Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DISPUTA

DISPUTA
A rovatunkban közölt előadások a Tokaji Írótábor összejövetelén hangzottak el 1995. augusztus 18–19én.
Paradigmaváltás –
mondja a meglelt sző ismételgetéseinek örömével az irodalmi elméletek művelője – (és nemegyszer azzal az agresszivitással, amellyel c kis csoport tagjainál Angyalosi Gergely utalt).
Apokalipszis
mondja baljóslatú jelekre figyelve sok költő (hallhattuk a megnyitó versben is a világvégrettenetet), és hajtogatjuk persze mi is, akik úgy érezzük, hogy a paradigmaváltás nem kedvez nekünk, a korszakfordulat előtt kialakult stílusunknak – ami még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nincs igazunk.
A választás szabadsága megvan tehát: vagy az új hullámokkal magunkat vitetve ambícióink beteljesedését várjuk-e a változásoktól („röpülj hajóm, rajtad a holnap hőse”), vagy ellenkezőleg, a nem indokolatlan szorongásaink önkéntes túszaként („agyamat a téboly ütötte”), épp a tragikumán keresztül igyekszünk megérteni korunkat, és benne megvalósítani azt a másik hősies attitűdöt, hogy ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban.
Alig pár év választja el egymástól Adynak ezt a két versét, alig kétszáz oldal az AdyÖsszesben. Harmincéves, amikor a Röpülj hajómat írja, és még nincs negyven, amikor az Ember az embertelenségbent. Csak közben kitört a világháború, és közben betörtek a románok Erdélybe. Közben tehát elkezdődött valami, ami azóta is tart, a század eleji remény- és ígéretteli Európának a következetes, ismételt újból és újbóli meghazudtolása.
Ady Endre a csucsai terasz könyöklőjéről nézi a menekültek áradását, Magyarország egyik feléből a másikba, akárcsak a mai televíziónéző a honuk vesztett bosnyákokét, szerbekét, horvátokét, csecsenekét, kurdokét... Nem folytatom a sort, mert még valaki rám szól, mint a prágai színben az Udvaronc a Másik Udvaroncra, aki a máglyán égők bűne iránt érdeklődik: „Nincsen divatban, hogy még érdekeljen.”
Az efféle vérszomjjal párosult közöny ma nekünk is közismert médiakori botrányunk. Napokban olvastam, egy jugoszláviai írónő elmélkedésének csattanójaként, hogy élőben közvetítették egy bombától sebesült kislány halálát. Az írónő pornográfiának nevezte a riporteri remeklést. A kislány épp főidőben agonizált.
Van valami lényeges különbség a Sebes-Körös szurdokában összeszűkülő országút fölé kihajló Ady figyelme és a mai hasonló látványokban elmerülő televíziónézők embermillióinak figyelme között. Nincs már többé költői kontroll és tanúság. Nemcsak azért hiányzik ez, mert Ady pár év múlva meghalt, és meghalt Kosztolányi, József Attila, Karinthy, Babits, Radnóti – akiktől mi a részvétet tanultuk, hanem azért, mert a világ jelenségeinek érzékeléséből világszerte kiiktatódott a költészet. És nem véletlenül iktatódott ki. Hanem körülbelül úgy, mint ahogy az ötszáz bárd iktatódott ki Wales-ben. Vagy az Eduárdokénál korszerűbb módszereire utalva, ahogy Révai József mondta az első írókongresszuson: „majd elfogy körülöttük a levegő”. Hogy valóban egy röpke emberöltő alatt mennyire kiiktatódhatott az egyre jobban informált emberiség tudatából a részvét, irgalom, kegyelet, szolidaritás a menekülők és a letiportak iránt: próbáljunk visszaemlékezni, hogy még nemrég is világszerte megmozdult az utca rokonszenv-tüntetésekre – 56-ban, 68-ban, 89-ben... Ma már, úgy látszik, történhet akármi: nincs többé találkozás az eszmebarikádokon. Arra a társadalomra, amelyik most gyors ütemben kialakulóban van, azt hiszem, érvényes Madách diagnózisa – a történelem végének egyik legtalálóbb diagnózisa ez –: „kidobtál a gépből egy főcsavart, mely összetartá: a kegyeletet, s pótolni elmulasztád más erősbbel”.
A másik, az erősb csavar – azt hiszem, szakmai elfogultság nélkül mondhatjuk – lehetett a kultúra is, úgy, ahogy Európában és Magyarországon is megteremtette a maga csodáit. Nálunk leginkább a költészetben – ahol a kreativitásra fölöttébb alkalmas médiumot lelt a magyar nyelvben. Hogy a kultúrának – az európai kultúrának és a nemzeti kultúráknak – a feltételei miért omlanak össze a volt vasfüggöny mögötti országokban, szinte szinkronizáltan, és hogy miért mennek egyre inkább tönkre a nyugat-európai népeknél is: ezt ki így magyarázza, ki úgy. A napokban hallgattam én is a rádióban azt az egykori marxista szociológust, aki azt fejtegette, hogy minden humanista értelmiségi már zsigereiben ellensége a piacgazdaságnak. Mintha egy inkvizítor atyát hallottam volna. („Fel falvaikra, irtsatok ki nőt, aggot, gyermeket...” Bizánci szín)
A másik idézet – az előbbivel nem ellentétes, csak praktikusabb – az, hogy az amerikai szórakoztatóiparnak oly mesebeli jövedelmet biztosít zenéből, filmekből, exportált szappanoperákból, musicalekből, kazettákból a bekasszált jogdíj, hogy ennek minden ízlésbeli akadályozását a piacon meg kell szüntetni. (Hogy mennyi pénz vándorol ezekért a tengeren túlra, azt mondják, ellenőrizhetetlen. Romániában inkább számon tarthatják, mert a bukaresti A Hétben – kedvelt újságom! – egy esztendeje közöltek kimutatást a Romániából kifizetett jogdíjakról.) Ezt a jogdíjharácsot szolgálta volna – taktikátlanul nyíltan – a Bokroscsomagnak az a bizonyos tétele a hazai eredetű – és csakis a hazai eredetű – szellemi művek 44%-os adóval sujtásával.
Nem vagyok közgazdász, de felteszem, hogy ugyanarról a folyamatról van szó, amelynek eredményeképp megritkították a Nyírségben az almafákat. Mert hol adják cl az ízetlen spanyol almát, ha nem az almatermeléséről még nemrég híres Magyarországon? A „kultúra” szó és az „agrikultúra” etimológiailag is egy tőről fakad, lehet, hogy balsorsuk is hasonló.
A politikai érvelés (legalább is a volt vasfüggöny mögötti tájakon) az szokott lenni, hogy csupán az alkotó értelmiség 40 éves – illetve 70 éves – privilégiumát számolják föl, amelyet a pártállammal kollaborálva érdemelt ki... Csakhogy, ami itt most kótyavetyére került, az nemcsak a negyven év fanyar gyümölcse, hanem az is, amit a magyar szellem közben a hivatalos politikával szemben létrehozott („súly alatt a pálma”) – például a nagyszerű kiadói, lektori és fordítói gárdákat. Hová lettek? Ki elment diplomatának, ki külföldi kereskedelmi cégekhez, ki meg sárgaregényt fordít. És továbbra is a negyven év ürügyén – az európai kétezernégyszáz év kultúrájának egyre több örökbecsűnek hitt értékét most hányják a disznók elé (hogy a biblia óta a gyöngy és a disznó fogalma ma is mily szorosan összetartozik, idézhetném erre Kovács András Ferenc egyik rövid és nagy versét a Látó egyik utóbbi számából).
„Vagyok, mint minden ember, fenség.” Ezt a mondatot láttam olaszul bevésve Firenzében, a dékáni hivatallal szemben az ülőpadba, amikor a diákok több hetes megszállás után beengedtek az egyetemre minket, oktatókat. Fölötte a falon egy francia verssor: Le vent se léve, il faut tenter de vivre. Alig huszonöt évvel ezelőtt az európai költők még váteszek voltak az európai fiatalság számára, éppúgy, mint Vörösmarty idejében, mint Dante idejében vagy Horatius idejében... Tudom, ilyenkor a Haladás feltartóztathatatlan menetére szokás hivatkozni, és az elmaradásaink felszámolására.
Csakhogy ma már nagyon sok kérdőjelet támaszt a Haladásba veteti hit. Hadd tegyem fel – és nem a képviselőválasztási retorika szintjén – a kérdést: az emberiség történetének jelen szakaszában lehet-e komolyan hinni a progresszióban? Huxley és Orwell regényei után, amelyeknek negatív utópiái rendre beválnak? a csupán napi politikával kezelt atomfenyegetés korában? a Római Klub intései után? (E tekintetben mi, magyarok már az oly progresszista hitvallású XIX. században megkaptuk a szkepszis védőoltását Madáchtól.) De hogy a költészetben, drámában, zenében, építészetben – vagy akár az ideológiákban – a változások haladásnak tekinthetők-e, ezt senki sem meri állítani. Kivéve minden korban azokat a művészeket és kritikusokat, akik az újat azzal hirdették, hogy ami új, az fejlettebb, tökéletesebb is, mint az előző korok termése lehetett. A legtöbbször igazuk is volt – és sohasem volt igazuk. Az adott pillanatban volt konkrétan igazuk, mert jó, ha győz az új – ám ez az igazság nem volt törvény szintjére emelhető, mert egyrészt meghaladhatatlan tökélyű alkotások intettek bámulatra a múltból, és senki sem tudhatta előre megmondani, hogy vajon az „édes új stílusban” fognak-e csakugyan remekművek születni, vagy esetleg annak ellenében. (Messze vezetne, ha ebben az ügyben itt most épp Danténak az oly árnyalt költői eszmefuttatását idézném a Purgatóriumból.)
Így tehát kellő kritikával kell tekintenünk a jövőnket kockáztató – a földgolyó jövőjét is kockáztató – technikai progresszióra. S ha ez így van, akkor kellő kritikával kell illetnünk a progresszió elvét akkor is, amikor – haladást hirdetve – múltban szentesített értékeinktől (amelyeknek megvan a ramifikációjuk az egyéni és a kollektív tudatalattiban is) kívánja az európai kultúrnemzeteket megszabadítani. Ez a nagyon divatjamúlt elv jövőnkre kiható kártékonyságát tetézi az európai múltunk nyakló nélküli felszámolásával.
Ha nincs Haladás – nagy betűvel írva nincs –, akkor a kisebbrendűségi komplexusként egykor joggal belénk égetett „ah mely hátra vagyunk” stimulusa is ma óvatosabban kezelendő.
Micsoda ércnél maradandóbb művek születtek végzeteink – a lebírhatatlan Lehetetlen – ellenében!
Ezt most a magyar irodalom történetének értékeivel sáfárkodóknak is mondom.
Akik itt vagyunk – kivétel nélkül feltettük az életünket egy ügyre. Mind ugyanarra az ügyre. Van, aki csak öt-tíz éve. Van, aki hatvan éve. Azt hiszem, nincs az a szigorú szerzet, amelynek papja hűségesebben tartaná fogadalmát, mint mi, akik egyszer – oly fiatalon – kimondtuk: „író leszek”.
Vannak-e koherensebb életek? Mint egy Sarkadié, egy Kassáké, egy Nemes Nagy Ágnesé, egy Hajnóczy Péteré – folytassam? –, exkommunikációt, önkéntes halált, szent szegénységet, szenvedést vállalva, és fel nem adva az egyetemesség igényét.
És most kérdezzük meg egymástól: hová lettek a nagy, rendszeres írásra kaptató kiadóink? A könyvesboltokból a könyveink? És hová lettek a könyvesboltok? És az olvasóink hová lettek? És mi lett a műfajainkkal? Mi lett a dráma sorsa? Mi van a regénnyel?
Mintha egyedül a prózai és a verses szöveg – szövetségben a vonatkozásokkal kimeríthetetlen gazdagságban szolgáló anyanyelvvel – törne előre a fejlődés kiszámíthatatlan esélyei felé.
Az irodalmi köztudat dilemmái? Csupán az én személyes dilemmáimról beszélhettem. Hisz sorsom, sértődéseim, a műfaj, amellyel eljegyeztem magam, s persze élemedett életkorom stb. meghatározzák dilemmáimat. És persze: meghatározza a pillanat is.
1995 nyara. Émely, lehangoltság, szorongások nyara. Az idült eszelősség szinonimájaként ható: Szarajevó nyara.
E mélyülő válságainkban kigyulladó luciditás nyara is.
Az embereknek mostanában kinyílik a szemük. Szemmel látják, hogy a nagy koherenciát átböki a nonszensz, az abszurd, a svindli...
Ebben a körben mi – kárvallott írók – nyíltan hivalkodhatunk azzal, hogy „Ha késlekedik az okosság,/ Nem poéta fajták okozzák”.
Ady ezt a két sort – az írástudók hűségéről – annak a kötetének az élére tette mottóul, amelyikben a négy éve folyó első világháború alatt írott verseit publikálta.
Nem tudom, melyik irodalomelmélet divatos bő vagy miniszoknyája mögé bújhatok dilemmáimmal, amelyekből a Világ, a Létünk, a Nyelv és a Forma egyaránt kihagyhatatlan. Talán ez az a műfaji meghatározottságom, amelyet említettem. A drámában való gondolkodásé.
HUBAY MIKLÓS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék