Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Panaszkodik a madárijesztő

Panaszkodik a madárijesztő

Tamás Tímea: A madárijesztő panaszai. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1996.

Tamás Tímea új verseskötete „meg-megingó monológ”. De nem abban az értelemben, ahogy Kovács András Ferenc használja a kifejezést.

Monológ, mert mint önkifejezésének lírai alanya, ő a megszólító, a megszólítottnak pedig nemcsak mibenléte, hanem léte is kétséges, vagy inkább feltételezett. (A „megszólított” – legtöbb esetben ugyanis Isten.)

Monológ, de meg-megingó. Először azért, mert van olyan vers is a kötetben, ami nem monológ. Aztán meg azért, mert a monológ hitelessége időnként megmeginog.

A legelső benyomás a teljes kötet olvastán az volt, hogy monoton. Nagyon monoton. A lírai alany negyvennyolc oldalon át siratja önmagát (és a madárijesztőt). A monotonitásnak a legfőbb oka az, hogy a költőnőnek nincs humorérzéke. Mindent túl komolyan vesz, önmagát, saját költő voltát, bevallottan öncélú, énközpontú művészetét is. Ha önmagát komolyan veszi az ember, az még nem baj, de ha ezt túl komolyan teszi, az nem őszinteség, hanem rámenősség, erőszakosság, bizonyos szinten kicsinyesség lesz. Ha azonban mindezzel (költőséggel, művészettel, saját énje és léte problémájával) játszana, sokkal hitelesebb lehetne. Mert az önsajnálat nem tesz jót a hitelességnek, a lírai én pedig már önmagában póz, olyan póz, amelynek mint olyannak kell hitelesnek lennie. A túlzott világfájdalomnak megvan az a veszélye, hogy csupán költői attitűdnek, magatartásformának, s mint ilyen: póznak minősül, két póz pedig már nem bírja el egymást. És akkor a vers nem vallomás lesz, hanem magamutogatás. A költő szellemessége kimerül az első vers kiválasztásával (Befejezés), meg a Válasz L.-nek című verssel. (Ez igazán jó humorú vers lenne, ha a zord és fanyar kontextus nem adna neki keserű hangot.)

A kötet legelső verse, a Befejezés jó vers, kissé „erős” kezdet ugyan (öngyilkosságról szól), de nincs túlbeszélve. Szűkszavú, de csak amennyire kell, részletező, de nem a terjengősségig; személytelen, tényeket közöl, érzelmek nélkül, és ez a kötet túlságosan is egyöntetű hangneméhez képest másnak, üdítőnek hat. A vers tárgya nincs megnevezve, kitalálása az olvasóra van bízva, de a feladat itt megoldható. Sehol nem fordul elő szövegszerűen a szó, közvetett, többszörösen áttételes utalások mögé van rejtve (pl. „Egyetlen mozdulat és – / elindult feléje a csend” vagy: „hallgatta / a csordogálás biztató hangját, / belemártotta ujját, megízlelte – sós.”), és én is szentségtörésnek érzem, amikor kimondom: öngyilkosság.

Máskor nem ennyire szerencsés a megoldás. A Ha... című verssel kísérleteztem, ezt is megpróbáltam bibliai-vallásos módon értelmezni, de nem sikerült megállapítani, mi az, amit tudnak „a falhoz vert néma kis állatok / az álomban megölt boszorkány nagyanyók”.

„Ha...” az olvasónak sikerül kitöltenie a hézagokat, akkor a vers a jobbak közé tartozhat a kötetben.

Tamás Tímea, úgy tűnik, elég gyakran „túlsejteti” az elrejtettet, amitől a vers érthetetlen.

A tizenkilenc versből tizenegynek a témája valamilyen módon vallásos tárgyat érint. Isten létét csak feltételesen elfogadó, de mégis: hit az, ami ezekből a versekből szól. Olyan hit, amely önmagáért való, és ami a legfontosabb: nem bizonyosság, hanem választás eredménye. A verseken végigvonul ugyanis a kétely (helyenként eléggé Szilágyi Domokos-ízűen), és az ennek ellenére még mindig létező, dacos és akarat által táplált hit. És, paradoxálisan, amikor a kétely győz, a hit akkor is erős. Ez a kérdéskör fogalmazódik meg leegyszerűsödve, leszűrve a Pietában, ez a vers, globálisan szemlélve azt bizonyítja, hogy Tamás Tímea akkor a leghitelesebb, amikor vád vagy keserű irónia helyett megmarad a tiszta líránál, az egyszerű könyörgésnél: „Uram, ne feledd, hogy minket / idezártál, s vezekelni bűneinket/ nem tudjuk immáron a múló időben”; „gyere, nyiss ajtót, s engedj szabadon minket: / segíts elválasztani bőrünktől bűneinket.”

A fájdalmas könyörgés, az örökké várt, de soha nem érkező megváltás megfogalmazódhat úgy is, hogy – az egységes szövegvilág törvényeihez híven – harmonikusnak hasson. Ezt a harmóniát a szöveg megformáltsága teszi lehetségessé. De éppen ez a harmónia válik némileg disszonánssá a Vale! című versben, a szövegvilágba nem illeszkedő képek révén. (A disszonancia érzékeltetésére: „Ki sem mondhatom Uram / hogy várlak és mindig csak/ holnap érkezel”; „vágyakozom még mindig vágyakozom / itt beszorítva testek tankok / bűzök bűnök sorfalak közé”.) Szerencsére sikerül egyensúlyban tartani a szöveget, nem bomlik meg véglegesen a szövegvilág harmóniája, így a vers végére a „zavaró körülmények” után és ellenére az olvasó visszatérhet (-süllyedhet?) az eredeti hangulatba. Így nem lesz a versből háborús sirató, hanem szép és – amint már megszoktuk – világfájdalmas könyörgés.

(Többé-kevésbé) egyéni hitélményt fogalmaz meg a Beszédek három része. Az első rész: alárendeltség, elfogadás, tudatos alázat: „Ó, Uram/ adj kegyelmet/ bárhol adod/sorba állok érte / ha kell egy / életen át / szenvedni fogok...”.

A második: Lázadás, követelés, soron kívüli kegyelemkérés: „igen Uram/ én követelem tőled soron kívül/ azt a kis kegyelmet...” (Ennek a résznek a hangvétele nagyon Szilágyi-s, versenyi pontossággal megállapíthatom, hogy a Napfordulóra rímel: A halál jogát követelem, Mester.)

A harmadik: rezignált, megalkuvó, dacos, de tehetetlen vád: „egyszóval Uram ne légy olyan/ büszke hisz teremtményed/ néha kívánja a kést és a/ golyót és olyan elfoglalt hogy/ igazán nincs ideje társalogni/ veled”. Talán ez a legkevésbé sikerült, némi kis Szilágyi- és József Attila-hangulattal, túlbeszélt („ez nem minősít Tégedet/ pardon Uram Téged/ mert a nyelvtan is/ akár a világod mindig/ hibádzik valahol”), erőltetetten bizalmaskodó.

A madárijesztő panaszai című ciklus főszereplője közhelyessé vált gyermekkori mesereminiszcenciák maturizált változata. Azért nevezem maturizáltnak, mert minden játékos vonás hiányzik belőle. Nagyon komolyan tartja magát a címhez, a legelső résztől már panaszkodik, az eddigi kétely-vád-hit, halál témák kerülnek itt is előtérbe.

Időnként előfordul, hogy a lírai én nem tudja elég jól álcázni magát madárijesztőként, elválik az alany a saját magára kiszabott szereptől, és lelepleződik a madárijesztő szerep-volta. Ez olyankor történik, amikor a költő (vagy nevezzük lírai énnek) túlságosan komolyan veszi önmagát; pl.: „Uram csak így tudok (s)írni / tudod jól nem is létezem / saját hangommal tudlak dúdolni / hisz hangom sosem volt nekem.”

Tálán e ciklus versei a legjobban megírtak a kötetben, kisebb bakiktól, egy-egy közhelyes sortól, kamaszfilozofálgatástól eltekintve: „tavaszra úgyis újraéledek / csak altatás hogy meghalok”; „mit sem ér a lét // mellyel naponta nyakon öntenek”.

Tamás Tímea akkor a legsikerültebb, amikor őszinte, egyszerű és lírai: „jó volt itt tavasszal veled/ a kis gömbszemű egerek/ úgy szerették a fészkeket/ ürgékkel osztoztak néha/ némán kerengett a héja/s eldobott kenyerek karéja/ tarkázta itt a gyepet/ mit nem fésült s nem etetett/ simára nem egyengetett...” (És nem lesz a vers infantilis!)

Sok versnél arra a következtetésre jutottam, hogy jobb volna külön, mint kötetben. Ugyanis a mű immanens értékelését befolyásolja, és gátolja a kontextus, az egyhangú és kifulladó, helyenként szenvelgésbe átcsapó tragizálás, így értékelési labilitások csúszhatnak be az egyes versek minősítésébe.

Véleményem szerint Tamás Tímea még nem találta meg a saját hangját. A Szilágyi-s, József Attilá-s hangzások, a madárijesztő vagy az egyéninek tűnő hitélmény mögött-mellett nem érzem a sajátos, Tamás Tímea-i verset.

A költőnő verseit saját immanens kontextusukban (a köteten belül) vizsgáltam és viszonyítottam. A következtetések tehát ezen a kontextuson belül értelmezendőek. Ami ezen túl van, arra Tamás Tímea szavai válaszolnak: „Minden verskötet úgyis – «az elágazó ösvények kertje». Magánügy, hogy ki hogy képes végigjárni.”

CZINTOS EMESE

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék