Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
egy Hajnóczy Péteré – folytassam

A tekintély trónfosztása
Az irodalomtörténetírás paradox tevékenység. Mindig is az volt; a mai helyzet kiváltsága mindössze annyi, hogy az a fura belső ellentmondás, amely létének alapja, nehezebben leplezhető. Miről is van szó?
Az irodalomtörténet egyfelől, mint a neve is mutatja, történeti diszciplína. Tárgyát történeti tárgyként jelöli ki, vagy inkább alkotja meg. (Ma már nem esik nehezünkre elismerni, hogy minden tudományág megteremti a saját tárgyát: vagyis nem készen találja, s ahhoz építi ki a maga módszertani konstrukcióit, hanem a tárgyteremtés és a módszerteremtés egyidejűleg, egymást kölcsönösen befolyásolva zajlik.) Ebben a tekintetben pontosan olyan, mint a többi történeti jellegű tudományos tevékenység. Mivel pedig a tudományágaknak is megvan a maguk története, világos, hogy a tárgy a módszerekkel együtt állandóan változik. Hogy mi az irodalomtörténetírás tárgya, az ennélfogva sohasem fölösleges kérdés. Helyesebben: magától értetődik, hogy újra meg újra felvetjük; a válasz azonban egyáltalán nem evidens.
Miről is írunk hát, amikor irodalomtörténetet írunk? Valószínűleg nagyon kevesen állítják, hogy pontosan ugyanazt kell irodalomnak tekintenünk, amit száz évvel ezelőtt annak tekintettek. A XX. század azonban másfajta változásokat is hozott. Nem csupán azzal kell számolnunk, hogy az irodalomfogalmak akár emberöltőnként is lényeges módosulásokon eshetnek át, hanem azzal is, hogy ezek az irodalomfogalmak szimultán élnek egymás mellett, vagy éppen harcban állnak egymással. A sokféleség egyidejűségét, amit közkeletűen pluralitásnak neveznek, megszüntetni nem lehet (legalábbis egy demokráciában nem). A harcot lehet kulturált rivalizálássá tenni, ha sikerül távol tartanunk tőle a parazitaként rátapad politikai, ideológiai és egyéb szimbolikus jelentéseket, vagyis mindazt, ami miatt az emberek egymás vérét is képesek kiontani. Utópikus álom: az irodalom, ezen belül az irodalomtörténetírás válhatna a másság elviselésének egyik fontos iskolájává. Hiszen a műalkotás befogadásakor létrejövő élmény mindig evidencia-jellegű; ha valakinek nem tetszik ugyanaz a mű, amelyiktől mi magunk el vagyunk ragadtatva, az éppen annyira egész ember-létünkben érint – ahogy a pszichológusok mondják, frusztrál – bennünket, mint amikor felebarátunknak egészen más okokból tetszik ugyanaz. Márpedig a tolerancia gyakorlását vagy kialakítását pontosan ezeken a nyilvánvalónak, magától értetődőnek megélt érték-képzeteken kell kezdenünk. Nemcsak azt kell tudnunk elfogadni ilyenkor, hogy a másiknak egyáltalán nem ilyen evidens módon érték, ami nekünk az, vagyis, hogy más, mint mi; azt is éppen ilyen nehéz átélnünk, hogy talán nem is mi képviseljük a többséget. „Más vagyok, mint más” – mondta Babits; ám hogy ezt valaki ilyen egyszerűen, minden kivagyiságtól és agresszivitástól mentesen ki tudja mondani, ahhoz érett és megmunkált személyiségre van szükség. Ilyen személyiség kimunkálásában lehet kinek-kinek a segítségére az irodalom, sőt még az irodalomtörténet is.
Továbblépve: az irodalomtörténet azok közé a történeti stúdiumok közé tartozik, amelyek egy műalkotást óhajtanak történeti tárggyá változtatni. Ez pedig önmagában véve is paradox törekvés, mivel minden műalkotás elsőszámú időbeli dimenziója a jelen. Tehát egy bizonyos értelemben teljesen mindegy, hány évszázaddal, évezreddel (vagy mindössze néhány órával) ezelőtt született a mű: merthogy csupán akkor létezik számomra mint műalkotás, ha a magam jelenében fel tudom venni a kapcsolatot. Az irodalomtörténetírás tehát ezt az örök (de belső tulajdonságait tekintve folyamatosan változó) jelent kísérli meg újra múlttá változtatni. Azt a döbbenetesen (és individuálisan) jelenlévő élményt, ami a műalkotás befogadása, olyan időbeliségbe burkolja, amely éppen a legfontosabb vonását, a jelen idejűseget számolja fel. Az irodalomtörténeti diskurzus tehát megszünteti az irodalmi mű első számú létformáját, vagyis, mondjuk így, az élményt; és ez fordítva is áll: amikor élményszerűen befogadunk egy múltbeli irodalmi alkotást, márpedig mindegyik irodalmi alkotás múltbéli, akkor nagyrészt megszüntetjük, mint az irodalomtörténet tárgyát. Ezzel egyidejűleg azonban az irodalomtörténeti szempont ott munkál a leginkább a közvetlen élményre összpontosító befogadásban is; tehát miközben megszünteti az élményt, egyben meg is alapozza azt egy következő befogadás-aktusban.
Egyik barátom nemrégiben mesélte el, hogy milyen nagy élmény volt számára Balzac A harmincéves asszony című kisregényének újraolvasása. Nos, ez a barátom (talán nem függetlenül attól, hogy magyar szakot végzett az egyetemen) nagy mértékben irodalomtörténet-ellenes. Úgy gondolja, hogy az irodalomtörténet a maga száraz nyelvezetével, erőltetett evolucionizmusával éppen azt teszi tönkre, aminek a művelésére és gondozására lenne hivatott: magát az irodalmat. Balzac-élményét is ennek igazolására hozta fel, nem vevén észre, hogy példája pontosan az irodalomtörténet mellett szól. Ha ugyanis neki az tetszett Balzacban, ami ellentmond az iskolában tanult kliséknek (a múlt századi íróról, aki „a romantika és a realizmus határán” helyezhető el), akkor ez csak úgy volt lehetséges, hogy valamiféle képpel rendelkezett arról: milyen egy múlt századi francia romantikus-realista regényíró. „Elvárás-horizontja”, ahogy az irodalomtudomány ma divatos szavával mondani szoktuk, pontosan kijelölte valaminek a helyét, amihez képest váratlan meglepetések érték a szövegben. Azt élvezte tehát, ami különbözött saját, nagyon is irodalomtörténeti alapozású elvárásaitól. Ezek az elvárások persze sokféle szinten működnek; de azért alig-alig akad olyan elemi iskolát végzett ember, akinek ne lennének hasonló elvárásai, ha, mondjuk, egy Petőfiverset nyomnak a kezébe. Bizonyíték: ha egy Kassák-versre cserélik fel a Petőfi-verset, annyit bizonyosan érzékelni fog, hogy a két szöveg nem ugyanabban a korban íródott. A múlt irodalmi szövegeinek befogadásához tehát nemcsak azért van szükségünk irodalomtörténeti ismeretekre, mert ezek híján jószerivel a szavak, a mondatok hétköznapi értelmét sem tudjuk kihüvelyezni, hanem azért is, mert a befogadást csak ezeknek az ismereteknek az alapján tudjuk a saját korunk igényeinek megfelelően megújítani. Esetleg pontosan úgy, hogy átalakítjuk az irodalomtörténeti diskurzust is, újraírjuk az irodalomtörténetet.
Mindez talán pedáns okoskodásnak hangzik, holott nem az. Gondoljunk csak némelyik irodalomóra dögletes unalmára, amely akkor volt igazán kínszenvedés, ha az ember történetesen szeretett olvasni, és megpróbálta olvasmányélményeit összeegyeztetni az órán hallottakkal. (Persze, az irodalomtanítás problematikája nem teljesen azonos az irodalomtörténetíráséval. De szorosan összefügg vele, minthogy végső soron – az iskola nem taníthat mást, mint egyfajta irodalomtörténetet; és az irodalomoktatás belső paradoxiája ugyanúgy független a tanár – máskülönben elsőrendűen fontos – egyéniségétől, mint az irodalomtörténetírásé az irodalomtörténész képességeitől.) Mióta csak létezik irodalomtörténetírás, legjobb művelői tudatában voltak ezeknek az ellentmondásoknak. Ezért próbálták mindig egy hagyományra támaszkodva legitimálni saját tevékenységüket. Magyarul: azt az alapvetően önkényes döntésüket, hogy mi tekintendő irodalomnak és irodalmi „fejlődésnek”, valamilyen tradíció tekintélyével alapozták meg.
Nos, ez az, ami manapság nehezen megy. Voltaképpen évtizedek óta nem megy nálunk sem; ami az elmúlt öt évben változott, az „csupán” annyi, hogy megszűnt a hivatalosan, az állami politika szintjén támogatott kánon. Pontosabban a nyílt ideológiai támogatás szűnt meg, a választható kánonok vagy tradíciók száma nyilván nem szaporodott. Hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben? Amikor tehát nem bújhatunk ki az alól a felelősség alól, hogy hagyomány-választásunk személyes döntés kérdése; hogy nincs többé abszolút tekintély, amelyre hivatkozva általános érvényűnek tekinthetnénk saját irodalomtörténeti koncepciónkat. Amikor tudomásul kell vennünk, hogy minden álláspont megkérdőjelezhető, s hogy ami számomra érvényes irodalomtörténet, az valaki más számára egészen másképpen összekapcsolódó, vagy éppen irodalmon kívüli jelenségek sora. Az irodalomtörténetírás fogalomtárából ilyen körülmények között azt a szemléletmódot kell – ha nem is kiiktatnunk, mert gyanítom, hogy az lehetetlen – háttérbe szorítanunk, amely minden történetírás-típusnak egyre nagyobb problémákat okoz az utóbbi évtizedekben: az evolucionizmust. Mégpedig azért, mivel minden fejlődéskoncepció egy célképzettel jár együtt. Az ember nem is hinné: pusztán attól a ténytől, hogy egy jelenségsort nem pusztán változásnak, hanem fejlődésnek titulálunk, már egy jövőkép nyomja rá a bélyegét a gondolkozásunkra. A jövőképeknek pedig az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy visszafelé meghatározzák azt, amit ténynek minősítünk, előrefelé pedig normákat csempésznek a koncepciónkba. Hamarosan ott tarthatunk, hogy megpróbáljuk előírni az irodalomnak, merre is kell fejlődnie.
Jól tudom persze, hogy sokan mindezt természetesnek tartják. Szerintük igenis eldönthető, merre kell fejlődnie a világnak, s benne az irodalomnak. A szakma művelőinek pedig igenis a norma- és törvényállítás lenne a feladata. Akárhogyan gondolkodunk is erről azonban, egy dolgot mindenképpen tudomásul kell vennünk. Nevezetesen azt, hogy az irodalomtörténetet egy szűk társadalmi csoport műveli, legyen az bármilyen sokrétűen tagolt. Amiből az következik, hogy ez a tevékenység mindig összefügg majd hatalmi kérdésekkel: hiszen, mint sok már téren, itt is egy parányi kisebbség kívánja az óriási többségre kiterjeszteni a maga szellemi befolyását.
Ennek az eszköze az oktatási rendszer, valamint a média birodalma; természetes, hogy ezek birtoklásáért küzdelem folyik. Az irányzatok, koncepciók térnyerési törekvésében nincs semmi elvetendő; amit meg kellene akadályozni, akárcsak másutt: hogy bármelyik irányzat a hatalmi pozíciók többségét megszerezve maga mögé utasíthassa az összes többit. Ez ebben az általánosságban, kellő intézményes biztosítékok híján persze csak kegyes óhaj. De irodalomtörténetekre szükség van. Ezen a ponton térnék vissza az imént vázolt paradoxonhoz, amelynek csak az egyik oldalát érintettem. A műalkotás jelen idejűségének egyik fontos érvényesülési feltétele ugyanis a befogadó történeti tájékozottsága. Ha nincs valamilyen képem arról, hogy száz évvel ezelőtt mit tekintettek irodalomnak, akkor minimálisan csökken az esélyem, hogy képes leszek az akkor született művek élményszerű befogadására. Ezt még csak túl lehet élni, mondhatná valaki némi cinizmussal; igen ám, de akkor arról sem lehet fogalmam, mitől jelen a saját jelenem. Akkor nem tudom, milyen világban élek. Nos, minden jó irodalomtörténet erre igyekszik választ adni. Ebben áll sajátos tétje és művelőinek felelőssége.
ANGYALOSI GERGELY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék