ugyanakkor
távoli. Ehhez hasonló túlírott képeket, mondatokat még találhatunk a már
idézett Becserkésztekben, vagy a Harmattükörben szövegében:
„didergető szeleknek hiába /’ mondom amit magam sem hiszek már / hogy él
még a nap”.
A megmosás után még jó néhány sikerült szöveg és verssor marad. Csupán a
legjobbak címét sorolva: Lemez, Esőhálóban, Csak napra nap,
Zászló, A hiúzok természetéről. Olyan látásmódot hordoznak
ezek a versek, amelynek a keresése körül forog az olvasás és az írás úgy
általában: az. ismertnek vélt dolgok újrafelismerésével kapcsolatosan. Az Esőhálóban például olyan látás verse, ami másképpen nem
fogalmazódhatna meg, mint éppen így: „nem félek már jázminok rózsák / galambok
éjszakák könnyed elgondolások /gyöngéd tévedések között már egészen / jól
eligazodom csak semmi szenvedés / esőhálóban rothad el a nyár / kinyúl
értem kezed s már el sem bújhatok / csak semmi vér nem félek nem / csöndben
kuporgok már nem lélek / igazán”. Az irónia és a felelősségtudat egyaránt
megjelennek a kötetben, több szempontból világítva meg ugyanazokat az
eseményeket, jelenségeket.
Végezetül a kiindulóponthoz térnék vissza, a fogyasztás kérdéséhez. Azt
gondolom, hogy Kinde Annamária verseiről van mit lemosni, de a lemosás
után ép és ízletes részek tűnnek elő, amelyektől kár lenne
elzárkózni, vagy amelyeket kár lenne elzárni. Mindez használati utasításként: Többszöri
belemélyedésre ajánlott verseket tartalmaz! Vállalkozó szelleműek egészben,
ínyencek részleteiben fogyasszák!
BALÁZS IMRE JÓZSEF