Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Balla D

Balla D. Károly
EGY NEGYEDÓRA
 
Pályázatunkra beküldött írás.
A kellemesség percei kellemetlenséggel kezdődnek: megszólal az ébresztőóra. Ő tovább fekhet, Gittának viszont ki kell szállnia az ágyból, hogy elhallgattassa a csörömpölést. (Próbálta maga mellé tenni az éjjeliszekrényre, de rossz megoldásnak bizonyult: a csörgés felszámolása után mindketten újra elaludtak...) A kellemesség voltaképpeni kezdete tehát az a másodperc, amikor az asszony megszünteti az óra zaját, amit ő szenderegve, már nem álomban, de még nem is ébren vesz tudomásul – abban a kegyelmi állapotban, amely bárkit, talán még egy súlyos depresszióst is alkalmassá tehet az élet nagyszerűségének befogadására.
Ilyenkor még nem nyitja ki szemét, csupán a neszekből érzékeli: Gitta leveti hálóingét, nyújtózkodva nekifeszül a mai napnak: köntösét magára öltve elindul a konyhába kávét főzni.
Ennyi fér az öröm első percébe, amelyben ott sűrűsödik a kellemesség több síkja is: elsőként az, hogy ő tovább fekhet, nem kell megválnia a reggelre oly belakottá, oly testhez idomulttá váló ágytól; másodjára az, hogy Gitta meztelensége is belemosódik az ébredésbe: csukott szemhéja mögött, kék és lila karikák vonulása közepette látja kirajzolódni a test ezüstjét – és ez még akkor is kellemes érzeteket kelt, ha asszonyát bármikor (például majd a tizenegyedik percben) nyitott szemmel is láthatja ruhátlanul; ez az inkább belülről táplálkozó, vetített kép azonban más, talán több: ebben már átlényegítve összegeződik a korábban látott meztelenségek valamennyi impresszuma; az öröm harmadik síkja az elképzelt friss feketekávé párájából képződik. Mindehhez negyedikként valami kevésbé tetten érhető, szóval alig nevezhető sejtés is odafészkel az ágyba, Gitta melegen hagyott helyére: lám, újra kezdődik egy nap, amely valahogy talán más lesz, mint az eddigi napok bármelyike, talán nem csupán huszonnégy óra haladékot jelent valamely beteljesítendő „dolognak” az eléréséhez, hanem ennek a „valaminek” a megmutatkozására most kicsike esély is látszik. És ha mégsem, sem formájában, sem állagában mégsem mutatkozik meg semmilyen fennkölt „dolog”, akkor legalább üzen: egy fuvallattal, amely alámerül valahonnan a magasból, egy kósza rezdüléssel, amely megakaszt egy elhibázott mozdulatot, a fénnyel, amely majd rávetül íróasztalára, a nesszel, amely este majd belopózik a szobába, ha a kihalt utcán valaki elejt egy antikvár könyvet, a sugallattal, amely éjjel ágyához lopózik a nyitott ablakon át az égen felejtett félhold felől...
A második perctől egészen a hatodikig a vissza-visszanyúló álom lágy érintését tapasztalja, miközben másodpercekre talán válóban el is alszik, de újra s újra visszarezzen az ébrenlétbe, s a tudatnak ebben a kellemes ingadozásában a reális és képzetes halmazok között az az igazán élvezetes, hogy teste lebegővé válik, és az izmok olyképpen maradnak lazák, ernyedtek, hogy már vannak, már érezhető a pihent szövetek készülődése a combban, karban, a törzs és nyak sávjaiban. Ez a bizsergés ki is tart a hetedik percig, amikor is Gitta megjelenik a gőzölgő feketekávéval. Előbb leteszi a két csészét az éjjeliszekrényre, aztán visszacsusszan az ágyba, dereka alá illeszti a párnát, és félig ülve, félig fekve kezdi hörpölgetni a napkezdet italát.
Ő ekkor nyitja ki a szemét először. Felkönyököl, s fektében kezd maga is szürcsölni.
A hetedik és nyolcadik perc a gondolatnélküliség örömét hozza. A forró kávé intenzitása kisöpri az agyat. Végleg alámerülnek a semmibe az álomképek, s az agysejtek feszültséggel telítődnek meg. De ekkor, ebben a két percben csak a tartalmatlan, szerkezet nélküli energia halmozódik, hogy forrásául szolgáljon majdani gondolatoknak.
Gitta kiveszi kezéből az üres csészét, s ő odahajtja fejét a nő ölébe, előtte gondosan széthajtva a köntös szárnyait. Gitta kérés nélkül nyúl a nyakához, és két hüvelykujjal morzsolgatni kezdi a meszesedő csigolyákat: a kilencedik és tizedik perc a test igazi ébredésének, a finom érintéseknek, a combra, ágyékra, nyakra lehelt kis csókoknak az öröme. Lassan az agy áramai is indulnak, de a gondolatok még céltalanok, szétszórtak, nem kötődnek a reális világ durvaságaihoz.
A tizenegyedik percben Gitta gyöngéden eltaszítja fejét az öléből, felkel, leveti köntösét.
Nem, nem hiszi, hogy asszonya szebb, csinosabb lenne bárki más fiatal nőnél. Ám a tény, hogy ehhez a testhez köze van: számára szebbé és csinosabbá teszi a valóságosnál. Nézi, ahogy az asszony sorra ölti magára a nappal uniformisát, nézi, és már-már abnormálisan élvezetesnek tartja a látványt.
A tizenkettedik percben Gitta befejezi az öltözködést, és elindul a gyermekeket ébreszteni.
A tizenharmadik perc a magány meghittségéé. Az utolsó alkalom, hogy senkitől sem zavartan helyére billentse magában a hátrahagyott nap folyamán összekuszálódott, éjszakára eldőlt világot. Elég is rá ez az egy perc. Minden a maga polcára kerül.
A tizennegyedik percben a fia, a tizenötödikben a lánya jön be a reggeli puszira.
Ennyi.
Ennyi, mert a negyedóra elteltével neki is ki kell tápászkodnia a védelmező paplan alól. Elkezdődik a nap, s mindarról, ami eddig a maga tökéletességében mutatkozott előtte, arról kiderül, hogy rossz, hibás, ferde, túl ilyen vagy túl olyan – ami nem önmagában baj, hanem azért, mert nem szolgálhat számára örömforrásul.
Akár rosszkedve is lehetne.
Holott a dereka nem fáj jobban, mint az elmúlt héten bármikor, a konyhában sincs csak egy hajszálnyival hidegebb az ideálisnál, a gázbojler is csak egy árnyalattal zúg jobban, semmint elviselni szeretné. És nincs nagyobb fennakadás sem a cipővel-nadrággal, sem a reggeli pirítóssal. A buszon is talál ülőhelyet, nem szakad le egyetlen gombja sem. A kollégái sem kiállhatatlan fráterek. Mégis: a nap minden percében azt kell tapasztalnia, hogy a világban a tökéletlenség uralkodik. Mindig mindenütt mindenben vagy túl sok, vagy túl kevés van valamiből. Mintha a Teremtőnek csak az lett volna a fontos, hogy maga a teremtés legyen hibátlan, ami viszont megteremtődött, annak már lehet híja vagy többlete, sőt, kell is, hogy legyen, hisz a hiánynak és a többletnek, magának a tökéletlenségnek a megléte is a teremtés mindenre kiterjedő figyelmét bizonyítja: mintha az Alkotó hajszálpontosan kiszámította volna, mi az a szükséges mérték, amit hozzá kell adni a dolgok tökélyéhez (vagy ki kell vonni belőle), hogy a világ olyan legyen, amilyen...
És hogy akkor az előbb mégis miért...?
Aligha történt más és több, mint hogy ott, arra a reggeli negyedórára a Jóisten elfelejtett odafigyelni.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék