Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. április, VIII. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE

A hiúzok nem háziállatok

Kinde Annamária: A hiúzok természetéről. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.„csak azt kellene már eldönteni végre hogy megmossuk-e hát azt a verset”

KINDE ANNAMÁRIA

0. A használati utasításról

A használati utasítás legfontosabb műfaji ismérveként egyfajta mágikusságot jelölhetünk meg. A termék biztosan jól fog működni, az újdonsült terméktulajdonosnak pusztán az. előírásokat kell betartania: „Fogyasztás előtt felrázandó!”, vagy: „Nem adható három éven aluli kicsik kezébe, mert lenyelhetik vagy leszippanthatják a kis részeket.”

Kinde Annamária nem szolgál ilyesfajta megszívlelendő tanácsokkal verseskötete használója számára. A mosatlanul vagy megmosva való fogyasztás kérdése függőben marad – a döntés joga az olvasóé. Mivel mindkét alternatíva adott és szabadon választható, arra következtethetünk, hogy a kötet versei egyaránt működőképesek mosott és mosatlan változatukban. Ez azonban egyelőre feltételezés csupán. Élve tehát olvasói jogommal, úgy döntök, hogy nem döntök. Pontosabban: megvizsgálom mindkét döntés következményeit. A fenti hipotézisből kiindulva, így két Kinde-kötetről fogok írni a továbbiakban, amelyek fogyasztásuk tekintetében különböznek egymástól.

1. Csak tiszta fáról

Mit jelent/jelenthet, ha mosatlanul fogyasztom a verset? Valami ahhoz hasonlót, mint amikor mosatlanul falom fel a gyümölcsöt: akként vizsgálgatom-forgatom-ízlelgetem, ami, a cselekvés minden bizonytalansági tényezője mellett. De mi ebben az esetben az ami?

Sok-sok vers egymás után, melyek hol ugyanolyanok, mint önmaguk és egymás, hol pedig egészen mások – ez lehetne a fogyasztó válasza. Amikor ezek a versek egészen mások, mint egymás, akkor ez nem jó. Túl sok vers-arcéi helyeződik egymásra, és mikor már a tíz-tizenötödik arcél íródik ugyanarra a felületre, akkor egyszerre csak eltűnik az arcél, s csak vonalak tömkelege marad. Csupán három arcél egymás mellől: a Becsületes: „én úgy hiszem mi becsületesen élünk/ nem hazudunk nem lopunk nem okozunk kárt senkinek/ nem bántunk vagy legalábbis igyekszünk nem bántani/ mást” (XIóK); a Kenguru: „A Kenguru a Kenguru a Kenguru a Kenguru/ szökell suhan a Kenguru a Kenguru a Kenguru/ szökell suhan a Kenguru tarsolyában kenguru/ és benne két Majom lakik a Kenguru a Kenguru” (A Kenguru); a Dialekto-Ironikus: „legyík mán csönd/ háthogyha akkor/ eszünkbe jut hogy min /gondúkodunk/ máskípp nem lesz gazdaságoson/ kihasználva az a sok eszünk” (Mánmeginn csak gondúkodunk). Itt elsősorban nem a tartalmak másságát kifogásolom, mert olvasatomban ezek a versek mind beleférnek egy Társadalmi Helyzetvers nevű dobozba például. Mint versbeszédek azonban túlságosan eltérnek egymástól, s az eltérések feszültsége nem oldódik a ciklussá szerveződés által. Kinde Annamária kötete apró, különnemű darabkákból rakódik össze, ha összerakódik: szabályos jambikus darabkákból, egyre kopottabb (neo)avantgárd próbálkozásokból, gyermekversszerű kompozíciókból, valamint változó méretű, tartalmú és lüktetésű szabadversekből. A legsikerültebbek kétségkívül az utóbbiak között találhatók, de hogy ezek miért jók, az egy (vagy több) másik szemszögből válik világossá.

Amikor a Kinde-versek ugyanolyanok, mint önmaguk, akkor szintén nem jók. Ezek a versek olyanok ugyanis, mintha szavak lennének, és azok is maradnak: „Jegenyetávol/kifeszített vászon/közelebb nyárfák/jókedv siratása /gerinced pattog / eljegyzésed a lakkal / július hókeringő” (Hókeringő). Másutt a szavakból kiformálódik valami szavakon-túliság, ám rögtön ki is csúszik a befogadó tudatából – a részek poétikája ez, nem az egészé: „itt kell állnom / takaréklángom / morzsákkal koronázva /... ökörnyál szálain még / megnyugvásra vágytam / szabadulásról álmodtam titokban / gyűl az avar tüdőmben” (Becserkésztek). A metaforikus szerkesztés itt egy olyan folyóparti sétára emlékeztet, amikor a sétáló minden színes kavicsért lehajol (és ezek tényleg szépek), aztán elunja őket talán, mindenesetre máris egy másikat kap fel, s az imént felvettet eldobja. Ugyancsak a szavak szóságára terelődik a figyelem a Szerelem józan búcsúzása című versben. Itt egy alapvetően élményízű alkotás szövegébe Lászlóffy Aladár-sorok szövődnek: „A KÖLTŐRE ITT VIRRADT A REGGEL”, majd: „NE MENJEN MOST MÁR SEHOVA”. Ez a fajta idézés az olvasó szemszögéből semmivel sem funkcionálisabb, mint amikor „A vacsora tálalva van” kijelentést Balzactól idézzük, gondosan megjelölve a forrást, a különbség csupán annyi, hogy e vers komor kontextusa még az ironikus olvasatot sem teszi lehetővé.

A Kinde-versek jók, amikor egészen mások, mint önmaguk. Ez a mássá válás természetesen a többszöri olvasatban valósul meg. Itt egyetlen jellegzetességet emelnék ki: az egyes szám első és második személy használatából adódó mássá változást. A Csak napra nap című vers mindenhol második személyű alakokat használ, csupán egyetlen helyen jelenik meg a „tudom”. Első olvasáskor szinte észre sem vevődik ez az igealak, és József Attila, Walt Whitman vagy Guillaume Apollinaire önmegszólító versei hatására ezt is olyanként érzékeljük. Ez a „tudom” azonban újra jelentéssel tölti meg a jól ismert beszédmódot, s az olvasó késztetve érzi magát, hogy kipróbáljon egy tényleges dialógusszerű olvasatot. A vers így is működik, és egész másként, mint az előbb, így már jóval több jelentősége van, hogy aki „tudja”, az ennyire mélyen belelát a másik emberbe: „ újra este van gyülekeznek szemedben / a józan farkasok hallgatni együtt / lehunyod őket de ott vannak tudom / valahol bennebb a sós tengerek partján / egymásba bújva aludni készülődnek / sosemvolt szelíd értetlen állatok”. És az olvasatok sora tovább folytatható. A kötet címadó verse esetében is érvényesíthető egy fentihez hasonló szempontrendszer; a hiúzok természetének kifejtése szólhat egy valóságos vagy képzeletbeli Te-nek, az Én-nek, vagy akár Mindenkinek. Természetesen ezek a versek nem csak ettől jók; ezzel egyszerre az újrafelismerés-élmény megvalósulását indíthatják el egy másfajta látás, a felszínen való túllátás jegyében.

A kötet versei néha ugyanolyanok, mint egymás. Természetesen motivikus és motívumszintig el nem jutó ismétlődésekre gondolok itt. A motivikus ismétlődések főleg egyes szelíd és vadabb állatokhoz, hiúzokhoz, gombszemű medvékhez, farkasokhoz, tigrisekhez fűződnek. Ezek a motívumok a sejtetés és tömörítés eszközeivé válnak nem egy esetben. Miután a címadó vers a hiúzokat a versek alanyához kapcsolja, másodszori megjelenésük már magában hordozza ezt a metonimikus/metaforikus kapcsolhatóságot, s így egészen mást jelent a Meg sem hallgatlak című vers: „Meg sem hallgatlak többé azt hiszem / elfordítod fejed és én elfordulok / (...) ajtócsukódat függönylibegés / elcsitulnak a nappali zajok / ágyadat halkan körbefogják / borostyánkő-szemű szelíd hiúzok.” Ez a jelentéstöbblet-képzés többnyire érvényes a fentebb említett motívumokra. Vannak azonban a kötetben olyan ismétlődések is, amelyek már-már az önplágium fogalmáig vezetnek. Nem tekinthető motivikusnak a galambhoz kapcsolódó, egyébként remek abszurd ötlet ismétlődése: „Kikapcsoltuk a galambokat is.” (Hiúzok, behúzott karmokkal): „oltsd le a villanyt / kapcsold ki a galambot” (Állatkert). Hasonlóképpen ismétlődik „a csend pókjai” szókapcsolat az Altató és a Blues című szövegekben, s ezek a szövegrészek éppen ugyanolyanságuk miatt csökkentik az esztétikai hatást.

2. Hiúzok a mosdótálban

Mi történik tulajdonképpen, amikor megmosva fogyasztunk el valamit? Mindenekelőtt természetesen az, hogy eltávolítjuk róla azt, ami a fogyasztói megérzés szerint nem odavaló. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem akként fogyasztjuk el, ami, hanem akként, ami lehetne.A Kinde-kötet lehetőségeinek számbavételéhez figyelembe kell venni a behatároló tényezőket is. Például a kötet belső címlapján olvasható Versek 1979-1994 alcímet az alatta olvasható Forrás szóval együtt. Ez a két felirat együtt magyarázatként hozható fel a kötet konglomerátum-szerűségére. Ritka helyzet, hogy egy bemutatkozó kötet tizenöt évnyi verstermésből választódjon ki, s ennek az önkritikusság fokozottabb voltának előnye mellett hátrányai is vannak: nehezebb a kötet egységének megteremtése a szerző és az olvasó számára egyaránt. Így csupán a motívumok kölcsönöznek némi kohéziót a versegyüttesnek, valamint a szövegek alapján megkonstruálható Szerző, akinek önmagához való hasonlatossága erényként minősíthető.

A zavaró tényezők „eltávolítását” részben már megtettem a maga természetességében való olvasat bemutatása során, hiszen ilyenkor érzékeli őket igazából a fogyasztó zavaró tényezőkként. A ritmikai tényezők következetlenségét lehetne még talán számon kérni egyes versek kapcsán, például az adott pillanatban balladás ritmusúvá való Kelet című vers lüktetésének hirtelen lefékezését: „eltemetem / rőt szívedet / már nem vagyok / kíváncsi rád / nem leszek / halotti ruhád / nem is voltam / veled soha / lehet tiéd / angyalok / sosevolt / távoli / mosolya” – nem is beszélve a tartalmi következetlenségről: a sosevolt mosolyról, amely ugyanakkor távoli. Ehhez hasonló túlírott képeket, mondatokat még találhatunk a már idézett Becserkésztekben, vagy a Harmattükörben szövegében: „didergető szeleknek hiába /’ mondom amit magam sem hiszek már / hogy él még a nap”.

A megmosás után még jó néhány sikerült szöveg és verssor marad. Csupán a legjobbak címét sorolva: Lemez, Esőhálóban, Csak napra nap, Zászló, A hiúzok természetéről. Olyan látásmódot hordoznak ezek a versek, amelynek a keresése körül forog az olvasás és az írás úgy általában: az. ismertnek vélt dolgok újrafelismerésével kapcsolatosan. Az Esőhálóban például olyan látás verse, ami másképpen nem fogalmazódhatna meg, mint éppen így: „nem félek már jázminok rózsák / galambok éjszakák könnyed elgondolások /gyöngéd tévedések között már egészen / jól eligazodom csak semmi szenvedés / esőhálóban rothad el a nyár / kinyúl értem kezed s már el sem bújhatok / csak semmi vér nem félek nem / csöndben kuporgok már nem lélek / igazán”. Az irónia és a felelősségtudat egyaránt megjelennek a kötetben, több szempontból világítva meg ugyanazokat az eseményeket, jelenségeket.

Végezetül a kiindulóponthoz térnék vissza, a fogyasztás kérdéséhez. Azt gondolom, hogy Kinde Annamária verseiről van mit lemosni, de a lemosás után ép és ízletes részek tűnnek elő, amelyektől kár lenne elzárkózni, vagy amelyeket kár lenne elzárni. Mindez használati utasításként: Többszöri belemélyedésre ajánlott verseket tartalmaz! Vállalkozó szelleműek egészben, ínyencek részleteiben fogyasszák!

BALÁZS IMRE JÓZSEF

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék