Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
azt, amit annak idején, mikor az első vagy második csatornán sugározták, általában a sárga

Író és olvasó
Az 1995-ös tokaji tanácskozás tárgyának megnevezése (Az irodalmi köztudat dilemmái – Irodalomértelmezés, értékelés, közvetítés) természetesen indokolná, hogy író és olvasó mellett már a címbe fölvegyük az irodalomkritikusi, irodalomtörténészt, szerkesztőt. Ha mégsem teszem, bár nyilván mindvégig rájuk, magunkra gondolok, annak okát később adom. Először arról szólok, amit az Erdélyből, Romániából érkezőtől – érthetően – elvárnak: hogy a helyi, az otthoni állapotokról nyújtson képet, friss információt.
Nos, a jelzett dilemmák romániai magyar változatának felvázolásakor a legelső kérdés: van-e egyáltalán nálunk irodalmi köztudat, 1995-ben? Tudom, hasonló kérdéssel a mai Magyarországon élő (s itt nem csupán alkalmilag közlő) irodalmárnak is újra szembe kell néznie, mégis, azt hiszem, a romániai magyar irodalommal kapcsolatban (melyet mostanság inkább erdélyinek mondunk) ez szükségszerűen másképp fogalmazódik meg. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ún. rendszerváltás vagy hatalomátmentés (visszarendeződés) 1989 decemberének végétől, láthatóbban 1990 januárjától a polgári s a nemzeti (magyar nemzetiségi) lét alapkérdéseire kényszerít koncentrálni, a lét és nemlét, az érdemleges „hogyan” kidolgozására irányítja a figyelmet; és valljuk be, a közvetlenül szólás lehetősége, sőt a közvetlen cselekvés parancsa háttérbe szorítja az irodalmat. (Ennek kísérőjelensége, közép-európai érvényességgel, az írói foglalatosság, gondolkodásmód felváltása a politikaival. Csupán az országos RMDSZ-elnökök és alelnökök nevére gondoljunk: Domokos Géza, Szőcs Géza, Markó Béla; s végül is RMDSZ-feladatok vállalása miatt hiányzik innen is Cs. Gyímesi Éva.)
1989-ig volt, bizonyos tekintetben meghatározó volt az irodalmi köztudat Romániában és romániai magyar vonatkozásban is. Annak ellenére, hogy az őrületét mind kevésbé titkoló hatalom az Írószövetség tevékenységét megbénította, éveken át nem engedett választmányi üléseket sem összehívni, a helyi fiókok, illetve társaságok (így a kolozsvári, a marosvásárhelyi) léteztek, ilyen-olyan összejöveteleket is szerveztek (a pártutasítás szerint összehívottak mellett). Legfőképpen azonban a – mind szigorúbban cenzúrázott – folyóiratok biztosítottak egyfajta irodalmi köztudatot. Érdemes volna majd újraolvasni a kolozsvári hetilap, az Utunk s a marosvásárhelyi, havonta megjeleni Igaz Szó számait, akár a nyolcvanas évekből. Kétségtelen, hogy a román kommunista (nacionalista) hatalom okozta torzulások alaposan kiütköztek rajtuk (miként a Korunk s a Bukarestben kiadott A Hét évfolyamain), és szerkesztőik – főként Létay Lajos és Hajdu Győző (ki-ki a maga módján, ízlése vagy ízléstelensége szerint) – biztosították a Ceauşescu-féle elvárások érvényesülését, a romániai magyar irodalom belső értékrendje azonban mégiscsak átütött a kívülről kapott szempontokon. Mint akit Hajdu Győző a nyolcvanas évek második felében (pártfőnökei utasítására) kitiltott az Igaz Szóból, gondolom, nem fognak megvádolni Hajdu-apológiával. De meggyőződéssel állítom, hogy nevezettek (részben ide sorolva Rácz Győzőt is) elsősorban a közéletben vállalt szerepükkel ártottak az erdélyi magyarságnak, lapjaikat így-úgy próbálták őrizni, s bennük, általuk a magyar művelődés, a magyar irodalom ügyét is valamiképpen felvállalták. (Ez a megállapítás korántsem jelenti azt, hogy egyetértek Szőcs Gézával, aki az Erdély kövei könyvsorozat 5. – Sokszemközt című – kötetében, 1995. január 20-ra keltezett, Stockholmba küldött levelében teljes mellszélességgel áll ki H. Gy. mellett, nem értve és nem fogadva el, hogy miért Hajdu Győzőnek kellett „elvinnie a romániai magyar balhét”. Vitám a költőként nagyrabecsült, politikusként és közemberként más kategóriába sorolható Szőcs Gézával nem ide tartozik, jelzéséről azonban nem mondhatok le, ebben az összefüggésben sem.)
Azt a tárgyszerű elemzés fogja majd kimutatni, hogy milyen (torzult) volt a romániai magyar irodalmi köztudat mondjuk 1988–89-ben; de volt, létezett, a Marosi Péterek s a vele vagy ellene (irodalomfelfogása ellen) dolgozó szerkesztőknek, kritikusoknak köszönhetően is. (Itt lehelne szólni a „civil-szférához” sorolható egykori Pezsgődíjról!) Nem ennek az eszmefuttatásnak a feladata a további részletezés, minősítés. Az viszont ide kívánkozik, hogy nyíltan bevalljuk: függetlenül attól, hogy jobbak (esetleg rosszabbak, rosszabbul szerkesztettek) lettek-e lapjaink, a régi vagy a megváltoztatott (Látó, Helikon) cím alatt, irodalmi köztudatot nemigen képesek ma alakítani. Nálunk még csak nem is az a helyzet, mint Magyarországon (egyelőre legalábbis), hogy a sok új – jó – folyóirat között oszlik meg az olvasói (nem köz!) vélemény. E helyzet áldásos vagy kárhoztatható voltán lehet vitatkozni. Az erdélyi irodalmi és művelődési folyóiratok, heti (kétheti) lapok egyre szűkülő körhöz jutnak el. Félek, hogy a régebben „bevett” iskolák, irodalmi körök is jórészt eltávolodtak lapjainktól. Ami nem volna baj, ha jó irodalmi fórumok születnének, ha a fiatalok kezdeményei életképesebbeknek bizonyulnának. Sajnos, sem az 1990-es Jelenlét, sem az 1995-ös az Erdélyi Naplóhoz mellékelt (Szőcs Géza kitalálta) Előretolt Helyőrség nem sok számot ért meg: s azt hiszem, a Helikonban kéthetente helyet kapó Serény múmia sem jelent áttörést. Nem a színvonalukról beszélek...
Az Írószövetség, mármint a romániai – a románokkal, néhány némettel, szerbbel, ukránnal, szlovákkal és persze velünk, magyarokkal közös – 1990 után nem tudott számottevő irodalmi szervezővé válni. Látványos siker, büszkeségünk, hogy a fordulat után megalakulhatott a romániai magyar PEN – az irodalmi köztudat alakítását magára vállalni azonban aligha tudja (ezt még a nagyobb múlttal, tapasztalattal, lehetőséggel rendelkező PEN-központok sem igen képesek megtenni).
A televízió – és ez külön téma! – sokat, legalábbis sokkal többet tehetne, erdélyi, romániai viszonylatban, ám több okra visszavezethetően kevesebbet vállal és teljesít irodalmilag, mint korábban, betiltása előtt. Lehet, hogy a szabad fórumok – irodalmi kávéházak, nyári táborok és hasonlók – ideje jön el, természetesen a „mennyiség”, a felvevő tömeg megfelelő átértelmezésével. A marosvásárhelyi Látó s a Korunk Kávéház gyakorlata valami ilyet sejtet, enged remélni.
Ennyit a sajátos, de talán nem is oly sajátos erdélyi irodalomértelmező helyzetről, az intézményi lehetőségekről. És most arról, ha rövidebben is, amiről tulajdonképpen szólni szeretnék. Az író és olvasó viszonyáról, amelyben nem harmadikként volna jelen a köztudat alakítója, az értelmező és értékelő, a közvetítő, hanem azonosulva az első, illetve a második kategóriával. Vagyis íróként és olvasóként. Fiatal koromban, valamelyik kritikai kampány alkalmával megkaptam a magamét, amiért az impresszionista irodalomkritika létjogosultsága mellett szálltam síkra. Akkor ennek az elmarasztalásnak ideológiai megalapozottsága volt. Ma a modern irodalomtudomány, a strukturalizmust felváltó hermeneutika nevében minősíthető az „impresszionista” irodalomértelmezés és közvetítés – dilettánsnak.
Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ilyen irodalmi (én nem mondanám impreszszionistának!) irodalomszemlélettel nemigen lehel bejutni az Akadémiába. Ám lehet, hogy nem is ez a legfontosabb. Tálán fontosabb az, hogy író és olvasó ismét egymásra találjon. Ehhez pedig a mai irodalom-értelmezésnek is, azt hiszem, változnia kell. A kasztosodás legfeljebb a „szakma” egy bizonyos részének hoz hasznot. Ha így haladunk, hovatovább eljutunk a „szakosodás” olyan szintjére, amely például az orvostársadalmat jellemzi. S egy olyan tolvajnyelvhez is, amely a be nem avatottat eleve kizárja a modern irodalomértelmezés jótéteményeiből.
Ezeket a régen érlelődő, ereinek gondolatokat (amelyek nyilván nem méltók egy tudományos fokozattal is rendelkező irodalomtörténészhez) Szerb Antalnak a Holmi 1995. júliusi számában megjeleni, a görög származású román történész-irodalmárhoz, Dionis Pippidihez írt levelei segítenek megfogalmazni. Szívesen szólnék részletesebben, elemzően róluk – önállóan is megálló irodalmi művé állnak össze a mai olvasói tudatban –, de itt nem a specifikumuk felmutatása a lényeges, hanem az, ami Szerb Antal magyar és világirodalomtörténetét s mondhatni az egész életművet jellemzi: szerzőjüknek az irodalom élet- és közlésforma. Nem „tudósi” szertartás tehát, amit megfelelően előkészített „beavatásnak” kell megelőznie. Az olvasás természetesen (ezen a műveltségi szinten legalábbis) előfeltétele az írásnak, az irodalmi alkotásnak (a levelek visszatérő alaphelyzete a párizsi Bibliothéque Nalionale-hoz és Londonhoz, a British Museum Libraryhez kapcsolódik) – ám ugyanígy része az ifjú tudós- és írójelöltek életének. S a megszülető művek, nevezzük őket regénynek, esszének vagy tanulmánynak, ugyancsak olvashatók.
És itt, szerencsés életrajzi véletlen (nem egészen véletlen!), feltárul egy másik dimenzió is, amely az irodalomtudomány számára újabban felismert feladat, külön szakterület: az összehasonlító vizsgálat. Mint szakkutatás ismert, mint napi irodalomértelmező és -értékelő gyakorlat ritka; Szerb Antal Pippidinek írt leveleit olvasva csak irigykedve kapkodjuk a fejünket (még ha nem is vagyunk feltétlen hívei a Szerb-féle irodalomszemléletnek): így is lehet egyszerre habzsolni életet és irodalmat, nemzeti és egyetemes irodalmat, nem ismerve (el) semmilyen választóvonalat. Nos, alighanem ezt a teljességet érzi meg, érzékeli az olvasó, amikor Szerb Antal műveivel találkozik.
Lehet-e, kell-e utánozni Szerb Antalt, 1995-ben? Valószínűleg nem. Tanulni azonban tőle – jó volna.
KÁNTOR LAJOS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék