Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZAKÍTÓPRÓBA

SZAKÍTÓPRÓBA
Papp Sándor Zsigmond kérdéseire válaszolt Kornis Mihály, Károlyi Csaba és Réz Pál*
P. S. ZS.: A Németh Gáborral folytatott beszélgetés során nagyon keserű, már-már apokaliptikus hangon szóltál a kilencvenes évekről...
KORNIS MIHÁLY: A kilencvenes éveket sok sorsdöntő világ- és hazai esemény szőtte át: egyfelől a Szovjetunió és a keleti rendszerek bukása, másfelől a demokratikus jogállamiság válsága a nyugati féltekén. Azok az irányító mechanizmusok, amelyek az utóbbi negyven évben – amíg a két világrendszer létezett és lehetett mihez viszonyítani – működtek a nyugati, úgynevezett szabad társadalmakban, mára több mellékmozzanattal súlyosodtak: a terrorizmustól, a nacionalizmusokon keresztül a szélsőjobboldali skeanhead, fasiszta, új fasiszta, félfasiszta mozgalmak megjelenéséig. Ez pedig nem más, mint a kriminalitizálódásnak a nagypolitikába való belépése. A keleti féltekén, ugye nem kell mondanom, mindez súlyosbodva, itt az ún. rendszerváltás megoldhatatlan zöngéi bukkannak föl. Minderről információnk van, hiszen a hír, az információ, a média internacionalizálódásával maga is divatforrássá, divatelemmé vált. Az, hogy hol ölnek meg valakit, hol robbantanak fel egy iskolabuszt, vagy éppen ki kap levélbombát, manapság újsághíreknek számítanak, vezető témák. Az az érzése az embernek, hogy káosz van, felfordulás, és a gonoszság, a Gonosz a divat. Himmler felnyírt tarkója a skeanheadek tarkóján megismétlődik.
P. S. ZS.: Íróként hogyan éled meg mindezt?
K. M.: Bizonyos értelemben a demokratizáció egyúttal a politika terhét is levette az írók válláról. Persze a társadalmi hangulat közvetve nyilván megágyaz annak, amit írok, de nem kell már közvetítenem a véleményemet az egész világról, csak az Ilonka szeméről. De hogy milyen lesz Ilonka szeméről a véleményem, abba nyilván belejátszik, hogy milyen világban élek. Tehát szabaddá tesz, magányosabbá ugyanakkor; számomra ez az újdonság ebben az egészben. A kilencvenes évek sötét atmoszférája mindenekelőtt a közösségben való gondolkodás lehetetlenségét bizonyítja.
P. S. ZS.: Jó volna beszélni még erről, hiszen nemcsak közvetlen környezetünk érzi magán a századvég eme rákfenéjét, a belső elszigeteltséget. Mint említetted, te már semmilyen társadalmi rendezvényen nem veszel részt...
K. M.: Mondjuk úgy, hogy nagyon kevésen vagyok ott, de ez még mindig több, mint egy átlagember esetében, bár sokkal kevesebb, mint pár évvel ezelőtt. Nem is az az igazán lényeges, hogy hány rendezvényen veszek részt – rosszul fogalmaztam, túlságosan leegyszerűsítettem idegességemben a kérdést –, hiszen még ha járok is, belül nem járok. Lelkileg nem létezem közösségben, nem érzem közösségben magam semmilyen társadalmi rendezvényen, értsd ezt a mozielőadás közönségétől a színházelőadás közönségéig, sehol. Mintha áldozatok lennénk egy olyan véres színjátékban, ahol nem mi osztjuk a szerepeket, és nem mi alakítjuk az események menetét, de még az sem tudható, hogy ki irányít. Néha az a gyanúm, hogy a politikai élet szereplői sem képesek kézben tartani a maguk területét. Minthogyha elmocsarasodott volna a nyilvánosság, a közélet teljes egészében: nem tudni, hol buggyan fel valami sötét gáz, hol várható robbanás. Ilyen értelemben vagyunk kiszolgáltatottak, és a közösségünk a vágóhídon álló állatok közösségére emlékeztet engem. Ez nem egy valódi közösség, nagyon jól tudjuk a különböző lágerélményekből, hogy a lágerben élők, az erőszaknak védtelenül kitett tömegek nagyon rossz közösséget alkotnak: a jók elhullanak, kilencven százaléka elhullik, csupán azok „térnek vissza”, akik hajlandóak voltak mindarra, amit a túlélésért meg kellett tenni. És ez megint nem egy olyan társadalmi eszmény, amelybe belefeledkezve, boldogan és harmonikusan élhetném meg zoon politikon, tehát társadalmi lény-voltomat.
P. S. ZS.: Az írás, mint tudjuk, nem mindig lehet kiút vagy föloldozás és már a világot sem válthatjuk meg általa, hiszen, mint mondtad, ez a mindenkori Messiás(ok) feladata lenne. Mégis, miben segít?
K. M.: Számomra a prózaírás életforma, és egyben izgalmas kaland. Életmód és önmegvalósítás, ahol az ön nem az én szűkös egómat jelenti, hanem a szabad választás lehetőségét egy személyben. Úgy tűnik, itt még tiszta a terep, mert ha bezárkózom, és négy-öt órát gondolkodással és írással töltök, ha ezt kiküzdöm az élettől magamnak mindennap, akkor ennyiben már teljesítettem az önmagammal kapcsolatos írói elvárásaimat. Bár engem a magyar olvasóközönség megtisztel és kitüntet a bizalmával, a szeretetével, valójában nem nekik írok, nem is magamnak, talán nem is a Jóistennek. Azért írok, hogy értelmet adjak az életemnek.
P. S ZS.: Milyen eséllyel indulnak a feltörekvő fiatalok?
K. M.: A magyar irodalom újból egy nagy generáció kialakulását figyelheti meg, csak ezek az emberek még viszonylag fiatalok, sokkal szerényebbek, és kevesebbet dolgoznak, mint a régiek. Ez azzal függ össze, hogy egyre nehezebb írni, ezelőtt száz évvel húsz-harminc regényt is megírhatott valaki, ma szerintem kettőt, hármat követhet el jó lelkiismerettel. Értem ezalatt azt, hogy a történetmondás végtelenül problematikussá vált. Az embernek nem áll már végtelen számú történet a rendelkezésére, tekintve, hogy nincsen egységes hagyomány, egységes horizont, amelyen belül értelmezni lehetne azt, hogy tulajdonképpen mihez viszonyítva ábrázolom a történéseket. Az író a 19. században a Jóisten szemszögéből ábrázolta a történéseket, ő volt az, aki mindent tud, mindent lát és mindenről a legpontosabb információkkal tud szolgálni. Nyilvánvaló okokból ez az attitűd ma már tarthatatlan.
A sokféle, nagyon izgalmas magyar irodalmi irányzat együttélésének közepén bolyong valahol az a vonulat, amelyik az én írói felfogásomhoz legközelebb állókat jelenti: Garaczi László, Németh Gábor, Zeke Gyula. Rá külön felhívnám a figyelmet, most jelent meg egy nagyon jó kötete az Idősb hölgy három ujja vállamon című. Ennek az irányzatnak, amelyik tulajdonképpen nem létezik, hiszen nincsen hivatalosan „bejelentve” és kodifikálva, jellemzője, hogy a prózát poétikus elvárások szerint formálja. Ez azt jelenti, hogy a kötet, ami formailag elbeszéléskötetre emlékeztet, belenézve rájöttem: valójában verseskötettel állok szemben, ahol mindegyik elbeszélés egy vers, és az egész összeadódik, kötetté válik, egy különös, meghatározhatatlanul új műfajjá, ahol maga a könyv a műfaj. Nincs még ennek neve, csak a jellegzetességeire hívhatnám fel a figyelmet. Ezeket a könyveket nem a cselekmény izgalmáért böngészi az olvasó, hanem egy nagyon sajátos szemléletmódban szeretne megfürödni. Elolvas egy fejezetet, és utána feltesz egy lemezt, mondjuk. Nem szórakoztatni akar – ebben az értelemben –, hanem egy mélyen megélt öntudattal a saját képét, vizionárius költői képeit tárja elénk nyelvjátékként, nyelvfilozófiai gondolatokként.
P. S. ZS.: Milyen a kapcsolatod ezekkel a fiatalokkal?
K. M.: Azt hiszem most kezd termővé fordulni ez a társaság, akik most 35 év körüliek. És most mondanék neveket, hogy körülbelül kik tartoznak össze ebben a generációban: Kukorelly Bandi, Garaczi Laci, Németh Gábor, Abody Rita; a kritikusok közül: Keresztury Tibor és Mészáros Sándor; a költők közül, bár kicsit fiatalabbak, de mégiscsak hozzájuk tartoznak: Kemény István, Térey János és Borbély Szilárd, akit nagyon szeretek. Ezeknek az embereknek a nagy része velem baráti viszonyban van, meglehetősen régóta. Immár több mint tíz éve beszélgetek Garaczi Lacival az írásairól, vagy Németh Gáborral. Tudniillik mi annak idején az Örley István irodalmi társaságban találkoztunk, amelyik a nyolcvanas évek közepén alakult a Rainer Maria Rilke Társaság örököseként. Ők hívtak meg számukra szimpatikus személyiségeket, hogy legyenek tagjai ennek az általuk alapított társaságnak. Akkor, különösen a nyolcvanas évek közepén, vége felé gyakran voltunk együtt, sokat beszélgettünk, vitatkoztunk irodalomról. Nem gondoltam volna, hogy például Zeke Gyula, aki lényegében történész, és aki akkoriban egyáltalán nem írt, csak odajárt és részt vett ezeken a beszélgetéseken, egyszer csak előáll egy olyan kötettel, amelyiknek az írói törekvései, problémái nagyon hasonlóaknak tűnnek majd az enyémekéhez.
P. S. ZS.: Hogyan viszonyulsz az erdélyi irodalomhoz? Kiket olvasol?
K. M.: Az erdélyi magyar irodalom egyike a legfontosabb és legtisztább kulturális területeknek a magyar kultúrán belül. Meghökkentően sok tehetséges ember mozog még mindig benne, függetlenül attól, hogy a nagy része a világ legkülönbözőbb pontjaira rohant el, főleg Magyarországra, mert ugye a mai magyar irodalom egyik vonulatát épp Bodor Ádám, Deák, Csiki és társai jelentik már itt is. Páskándiról, szegényről már nem is szólva. Tehát már Magyarországon is létezik egy erdélyi irodalom, de ami ott maradt, az még mindig nagyon jó. Számomra az erdélyi irodalom előző nemzedékéből, tehát az előző, már lezárult periódusából Székely János művészete a leginkább csodálatra méltó. Őt tartom nemzedéke legnagyobb alakjának, a maiak közül pedig Láng Zsolt szövegei állnak a legközelebb hozzám, egészen kivételes tehetségnek látom. És nagyon jő barátom Balla Zsófi.
P. S. ZS.: Tehát nem állja meg helyét az az állítás, miszerint az erdélyi irodalom elszigetelődött volna az anyaországitól...
K. M.: Ez a probléma csak a kevésbé tehetséges erdélyi írók fejében állt össze. Ez egy kisebbségi érzés, amit minden erővel oldani kellene, mert innen nézve, én mint „pesti” író, úgy látom, hogy az erdélyi írókra kicsit jobban odafigyel a magyar kultúra, mint ránk. Tehát éppenséggel előnyt jelent, ha valaki erdélyi. Az olvasók külön érdeklődése kíséri, nagyobb társadalmi megbecsülésnek örvendenek. Hajlamosak a különböző „magyar” frusztrációkból, kisebbségi érzésekből kiindulva az erdélyiek nehezebb sorsát heroikusabb és egyben tisztább írói és költői sorsnak tekinteni. Miközben az ember érzi, hogy az Erdélyből érkezettek valami sajátos, kisebbségi érzéssel küszködnek, ami a félénkségtől az irigykedésen át, a mély ellenszenvig ível a magyar irodalmi közélet felé, mondván, biztos azt gondolják rólunk, hogy mi csak húszadrangú írók vagyunk, pedig ez nem így van, kimutathatóan nem így van. És nemcsak az erdélyiekkel, hiszen Grendel Lajos, a szlovákiai magyar irodalom oszlopa több kritikát kapott az első könyve után, mint akármelyik jelentős magyar író, talán csak Esterházy kivétel, de róla mindig is divat volt írni. Ugyanígy Bodor Ádám egészen kiváló, érzékeny, finom kisprózája is valami különálló helyen tanyázik, persze ebbe az ő erdélyi sorsa, tragikus hányattatásai mélyen belejátszanak. Irodalmi tiszteleten is túlmutató személyes megbecsülésnek örvend, mint olyan ember, aki kibírta a Ceauşescu-féle borzalmakat és valami értéket tudott a tarisznyájába gyűrni, mielőtt megszökött.
P. S. ZS.: Beszélgessünk az erdélyi irodalom és a magyarországi irodalom közötti viszonyról.
KÁROLYI CSABA: Jó, hogy erre most rákérdezel, mert ez az esti beszélgetésből valahogy kimaradt. Lényegében ez egy provokatív kérdésfeltevés lett volna – csak nem jött össze – arról, hogy milyen a polgári hagyományokhoz való viszonya az erdélyi magyar irodalomnak. A beszélgetéshez olyan embereket nyertem meg, mint Láng Zsolt, Visky András, Szőcs Géza. Elképzeléseink szerint ebből egy egészséges vita kerekedhetett volna, ahol moderátorként, a vita felvezetőjeként Mészáros Sándor és Márton László működött. A disputa elindítása azt az erőfeltevést tartalmazta – a magyarországi recepciója az erdélyi irodalomnak a hetvenes években azt hangsúlyozta –, hogy ebben az irodalomban a népi hagyományokhoz való kötődés a legerősebb. Ez volt a kiindulópont, ezt emelték ki, ennek alapján beszéltek az erdélyi írókról, ennek alapján dicsérték őket. Ezért olyan írók, mint például Bodor Ádám, amikor még Kolozsváron élt és alkotott, Magyarországon abszolút ismeretlen maradt; tehát jelentős írók estek ki a rostán egyszerűen azért, mert nem illettek abba a képbe, amit az irodalomkritika az erdélyi irodalomról elképzelt, vagy el akart képzelni. Gondolok például Székely Jánosra, akit ugyancsak nem vettek figyelembe Magyarországon, mert nem idomult ahhoz az uralkodó irányzathoz, amelyik a transzilvanizmus hagyományaiból táplálkozott, és a népi irodalom értékeit értelmezgette.
P. S. ZS.: Változott azóta valami?
K. CS.: Ma az a helyzet, hogy ez az irányzat, ez az irodalomfelfogás egyszerűen eltűnt, szétfoszlott. Nincs folytatása. Ebből következően észre kellett venni, hogy az erdélyi irodalomban is történt egy bizonyos szemlélet- és stílusváltás, a fiatalabb írók egészen másképp írnak. Ezért van az, hogy a saját korosztályombéli fiatalokkal, lakjanak akár Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Budapesten vagy Szegeden, tökéletesen megértem magam, hiszen ugyanarról beszélünk, amikor az irodalom hagyományairól, előzményeiről vitázunk. Tegnap mondta Láng Zsolt, hogy neki ugyanazok voltak a mesterei, mint a fiatalabb magyar íróknak vagy akár Lengyel Péternek. Ilyenek mint: Mészöly, Ottlik, Nemes Nagy Ágnes. A saját korosztályombéli írók között nincsenek kommunikációs vagy egyéb gondok. Most már csak azt nem tudom, hogy az erdélyi irodalomban az idősebb évjáratok és a fiatalabbak között vajon működik-e ez a kommunikáció, mert a tegnapi beszélgetésből az derült ki, hogy nem nagyon. Felmerült Sütő András neve és az, hogy az Éneklő Borznak volt egy A Sütő című estje, és az teljesen visszhangtalan maradt, Láng Zsolt panaszkodott is. Ők azt gondolták, hogy legalább valami botrány lesz, és semmi sem történt. Tegnap is, amikor Mészáros Sándor próbálta provokálni a jelenlevőket, próbált rákérdezni például a Sütő-drámákra, hogy azok között vannak rosszak is, de ezt miért nem írja meg az erdélyi kritika. Mert Magyarországon aki foglalkozik vele, az dicséri, aki pedig rossznak tartja, az nem foglalkozik vele. Tehát ez egy valós probléma, ami nincsen kibeszélve. Tehát az, hogy Sütő András irodalmi jelentősége, szerepe – nem a politikusi vagy félpolitikusi szerepre gondolok, arra, hogy neki milyen szimbolikus helye lenne az erdélyi közéletben – nincs tisztázva, összemosódott azzal a képpel, amikor a kórházi ágyon mutatják mint a marosvásárhelyi események áldozatát. És ez csak egy szimbolikus figura, nyilván tizenötöt lehetne még sorolni. Azt gondolom, hogyha a fiatalabb erdélyi generáció nem tisztázza a viszonyát a saját hatvanas, hetvenes évek irodalmával, akkor nem fog tudni igazán továbblépni, mert ilyen szempontból az már édeskevés, hogy kijelenti: ugyanazok voltak a mestereim, mint Lengyel Péternek. Ezt helyben kell elvégezni, de ehhez kritikák kellenének tömegével a Látóban, a Korunkban. Még a napilapokban sincs kritika, a Szőcs Géza lapjaiban sincsenek, megnéztük tegnap. Szembe kellene néznie a saját múltjával, az előző évtizedek irodalmával, vagy akár a magyarországival is, valamint azzal, hogy majdnem teljes egészében hiányzik a kritikai élet. Hiszen a vajdasági Híd a mai napig csinálja, hogy ha megjelenik egy Kukorelly-kötet, akkor arról kritikát közöl, de ha megjelenik egy Tolnai Ottó-kötet, arról is. Azt mondja Szőcs Géza, hogy egy magyar irodalom van, semmi gond, de akkor az erdélyi irodalomkritika miért nem méri fel ezt az egy magyar irodalmat rendszeresen. Ezt nem értem.
RÉZ PÁL: Úgy gondolom, alapvető különbség az erdélyi magyar irodalom és a nem erdélyi magyar irodalom között nincsen, az egyetemes magyar irodalom része, hiszen ugyanazon a nyelven íródik, ha árnyalatnyi nyelvi- és kulturális differenciákkal is.
Fontosnak tartom azt, hogy az erdélyi magyar irodalom megítélésekor pontosan ugyanolyan szempontok érvényesüljenek, mint a magyarországi esetén. Babits ír erről egy régi tanulmányában, hogy nem volna helyes az erdélyi irodalmat bármilyen politikai vagy nemzeti meggondolásból másképpen mérlegelni, mint az ittenit. Nem volt egészséges, és ma sem egészséges az a szemlélet itthon, hogy azért mert Kolozsváron megjelenik egy magyar könyv, vagy pláne Bukarestben, akkor az engedékenyebben, más esztétikai szempontok alapján ítéltessék meg. Az esztétikai szempontok ugyanolyanok mindenütt, függetlenül attól, hogy egy nemzetiségi író munkája-e vagy egy nem nemzetiségié. Ez egy nagyon rossz gyakorlat volt, és ennek ideje véget vetni.
Ami az utóbbi években különbség, hogy igen sok erdélyi író áttelepült Magyarországra, ez kezdődött Páskándiék átjövetelével, és folytatódik mindmáig. Fiatalok is jöttek, köztük kitűnő írók is, de elég kevesen boldogultak istenigazából ezek közül, nehéz volt ez a transzplantáció. Akadt egy-két író, aki igazán itt bontakozott ki, elsősorban Bodor Ádám, mások nehezebben, bajosabban, problémákkal együtt tudtak csak boldogulni. De az Erdélyben maradt írók is publikálnak Pesten: folyóiratokban, újságokban, hetilapokban; könyveket jelentetnek meg, hiszen megszűntek a cenzurális megkötöttségek, szabadon „utazhatnak”, és anyagilag is rá vannak szorulva, hogy innen kapjanak tiszteletdíjat. És ez rendben van.
Mi amikor a Holmit megindítottuk, nem tudtuk volna máshogy elképzelni, mint néhány erdélyi író részvételével, nem azért, mert erdélyi írók, hanem mert jó írók. Jánosházy barátom, például Horváth Imre, akit gyerekkoromtól ismerek, és nagyon jó költőnek tartottam, de Székely János, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Bálint Tibor mind jelen voltak (vannak) a lapban. Aztán sikerült a későbbi nemzedéket is megismerni, akik közül engem Kovács András Ferenc érdekelt a legjobban. Őket úgy közöljük, mint magyar írókat. Bizonyos fokig természetesen befolyásolja élményvilágukat, nyelvüket, megformálásukat az erdélyi történelem, valamint, hogy a román kultúrához több közeledésük van, de ez így egy szín, egy majdnem ugyanolyan szín, minthogyha dunántúliak volnának.
 
* A beszélgetés 1995 augusztusában készült Tatán a JAK-táborban.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék