Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM
Legenda Kassák Lajosról
 
Bárány Tamás, Gergely Ágnes, Lengyel Balázs, Major Ottó, Tellér Gyula, Vatay Elemér és Vidor Miklós visszaemlékezései.
albert zsuzsa: – Kassák Lajos a 20. századi magyar irodalom meghatározó egyéniségei közé tartozott, tíz évvel volt fiatalabb Ady Endrénél, és éppen úgy botránykő volt a magyar irodalomban, mint ő. Költő volt, prózaíró, az Egy ember élete című önéletrajzi írása irodalmunk legnevezetesebb alkotásai közé tartozik, mégis költészete az, ami talán a legnagyobb hatással volt a magyar irodalomra. Én emlékszem, hogy rokonságomban voltak emberek, akik idézték, nem is tudván, hogy ki írta ezeket a botrányos sorokat, hogy „a suszter füle mögé dugta a dikicset, s azt mondta, mára elég volt a krémestésztából. Bianka bú lia báli ó bumm, a házak tovább úsznak velem, és a pékek felmutatják a pirosra sült kenyereket.” Aztán a másik, A ló meghal, a madarak kirepülnek című nevezetes verséből: „Én Kassák Lajos vagyok, s fejünk felett elröpül a nikkelszamovár.” Jellemző, hogy pl. Ady Endre, aki ideálja volt, amikor megjelent első verseskötete, a földhöz csapta, azt mondta, hogy ez nem költészet. Akik itt ülnek, természetesen nem a legfiatalabb Kassák Lajost ismerték.
lengyel balázs: – Kassákkal 1946-ban kerültem ismeretségbe. Számtalanszor olvastam persze, de látni most láttam először. 1946-ban a Vallás és Közoktatási Minisztérium kulturális napokat szervezett, éppen Kassák és Kardos László kezdeményezésére. Ma úgy mondanám, ezek író-olvasó találkozók voltak. Szegeden volt az első alkalom, amikor Kassákkal megismerkedtem, az irodalmi életben akkor már furcsa helyzet alakult ki. Olyan helyzet, amelyben Kassák is, én is nehéz körülmények közé kerültünk. Akkor volt az, amikor az Újholdat 1946 júniusában megindítottuk, és rögtön utána, augusztusban Lukács György, aki az akkori irodalompolitikának vezetője volt, nemcsak elutasította a nézeteimet, megtámadta a tanulmányomat, hanem denunciálta politikailag, amit mi akarunk, az a l’art pour l’art, a magyar népi demokrácia negligálása, tagadása. Ez nem hagyható. Tűrni nem szabad.
bárány tamás: – Lukács ezt az ígéretét teljesítette is.
lengyel balázs: – Lukács nagyon nem szerette Kassákot. Ugyanakkor mi Szegeden beszélgetni kezdtünk egymással, és kölcsönösen rájöttünk arra, hogy nagyon közeli nézeteink vannak, annak ellenére, hogy akkor mi Újholdasok meglehetősen konzervatívok voltunk a mai állapotok szerint, és Kassák Lajos pedig avantgárd költő volt. Az avantgárd apostola.
gergely ágnes: – Mit ért konzervatívon, hadd kérdezzem itt meg.
lengyel balázs: – Mindjárt megmondom. Formahűséget értek, formai igényességet, a vers zártságát, belső feszességét. Kassáknak pedig az volt a véleménye, hogy nem jó az a vers, amelyik rím- és ritmusszerű. Kétfelől is bonyolult kérdés ez, jobb, ha még nem megyünk bele. Annyi most elég, hogy Kassáknak is megvolt az igényes formája, ha tetszik, klasszicizmusa, az Újholdasoknak pedig bontott tartalmi versképzési újsága.
vidor miklós: – Ugyancsak 1946-ban rendeztek egy művészeti ankétot, különös tekintettel a fiatal művészekre. Határozottan emlékszem, Kassákon kívül Cs. Szabó volt még ott – Ortutay volt akkor ennek a rendezvénynek a gazdája –, és kifejezetten a fiatal művészek, tehát festők, zenészek, írók szólaltak meg. Emlékezetem szerint ketten képviseltük a fiatal irodalmat veled, Balázs. Ennek az ankétnak a megnyitása előtt üzenetet kaptam Kassáktól, hogy menjek fel hozzá, szeretne megismerni, és mindjárt föltette nekem a kérdést, hogy kb. mik a mai fiatal íróknak a kívánságai, milyen várakozásokkal néznek egy új kulturális kormányzatnak a művészet iránti leendő tervei elé. Körülbelül elmondtam azt, amit az akkori húszon alig túli fiatalok nevében úgy gondoltam, hogy jogom van elmondani, nem a magam véleményét mondom, és akkor Kassák rögtön fülön fogott engem azzal, hogy maguk, kérem, mind Babits-tanítványok, vigyázzon, mert ha így folytatják, akkor soha nem lesz magukból más, mint epigon.
lengyel balázs: – Kassák nagyon óvatosan beszélt velünk, pl. Nemes Nagy Ágnessel vagy velem, mert közben lassanként idővel komoly barátság is alakult ki közöttünk, soha nem szidta Babitsot, annak ellenére, hogy én jól tudtam, és ti is mindnyájan jól tudjátok, hogy nagyon éles, érdes, kellemetlen harc volt kellejük között. Ennek ellenére Babits is szíve mélyén becsülte Kassákot, és Kassák soha nem úgy beszélt Babitsról, mint akit nem ismer el, csak mint akivel befejeződött valami őelőtte, és ő kezd helyette valami mást. Valami mást, mégpedig emberként is, szíjas és kemény ember volt. Hadd mondjam el, ha már elkezdtem, ezt a szegedi históriát. Jelen volt ott Gergely Sándor is, sajna az Írószövetség elnöke. Gergely rögtön azzal kezdte, hogy Szeged „bűnös város”, horthysták városa. A fiatalság Gergely Sándort hallgatta, elkezdett fütyülni és dobogni. Botrány lett a javából. Kassák úgy vágta ki magát, hogy mondta a magáét, mit sem törődve azzal, hogy Gergely Sándor ott van, és mit beszél, a maga szuggesztivitásával más helyzetet teremtett. Írók és olvasók természetes együttesét.
albert zsuzsa: – Kassák Lajos is példa arra, hogy bár a lehelő legszegényebb körülményekből induljon is valaki, a művészei és a kultúra legmagasabb fokára juthat, ha tehetséges. Vasmunkás volt, a gimnáziumból kimaradt, szándékosan bukott meg.
lengyel balázs: – Azt mondta, hogy inas akar lenni, nem úr.
vidor miklós: – Egyszer azt írtam róla, hogy a költöző madarak ösztöne volt benne. Ahogy megérezte a háború idején, abban a teljes elzártságban, hogy mi van a nagyvilágban, és az akkori legmodernebb európai expresszionista és egyéb avantgárd irányzatoknak a képviselőit hozta a lapjaiban, egyedül ő, ő volt az első, akinek a révén egyáltalán itthon tájékozódást lehetett szerezni mindenről, ami nyugaton történt, irodalomban is és képzőművészetben is.
bárány tamás: – Én kb. tíz esztendővel később ismerkedtem meg Kassákkal, mégpedig 57 március 21-én, akkor ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ugyanezen a napon én éppen feleannyi idős, 35 éves voltam, és mert ugyancsak éppen az előző napon jelent meg első novelláskötetem, hat regény után az első, amikor másnap elmentem az öregúr születésnapi ünnepségére a Csók Galériába, vittem neki egy példányt új kötetemből, hogy ismeretségünk váljék kölcsönössé. Én már olvastam volt az Egy ember élete című könyvét, aztán az Angyalföldet, és ismertem verseit, és ami róla szólván alighanem a legfontosabb, ismertem jellemét. Ismertem és mélységesen tiszteltem. Ha valaha is ismertem embert, aki hű volt önmagához, ő aztán az volt. Egy tömbből faragott férfi, volt benne valami a sziklák mozdíthatatlanságából és rendíthetetlen nyugalmából. Legfőbb erénye volt ez, és talán, szerintem, legfőbb hibája is. Nem jellemének persze, az 60 esztendei íróléte alatt kristályos tisztasággal fénylett. Művészi szemléletének vált néha korlátjává túlságos kötődése az egyszer megtalált, illetve talán felkutatott úthoz. Közelibb viszonyba nem keveredtünk soha, de őrzöm néhány meleg, baráti szavát. Emlékszem, színházi bemutatók után egyszer-egyszer együtt kávéztunk. Utolsó beszélgetésünk különösen emlékezetes, a kecskeméti Aranyhomok szálló éttermében történt. Az én egyik darabomat játszotta éppen a kecskeméti Katona József Színház, őt meg író-olvasó találkozóra invitálták a helyi irodalombarátok. Este összeakadtunk a szálló éttermében. A feleségével ült egy csöndes asztalnál, én később érkeztem, mert a színházból jöttem. Szinte a szívem verése állt meg, amikor megpillantottam őket. Néhány napja ugyanis egy paródiaműsoromat sugározta a televízió, és abban a színészek mellett magam is szerepeltem, személyesen adtam elő néhány nagy hírű kor- és kartársamról írott paródiámat, mégpedig az ő hangjukon. A paródia így hangzott: „Mindjárt az első mondatbán bevállom, nem érzem különösebben kimutáthátó hátásomat a fiatal költők és írók művein. Ezek a mái fiátálok váláhogy egészen máshonnét szerzik pályaindító impulzusáikat, de ezen cseppet sem csodálkozom, hiszen írónak nem tártom magám éppen jelentősnek. A Má című láp, a Tett c. lap, egy-két vers, emlékszem az egyik valami számovárról, és áz á néhány kötet egy ember életéről, aztán valami Ángyálföld, hej istenem, fiatalság bolondság, olvasók, irodalomtörténészek mit esznek rajta, fogálmám sincs. Viszont egyszerűen értetlenül állok áz előtt a ténykörülmény előtt, hogy teljességgel ki ákárnák tágádni a festészet történetéből Kándinszkij, L. Liszicki és Egelin mellett Picassót, Mondriánt és Dalit, no és Moholy Nágyot most nem is számítva, mégiscsak a házái neotutilizmus egyik szerény előfutárá vágyok, és mint ilyen, a kubipurizmus jelentős úttörője. Eredményeimmel ázonban még így sem vágyok igázán elégedett, szakadatlanul képzem mágám, és kutátom a képzőművészetek új és új lehetőségeit. Legújabb, erősen dinámikus vásznáimon a rőtlila téglálápok már nem függélyes irányba lángolnak ki a koromfekete térből, hánem átlósán. Ennek az újításnak példátlan jelentőségéről, úgy hiszem, nem is kell bővebben szólni. Az átlizmus mint irányzát ezzel megszületett, és éppen e percekben álkot új korszákot a világfestészet történetében. Az ám, világányám.”
Ezek után, miután e paródia néhány nappal ezelőtt hangzott el, feltételezhető volt, hogy látta, hát igyekeztem elszívódni az asztal mellett, elsompolyogni, hogy lehetőleg ne vegyenek észre. Ennek ellenére, mert nem voltak sokan az étteremben. Kasi észrevett, széles mosollyal intett és mutatott helyet maga mellett az asztalnál. Bemutatott feleségének, nyomban dicsérni kezdte műsoromat, benne személyes produkciómat. Még a fülem is égett, de ki akartam puhatolni, nem volt-e mégis bántó, amit csináltam. Csakugyan tetszett, kérdeztem magam mórikálva. Nagyon, felelte Kassák, végig, amíg hallgattalak, egyre csak Nagy Endre járt az eszemben, az ő kabaréjában szórakoztam utoljára ilyen jól! (Azóta is el-eltűnődtem rajta, vajon ezt Kasi dicséretnek szánta-e vagy netán csipkelődésnek?)
vidor miklós: – Érzésem szerint az ő elismertségének a csúcspontja volt az 1947-től 49-ig terjedő idő.
bárány tamás: – Már 48 vége felé lehanyatlott az ő ideje, akkor már nagyon szidták, fúrták.
vidor miklós: – Sőt, 48 január l-jén ő mondta a Petőfi-emlékbeszédet Kiskőrösön, és ezért már megtámadták akkor a Szabad Népben. De akkor ez még, 48 elején, nem volt annyira katasztrófális támadás, mint egy évvel később lett volna. Mindenesetre ő 46-tól a Magyar Művészeti Tanácsnak az alelnöke volt, és 47-ben ügyvezető alelnök, mert Kodály akkor Amerikában volt. Kassáknak itt óriási a szerepe. Akkoriban három lapnak volt a szerkesztője. A tanács lapjának, az Alkotásnak, a szociáldemokrata párt kéthetenként megjelenő lapjának, a Kortársnak, ahol Major Ottó dolgozott együtt vele, harmadikként a megújult, mondhatnám most már igazán Új időknek volt Fodor Józseffel együtt a szerkesztője.
major ottó: – Annak volt először.
vidor miklós: – Ebben az időben Kassák, mondjuk 47–48 folyamán kb. oda került, ahol a helyét láttuk, a magyar művészeti élet élén, ha lett volna Magyarországon művészeti minisztérium, akkor kb. neki kellett volna annak a miniszternek lennie, ha ugyan nem bántom meg ezzel Kassák emlékét, mert az ő szemében az írónál magasabb rang nincs.
major ottó: – Megjelent az Újhold, és abban egy esszém, Az esztétikus problémája, Lukács Györgyről, nagyon élesen vitázó esszé volt. És legközelebb, mikor Balázzsal találkoztunk, azt mondja, hogy Kassák üzeni velem, hogy szeretne megismerni téged, indul egy lapja, szeretné, ha munkatárs lennél benne. A Művészeti Tanácsba mentem el, az Alkotás indult akkor, hadd tegyem hozzá, hogy közvetett kapcsolat korábban is volt, ti. az Új Idők volt az első képes hetilap, amelyik megindult. Én Fodor Jóskának vittem oda verset, meg is jelent a lapban, Kassák akkor ott fő helyen ült a szerkesztőségben, de vele valahogy nem volt akkor semmiféle személyes kapcsolatom. Ezt azért említem, mert Fodor Jóska aztán az Emlékirataiban azt írja, hogy nagy vitája volt Kassákkal miattam, mert kirakatta egy versemet az Új Időkből, mivel az kötött formában íródott. Szó sem volt róla, az a vers ugyan időmértékes disztichonban volt, de megjelent a lapban: babona volt, hogy ő ennyire ellene lett volna a kötött versnek, annál is inkább, mert az Alkotásban...
lengyel balázs: – Vannak disztichonjai is.
albert zsuzsa: – Gondolom, ez korábbi dolog volt.
vidor miklós: – Mire a mi nemzedékünk Kasit megismerte, akkor ő úgy hatvanadik éve körül járt, vagy ahhoz közeledett, és ebben a korban ő már mély belátással, bölcsességgel sokkal szélesebben és tágasabban nézte az irodalmat. Tehát lehet, hogy mondjuk a Vas István, Zelknemzedék idején erős ellensége volt minden kötött formának, de a mi időnkre ez már elolvadt.
major ottó: – Nemcsak hogy elolvadt, akkor már elzengtek az avantgárd napjai, és ő maga is klasszikus, letisztult szabad verseket jelentetett meg saját magától is az Alkotásban.
lengyel balázs: – Ha szabad elleneznem vagy egy kicsit bírálnom azt, amit Bárány Tamás mondott, tudnivaló, hogy Kassák megváltoztatta az avantgárd versstílust. A 30-as években nem ugyanaz az avantgárd volt, ami a 20-as évek elején, a 10-es évek legvégén, mikor A ló meghal, a madarak kirepülnek című nagyszerű remekműve megjelent. Kassák verse klasszicizálódott, és itt, egymással félúton járva, kontaktust találtunk vele, mert mi, Újholdasok is közben rájöttünk sok mindenre. Egyszerre csak rájöttünk az avantgárd ízére a Mesteremberektől kezdve a cím nélküli versek remekléseiig, sőt arra is rákényszerültünk, hogy a verset bontsák, pl. Nemes Nagy Ágnesnek van egy csomó verse, éppen az újabb korszakában, amelyek szabad versek.
bárány tamás: – Ezzel én teljesen egyetértek, különösen azzal, hogy az öreg Kassák klasszikus író lett, az időskori költészete megrázóan szép.
gergely ágnes: – A stíluseszményeit talán váltogatta, a jellemét nem változtatta. Itt mindnyájan a keménységet hangsúlyozták, akik jól ismerték, jobban, mint én. Hozzátenném, úgy volt kemény, hogy nem akart vele bántani.
major ottó: – Nem igaz, hogy diktátori hajlandóságai voltak, mint erről ugyancsak szoktak vallani visszafelé írók is, meg egyes festők is. Ez egyszerűen nem igaz. Aki dolgozott vele, az tudja, hogy milyen kitűnő és fogékony szerkesztő volt.
vidor miklós: – Bocsáss meg, Ottó, én azt hiszem, itt az igazság valahol középen van, fiatal korában, tehát az első lapjai indítása idején valóban nem nagyon tűrt meg ellenvéleményt, de klasszicizálódásával temperamentuma is klasszicizálódott.
major ottó: – Amikor én a te közvetítéseddel Gondolatok a realizmusról című kissé nagyképű tanulmányomat letettem az asztalára, rögtön elolvasott mindent, elolvasta és azt mondta, uram, én ezt nyomdába adom. Soha nem avatkozott be az írásaimba.
albert zsuzsa: – Mindenkit magázott, úgy hallottam.
gergely ágnes: – Igen, ott a híres mondása Vas Istvánnak, „Urám, mágá költő.”
lengyel balázs: – Kassák Lajossal tegeződtünk, ezzel szemben Szigligeten együtt voltam Kahána Mózes nevezetű „írótársunkkal”, ezt kicsit idézőjelben kell mondanom, ez egy szerencsétlen Romániából kitelepedett ember volt, Romániában kommunistaként börtönbe került, majd kikerült a Szovjetunióba nagy kínnal, és ott egy szép napon azt olvasta a szovjet újságban, hogy likvidáltuk ellenségünket, Kahána Mózest. Akkor ő fogta magát, eltűnt és más néven élt a Szovjetunióban. Végül a hruscsovi kor után idejött Magyarországra, Szigligeten rögtön megfogott, és azt mondta, láttam, hogy itt többször találkoztatok Kassák Lajossal, vigyázni kell, mert anarchista, és bajt csinál nektek. Tíz perc múlva jött Kassák, elkezdtünk beszélgetni, akkor Kahána Mózes azt mondta, hát kedves Kassák elvtárs, én ötven éve vagyok a Munkakörnek a tagja, és látom, hogy itt Lengyel Balázs per te beszél Önnel, talán most már ideje volna, hogy tegeződjünk. Azt mondta erre Kassák teljesen merev arccal: „Ami ötven évig jó volt, jó lesz ezután is.”
major ottó: – Ő tulajdonképpen nagyon kritikusan nézte a szociáldemokráciát. Ez kiderül az Egy ember életéből is, meg egyéb dolgok. Hogyan lett ő mégis fő alakja a szociáldemokrata párt kultúrpolitikájának? Úgy, hogy az ő köréhez tartozó Jusztusz Pálra tartozott a kultúra dolga. A kommunista párt létrehozta a maga íróaktíváját, erre Jusztusz elhatározta, hogy akkor a szocdem párt is hozza létre a magáét, Kassák legyen az elnök, Kassák maga kérte, hogy mikor összejöttek az írók, mert elég sok szociáldemokrata író volt, hogy Komlós Aladár legyen az egyik titkár, és én legyek a másik titkár, így kerültem ilyen hivatalos beosztásba, egyébként nekem soha nem volt semmiféle ilyen ambícióm, hogy kultúrpolitikus legyek.
albert zsuzsa: – Egyébként ez ellentmond annak, hogy azt vallotta, költők ne legyenek pártok tagjai.
maJor ottó: – Ellene volt annak, hogy bármiféle napi politikában részt vegyen, és tulajdonképpen azt kell mondjam, hogy a későbbi drámájában része volt annak, hogy végül is vállalt politikai szerepet, mert őt azonnal elhallgattatták a pártegyesülés után, a fordulat éve után, kihúzták 48-ban már a Kossuth-díjasok listájáról, amin rajta volt, mert a Szociáldemokrata Párt a maga részéről őt javasolta Kossuth-díjra, 48 végétől minden lapját betiltották, és 56-ig egyetlen sora sem jelenhetett meg!
lengyel balázs: – És mikor jelentünk mi meg? 57-ben mint festőnek volt egy kiállítása, és ő meghívta az Újhold-írókat.
vidor miklós: – A verniszázson mondtunk néhány verset. Emlékszem, Nemes Nagy Ágnes ott volt, Rába Gyurka ott volt, Mándy, Pilinszky, Jékely Zoltán.
major ottó: – És látogattuk a lakásán, te is jártál hozzá látogatóba.
vidor miklós: – Élete utolsó húsz évében folyamatos kapcsolatban maradtam vele, durván egy-kéthetente fönt voltam, és ott találkoztunk Vatay Elemérrel is.
vatay elemér: – Ahhoz szeretnék kapcsolódni, amit te mondtál az előbb. Ez tulajdonképpen a Nemes Nagy Ágnes története a keménységről. 70 éves volt, és Ágnes beszélgetett vele, megkérdezte tőle, hogyhogy most már nem horgászik? Azt mondja: „tudja, ahogy az ember öregszik, már nemcsak a halat, a kukacot is sajnálja”. Ferenczy Béninél, akiről mindenki tudja, hogy csak öt szót tudott az 56-os bénulása után mondani, igen, nem hát, nahát, de. Vele intenzíven tudott beszélgetni, úgy, hogy kibarkóbáztatta azt, hogy ülünk a verandán, és milyen szépen énekelnek a madarak. És akkor rámondja, hogy igen. Élmény volt beszélgetni Bénikével. Minden folyóiratot tudott, ismert. Mentünk le Balatonra Kasival, hátul ült, én elöl Klárival és akkor egyszer csak megkérdezte, Mi a véleménye a Tűztáncosokról? Ez annyira frappírozott, hogy Bénike jutott eszembe, és azt mondtam: „hát nem.”
tellér gyula: – Kassák Lajossal emlékezetem szerint 1957-ben ismerkedtem meg, Weöres Sándor mutatott be bennünket egymásnak, egy kiállításon. Nagy tömeg volt, és a tömegben Sanyika mellett álltam, amikor odajött Kassák, és ők üdvözölték egymást, Sanyika pedig egy természetes mozdulattal bemutatott Kassáknak, aki csak azzal reagált, hogy még egy költő. Én nagyon örültem ennek a találkozásnak, és arra kértem Kassákot, hogy vihessem fel hozzá a verseimet. Tudtam egyébként már korábban, hogy egészen közel lakunk egymáshoz, Óbudán. Érdeklődött a verseim iránt, hol dicsérte, hol kritizálta őket, de mintha inkább a beszélgetéseink lettek volna számára érdekesek, különböző dolgokról faggatott, hogy élnek a fiatalemberek, én mit csinálok, tanári pályámról, egyebekről. Amikor életemben először kijutottam Franciaországba 1963-ban, Kassák megkért, hogy annak a galériatulajdonosnak, aki az ő képeiből is rendezett kiállítást Párizsban, vigyek ki egy levelet. Ma is emlékszem rá, a Rue de la Boétie-ben volt a galéria, egy kellemes kis utcában, amelyik enyhe szögben fordul el a Champs Élysées-től, a Denise Renée galéria volt. Most már több galéria is működik a jobb parton is, a bal parton is ilyen néven, akkor emlékezetem szerint az volt az egyetlen. Egy Vasarely-kiállítást rendeztek éppen, egy fekete bőrű fiú és egy fiatal lány voltak csak a galériában, akik átvették a Kassák által küldött levelet, mondták, hogy másnap menjek el, amikor ott lesz a galéria tulajdonosa is. A kiállítás addigra már meg volt rendezve, és közben talán meg is nyitották, nagyon érdekesnek találtam Vasarely képeit, különben is bújtam a kis galériákat meg a nagy múzeumokat, nagy vizuális gyönyörűségeket jelentettek ezek nekem. Azért említem, mert hazajővén, Kassákkal ezekről a dolgokról beszélgettünk.
albert zsuzsa: – Miért veled küldte ezt a levelet?
tellér gyula: – Azért, mert tudomásom szerint nem kapott útlevelet. Annak ellenére, hogy tudták a magyar kulturális hatóságok, hogy őneki kiállítása van, vagy volt Párizsban, és hogy meg is hívták erre a kiállításra, tudomásom szerint nem kapott útlevelet, és nem engedték utazni.
major ottó: – Azt hiszem, november 1-jén, 56-ban arra kértem, hogy vállalja el a Nemzetőr című napilapnak a szerkesztőbizottsági tagságát; két napig dezignált főszerkesztő voltam, november 4-ig. Azt mondta, szerkesztőbizottsági tagságot nem vállalok, de felolvasok magának két dolgot a telefonba. Az egyik később, mint naplójegyzet megjelent a Szénaboglyában, az gyönyörű, nem tudom, ismeritek-e, a másik egy döbbenetesen nagy verse volt, amit akkor írt, amikor kizárták őt a pártból.
bárány tamás: – Tudod, mi volt a közvetlen oka a kizárásnak? Az Írószövetségben felállt – 1953-at irtunk, jött a fordulat, miegymás –, és álltak fel egymás után a párt patentírozott írói, megbízható káderek, és elkezdtek zokogni a viszonyokon, hogy milyen pokoli az élet. Fölállt Kassák és ezt mondta: „És ezekkel ákárták ezek optimista irodálmát csinálni?!” Kész, ki volt zárva.
albert zsuzsa: – Nemcsak az irodalom érdekelte, és nemcsak Európa érdekelte, van egy nagyon fájdalmas mondata, azt hiszem, 56 után írta, hogy „Ezzel a néppel nem lehet semmit csinálni és ezzel a néppel már mindent lehet csinálni”.
gergely ágnes: – Olyan nagy mondatai vannak! Ezt külön hadd ünnepeljem benne. 1959-ben történt, amit elmondok, egy tanárom tihanyi villájában, ez a tanárom Baránszky Jób László volt, nem tanított engem, de nála gyakoroltam a Szilágyiban magyarból. Hadd olvassam fel, rövid. „Kassák Lajossal véletlenül találkoztam, egyik tanárom tihanyi villájában. Kényelmetlen kerti székeken ültünk, lugasba való kerti asztal körül. Kassák a munkám felől érdeklődött. Második éve tanítottam egy újpesti iskolában; Joyce versei s néhány más munka után megjelent a következő fordításom, Dylan Thomas könyve: Az író arcképe kölyökkutya korából. – Jó könyv – mondta Kassák –, jó fordítás. Rendes munka. – Elvörösödtem. „Rendes munka”: micsoda bélyegző. Annyira vágytam rá, hogy háromszor is megpróbáltam beleírni valami naplófélébe, de a különböző szerkesztők mindig visszaadták a naplófélét, dicsekvésnek minősítvén. Az is volt: dicsekvés. A mondatokra szó szerint emlékszem. – Mit érzett, mikor az első fordítását publikálta? – kérdezte Kassák. – Azt, hogy megkondulnak a harangok, és leszakad az ég. – És most? A második, a harmadik megjelenés után? Mit érez? – Semmit – mondtam. – Tudom, hogy nem történik semmi. – A maga nemzedéke téved – pattogott Kassák, és fölkelt az asztal mellől. – Mondja meg a magyar irodalomnak, hogy ne verseket írjanak, hanem költeményeket. Mondja meg a magyar művészetnek, hogy ne képeket fessenek, hanem festményeket. Maga ne menjen a bulvárszerzők után. Mindig azt kell érezni, hogy megkondulnak a harangok, és leszakad az ég. Függetlenül attól, hogy mi történik. – Szálegyenesen állt a tihanyi villa kapujában. Nem hiszem, hogy kezet fogtunk volna.”
vidor miklós: – Neki voltak ilyen nagyon jellegzetes, finom distinkciói, mint a vers, költemény, így pl. hogyha regényről volt szó, akkor „engem nem érdekel egy regénynek a cselekménye, csak a történése érdekel”. Nagyon mély dolgai voltak, és meg kell mondani, hogy a „rendes munka” az ő szájából nagyon nagy dicséret volt.
tellér gyula: – Kassák fizikai valósága is nagyon érdekes volt. Alacsony kis ember, aki valami cserkészkalapszerű kalapban járt, az volt a különbség, hogy ugye a cserkészkalapnak nagy karimája és alacsony teteje van, ezzel szemben Kassák kalapjának viszonylag kis karimája, de nagyon magas teteje volt, ez nagyon furcsán hatott, és érdekesen volt elöl benyomva. Gyakran találkoztam vele a régi Optiz cukrászdában, bár akkoriban már másképp hívták. A Bécsi úton a Nagyszombat utcai városi házakban volt, most is van ott valamilyen vendéglátóipari intézmény, ahová kávézni jártunk, és gyakran találkoztunk és leültünk egy-egy duplára. Nagyon jól emlékszem, hogy egyszer Kassák kérdezte, hogy „Urám, mit csinál?” palócos ejtésével. Ez is furcsa volt nekem, hogy huszonéves fiatalember létemre Kassák „urámozott”, kérdezte, mit csinálok, mondtam, hogy ezt-azt csinálok. Erre ő: miért nem verset írok? Én hivatkoztam különböző családi nehézségeimre, hogy pénzt kell keresni, meg más kötelességeim vannak, mire Kassák eltűnődött, és kijelentette: „Urám, én mindig azt csináltám, ámihez kedvem volt.” Addigra már olvastam az Egy ember életét, és pontosan tudtam, hogy ez bizony így történt.
gergely ágnes: – Kassák nagyon szép férfi volt. Én fiatal korában persze nem ismerhettem őt, de azok a fiatalkori képei, az orosz inggel, azok a profil képek, mint egy filmszínész. És az idős Kassákot is nagyon szépnek találtam. Gyönyörű az a kettős kép az első feleségével.
albert zsuzsa: – Simon Jolánnal, aki előadóművész volt.
gergely ágnes: – Nem tudom, hogy tudnak-e róla, amikor Kassák meghalt, a második felesége, Klári, írt egy 40 oldalas emlékezést Kassáktól, ami íróilag is kitűnő, Szigligeten néhányunknak felolvasta. Klári nagyon jól írt. Nem emlékszem szó szerint a végére, de mintha ez lett volna: „akkor örökre lehunyta szép szemét, melynek egy életen át rabja voltam”. És Klári csakugyan rabja volt.
albert zsuzsa: – Egyébként Rónay György szép könyvében, amely az Arcok és vallomások sorozatban jelent meg, azt írja, hogy korábban be akarták mutatni őt Kassáknak, de akkor még élt az első felesége, és azt mondta Klári, akkora hatással volt rá, hogy inkább ne mutassák be. Amikor Kassák hallgatni volt kénytelen, akkor a tanári fizetéséből voltaképpen ő tartotta el.
vidor miklós: – Hőstett volt.
major ottó: – Akkor ment ő pedagógiai főiskolára, és kitanulta a matematika szakot.
gergely ágnes: – Nem beszéltünk még a fordításairól. A legjobban persze a franciákat szerette, a Cendrars-kötete nagyon izgalmas, de most az amerikai fordításaira gondolok. Az amerikai költők közül is a legférfiasabbakat választotta, Carl Sandburgöt, Robinson Jefferst. A Jeffers-fordításai a magyar fordításirodalom – a gyöngyszem szó nem illik ide – szikladarabjai. Jeffers maga is ilyen sziklagörgető alkat volt, mint Kassák, csak elvonulóbb, embergyűlölő, de a gondolatviláguk nagyon hasonlít egymáshoz. Megjegyeztem néhány Jeffers-sort Kassák fordításában, remélem, el tudom mondani.
Ragyogj pusztuló köztársaság, ez a vers címe. „a korrupció/ Sohasem volt kötelező: mikor a városok/ a szörny lábainál feküsznek/ még állnak a hegyek.”
lengyel balázs: – Valamit szeretnék még hozzátenni Kassák emberi magatartásáról. Arról, hogy mindig egyenes, határozott volt, majdnem goromba, de közben teljes értékű emberi helyzetet teremtett. Nyílt emberi egyenlőséggel. Hiszen voltak olyan írók, akik szobrot álltak, és úgy mutatták magukat, sajnos gyakran ezt tapasztaltuk, akkori fiatalok. Ezzel szemben Kassák világosan, egyszerűen megbecsülte az embert azzal, hogy esetleg gorombáskodott vele. Szeretnék ehhez még valamit hozzáfűzni. Az édesanyámmal, akivel éveken keresztül előfordult, hogy találkoztak Kassákkal, kb. két és fél év korkülönbség volt közöttük. Csakhogy hét évtized fölött nem az évtizedek számítanak, hanem a testi állapot. Anyám a sír szélén tántorgó öregasszony volt, akinek elgyötört testében csak a szelleme maradt ép. Kassák tetterős, javakorabeli férfinak tetszett mellette. Úgy igaz, hogy a férfiak emberségének egyik eleven próbája, afféle biztosan jelző lakmuszpapírja, hogyan viselkednek az öreg, nőiségüket vesztett nőkkel. Jó volna ábrázolni tudni, hogy Kassák miként volt anyámmal természetesen kedves, figyelmeskedés nélkül figyelmes, megjátszás nélkül érdeklődő. Valami rokonszenvféle látszott szövődni közöttük. Egy ízben anyám a kerti sétaúton a földet tartó kőfalhoz vitte Kassákot, és rámutatott egy virágra, amely a kő közöli, sőt a kövön egy cseppnyi földből hajtott ki. Ezt írja meg, mondta, ezt a virágot. A virág a kezdődő magyar szimbolizmus témája lehetett volna, ha nem inkább Tompa Mihály tollára illő allegória. Reviczky még megírhatta volna, Ady már alig, Kassákot mégis megérintette, meghatotta a témaajánlat, így írt egy verset anyámnak, Egy öregasszonnyal beszéltem címmel.
vatay elemér: – Gorziumba vittem egyszer el Kassákot, nem érdekelte, Tác végképp nem, egy bokron volt egy madár, azt mondja, nézze azt a madarat, de szép. Egész Gorziumból ez maradt, mint a virág.
gergely ágnes: – Viszont megírt egy szál virágot Klári hajában a Tengerparton című versben. „Vörös hajadban kék virág”, jól emlékszem? Tudom, hogy Klári már jóval Kassák halála után, bár maga is idős asszony volt, nem akarta a hajszínét megváltoztatni – emiatt a verssor miatt.
major ottó: – Hozzá írta a legszebb szerelmes verseket, de egyedül vele volt néha szigorú.
tellér gyula: – Kassáknál tett látogatásaimnak az lett volna az igazi formája, hogy én őt előtte mindig felhívom telefonon, és bejelentkezem hozzá, illetve megkérdezem, hogy nem zavarom-e? Azonban elég abszurd volt, hogy mondjuk, légvonalban laktunk egymástól mintegy 300 méterre, az egyetlen működő telefonfülke pedig majdnem az ő házuk előtt állt, az utca túlsó oldalán, a Tímár utca torkolatában, oda kellett mindig elmennem és felhívnom Kassákot. Néha megengedtem magamnak azt a luxust, hogy bejelentkezés nélkül mentem fel hozzá. Egyszer volt egy kínos alkalom, amikor Kassák láthatóan nem örült nekem, mert éppen a feleségének diktált. Emlékszem magára a szituációnak a kínosságára, de ugyanakkor az a furcsaság is nyomot hagyott bennem, hogy Kassák verset diktált, belehallottam egy mondatba, és meg tudtam állapítani, hogy verset diktált, számomra ez akkor elképzelhetetlen lett volna, hogy egy alanyi költő rögtön készbe diktálja a versét. Aztán elmentem, nem akartam zavarni.
albert zsuzsa: – A kéziratot diktálta, hogy gépeljék?
tellér gyula: – Nem, hanem a felesége kézzel írta azt, amit ő diktált, hogy változtatás nélkül, vagy azután utólagos változtatásokkal lett ebből a végleges szöveg, azt nem tudom megállapítani, csak azt tudom, hogy diktálta a verset.
lengyel balázs: – Nem szokták tudni, hogy mikor volt ő Kossuth-díjas. A legvégén.
major ottó: – Halála előtt egy évvel.
bárány tamás: – Nyolcvanéves korában adták oda!
lengyel balázs: – 1957-ben, amikor – megmondhatom, hogy kik lettek Kossuth-díjasok? – Heltai Jenő, Szabó Lőrinc és Németh László és az irodalompolitika vezetője behívatta Kassákot, és azt mondta, hogy kérem, a Kossuth-díj rendelkezésére áll. Ön is Kossuth-díjas lett. És akkor Kassák azt mondta, hogy én nem leszek, és nem fogadta el a Kossuth-díjat.
vidor miklós: – És amikor megkapta 80 éves kora közelében, akkor még azt mondta, hogy úgy szerettem volna enélkül meghalni.
Még egy nagyon nagy mondása, amikor a nyolcvanadik születésnapján nagyon megünnepeltük, bár akkor ő már rossz állapotban volt, nagyon fáradt volt, akkor azt mondta, látja, uram, ez az igazi, életében kell az embernek megérni a föltámadást.
Lejegyezte ALBERT ZSUZSA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék