Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FORUM

FÓRUM
Imitáció és variáció
Néhány új nézőpont Radnóti Miklós eclogáinak elemzéséhez
Lapozzuk át Radnóti Miklós vagy valamelyik nemzedéktársa gyűjteményes kötetét, s kiderül: fontos filológiai megállapítást tehetünk velük kapcsolatban, anélkül, hogy akár egyetlen szót elolvasnánk a versekből. A lapok tipográfiai képe így is elárulja nekünk, hogy az életmű első, kisebb terjedelmű része nagyrészt – vagy teljes egészében – szabad versekből áll, a harmincas évek elejétől kezdve azonban számuk rohamosan csökken, majd teljesen eltűnik. A metrikai hagyományok elleni avantgárd lázadás átadja helyét e hagyományok tiszteletének.
Ez a formaváltás az újklasszikus irány térhódításának jele a magyar lírában. Vele kapcsolatban Babits Mihály kezdeményező szerepét kell kiemelnünk. 1925-ben jelentette meg Új klasszicizmus felé címen „névadó” esszéjét, de ars poeticáiban már ez előtt feltűnnek klasszicizáló vonzalmai (Régen elzenglek Sappho napjai, Örökkék ég a felhők mögött), az irányzat legfontosabb bölcseleti és líraelméleti elveit pedig már a tízes évek második felében írott esszéiben megfogalmazta (Ma, holnap, irodalom: Veszedelmes világnézet; Magyar költő kilencszáztizenkilencben).1
A Radnóti-nemzedék formaváltása természetesen nemcsak metrikai természetű, hanem kiterjed a formaképző elvek legszélesebb körére. Akár a saussure-i nyelv és beszéd kategóriáival is leírható, valamint azzal, hogy c költők milyen értékviszonyt tételeznek e kettő között. Nyelven természetesen azt a teljes lírai jelrendszert értve, mellyel a költő „kifejezi magát”, melybe tehát beletartoznak azok a metrikai, retorikai, stilisztikai (szóképtani), sőt műfajelméleti szabályszerűségek, melyek általános normaként szavatolják az egyes költemény mint „lírai beszéd” érthetőségét. És értékét is: a tagoltság, a megformáltság értéklehetősége benne van e nyelvben, az esztétikai értéket hordozó szöveg e normatív rendszer alapján generálható. A századelő lírája a költői beszéd, a „parole” öntörvényűségét állította szembe a nyelv rendszerével, a norma-tagadásban keresve az eredetiséget: „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga” – mondta Ady. Ez a lázadás azután a tízes évek avantgardizmusában teljesedik ki. A klasszicizmus modern változata a nyelv elsőbbségét, a norma irányító szerepét vallja: „nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”, vallja Babits.2
A formanyelv normatív szerepe azonban a XX. századi modernség eredményeivel összhangban érvényesül. Babits verseléssel kapcsolatos fejtegetései is gyakran hangsúlyozzák a megfelelő helyen alkalmazott szabálysértés jogát, amely fokozza a ritmus kifejező erejét.3 Ez azonban nem a szabály tagadása vagy érvénytelenítése; a norma ellen lehet – okkal! – véteni, de a „vétség” a normához viszonyítva válik csak értékképző erénnyé, mint „szabályt erősítő kivétel”.
Érvényes ez a témánk szempontjából kiemelt fontosságú műfaji kötöttségekre is. Az újklasszikus nemzedék szívesen eleveníti fel a romantika előtti műfajokat, amit néha verscímben is jelez: Óda, Elégia, Himnusz a békéhez, Ecloga stb. E költemények azonban a „műfaji normát” másképpen, modernebbül értelmezik, mint XVIII., XIX. századi elődeik: nem poétikai szabályokhoz ragaszkodnak, hanem az egyes műfajokra jellemző hangnemet, stílustónust imitálják, gyakran nagyon is modern képalkotási eszközökkel. Ez az „imitatio” az irányzatra olyannyira jellemző rájátszás, megidézés is, annak érdekében, hogy az olvasó a jelen idejű élmény inspirálta költeményt a hagyomány egyenes folytatásának érezze, hasonlónak a halhatatlan előzményekhez.
A jelzett fordulat Radnóti költészetében 1933 után következik be; ezt szemiotikai módszerrel – a költő első korszakának gyakori képmotívumaiban végbement jelentésváltozások kimutatásával – vélem bizonyíthatónak. Egyik ilyen motívuma avantgárd verseinek a kés, mely mindig a harc, a bátorság és a győzelembe vetett hit konnotációit hordozza. Csak az időrendben utolsó példát idézném egy féltucatnyi versből: „Izzad a késem, s ugrálva villan át a harci poron...// hősi kor ez! hát hősmódra, késsel és durván énekelem!” (Előhang) 1933-tól a kés már fenyegetően villog ki a szóképekből: „Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,/ mint a papír vagy a tej itt az asztalunkon/ és kegyetlen is,/ mint mellettük a lassutekintetü kés.” (És kegyetlen); „... a csókoddal ojtott asszony is... kést is dugdos előled” (Férfivers); „leskel rád a világ/ s végül hosszú késeivel megöl” (Szerelmes vers az Istenhegyen); „A hóba mélyet ír és felfüstöl a vér/ s a csiklandós kés szívéig ér a holtnak” (Ballada). S végül, évekkel később, a tébolyító kétségbeesés jelképe lesz: „Vetkezz tovább! – (...) Nyúzd meg magad, hiszen bolond,/ ki bőrével mint börtönével henceg./ Csak látszat rajtad az, no itt a kés,/ nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!// S az asztalon felébredi s villogott a kés.” (A félelmetes angyal).
Másik visszatérő motívuma korai verseinek a szél, mely az „üzenet”, a „hírnök” konnotátuma. Ez az üzenet, melyet a szél hordoz, mindig pozitív tartalmú; reményt sugall a jövőre nézve, küzdelemre hizlal, győzelmet ígér. Az 1933-ban írott Mint a bika című költeményben azonban ez az „üzenet” ellenkezőjére változik: a szél „farkascsorda szagai hozza sziszegve”, s a lírai Én a magányos, eleve kilátástalan s ezért tragikus helytállás erkölcsi parancsát vonja le belőle következtetésként.
Az újklasszikus irány keletkezéstörténetének lényeges mozzanata ez; itt, ezen a ponton kerül kapcsolatba a nemzedék költészetszemlélete Babits értékelméletével. Az indíték a művészet defenzív helyzetének és szerepének felismerése: a kor az értékek megtagadására biztat, megsemmisítésükre tör, s a költészet (s a költő) feladata marad az énekek őrzése, érvényességük hirdetése. És csakis a hagyományra történő szüntelen hivatkozással lehet bizonyítani, hogy ezek az értékek nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem transzcendens értelemben abszolútumok. Érvényesek voltak évezredeken át, tehát érvényességük a jelenben sem vonható kétségbe.
A defenzív helyzetből az is következik, hogy az értékek léte és érvényessége csakis a költészetben, azaz fictionálisan igazolható. A költészetnek nem lévén közvetlen hatása az életre – e hatás az olvasón, a befogadón keresztül történik, ha történik –, a költőnek csak a műbeli érték létrehozása „áll hatalmában”, a további egzisztenciája nem. Szándékosan használom ezt az Epiktetosztól származó kifejezést; az itt röviden vázolt költészetfelfogás hangsúlyozottan sztoikus indíttatású. A magyar újklasszikus iránnyal szoros kapcsolatba hozható a korszak újsztoikus erkölcstana (Babits Jónás könyve, Kosztolányi Számadás, Marcus Aurelius, József Attila Eszmélet című költeménye meggyőző példát nyújtanak erre), az értékek transzcendálásának igénye pedig a korszak újkatolikus törekvéseihez is közel hozza.
Ennek a költészet esztétikai és etikai szerepét ötvöző ars poeticának a legterjedelmesebb Radnóti-ciklus, az Eclogák 1938 és 1944 között keletkezett sorozata a számottevő megvalósítása. Mintája a vergiliusi ecloga-forma, szorosabban a IX. ecloga, melyet – ugyancsak 1938-ban – lefordított a költő. Az Első ecloga ezt a vergiliusi Kilencediket imitálja; Költő és Pásztor párbeszéde, a hexameteres forma, az antik eredeti motívumainak beépítése a szövegbe virtuóz módon idézi vissza az antik hagyományt. Radnóti azonban vezérmotívummá avatja azt, ami csak futó megjegyzés Vergilius művében: „... a versek/ oly tehetetlenek ott, hol a Márs dárdái ropognak...” A kellő helyen alkalmazott anakronizmusok – az utalás az „izzó ágyúcsövek”-re s az emberek fölött keringő halálra (a bombázógépekre) – hirtelen a költő korának hangulatával telíti az antik keretet. Felvillan a költőhalál képe is, de ellentétben Vergilius versével, melyben a költő csodás megmeneküléséről olvashatunk, az életveszélyről, a Radnóti-műben Garcia Lorca és József Attila halála a menekülés lehetetlenségét bizonyítja. A Vergilius-versben a szereplők versengenek, hogy ki emlékszik több dalra a szerencsésen megmenekült költőtől; a Radnóti-versben ez a baljós fordulat utal az emlékezet hiányára: „... S jó, ha a szél a parázst kotorászva/ tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.” A Vergilius-ecloga „villám sújtotta tölgyfája” is visszatér a záróhasonlatban, de már nemcsak a táj kelléke, hanem a költősorsra vonatkozó hasonlat is: „tudja, kivágják”, erősíti fel a hasonlóságot a megszemélyesítés, hiszen a költő is a sztoikus haláltudat vállalója, „de addig is új levelet hajt”, ahogy a költő is megírja új versét a halál árnyékában. A vergiliusi forma így simul rá erőltetés nélkül a XX. századi költő világképére, válik annak kifejezőjévé.
Az eclogák a továbbiakban a műfaj tudatos és fokozatos modernizációját hajtják végre. A Második ecloga a szereplőket saját háborús korából választja, s a versforma sem antik: niebelungi sorok alkotnak rímes párverset jambikus alexandrinussal. Radnóti naplójából tudjuk, hogy ezt a versformát a klasszikus disztichon modern változatának szánta, ugyanakkor azonban közismert verstani hagyományt is idéz, e két sor párosítása ugyanis oly gyakori Tóth Árpád korai költészetében, hogy a korabeli kritika Tóth Árpád-sornak nevezte el ezt a kombinációt. A Repülő magányról szóló vallomása ezzel a kétségbeesett mondattal zárul: „jaj, ki érti meg?” Tóth Árpád Lélektől lélekig című költeményében ugyanez a költői kérdés fejezi be a kozmikus magány felismerését: „jaj, ki mondja meg?”
Ahogy Tóth Árpád költészetére (is) visszavezethető a Második ecloga iróniája. A Költő szövegében az írásnak, az alkotásnak ugyanaz a kényszere tűnik fel, mint az Első ecloga tölgy-hasonlatában, csakhogy itt a versírás az eb vonításához, a macskanyávogáshoz, a „kis halacska” ikra-ürítéséhez lesz hasonlatos. Éppoly „szükségszerű” életfunkciók ezek, mint ahogy levelet hajt a tölgy – de míg a tölgyfa az erő, a hajthatatlanság, a méltóság archetípusa a klasszikus költészetben, ezáltal a hasonlat a sztoikus kötelességtudás tragikus méltóságát hangsúlyozza. A Második ecloga párhuzamai lefokozó jellegűek, a költő kiszolgáltatottságát, az alkotás értelmének kérdéses voltát tudatosítják. Mit ér a vers a bombák ellenében? S ez irónia hatja át a Repülő vallomását és kérését is. Hiszen vergiliusi téma ez is: a „fegyver s vitéz”, csakhogy nem a katona bátorságáról, hősiességéről szeretne olvasni, hanem arról, hogy „félek ott fönn”, s hogy titokban ugyanazokra a békés értékekre vágyik, amelyekről a pásztorköltemények szólnak: a szerelemre, a nyugalomra. E kérés paradoxitását a költő válasza teszi teljessé: „Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.” Az értékpusztító harcnak nincs utókora; a „versben (műben) halhatatlanná válni” antik toposzának a modern háború valóságában nincs többé értelme.
Az eclogák között ezután már csak kettő tér vissza az eredeti párbeszédes formához: a Negyedik és a Nyolcadik.4 A Negyedik párbeszédének értelmezése ezért, úgy érzem, kulcsfontosságú az egész ciklus tekintetében. A magyar Radnóti-kritikában általánosan elfogadott, hogy ez a párbeszéd „a költő két énje között” folyik, azaz a költemény egyik változata az önmegszólító verstípusnak. Ez ellen azonban stiláris érvek szólnak. Már a költő első mondata – „Kérdeztél volna csak magzat koromban...” – egy külső beszélgetőtársat, egy meghatározott „második személyt” feltételez. Másrészt a párbeszéd két résztvevője két különböző hangnemet használ; a Költő szövegében a tagadás uralkodik, tagadja az élet értelmes voltát, majd nyomós érvekkel, a szabadság hiányával és a halál elkerülhetetlenségével bizonyítja mindennek, végső soron még a költészetnek is a hiábavalóságát: a megsemmisülő világban „az írótáblák elrepednek”. Ezzel szemben a Hang a bizonyosság szavával szól: már első megszólalásakor a költői kérdések azt sugallják, hogy a költőt puszta léte kiválasztotta valamire; másodszor az értékek megismerésében jelöli meg e kiválasztottság értelmét, végül kategórikus paranccsal tiltja meg a beletörődést a kényszerűségbe: „az égre írj, ha minden összetört!” E Hang mását a Bibliában találjuk meg; Mózes könyvei számos helyen figyelmeztetnek, hogy az Úrnak csak hangját hallja a hívő, de aki szól, nem láthatja.5 Úgy érzem, az értékek képviseletére hivatott költő ezt ilyen „kiválasztásként” éli át; mint bevezetőben mondtam, a nemzedék értékelméletének posztulátuma az értékek személy feletti, transzcendens léte, ezért vetíti kételyeit és bizonyosságait ebbe az archaikus-biblikus szituációba.6 S mint ugyancsak Radnóti naplójából tudjuk, az ótestamentumi hagyományt, zsidó voltának hagyományát vállalni az üldöztetések idején becsületbeli kötelességnek is érezte.
Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a biblikus motívumok rendszeres előfordulása a ciklus következő darabjaiban. A Töredék, melyet a Radnóti-kritika egy része a hiányzó Hatodik eclogával azonosít, Ézsaiás nevével fejeződik be, az ő „rettentő szavai” jellemezhetik méltóképpen a kort; mellette a költő csak hallgathat. Ebben természetesen implicite benne van, hogy a költőnek, ha újra meg akar szólalni, e prófétikus szavakat kell eltanulnia ószövetségi elődeitől – s ez meg is történik a Nyolcadik eclogában, melyben Náhum próféta kimondja a két szerep – a költői és a prófétai – azonosságát. A befejező részben egy vallástörténeti anakronizmus, a Próféta hivatkozása az „ifjú tanítványra”, aki betöltötte a törvényt, azaz Jézusra, visszakapcsolja ezt az ószövetségi hagyományt a vergiliusihoz, a római költő IV. Eclogájához, melyben – a kora kereszténység szövegmegfejtése szerint – ugyancsak Jézus születését jövendölte.
De az is figyelmet érdemel, hogy Náhumot – és a Költőt a harag élteti és készteti szólásra; a harag a világ bűnei miatt, s ennek kifejezése az a küldetés, melyet az Úrtól kapott (kaptak). A Negyedik eclogában is így szól a Hang utolsó parancsa: „De haragod füstje szálljon az égig...” A Költő és a Próféta „kiválasztása mindkét költeményben azonos; kapcsolatukat, összefüggésüket számomra ez is bizonyítja.
LÁNG GUSZTÁV
 
JEGYZETEK
1.      Az elsőben a magyar avantgardizmussal folytat vitát, a formahagyomány értékeit védve a szabad verssel szemben, melyet uniformizálónak, az egyéniség elnyomójának tekint. A másodikban a századforduló nagy hatású irracionalista filozófiáit tekinti a „háborús világnézet” megteremtőinek, s egy új, modern racionalizmus eljövetelét sürgeti – költői klasszicizmusának (s követői klasszicizmusának is) ez a racionalizmus lesz a szemléleti alapja. A harmadikban – a fenti racionalizmus jegyében – „a nemzeteken fölül álló igazság” szolgálatában, az egyetemes értékekhez való hűségben jelöli ki a költő feladatait, szembeállítva ezt a konzervativizmust minden hagyománytagadó „futurizmussal”.
2.      Ady Endre: Hunn, új legenda; Babits Mihály: Mint forró csontok a máglyán.
3.      Babits Mihály: Magyar irodalom; Tanulmány Adyról.
4.     A nem-párbeszédes eclogákban azonban a vers címzettjének megnevezése vagy sejtetése a megszólítás, a valakihez szólás, a megszólított másik személy jelentése lírai fikciójával Radnóti megteremti a párbeszédes forma sajátos változatát (variációját). A harmadik eclogában a „pásztori Múzsa” ez a megszólított; az ötödikben az eltűnt barát, Bálint György, a hatodiknak tartott Töredékben
5.     Például: Mózes II., 3:4–7.; 19:21; 33:20; Királyok I., 19: 12.
6.     De találunk párhuzamot a Radnóti-nemzedékre nagy hatást gyakorló filozófusnál, Ortega y Gassetnél is: „Különféle lehetőségei között minden ember talál egy olyat, amely az ő autentikus léte. És azt a hangot, amely őt efelé az autentikus lét felé hívja, «elhivatottságnak» nevezzük.” (Ortega y Gasset: Entorno a Galilleo, id. Csejtei Dezső: A spanyol egzisztencializmus története, 207. 1.)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék