Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Gagyi József

Gagyi József
A NEMZETSÉG ÉS AZ IDEGEN
I.
Egyfektemben olvastam át a három füzetet: 393 oldal, 115 írás kilenc fejezetre felosztva: A mi családunk származása, Emlékek az első világháborúból, Hadifogságban, Vázlatok elődeink életéből, Gyermekkori emlékeimből, M. történetéből, Oroszországi emlékek, Emberek, események, Vegyes. Feljegyzés a Kovács nemzetség származásáról és néhány adat családunk életéből, kapcsolatban a Kósa nemzetséggel. Összeállította: Kovács András Dénes, 1964. A három kézírásos, nagyméretű, bekötött füzet közül az első kezdődik ezekkel a szavakkal.
A ház, melyben szállást kaptam éjszakára, nem lakás, hanem egy, a székelyföldi falvakban még igen ritka egyszobás-manzárdos hétvégi ház; Kovács Dénes egyik tanult, otthonról elszármazott fiúgyermeke építette jó tíz évvel ezelőtt ide, a három másik, szintén felsőbb iskolát végzett fiútestvérével közös kert végébe.
Tegnap este együtt láthattam a Kovács nemzetséget, a legidősebbet és legfiatalabbat, a templomban, majd itt a kertben: az esti nagymisén megemlékeztek az apa, Kovács Dénes születésének 101-ik évfordulójáról is. Múlt évben, a századik évfordulóra nagyobb számban jöttek el: jelen voltak a közeli Székelyudvarhelyen élőkön kívül a Szebenbe, Marosvásárhelyre elszármazottak. Most, mérlegelve a lehetőségeket, eldöntötték: ezentúl az évforduló hetének vasárnapján lesz itt, ebben a kertben, ebben a házban a tizenkét megszületettből még életben levő kilenc testvérnek, férjeiknek-feleségeiknek, gyermekeiknek, unokáiknak a találkozója. A szervezők pedig legyenek az unokatestvérek, akik meghívják majd az idősebbeket.
A kilencedik testvérrel, házigazdámmal mise előtt kisétáltunk a temetőbe. A mezei út két oldalán, két bekerített részen a közelebbi és a távolabbi múlt: a cementkeretbe fogott, márványtáblás sírok emitt; a bádoggal fedett fakeresztes sírok amott. És alig néhány társával ebben a régebbi múltban: egy andezitből faragott sírkő, a Kovács család síremléke: felül: Fiat voluntas tua, majd: Kovács András 1867–1913, felesége Pálfi Mária 1874–1934, Kovács Dénes 1894–1967, felesége Kósa Eszter 1899-1979.
Kovács Dénes írja az I. fejezet A mi családunk származása, 8. Az én életemről című részben: „1911 januárjában György Lázár plébános közreműködése folytán bementem a Székelyudvarhelyi kő- és agyagipari szakiskolába. A tanfolyam hat hétig tartott. Nappal Kőfaragó műhelymunkát végeztünk, este pedig minden nap két óra elméleti oktatást kaptunk. Rajz, számtan, mértan, az üzleti levelezés, ezek voltak a tantárgyak. A tanfolyam ingyenes volt, sőt az élelmezésre 90 koronát adtak, azonkívül, amit készítettem a műhelyben, nekem adták. Édesapám nagyon örült a sikernek, és elhatároztuk, hogy a gazdaság mellett kőfaragó leszek. Szerszámot vettünk, és Kovács Lőrinc bátyámmal megkezdtük a kőhasogatást és azután itthon a kifaragást. Sírköveket készítettünk, de nem sok idő maradt a gazdálkodás mellett...”; valamint a Feljegyzés a Kovács család származásáról... című bevezető 1., Édesapám részében: „Mikor már nehéz beteg volt, mikor már érezte, hogy árván maradt a családja, akkor azt mondogatta: Fiat voluntas tua. (Legyen meg a te akaratod.) Ezt a három szót véstem fel sírkövére, ez a három szó van ajakamon is, ha valami csapás ér...”.
Száz év: három generáció. Itt a kertben volt a régi ház, amelyben Kovács András élt, Kovács Dénes született. Tegnap délután ketten a testvérek közül hosszan tanakodtak: hol is állt pontosan az a ház száz évvel ezelőtt. Nem tudtak megegyezni. Nekem akkor adták először kezembe a három füzetet: elölről-hátulról nézegettem, forgattam, és megakadt a szemem valahol, a 392. oldal valamelyikének valamelyik során: „... az elbontott öregház helyébe építettem fel a csűrt...” Megborzongtam. Aztán felolvastam ezt az egy sort. A testvérek elhallgattak, majd egyetértően bólogatni kezdtek. „Igen, igen, az előbb is éppen azt emlegettem, hogy egyszer Homoródban azt magyarázta...”; „Hát persze, jól emlékszem, hányszor mesélte, amikor vakáción itthon voltam, hogy...” Nem lepődtek meg azon, amit én véletlennek, akár csodának is tarthattam: a kérdésre éppen a megfelelő pillanatban, éppen a megfelelő személytől mintegy válasz érkezik. Ők, a nemzetség tagjai csak mérlegelnek, latolgatnak, hiszen saját fejüktől honnan is tudhatnák biztosan; és természetes, hogy amit nem tudnak biztosan, azt előbb-utóbb olyan valakitől kérdezzék meg, aki tudja a helyes választ; és hogy a válaszba belenyugodjanak. Az apa földi porait rég eltemették; de mégis jelen van, és feltett kérdéseikre válaszol; és ez a világ legtermészetesebb dolga. Ha nem így lenne, maga a világ válna átláthatatlanná, élhetetlenné. Válik is: változik, tágul, kuszálódik. Közbe kell avatkozni: meg kell ülni az emléknapokat. Vagy írásban kell megörökíteni Őt és a hozzá való viszonyt, mintának, tanulságul: a bevezető Feljegyzések a Kovács nemzetség származásáról... első írását, az Édesapám címűt így fejezi be Kovács Dénes: „... ha még élne, kereken százéves volna. Legyen ez a néhány szívből jövő egyszerű sor tisztelet és hála régen elhunyt Édes Apám Emlékének.”
Felkelek, ajtót nyitok; hűvös az éjszaka. Pokrócot veszek magamra, kiülök a küszöbre. A kézirat első, bevezető részét külön, esetleg jóval más szövegek előtt írhatta Kovács Dénes. Egypontos dátum van az egyik címében: 1963. május 15. Megint május, és megint a születésnap (huszonötödike) körüli időszak: aki szabályozni akarja a világot, annak ekkor adódik alkalom a közbeavatkozásra. Az írás teljes címe: Látomás 1963. május 15. Kovács András leéli életét, fiatalon meghal; majd Istentől alkalmat kér, hogy visszatérjen, hogy megtudja, mi lett nemzetsége sorsa. Vissza is tér: előbb a temetőbe megy, látja saját sírkövét; majd találkozik Dénes fiával, aki már jóval öregebb, mint amilyen ő volt halálakor; elvonul előttük a nemzetség apraja-nagyja. A nemzetségfő megnyugodva tér újra Isten színe elé.
Még mindig sötét az éjszaka, lomb se rezdül. Kovács András bizonyára pontosan tudta a csillagok állásából: milyen messze még a hajnal. Én alig néhány csillagképet ismerek, azokat is könyvből. Idegenként figyelhettem tegnap a Kovács családot; idegen vagyok ebben a kertben, nem tudom, és nem is érdekel, merre álltak azóta rég elbontott épületek; melyik idős almafát ki ültette. Idegenek a csillagok nekem, és én is idegen vagyok nekik. Idegen vagyok ebben az univerzumban, ahol túlról, a másvilágból figyelnek az iparkodó itteniekre. Nem tudom, mit láthatott Kovács Dénes, amielőtt megírta apjával való találkozását. Sejtem, hogy akkorra már nemcsak apja, hanem ő maga is megnyugodott: nincs miért félnie a számvetéstől, az életére rákérdező helyzetektől – legyen az akár a legfélelmetesebb, a közelgő halál. Immár minden jól van; amit az életében fontosnak tartott, azt megcselekedte, ennél többre ereje, ideje már aligha van. A megszületett tizenkettőből tíz gyereket felnevelt: két lányt férjhez adott; négy fiát belenevelte a gazdálkodói sorsba, és ráadásul megtanította nekik az ács-kőműves mesterséget; másik négy fiát tanította, ezek nincsenek mellette, de állásuk, fizetésük van, s a többinek nézzenek utána ők maguk. Most már készül arra, hogy ha majd apjával találkozik odaát, nemcsak a múltról, közös elődökről, hanem közös, a nemzetségben továbbépülő jövőről is beszélgessenek. Addigra túl lesz ezen a kötelesség-teljesítésen is: megírja emlékeit az elődökről, elmúltakról, önmagáról – az utódoknak. És az egyik fia majd húsz példányban lesokszorosítja, bekötteti, szétosztja a kéziratot.
 
II.
Kovács Dénes legnagyobbik fiával, Lajossal üldögélünk a tornácon, az árnyékban. Kezében a Szent József Imakönyv, az imént hozta ki, hogy megmutassa nekem. Délelőtt, amikor ma először itt voltam, nem tudtunk beszélgetni: a konyha festéséhez készülődtek. Most már délutánba hajlik az idő; a festő végzett a munka nagy részével; következik majd a takarítás, de „az nem férfimunka”.
Kovács Dénes a kézirat többször említett bevezetőjét hat részre osztotta fel. A kérdésre, hogy mi is az, amiről első nekifutásra írnia kell, pontosabban: mi is az, amiről feltétlenül, halaszthatatlanul írnia kell, mert meg kell mutatnia, hogy ki ő: íme a válasz. A hat rész: Édesapám; Édesanyám; Testvéreim; Látomás 1963. május 15.; Szent József Imakönyv; Találkozásom Majláth püspökkel... anno domini 1900 májusában.
Tegnap megtudtam: Kovács Dénes a Szent József Imakönyvet legnagyobb fiára, Lajosra hagyományozta. Ezért vagyok itt: lássam, forgassam a könyvet, és elkérjem, hogy hazavihessem, otthon vizsgálhassam; a hozzá való viszony nyitját – a titkot, amit őriz – részben, fokozatosan próbáljam megérteni.
Az éjszaka olvashattam az I. Fejezet A mi családunk származása 7.: Kovács András és neje Pálfi Mária családi élete című részében: „György Lázár fiatal plébános nagyon pedáns ember volt, mikor édesapám sekrestyés lett, mindjárt megvette számára az Útmutató könyvecskét, melynek első lapján Szent Guido a sekrestyések védőszentjének képe volt. Édesapám gondosan olvasgatta a minden szertartáshoz magyarázatokkal ellátott könyvecskét. Nagyon sok latin kifejezés és a templomi tárgyak latin neve volt a könyvecskében, így aztán megtanult latinul folyékonyan olvasni.” Majd a Szent József Imakönyv című részben: „Édesapám nagy hűséggel s pontossággal végezte szolgálatát, munkájával nagyon meg volt elégedve a fiatal plebános. Mikor a Szent József Imakönyv megjelent, szorgalmának elismeréséül egy példánnyal megajándékozta édesapámat. Attól kezdve az új imakönyvből imádkozott, megismerte minden lapját...” 1913-ban, 49 éves korában Kovács András „beteg lett. Amikor már reménytelennek érezte az életben maradását, az ágyához hívott s így szólt: Édes fiam, én nemsokára meghalok. Neked hagyom ezt a szép imakönyvet, amely olyan kedves volt nekem...” Az apa még abban az évben meghalt. A fiú a következő évben özvegy édesanyját, három kisebb testvérét itthon hagyva elindult a nagy bizonytalanságba, veszedelembe: a háborúba. Magával vitte az imakönyvet: „Minden nap eszembe jutott Szent József s erősen hittem, hogy az ő pártfogása mellett szerencsésen hazaérek az elhagyott otthonba...” Egy év frontszolgálat, három év oroszországi hadifogság után ez meg is történt. Idehaza 1916-ban meghalt kisebbik öccse; majd 1920-ban nagyobbik húga. 1919-ben nősül, 1920-ban születik legnagyobbik fia, Lajos, aki huszonegy év múlva, 1941-ben szintén bevonul katonának, 1944-ben szovjet fogságba esik, 1947-ben tér haza a hadifogságból. „Mikor elbúcsúzott, az imakönyv elején beírt néhány szóval adtam át neki. Vidd magaddal fiam, és reméljed, hogy Szent József pártfogása mellett te is visszatérsz hozzánk...” Az imakönyvnek ma már nincs címlapja; a kötés belső oldalán ott az ajánlás: „Ez a szép könyv az 1914–1918-i világháborúban mindig velem volt, és hála Isten, szerencsésen haza jöttem. Szeretettel adom át neked, fiam, vigyázz rá és naponta imádkozz belőle. Szent József az ácsok védőszentje oltalmazzon meg minden veszedelemtől, és téged vezessen haza a családi körbe.” A 27. oldalon, a szöveg alatt, ugyanazzal a kézírással: „Ezen imakönyvet György Lázár plebános adta Kovács András édes apámnak 1910-ben. Halála előtt nekem ajándékozta, hogy emlékezzek meg róla ima közben.” A hatodik oldalon más, de hasonló kézírással: Kovács Lajos M., Udvarhely magye; az utolsó oldalak egyikén, a Tárgymutató előtt: Kovács Lajos hadifogoly, Labiszk, 1946. I. 26-án. Bár az imakönyv ekkor már, és mai napig, mint azt a bejegyzés jelzi, a Kovács Lajos tulajdona, de még egy alkalommal, az 1929-ben született és 1949-ben berukkoló Andrással együtt hosszabb időre elkerült otthonról: „András fiam is katona lett.... nem volt háború, de a katonasor mindig nehéz testileg és lelkileg is egyaránt. Neki is odaadtam: Vidd el fiam s imádkozzál belőle, de jól vigyázz, nehogy elvesszen ez a drága emlék. Reméljük a jó Istentől, hogy te is hazajössz épen, egészségesen.”
Lajos nagyobbik fia, aki 1956-ban született, és akit szintén Lajosnak kereszteltek, nem vitte magával a katonaságba az imakönyvet. Lajos kisebbik fia 1966-ban született; Dénesnek keresztelték. Nagyapja már gyengén érezte magát, többször is türelmetlenül leüzent: vigyék fel a nevét továbbvivő legkisebb unokáját, hogy lássa meg. Nyugtatták: várja meg, amíg megkeresztelik, mert azelőtt nem vihetik ki a kapun. Aztán egy nap, felesége éberségét kijátszva, elszökött otthonról; bár régóta nem járt a kapun kívül, kísérő nélkül tette meg a kétszáz méternyi utat a fia házáig. A szemtanú, a meny így meséli a végén járó és a kezdődő életek-sorsok első találkozásának azóta a családban sokszor emlegetett történetét: „Akkor aztán apósom béjő, s reahajol a bölcsőre, s aszmongya: éppen olyan, mint én! Mondom: ha nem lesz olyan, kihúzom a nevit! Légy jó, fiam, légy jó! De apósom egy rendkívül okos ember volt, finom, finom, finom okos ember volt nagyon... s aszmongya: ne olyan légy mint én, légy különb!” Dénes se vitte magával a katonaságba a Szent József Imakönyvet; vitt azonban mást: teológiát végzett Gyulafehérváron, jelenleg Szegeden a jezsuitáknál novícius.
III.
Kezemben van a kemény táblájú, bőrkötésű Szent József Imakönyv. A szövegben itt-ott szavak, mondatok ceruzával aláhúzva; néhány oldalra, ahol hamarabb befejeződik a szöveg, s van hely, szintén ceruzával imákat írtak fel ismeretlen kezek. Három összehajtogatott füzetlap is lapul az imakönyvben: más-más írással rótt könyörgések, imák rajtuk. Egy-egy oldalon, felül vagy alul név, esetleg dátum: Veres István; Dávid Irénke 1984. III. 19. A lapok egy része bélyegdarabokkal (a negyvenes évek, a „kicsi magyar világ” koronás bélyegeit vélem felfedezni) valamint átlátszó ragasztószalaggal van odafogva a többiekhez.
Természetesnek tartottam volna, ha Kovács Lajos nem engedi, hogy elhozzam magammal a könyvet. De úgy látszik, az a természetes, hogy aki kíváncsi, aki kéri, és feltehetőleg megbízható, annak oda kell adni. Pedig az idegen nem tudhatja, mit írt – testamentumként – Kovács Dénes;: „Legyen ez a kopott táblájú megviselt drága imakönyv... családunk legfőbb kincse, és emlékezzünk meg azokról, a kik ezt a könyvet nekünk hagyták, és a kik ebből legelőbb imádkoztak.” Az idegen nem tudhatja azt sem, hogy ez a két világháborút megjárt, két fogságban meghordozott imakönyv adott esetben drágább lehet, mint a legdrágább értéktárgyak. Kovács Lajostól kérték a fogságban, amikor elfogyott minden papír, amelyből cigarettát lehetett volna sodorni, hogy az oly értékes élelemért cserélje el; vagy legalábbis adjon lapokat belőle – de ő semmi pénzért, ígéretért nem volt erre hajlandó. Életben maradásának igazi feltétele nem a napi étkezés – hanem, hite szerint, a napi, Szent József Imakönyvből elmondott imádság volt. A könyv kézbe vétele maga már részben semlegesíteni tudta az ellenséges fogság-környezetet; a könyv napi forgatása az otthonnal, apjával való napi párbeszédet is jelentette.
Ha már naponta segít a nehézségek elviselésében és így, ilyen értelemben a túlélésben – akkor igencsak természetes, hogy a Szent József Imakönyv ténylegesen a maga fizikai valójával is életet ment. Kovács Lajos honvéd, majd hadifogoly mindig a zubbonya bal külső zsebében, a szíve felett hordta az imakönyvet. 1944 szeptemberében Kászonból menekültek az oroszok elől. Egy gránátszilánk a zsebét kivágta, az imakönyv fedelét elkarcolta; neki semmi bántódása nem esett.
A Szent József Imakönyv a Kovács család „legfőbb kincse”. Nem biztos, hogy ma már a nemzetség mindenik tagja így tudja, így gondolja – ebben azonosulva Kovács Dénessel. De volt időszak, amikor a nemzetség bizonyos tagjainak valóban a legfőbb kincse volt. Az imakönyv ugyanis, miközben nagyon is mindennapi gyakorlatot szolgált – szimbólummá lett; és minden, vele való tevékenység – még a legegyszerűbb, az otthon, a polcon való őrzésre is – szimbolikussá vált. A könyv tényleges története is kerek egész: 1910-ben kapja Kovács András a „nagy hűséggel s pontossággal végzett szolgálata” jutalmául György Lázár plebánostól; a ma is élő harmadik generáció tagjától, Kovács Lajostól valószínűleg a negyedik generációt képviselő fia, a család első, papi pályára lépő tagja, a jezsuita szerzetes fogja apja halála előtt – talán valamikor a XXI. század elején – örökölni.
Kovács András az imakönyvvel együtt – identitást is kap; azaz egy meglevő identitást, azt, hogy ő hívő, egyházáért szolgáló katolikus, ezzel az ajándékkal erősít meg, jelzi mások fele is a plébános. Az elkövetkező időben az új tulajdonos „megismerte minden lapját” az imakönyvnek; mások is úgy ismerték meg őt, mint aki naponta ezt az imakönyvet forgatja. Amikor pedig halálos ágyán volt – a számára oly kedves, de mindeddig csak sajátjaként kezelt imakönyvet átadta fiának, Kovács Dénesnek. Ezzel az átadással, a folytonosságnak ezzel a kihangsúlyozott megteremtésével termelődött a fia, a család, a nemzetség számára egy új jelentés: a családé – de ugyanakkor a családon belül a férfié, családfenntartóé, tulajdonképpen a nemzetség fejéé lett az imakönyv. Amikor Kovács Dénes magával vitte a háborúba, hadifogságba – naponta imádkozva átélhette, hogy a sorsát irányító transzcendens hatalomhoz szólhat, annak jóindulatát elnyerheti, s így a megpróbáltatásból hazatérve családjához, ennek sorsát is pozitívan befolyásolhatja. És mivel háborúból, fogságból, szenvedésből végül is hazatért: az imakönyvnek az élet végső megpróbáltatásaiban segítséget hozó, támaszt nyújtó hatása is nyilvánvalóvá lett. Amikor fia, Kovács Lajos került kritikus helyzetbe, az apa nem habozott: átadta az imakönyvet, és persze, már azelőtt, fokozatosan mindazt a tudást és hitet, ami a Szent József Imakönyvhöz fűződött. A nemzetségfő továbbra is Kovács Dénes maradt haláláig; de lemondott arról, hogy ő őrizze az imakönyvet, hiszen fiának nagyobb szüksége volt a segítségre; ezt a közvetett segítséget, a sorsok ura fele a szimbolikus tárgy közvetítette igazi, mert már bevált, és nem egyéni, hanem családi segítségkérést pedig csak így tudta fiának biztosítani. Már-már mitikus, ahogy a segítség közvetlen módon, nemcsak szimbolikusan, hanem fizikailag is bekövetkezik: az imakönyv életet ment.
Felveszem asztalomról, más könyvek közül, a számítógép mellől, lapozgatom a kölcsönkért Szent József Imakönyvet. Két tenyerem összekulcsolom: az imakönyv éppen belefér; hüvelykujjaim a borító fölött összeérnek. Érzem az imakönyv súlyát, formáját. Megmérhetem hosszát, szélességét, magasságát, leírhatom minden könyvszerű tulajdonságát. Sokat ér ez? Én idegen vagyok: nem tudom számtalan, nem könyvszerű tulajdonságait. Nem tudom mindazt, amire igazán kíváncsi lennék. Végül is milyen folyamatokban jelenik meg a transzcendens (ha úgy tetszik: mi a transzcendens termelésének gyakorlata), hogy a mindennapokban és a krízishelyzetekben egyaránt erőt adjon az elviseléshez, a túléléshez? Ahol élek: Kelet-Európában, a Székelyföldön: kisközösségi, családi szinteken milyen hatékony, a bizonytalanságot kiiktató, a veszedelmeket értelmező és elhárító kulturális technikák alakulnak, hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre? Mennyire egységesek ezek a kulturális technikák; hogyan szabályozzák, termelik újjá ezt a társadalmat?
Holnap újra megyek M.-be. Visszaviszem az imakönyvet. Biztatom magam: ha a Kovács nemzetség sorsára egy ablakon át már rálátok, akkor ezután már nem vagyok egészen idegen.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék