Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Méliusz József

Méliusz József
HÁBORÚS NAPLÓ
Folytatás előző számunkból. Válogatta, jegyzetekkel ellátta és közzéteszi: Borcsa János
1943. június 22.–1944. augusztus 23.
TEGNAP, augusztus elsején az amerikaiak légiflottája rendkívül erősen bombázta Ploieşti-et és Cîmpinát. A szövetségesek most már állandó tűz alatt tartják a németek összes ipari pontjait és nyersanyag-lelőhelyeiket.
SZERB ANTAL irodalomtörténetét olvasom újra, különös élvezettel és örömmel. A mai magyar írónemzedék legjobbjainak művelődési eszménye benne jelentkezett először rendszerbe foglaltan. Szép az, ahogy a magyarság fogalmát a művelődés legjobb eszméivel azonosítja. Haladó világkép ez, szemben áll az eddigi polgári, sovén és nacionalista irodalomtörténészek nézeteivel. Ez az út a magyar realizmus felé visz.
Zrínyiről írja Szerb Antal: nemzetiségét az határozta meg, hogy milyen nemzetiségű akart lenni – és így lett a magyarok legmagyarabbja. Példája mutatja, hogy az ember nemzetiségét nem a nemzettér határozza meg, hanem a hovatartozás elszántsága...
Valóban az elszánás. Mert mire kell nagyobb elhatározás, mint vállalni egy nép bánatát, baját, harcát, szenvedéseit, akaratát az életre s a küzdelmet a fennmaradásért. A mai magyar irodalom erényei és gyengéi közepette eme nagy elszánásról tanúskodik. De látják-e onnan túlról, micsoda erőmegfeszítéssel él és áll itt, ebben az országban háromszázötvenezer magyar, valóban zrínyi-i keménységgel, a nemzetiség puszta fennmaradásáért küzdve?
 
A MŰFORDÍTÁSRÓL írja Brentano: „Aki már semmi másra nem képes, és a nyelv helyett, melyre fordítani akar, annak az ura, amelyből fordítani szeretne, abból lesz műfordító.”
Aforizmának nem rossz. De a nagy nemzetek nagy írói nem foglalkoztak műfordítással. A mi irodalmunk sajátossága és nagysága is, kezdeteitől fogva, hogy a legnagyobbak saját alkotásaikkal egyenértékű műfordításokkal gazdagítják irodalmunkat. A görögöknél, a latinoknál kezdte irodalmunk és Proustnál meg Joyce-nál. A német műfordítók nevét senki sem ismeri alkotó írók neveként. A német Proust-fordítás csúfosan megbukott. Gyergyai fordítása remekmű. (...) Babits az Ulysses fordítására a tíz legkitűnőbb magyar stilisztát gyűjtötte munkaközösségbe. Ő, aki Dantét fordította magyarra.
Szabó Lőrinc, Babits tanítványa egyébként ezt írja a műfordításról – eltérően Brentano könnyű szellemességétől: – Amíg az idegen remekműveket olvassák, értelmezik, esetleg fáradságosan megfejtik, addig a műfordítók még nem műfordítók, hanem literátorok, kritikusok, esztéták. Műfordítókká csak a megértésen túl, abban a pillanatban válnak, amikor félretolják a másik nyelvet, és alkotni, formálni a saját nyelvük anyagából kezdenek. A műfordító számára a megértés nem cél, hanem eszköz. A mi íróink, a legnagyobbak, eltérőleg a többi nemzet íróitól, mindig nagy műfordítók is voltak. Felelősségből a kis magyar nemzetnek a világot és Európát ők kellett ajándékozzák, ahelyett hogy a magyart ajándékozhatták volna a világnak. (...)
Hajnalodik. Az éjszakában repülőgépek morajlanak, hol halkabban, hol erősebben. A háború és a humánum szellemei töltik be könyvesszobámat.
Istenem, mikor mondhatjuk el újra: Béke van.
EGY HETE éjszakáról éjszakára német csapatok vonulnak át a városon; dübörögnek a gépkocsik és motorkerékpárok. Fekszem a sötétben álmatlanul, és hallgatom ezt a véget nem érő zúgást. Megtelik vele szobám, a bőröm, a szám, a fülem. Elszunnyadok és felriadok: még mindig vonulnak és gördülnek dübörgő gépeiken: nyugatról keletre, mintegy őrjöngőn harsogva a valóságot: igazi ellenségük, a félelmetes, a véget siettető veszedelem számukra keleten van. A németek éjszakáról éjszakára csak mennek, mennek kelet felé, baromian, a vágóhídra...
S(ALAMON) J(ÓZSEF)FEL lebukása óta megszakadt minden kapcsolatom. Hiányzik baráti biztatása, a politikai összetartozásnak az a meleg kifejeződése, ami csak a hozzá hasonlókból áradhat.
JUSTH naplóját befejeztem. Ami Adyban morbid volt, Justhnál az a legrokonabb. (...) Minden benső erejükkel nyugatiakká akartak válni, magukban a magyarságot a kor, Európa szintjére emelni. Justhnak kevesebbre tellett, oroszlánkörmöket nyitogató népi regényekre Zola szellemében. Ha nincs is kettőjük között közvetlen összefüggés, Justh valójában Adynak taposta az utat, mindannak, amit Ady jelentett.
A Justh és Ady után következő nemzedékekből már kiveszett ez a hasadtsági érzés. A forradalmi Párizs, Illyés Gyulán, József Attilán s a többieken keresztül már a miénk is, nem csoda és nem probléma. (...) Párizsban ma romokban hever minden, amit Justhtól – sőt Mikes Kelementől – József Attiláig megismertünk, szerettünk és követtünk. Ledöntve a magyar haladás „második hazája”. Emlék csupán.
A SORS ÉS JELKÉP című új könyvemben nemcsak vallok és gyónok egy írónemzedék szellemében, amelyhez tartozónak vallom magam, nemcsak e mai napok arcvonásait tapogatom ki, de az erdélyi magyar-román összetartozás tényét is kutatom. (...)
KÍSÉRTETIES ÉJSZAKA. Korán feküdtem. Ezen a napon sok járás-kelés, izgalom ismét halomra döntötte tervemet, hogy éjszaka dolgozzam a regényen. Holott ünnepélyesen készültem rá, feltámasztani Bethlen Gábort Enyeden, asztalhoz ültetni és Apor Péter Metamorphosisa nyomán bőségesen megebédeltetni. Mint mindig, ha izgalmak sorozatába keveredem, kegyetlenül fáj a gyomrom. Ilyenkor a nagy emlékíró bőséges menüire gondolni és azokat valóban ingerlően leírni, bárhogy is vessem latba szakácsi képzelőerőmet, lehetetlen. Az írónak legyen mindig gusztusa ahhoz, amit megír, különben megsavanyodik az írás is, ízetlenné válik.
Amikor a lámpákat eloltottam, s kitártam az elsötétítő papírral bevont ablaktáblákat, hogy hajnalra felébresszen a csípős levegő s a világosság, hosszas és szörnyű női sikolyt hallottam. Utána süket, nesztelen csend. Már-már azt hittem, képzelődöm s el is szenderedtem. Ám alig pilledt le szemem, olyan zajra ébredtem, mintha valahol feldőlt volna egy bútordarab, mintha idegen járna házunkban. Felzavartam a háziakat, mindenüvé benyitottam, de senki sem hallott semmit. Dobogó szívvel, szorongva feküdtem vissza, s nesztelenül ültem a sötétben, nem hallok-e ismét zajt, zörrenést. Már világosodott, amikor surranó lépteket hallottam az utcán, járkálást a házunk előtt. Arra különösképp egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez a rendőrség lehet. Mire az ablakhoz óvakodtam, már senkit se láttam. Lementem a kapuhoz, és a kerítésen belül egy csomó röpcédulát találtam. Összegyűjtöttem őket, és tűzre raktam. A röpcézők lelkiismeretlenül dolgoztak, egyszerre egy csomótól akartak egy helyen megszabadulni. De az is lehet, gondolom, hogy a rendőrség kísérletezik velem. Mindez most világos és egyszerű, író feladata egy ilyen éjszakát úgy megírni, hogy abban ezeknek az őrült napoknak minden feszültsége benne üljön, a gondolatok, amik ellepték, a rémképek és reménységek, maguk az alakok, kik a ház körül jártak, szorongásaikkal és izgalmukkal. Érzéseim, amikkel a röpcédulát elolvastam, az első pillanatban a büszkeség, hogy lám él és dolgozik a szervezet – halálra üldözötten is. – De mi történt valójában itt, házunk körül, az utcámban, minek a zajait hallottam? – Ezen az éjszakán talán száz és száz házon kopogtatott be harcra hívó izenetével az ellenállás. A másik pillanatban harag fogott el, amiért így pocsékolják az anyagot. Végül a gyanú, hogy ez a rendőrség műve. A röpcédulák nyomdában készültek. Ez talán arra enged következtetni, hogy a sziguranca munkája. De hiszen tudom, hogy a szervezet az utóbbi időben szert tett egy nyomdára. Melyik hát az igazi feltevés? Erre a kérdésre nem találok feleletet. Csak tépelődöm...
Az első reggeli rádióhíreket hallgatom. Eden Hull és Harriman megérkeztek Moszkvába.*
LEVÉL Dési Huber Istvántól épp regényem** sorsáról. A könyv kitűnő kritikát kapott Révainál, de Illés Endre közlése szerint „sajnos” nem adhatják ki.
Hogy miért, az nem vitás. Nem vállalja ma magyarországi könyvkiadó a múlt világháborút követő forradalomról szóló részleteket, nem vállalja a maival analóg következtetéseket a múlt világháború apropóján.
KLÁRI műhelyének egyik tanonclányát Kulcsár Rozinak hívják. Alig tud németül, de németnek vallja magát. Bátyja az SS-be vonult be nemrég. Most szabadságon van. A műhelyben meglátogatta húgát, és előadást tartott az SS-életről. Azt mondja, nagyszerű ellátásban részesülnek, az élelem kiváló, és „nagyszerű nevelést kapnak a fiúk”. Naponta fürdenek, beretválkoznak. Hetente többször váltanak fehérneműt. A kiképző tábor vezetősége bőségesen gondoskodik szórakozásról, a katonák „kultúrájának” fejlesztéséről. „A legcivilizáltabb állapotok” – mondja a fiatalember. Ebéd előtt a felügyelő liszt megnézi a katonák körmét. Akinek nem tiszta a körme, megszégyenítésül addig nem ülhet az asztalhoz, amíg nem kifogástalanul tiszta. Nemsokára bevetik őket a tényleges szolgálatba.
Akkor pedig megnézik majd a kezüket, hogy véres-e. S ha nem véres, nem ülhetnek a fasizmus rablott kincsekkel terített asztalához, mert a vértelen kéz azt bizonyítja majd, hogy „kultúrájuk” nem emelkedett az SS-színvonalra, nem fogott rajtuk a „nagyszerű nevelés”.
Van ennek a tisztálkodásra való nevelésnek, gondolom, egy komoly lélektani célja is: aki gyilkolt, gyújtogatott és rabolt, a fürdő után, tiszta fehérneműben, kitakarított körmökkel úgy érzi majd magát, mint aki a szennyet eltávolította és ismét „tiszta”. Ez a pilátusi kézmosás szimbóluma. Freud is bőségesen foglalkozik a kézmosás jelképével. De akiket rombolásra, ölésre, pusztításra neveltek, s ezt űzik hivatásuknál fogva, vajon szükségük van-e még ezekre a szimbólumokra? Nem ölték-e meg ezek önmagukban is a humánum végső szikráját? Érvényesek-e még rájuk az emberi lélek törvényei?
A ROMÁN M(IHAI) B(ENIUC) új verseskönyvének olvasása tovább sodort Baudelaire és Verlaine felé. A rémületnek és a végzetnek ebben a sötét hangulatában ért az új esztendőre virradó éjszaka, s a folytonos aggodalomban, hogy élve innen, ebből a pokolból kijutni nem lehet. Ha írok, mintha egy idegen kéz vezetné a tollamat. A felszínre csak a tiszta tudat vezethet, hiszem minden idegszálammal az életet akarom. M(ihai) B(eniuc) morbid versei után Károli Gáspár bibliafordításának a nyelvezete az üdülést hozza. A magyar irodalom egész lélegzetvételét érzem benne, s ezzel ismét csak a történelmet és a valóságot. A nyelvben.
NYUGODTABB IDEGEKKEL fogtam hozzá a Halálfiai újraolvasásához. A bírálat egy része a harmincas esztendőkben ízeire tépte. Most olvasván fel kell fedeznünk a társadalombíráló Babitsot. Nem szólamokkal, hanem a kapitalizálódó századforduló magyar polgárságának lényeges jegyeit leleplező módon, nagy ábrázoló művészettel vet fényt az író az akkori magyar állam képére, a Tisza Kálmán-i időszakra, „amikor a Hivatal, mint egy vasdélibáb kelt föl a magyar szemek előtt”. És milyen megindítóan szép, a nagy orosz epikusokra emlékeztetően szép, ahogyan Babits mégis szeretni tudja szűkebb hazáját, a Dunántúlt, mert az ember alkotta táj az, ami nem változik az emberi kor haladásának sebességével, s végül is az embert dicsérő szépséget őrzi meg. Ebben a vidékben és társadalmában az öregeké a diadal, akik még látták a nemzet nagy forradalmát, és nem ismerik a behódolást, a Döméé. „Azt hiszitek – mondja Döme –, az állam örökké tart! De ha föltámad Észak förgetege: hova lesztek akkor az államotokkal? Ha majd eljő a nemzetek ítéletnapja, és Ausztria, ez a mesterkélt alkotmány széthullik: ti romjai alá fogtok temetkezni, mert hozzákötöttétek magatokat.” Nem utólagos tisztánlátás ez, ahogyan könnyűszerrel minden értelmes, elemző elme megítélhette az első világháború után a magyarságot és a világot. Babits hőseivel érvényes politikai igazságok egész sorát mondatja a Halálfiaiban, akárcsak Móricz például az Erdély-trilógiában vagy újabb regényeiben ismét. De ki olvasta ezeket az írókat úgy, hogy a valót s igazat kereste volna műveikben? Hiszen ez illetlen „belemagyarázást” jelentett volna a csupán gyönyörködésre berendezkedett félfeudális lelkületű könyvfogyasztók szemében. „Semmi sem lesz ebből az országból – dörmögi Döme. – Minden kiváló embere odaadja magát a hatalomnak.”
Mi a magyar ma? – tette fel a körkérdést a két háború között egy magyar szellemi csoport. Babits választ ad a részletkérdésre: mi az úrimagyar? Gőzsi Pepi hordja ezt a lelkületet és a részeges „urak”, akik még „félholtan is isznak”. Gőzsi Pepi így kiált fel: „Azért pajtások vagyunk! Magyarok!” Majd a csárdáról írottak, hol a regény gide-i technikával vesz fordulatot, s ahonnan Gyula elrabolja Nellit: „... ez a kis emberi tanya a sötét zivatarban messzebb volt az európai kultúrától, mint Kína és Szudán.” (...)
A vidék pusztul, a Gőzsi Pepik isznak, a szőlőkben a kivénhedt tőkéket senki se pótolja, senki se néz a munka után, az úri vagyon elúszik, új, idegen urak jelennek meg pénzzel és tehetséggel. A bomló úri osztály csupán gyűlölni tudja őket.
Csak az öreg Cenci állja a sarat: munkával. S a munka Babits könyvében etikai szimbólummá nő. Cenci nem gazdagszik meg, épp csak a felszínen marad, minden körülmények között élni s létezni akar. Sőt, felszínen tartja a fiatalokat is, a halálfiait, az új polgárságot, Nellit, Dodót, Imrust. (...)
Az új nemzedék: Imrus. Apja halála, a halál élménye avatja a gyermeket íróvá, amit Babits jellemzően így indokol: „mert a cselekvés lehetőségét nem ígérte a szürke századvég: csak a fantázia részére állt nyitva tér és hír... Olyan kor ez, mikor a regényírók szégyellni kezdték a hazugságot, s mégsem merték az igazat megírni...” Kissé tovább ezt írja: „Madagaszkárban nem olyan idegen az irodalom, mint itt.” S ezekben a sorokban ott egy egész generáció bírálata. „Imrus – írja a fejlődő íróról, illetve a forradalom felé hajló új polgári nemzedékről – a márciusi ifjakra gondolt, akik valóban a nép szabadságáért küzdöttek, átfűtve az új kor nagy eszméitől! S aztán e korhely ázsiai urak konyaktól kicsattanó arcára nézett.”
Beszélhet-e ennél őszintébben osztályáról egy író? Vitatható-e, hogy elítéli az úri Magyarországot, belülről, a horthyzmus rendszerében élve? (...)
KISFIAM séta közben felkiált az utcán: „Utazunk, utazunk! Megyünk Pestre...”, s lehajol, a földről felvesz egy elszáradt levelet.
„Miért utazunk?” – kérdjük tőle.
„Mert találtam az úton levelet, és Édesanyám azt mondta, Pestre, keresztanyámhoz csak útlevéllel lehet utazni.”
Csöpp kezével odanyújtja anyjának a falevelet.
EGYETLEN MAGYAR NAPILAPUNKBA*** a szervezet beleegyezésével az utóbbi időben mai magyar írókról írtam „irodalmi leveleket”, melyekbe bonyolultan csomagolom a becsempészhető mondanivalót. Az Adyról elsőül írott cikkemet máris kidobta a cenzúra, finom érzékkel kielemezte a mondatok mögötti szándékot. K(akassy) E(ndre), a lap főszerkesztője**** megjósolta, hogy „ez aztán már nem csúszik át”. A cikkeket Pór István névvel szignálom. Bevallom, örömöt okoz írásuk, akárcsak a hosszú tétlenségre ítélt zongoristának az első ujjgyakorlatok.
Mi sem stílusosabb, mint az Adyról szóló megemlékezést kicenzúrázni, amikor negyedszázaddal előbb, az első világháborúban annyi Ady-írás megjelenését akadályozta meg az úri hatalom. Idemásolom hát az Adyról szóló betiltott írást:
Kedves barátom! Levelemben látszólag nem kortárs íróval foglalkozom. De gondolom, kortársibb költőről alig beszélhetnénk mi manapság, mint Adyról.
Ám távolról sem halála negyedszázados fordulója serkent írásra. Időszerűsége döbbent szíven, ahányszor csak kezembe veszem írásait az éji elalvást megelőző félórákban. Időszerűsége? Igen, időszerűsége! Nézz körül, s ne feledd egy pillanatig: a háború réme tombol, rángó és szívrepesztő panasz a világban szerte, nemzetek sose látott vívódásban keresik helyüket e valóságban. S Ady felbugyborékoló panaszkodása, utolsó köteteinek halálzengéssel kitelő hangja, sirató és gyászos látomásai az eltékozolt életről, micsodák ezek, Barátom, ha nem a mi legtitkosabb és legvalóságosabb érzéseink foglalatai, valóságunk.
De ez csak az egyik arca a költőnek. Mert a megdöbbentő valóság az Ady-nemzedék tegnapjának és a mi mánknak egymásra hangzása csak a történelem folytatódásában, a történelem törvényei okából volt lehetséges, az újra kikerülhetetlen háborúban. Ám Ady lázadó magyar természete nem állt meg soha a puszta tényvilágnál, nem elégedett meg csupán a valóság felismerésével és kizengésével, ő többet, a legtöbbet kereste, amit költő és lángész és nép kereshet, az Igazságot.
Ez tette őt naggyá, az Igazság, a nemzetről és a világról kimondott igazság, amely sebeket osztott, ölni tudott, s őt magát is elemésztette.
Ez az Ady elhomályosítja a felszínesen annyit bírált nyegléskedő, eredeties és fintoros Adyt. Egész sor vita is segített lehántani néhány réteget a róla kialakult hamis képről. Ma már bízvást mondhatjuk: osztatlanul él közöttünk – halhatatlan jóslataival, hatásával egyaránt.
„Mi, a milliók...” – így beszél Ady egy vallomásában a magyarságról. Petőfi óta ő az első költő, aki egynek érzi magát a néppel, nem a sallangokban és nem különösen egyénies megnyilatkozásaiban, hanem – az Igazságban. Ez a néppel való azonosság, lázas és zendülő prófétasága, az ifjúság felé küldött lázas hangú hívása, ez a bizonyos „Mi, a milliók” kellett megelőzze az új magyar irodalmat is.
A nép felfedezésére elindult új írónemzedék egy nagy és komoly fejezetet írt be máris szellemi és társadalmi történetünkbe. Ez pedig aligha lett volna lehetséges Ady nélkül. Új irodalmunk bölcsőjén még ott látszik Ady keze nyoma, mint a Veronika kendőjén Krisztus arca. Igazi népi irodalmunk ez alatt a fájdalmas sikoly alatt, ennek a tudatnak az elemésztő varázslatában született: „Mi, a milliók...” Sőt, megszólalt a legilletékesebb örökös, maga a nép. Legjobb fiait küldte fel az irodalomba.
Ha Ady láthatta volna! Ha láthatta volna, mint jön fel ez a zord hadsereg, komor és komoly mondanivalóival, komor és komoly kiáltásaival az idők élére! Ha láthatta volna őket: Illyést a pusztákról, Darvast és Verest a falvakból, József Attilát és Nagy Istvánt a külvárosokból. Ha láthatta volna őket és a sok-sok névtelent, vajon hogyan írta volna újra Az Ifjú szívekben éleket? Mit mondott volna ő, az utolsó magyar költő-jós?
És egy pillanatra tekintsünk szívünkbe, és kérdezzük meg halkan: mit kevesellt volna bennünk, mivel hibáztatna, az Igazság ügyében mi emeli őt még ma is mindnyájunk fölé felhőkbe nyúló szirtként?
Gondolkozz ezen Te is, Barátom! Vedd le polcodról Ady régi, foszlott verseskönyveit, lapozgass „Jóslásaiban”! Így könnyebbé teszed magadnak az ítéletet önmagad és magyarságod felett, egyszerűbben elemezheted ki a „Valóság” és az „Igazság” közti különbséget.
Kint hajnalodik. Egy éber kakas már harmadszorra kukorékol. Vajon figyelmeztetés-e ez?
Sokszor üdvözöllek s ölellek, barátod,
Pór István.
STEFIKE három nappal a német megszállás***** előtt írt levelet. Megírja, hogy Dési Huber István képeit leltározta, és elszállítja Pestről Rákoscsabára. Leírja Pista utolsó heteit is, a haldoklás napjait. Ez a nagy levél egy ember szervezetének a végső bomlásáról szól élete utolsó heteiben. (...)
EZEKBEN AZ ŐRÜLT NAPOKBAN, amikor szinte az egész várossal magam is azt várom, mikor kerül ránk a sor, képtelen vagyok rendszeresen dolgozni vagy olvasni. A múltkor elővettem, majd ismét félreraktam Gérard de Nerval utolsó könyvét, a Le reve et la vie-t, az író életének ezt a fantasztikus foglalatát, amire a szürrealisták annyit hivatkoznak. Kétségbeesett küzdelmet folytat az író, hogy megismerje a „reális életen túlit”, és az utat – a pszichoanalitikusokat megelőzve – az álomvilág táján keresi, az álomban, amit „második életnek” nevez. „Az alvás első pillanatai – írja – a halál visszképét viselik, ködös kábulat lesz úrrá gondolkodásunkon, és máris képtelenek vagyunk rá, hogy megállapítsuk, mikor folytatja művét a lét egy másik alakzatban. (...) megnyílik számunkra a szellemek világa. „Ez az előfutama egy nagy és halált lehelő szerelmi regénynek. (...) Az író be is vallja: ami ebben a könyvben történik: szelleme „beteg állapotának” terméke. (...) Szerelméről: „... a halálban sokkal inkább az enyém, mint az. életben.” Itt, a halálban talál csak rá Auréliára. (...) Nerval ebben a műben számol le önmagával és az élettel. Alig hogy befejezte, Párizs egy kísérteties utcájában felakasztotta magát. Zsebében a regény utolsó oldalainak korrektúrájára leltek. (...)
Miért hibáztam rá épp most és épp erre a könyvre? Talán mert ideje, legfőbb ideje rendet teremteni önmagunkban, szükségünk van rá, ha valóban elérkezik az utolsó pillanat, amit nem mi keresünk – okulva a nagy szenvedő kínjain, megbékélten és az életbe, az ember által örök életbe vetett hittel távozzunk a halál színe előtt oly apró s az emberhez viszonyítottan oly nagy dolgok közül.
A HÁBORÚS IDEGÁLLAPOT bennünket is gyorsan elragadott. Éjente a légiriadók közti csendben a fedezék előtt üldögélve a rumos üvegből melegszem. A repülőgépek érkezésekor nem válok izgatottá, határozottan várom, hogy túlessünk a tűzkeresztségen. Egyelőre más céljuk nem lehet a szövetségeseknek, mint a város ipari termelését összekuszálni és a vasúti forgalmat megzavarni. Rendszeres bombázásra legföljebb akkor kerül sor, ha a front körzetébe kerülünk. Életemben nem dohányoztam. Mostanában rákaptam a cigarettára. Étkezéskor Klárival bort iszunk. Az ördög tudja, meddig élünk. A lebukásokkal szerencsém volt. Mindegyikből kimaradtam. Most egy angol vagy amerikai bomba okozhat meglepetést.
Mit is írtam? „Szerencsém volt.” Drága szerencse, hiszen az én nevemet ugyanúgy beköphették volna, mint a többi húszét, de menekülésemet annak a névtelen testvérnek köszönhetem, aki nem beszélt rólam, akit talán félholtra vertek és hallgatott, rólam, a többiekről, mindenkiről, akiről tudott, és talán számot vetett életével is, tudta: inkább meghal, de nem beszél.
ÚJRA ÉS ÚJRA Tóth Árpád verseihez térek vissza. A Lélektől lélekig s a Május éjén a régi bor ciklusa mindig visszavonz csodálatos képeihez, a láz és enyhület e csodálatos egyensúlyához. Kosztolányit Tóth Árpád verseinek fényében ismerem meg igazán. (...) Verse nem kifelé berzenkedik, hanem – kiadatlan verseinek óriási tömege is ezt bizonyítja – mélyen izzik, ahogyan csak a Hajnali részegség költőjének élete vége felé pár tucatnyi verse. Tóth Árpád költeményei állandóan a késői, nagy Kosztolányi versének hőfokán lobognak.
KÖNYVEM utolsó fejezetein dolgozom. Este tíz és tizenegy óra között rendszeresen megszólalnak a szirénák. A riadó rendszerint egy-két óra hosszat tart. Végül hozzászoktam, hogy ezalatt az idő alatt gyertyafénynél dolgozzam. Ügyes szerkezettel megoldottam, hogy a fény csak kéziratomra vetüljön. Ha felállok az íróasztaltól, hogy néhány pihentető lépési tegyek a majdnem teljesen sötét szobában, a sárga világítás a székem mögötti könyvespolcon épp Kazinczy levelezését, Petőfi és Arany összes munkáit éri. A könyvtár többi része elvész, az áthatolhatatlan homályban. A szomszéd szobában Klári és a gyermek szuszogva, mélyen alszanak, már nem is hallják a riadót. Néha kimegyek az erkélyre, és az eget kémlelem, a csillagokat, a bekövetkezett csendet. Egy-egy raj zúg át a város fölött szabályos időközökben. Hogy a szerb partizánok és a Szovjetunió közötti hadi légiforgalom bonyolódik le ezekben az órákban, ezt csak feltételezzük, legenda beszél róla. Lehet, hogy így is van, lehet, hogy Olaszországban szállnak le a keleti gépek, vagy onnan jönnek. Lehel, hogy valójában német gépek járnak fölöttünk. Ki mondhatná meg? Az esténkint pontosan ismétlődő riadók mégis azóta követik egymást, amióta a Vörös Hadsereg elérte a Kárpátok alját és a Bugot. Néha egy rakéta világít valahol messze a sötétségben. Néha eldörren egy légelhárító ágyú. Ilyenkor összerezzenek, és feszült izgalommal várom a pillanatok múlását, vajon nem érkezett-e el a bombázás órája. De aztán újra csend borul a városra, és hajnal felé, három óra tájt ismét felsivítanak a riasztókészülékek. Azt hisszük, hogy ilyenkor térnek vissza a gépek, és töprengünk: mit is vihetnek szárnyaik alatt? Hadianyagot, szakembereket, katonákat, haditerveket, utasításokat és jelentéseket? Ki tudja? Egy-egy vonulás néha huszonöt percig is eltart. Azt sem tudom, hány gép lehet, csak azt érzem, hogy remeg a levegő. Máskor – ezt már határozottan így vélem – csak egyetlen gép búg a sötétségben. A rádiót állandóan bekapcsolva tartom az éjszakában. Fényét elfedem, és a szobát halk zümmögés tölti meg, mintha valahol egy gyárépületben élnék, és távoli termekben finom járású gépek dolgoznának. A hangszóró megszólalása mindig meglepetésszerűen ér, és egész testemben megremegek. Belgrád ilyenkor mondja be: vigyázat, vigyázat, az ellenséges repülőgépek elérték X várost, Y irányba tartanak. Átröpülték a Dunát. Azután Budapest veszi át a tájékoztatást: átröpültek a Maroson, Magyarország fölött repülnek, elhagyták Magyarországot...
REGGEL HÉT ÓRAKOR****** újabb riadó hangjaira pattantunk ki az ágyból. A bombázott városrész még vadul okádta a füstfellegeket. A gyermek izgatottan ébredt. Szüntelenül azt kérdezte, hogy a mi házunk leégett-e, és amikor elhagytam az óvóhelyet, a tűzoltásban segédkeztem-e. A riadót hamarosan lefújták. A gyermeket másképp nem tudtam megnyugtatni, csak úgy, hogy körülvezettem az egész házban, és megmutattam a padlást is, hogy minden épségben van. Klári, akárcsak környezetünkben a többi nő, megviselt idegekkel betegen feküdt az ágyában. Állandó rosszullét kínozta.
A LIGETBEN bombázási játszanak a gyermekek. Képzeletükben repülőgépek kerengenek fejük felett, s bár mindnyájan átélték az ostromot, az égre se tekintenek.
Különben a nappali gépektől nem félünk. Riasztóak az éjszakai berepülések. Ilyenkor bizonytalanokká válunk. A sötétségben több rossztól tartunk, mint a világosságnál. Van valami gyűlöletesen démoni abban, ahogyan az éjszaka csendjében mindig váratlanul üvöltenek fel a riasztó hangok, és mindenfajta érzékelő képességünket szinte örvényszerűen magukba szívják. Nappal figyelmünk szétszóródik a vizuális világ tömkelegében, az élet természetes zajai letompítják a búgás hangerejét, bármennyire is elcsendesedik az első hang után az utca, a házak élete, mégsem érezzük oly fenyegetőnek a veszélyt, mint amikor az éj süket zajából tör elő az üvöltés, és nyomában elfojtott lélegzettel lessük: mikor szólalnak meg odafent a motorok. A sziréna barbár, ideghasogató, kegyetlen riasztóeszköz. Mennyivel emberibb közelségű a biztonságérzetet szét nem romboló harangzúgás. Csodálatos dolog, hogy a gyermek soha fel nem ébred a riadóra. Álma valóban „mély”, a kegyetlen benyomásoktól még tele nem írt lélekben nem kopott el ennek az életfunkciónak az alapanyaga, még őriz valamit a tudattalan biztonságérzetből, amit az anyaméhben élvezett. Mi a riadó első hanghullámaira úgy ébredünk, mintha villanyáram csapott volna meg, szinte nem is alszunk, a tudatunk csak a lámpát oltja el, amire szempilláink lezáródnak, de a lámpácska meggyúlásához szükséges áram idegeink finom szerkezetének legcsekélyebb érintésére kigyúl. Ennek az állapotnak a rajzához értett kitűnően Kafka, bár ő a félelemről írt csupán, egy definiálhatatlan, pusztára az emberi létből következő félelemről, ami nálunk konkrét ok és okozati összefüggésében, a háború élményeiben válik valósággá, csakhogy Kafka ez ellen a tudatműködés ellen semmit se tesz. Mi a háborúnak véget akarunk vetni, véget akarunk vetni a fasizmusnak, tehát a konkrét történelmi ok megszüntetésén dolgozunk, életünknek ez valóságos tartalma és célja, nem pedig maga a kafkai félelem.
 
* 1943. okt. 19-én Moszkvában amerikai-angol-kínaí-szovjet konferencia kezdődött. ** Város a ködben. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969.
*** Déli Hírlap – Temesvárt jelent meg 1925–44 között, 1941–44 között a Romániai Magyar Népközösség lapjaként.
**** Kakassy Endre (1903–1963): író, szerkesztő, irodalomtörténész, műfordító; 1942-ben a Déli Hírlap főszerkesztő-helyettese lett.
***** 1944. március 19-én német csapatok szállták meg Magyarországot.
****** 1944. június 15-én, az első bombázási követő napon.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék