Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. szeptember, VI. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Pusztai János

Pusztai János
ÁLMOK
Mottó: Anyám, az álmok nem hazudnak.
PETŐFI
1995. április 19., szerda
Egész éjszakámat két tünyölődés töltötte ki.
Az egyikben valakinek addig tisztogattam a bal fülét, amíg teljesen ki nem ürült a koponyája. Durva, orvosinak mondott vashorgom nyomán mind több sárga, kásás anyag jött ki az illető fülüregéből. Végül fejében akkora tér keletkezett, hogy hátrabicsaklott benne – a feje. Így belülről láthattam a szemfenekét és minden egyebet. Ijedtemben nem tudtam, mi az „orvosi” tennivalóm.
A másikban Kántor Lajos irodalomtörténész és családja használt ruhákat árult a Virányosi Közösségi Házban: Budapest, XII. kerület, Szarvas Gábor utca 8. szám. Kántoréknak olyan rádiótelefonjuk volt, amelyet a cipőjük orrán hordtak, hogy a „munkájukat” egyetlen percig se kelljen abbahagyniuk. Hozzájuk képest én nagyon esendő lehettem, mert „modern” távbeszélőkészülékem apró, sehova sem rögzíthető gyalogszékre hasonlított, műanyagból. István, a kisebbik fiú, az orvos tett is némi megjegyzéseket ezzel kapcsolatban. Ezekre már nem emlékszem pontosan.
Megjegyzés: Lassan elszakadok az Önéletrajztól. Onnan van, hogy Emesére és Ügyedre gondolok, Álmos nagyfejedelem szüleire. Vigyázat, semmi szentségtörés!
Április 20., csütörtök
Valaki (mintha házigazdánk, Hajtó Jenő lett volna) arra akart rábeszélni, hogy adjak el egy nagy fenyőfarámát, amely ruhafogasként is szolgálhatott. Azt válaszoltam: Szívesen megcsiszolom, eladására viszont nem vállalkozom, mivel én semmit nem vagyok képes eladni. (Természetemből fakadóan.)
Az álom második vonulata bizonyos telefonálgatásokból állt. Hajtó Jenő és felesége, Ildikó hívott fel többször is, én meg ügyeltem, hogy mindig elfogadhatóan legyek öltözve. (Ha esetleg látogatóba jönnének...)
Félálomban arra gondoltam: Az Emese álmait mégsem kellene humoros síkra vinni. Nem illene...
Április 23., vasárnap
Kovács Gyula szerszámlakatossal egy műhelyfélében tartózkodtam. Gyula, a „kis zsebpiszok” kedveskedésből öt nagy, szilvóriummal töltött fiolát (!) adott át nekem. Három fioláról mindjárt kiderült, hogy – üresek; fel vannak törve.
Rengeteg tünyölődés az új, tervezett könyvről, fájdalmas kavargások, azután megnyugtató, idegkisimító felismerések: lesz valami a regényből...
Április 24., hétfő
Repülőgéppel érkeztem valahonnan. Útban Budapest felé láttam, mint süllyed el egy hajó. Borzongva gondoltam: Milyen jó, hogy nem szálltam vízre... Az áldozatokat nem sajnáltam. Itthon, vagy inkább: otthon, Nagybányán jókora csalódás ért: nem vettek vissza munkahelyemre, a Gutin kisipari termelőszövetkezetbe. Úgy rémlett, a hajószerencsétlenség miatt orrolnak rám. Nagy lelkifurdalást éreztem, és ez abból is fakadt, hogy Zsolt fiam felvételizett a színin, és nem jutott be. Belém rögződött: ennek is csak én lehetek az oka. Letörten nézegettem „könyvesfüzetemet”; mikor kezdhetném már meg az Emese álmai tervezését?...
Másik álom: valakik számára elszánt főzőcskélésbe kezdtem. Főztem húslevest, székelykáposztát és egyebeket, de hibásan, hozzáértés nélkül. Igyekezetemben szemüvegemet a forró tűzhelyen felejtettem és tönkrement: összevissza görbült, ronccsá olvadt.
Április 28., péntek
Szerb harcosok (csetnikek) filmet készítettek arról, milyen nagy barátai ők a magyaroknak. A magyaroknak, nem a bosnyákoknak. Meghívtak, lássam „alkotásukat”. Épületromok között mentem arrafelé, és már messziről láttam, mint peregnek a film készítőinek nevei – az égen. A „mozi” bejáratánál egy hatalmas kőkéz tanúságtételre emelkedve sötétlett.
Az egész látványban volt valami őskori! Akárha egy közösség szálláshelyei elhagyására készült volna.
Április 29., szombat
Harmadmagammal egy korhatag sziklafal tövében ültem, és azt magyaráztam, hogy régi ismerősöm, Bányai Károly ott bányát akar nyitni. Nevetgélve morzsoltam el néhány kődarabot. Itt lesz a bányaszáj, mondtam. Társaim, akiket pillanatnyilag nem tudok azonosítani, valahonnan fél liter pálinkát vettek elő, azt itták. Ők is nevették Bányai Karcsit, feleségét, Gyöngyit és lányát, Enikőt. Ő fél kezére béna, Gyöngyi idegbajos, lánya meg afféle elkényeztetett, nyafogós perszóna. Az álomban voltak olyan pillanataim, amikor a sziklaalj otthoni (Nagybánya, Kultúra utca 10/ 2.) szobabelsőnek hatott. Olykor egyik „vendégemet” Timár Máté írónak, a másikat Bartis Ferenc költőnek láttam.
Végül valaki kopogtatott az előszobaajtón. Kinyitottam és elszörnyedtem: egy bomlott arcvonású, erősen szőkített hajú nő állt a küszöbön. Engem keresett. Belépett, a nyakamba akart borulni, de nem hagytam. Távozzék a lakásomból! – követeltem elhaló hangon. Szavaimnak nem volt semmi hatásuk, ezért nagyon megkönnyebbültem, hogy – felébredek. Tudtam: felébredek!
Április 30., vasárnap
Nagybányán, az új főtér Gellért utca felőli sarkán állingálva arra figyeltem fel, hogy egy kisebb menet afféle „baldachinos ágyban” Zsolt fiamat viszi a vasútállomás irányába. Zsolt felnőttként feküdt a fehér ágyneműben, én meg ijedeztem: netalán meghalt! Ennek az ijedezésnek természetes ellensúlyozására a „baldachinos ágy” gyermekkocsivá, Zsolt pedig kisgyermekké változott. Furcsálltam, hogy anyuja nincs vele, a kocsi mögött.
Május 1., hétfő
Az után jártam, hogy gépeltethetném le az Önéletrajz harmadik kötetének kéziratát. Kiderült: a kézirat fekete és fehér babból áll, és tulajdonképpen meg kell őröltetni. Hosszas keresés után bátyámmal, Lacival holmi tízemeletes tömbházban olyan „gépírónőre” bukkantam, bukkantunk, aki hajlandó volt ezt az igényes munkát felvállalni. A nő öreg volt, csúnya, kopott. Miközben arra figyelmeztettem, hogy a fehér babszemeket nehogy összekeverje a fekete babszemekkel, nagy, műanyag kannából vörösbort kortyolgatott. Helyesebben: vedelt.
Május 2., kedd
Hatalmas hajón utaztam a Dunán lefelé. Velem volt Ica, a feleségem. A Duna félelmetesen hullámzott. Hirtelen egészen sekély helyre értünk. A hajó megfeneklett, ugyanakkor nekidőlt a magas partnak. Tanakodtunk, hogy kerüljünk le az irdatlan alkotmányról.
Az egyik irodalmi folyóirathoz, talán az Életünkhöz látogattam. Meglepetésemre, ott nem a „valódi” szerkesztőt, Pete Györgyöt találtam, hanem Szekér Endrét a kecskeméti Forrástól. Na, ez mindenemet el fogja utasítani! – gondoltam, miközben igyekeztem kedélyesen, bizalomkeltően viselkedni.
Május 3., szerda
A magyar őstörténetet kutattam, és a nevem úgy hangzott: Vég Béla. Tanulmányt akartam írni, de a „Vég Béla” fura hangzása, „beszélő volta” megakadályozott ebben. Széles, letarolt mezőkön járva, ődöngve azon törtem a fejem, hogy oldjam fel „lehetetlen” helyzetemet. Olykor felvillant bennem némi remény, aztán újra kételyeim támadtak. Így telt el az éjszaka.
 
Május 4., csütörtök
Egy aránylag sűrű bükkerdőben fákat telepítettem. Ez a telepítés teljesen szokatlan volt; másutt kivágott, öreg bükköket állítottam fel – minden gyökérzet nélkül. Mások is csináltak ilyesmit. Valamilyen alkalomból valakinek a fáját kidöntöttem, aztán nagy lelkifurdalással megpróbáltam felállítani. Ebben fiaim, Zsolt és Attila segítettek. Főként Zsolt segített. Attila folyton elmászkált. Munkálkodásom közepette kisujjasomban, jobb karomon hangyák futkorásztak. Módfelett idegesítettek. Nem győztem vakarózni.
Május 6., szombat
Félig lebontott háztömböt láttam, amelyből még mindig nem akartak kiköltözni a lakók. Az egyik lakó, mintha vízszivattyút működtetne, súlyos vaskart rángatott, tekergetett. Mozdulatai nyomán az elvágott víz-, gáz- és villanyvezetékeken fekete füstpamacsok lökődtek a levegőbe. Álmélkodva néztem a jelenetet.
Valami szutykos kocsmában szutykos román emberek magyarul amiatt méltatlankodtak nekem, hogy „egy illető” Erdély magyar voltáról énekelt az előbb. Ha nem tetszett, miért hallgatták? – kérdeztem kedélyesen. Mindenki arról dalol, amiről akar.
Későbben holmi aszfaltozott országúton gépkocsit vezettem – gyeplővel. Emiatt a kocsi gyakran „megbokrosodott”. Gépkocsivezetésem furcsaságára ennek ellenére sem jöttem rá, csak rángattam a gyeplőt jobbról is, balról is. Váratlanul (vagy várhatóan) árokba fordultam, aminek hatására gondolkodni kezdtem: Hol vannak a gyeplőt „viselő” lovak, és hol ülök (ültem) én? Lovak jól láthatóan nem voltak, akkor pedig eddig e fura jármű mögött szaladtam. Éreztem is, hogy fáj a lábam.
Az árokból óriási csarnokba tűntem át. Itt minden nyersolajtól lucsogott; a falak, a betonpadló, mégis bizonyos személyek szemüvegek szétosztásával foglalatoskodtak. Volt a csarnokban egy gyönyörű nőszemély, akit szemtelenül, sőt vadul követett valami csőlakó. Az asszony úgy védekezett ellene, hogy mindenüvé magával vitte három gyermekét; három – két-, hat- és tízéves forma – kislányát. Néha a közelembe menekült, hátha megvédem. Jelenlétem el is riasztotta a heves vérmérsékletű „udvarlót”, de egyre sürgetőbb lett, hogy nyersolajért menjek a legközelebbi benzinkúthoz. Fogtam két tízliteres pléhkannát és távoztam.
Május 8., hétfő
Egész éjszaka valamiféle sötét, rendetlen pincében tartózkodtam. A pincének egyetlen apró ablaka volt, azon meg Chila Gábor hajdani barátom immáron „azonosíthatatlan” habókos nővérei bámultak be. Felváltva meresztgették rám savószín szemüket. Mögöttük halvány, de a szemük savószínének megállapításához bőven elegendő fény derengett.
Fogalmam sem volt, mit keresek abban a pincében.
 
Május 9., kedd
Valamilyen házat, amely feltehetően a sajátom lehetett, felgyújtottam. Közönyösen néztem, hogy ég porrá.
Családostól (Ica, Attila, Zsolt) olyan lakásban tartózkodtam, amelyben Páskándi Géza lakott. Páskándi Gézát nem láttam, de olyasmiről volt szó, hogy elköltözik. Nézegettem, milyen módosításokat fogok végezni, végeztetni. Eközben családom dús asztalt terített egy szobában. Attila rakott a tányérokra, engem azonban kifelejtett. Furcsálltam a dolgot, szóvá azonban nem tehettem, mert felébredtem.
Május 13., szombat
Egész éjszaka tartó tünyölődés-sorozatomból két mozzanatra emlékszem. Az egyikben Hűvösvölgy és Solymár között gyalogoltam, és nagyon fájt a jobb lábfejem. A másikban óriási önürítős tehergépkocsit láttam. Építkezési törmelékhalmon manőverezett, amit az ember-magas kerekek alól holmi – ólomkatonánál alig nagyobb – tengerésztiszt irányított. A kocsi tolatott előre-hátra, a tiszt meg elvágódott. Hamarosan ott feküdt a féltéglákon, malter-morzsalékon kivasalva. Egészen közel mentem, hogy tisztán lássam. Már nem élt, szép, sötétkék ruháján csöppnyi rongálódás sem látszott. Az Érden lakó Bíró András költőt juttatta eszembe. A tengerésztiszt szikársága volt a legfeltűnőbb.
Május 14., vasárnap
Repülőgépen utazgattam Nagybányáról Bukarestbe és vissza. Szakadatlanul féltem, hogy lezuhanok. A gép kikotyogósodott eresztékű kelengyésládára hasonlított. Vezetőjét nem láttam. Újságkötegeket szállított. Olykor tenyérrel takargattam a deszkák közötti hézagokat, hogy mérsékeljem a huzatot.
Május 15., hétfő
Nagy Magyarország egyik elhagyatott vidékén, valami fűzfaodúban négy csirke „lakott”, mint „népesség”, de jött a Németországba „telepedő” Villand Ernő barátom és komám, és elvitte mindet. Attól való félelmemben, hogy a terület lakatlan marad, gyapjúval kibéleltem az odút, és rohantam négy tojást szerezni; pótolni a hiányt. Tojást nem találtam, így négy krumplit tettem a „fészekbe”. A krumplik kikeltek, gyönyörű csibék lettek. Az egyik megszólalt, mondván: ő Zadravecz István néhai katolikus tábori püspök. Ismervén Z. I. küzdelmes-tragikus életét, egészen meghatódtam. Arra gondoltam: Milyen kár, hogy a burgonyaszemeket elültetés előtt nem vágtam ketté; most nyolc csibém lenne.
Május 16., kedd
Többek között Páskuly Oszkár nagybányai ismerősömet láttam, aki éppen egy apró koporsót zárt le. Az apám van benne, mondta. Na, ennek a koporsónak nem kell nagy sír, mondtam. Nem, válaszolta Páskuly. Hóna alá vette a csöppnyi, lapos, fejtől boltíves, cirádás, lábtól egyenes, egyszerű ládát és elkacsázott. Ez is mit csinálhatott az apjával? – gondoltam utána bámulva. Feldarabolta vagy elégette?
Hamarosan valamiféle fogalmazványt kellett készítenem a Horn-kormány ellen, de szörnyen lusta voltam. A dolgot rábíztam valakire, aztán meggondoltam magam; mennyibe fog ez nekem kerülni? Késő volt; az anyag nagyja elkészült. Ötszáz forintom bánta.
Eközben Ica anyaszült meztelenül egy ugyancsak anyaszült meztelen fickóval enyelgett, csókolózott. Alig tudtam leválasztani, félresodorni a „hapsiról”. Aztán mintha nem is Ica lett volna az a nőszemély, hanem egy eszkimó asszony az iglujában. Előző este a Nagy vadászok című olasz filmet néztem meg az Ideiglenesen Még Magyarul Beszélő Televízió egyes csatornáján; onnan volt a „beütés”.
Május 17., szerda
Két pár cipőm sarkára vasalást készítettem, de nem tudtam, hogy fogjam fel. Lakatoshoz fordultam. Ott szóba jött a menetvágásos és a szegeléses eljárás. Nekem közben sürgős dolgaim akadtak. Például Tőrös Gábor szobrász műtermébe kellett mennem egy nagyobb pénzösszegért, ugyanakkor otthon Attila és Zsolt várt rám. Ica „házon kívül” tartózkodott. Egyre jobban „kifutottam az időből”, ráadásul meg a lakatos folyton az én szemüvegemet használta. Áradozott, milyen jó neki; tökéletesen lát vele. A szemüveg egyik, bal oldali szárának a csavarja kilazult, majdnem kiesett. Most már azzal kellett bajlódnom. A sarokvasalásból persze, nem lett semmi. Nyilván, a Tőrösnél tervezett látogatásból sem. Roppant elégedetlen voltam magammal.
Május 19., péntek
Egész éjszaka moslékot készítettem disznók és szarvasmarhák számára. Nem ment a fejembe, hogy miért nem kell só adagolnom az állatok eledelébe. Kérdezgettem volna, miért, de nem volt kitől. Körülöttem senki sem tartózkodott a környéken. Végül is: milyen környéken? Mindent ólmos homály lengett be. Jószágokat sem láttam. Jóformán moslékot sem...
Május 20., szombat
Hadifogolyként egy hatalmas kaszárnyaudvaron csellengtem. Parancsnokom, valami sunda muszka tiszt fogoly nőkkel tartatott szemmel; velük ellenőriztette, hogy elég tisztán és jól öltözötten járok-e. A nők „szorgoskodtak”, olykor még cigarettával is megkínáltak. Cigarettáik enyhén szólva fölöttébb furcsák voltak; alakra amolyan réz vagy rezezett húszforintosok, de szívásra füstöltek. Egyik oldalukon felírás látszott, amelyből azonban csak annyit tudtam elolvasni: Készült...
A kaszárnyaudvar közepén ormótlan épület, afféle régimódi víztorony magasodott, és holmi néger kerülgette. Kerülgette és „amerikaiasan” fenekedett: felrobbantja, mert azt a magyarok az ő rabszolga őseivel építtették.
Könnyedén nevetgéltem rajta, milyen gügye.
Május 21., vasárnap
Feltehetően Szolzsenyicin az Ügy érdekében című elbeszélésének (új ráolvasás!) hatására, nagy iskolaműhelyben tartózkodtam. Hirtelen egy drabális, de fiatal nőszemély lépett hozzám, és határozottan besodort a mesterirodába. Hajlított székre nyomott, előkereste nadrágomban, ami neki kellett volna, aztán vadul vetkőzni kezdett. Már harisnyabugyijánál tartott, amikor rájöttem: nem fehérnép ez, hanem hajdani munkatársam, a részeges Csopla Árpád! Azonnal elhagyott a férfiasságom, szerencsére azonban ez nem derült ki, mert három kiéhezetten csókolózó párocska nyomult az irodába. Felálltam, rendbe hoztam öltözékemet, és visszamentem a műhelybe. Ezt is megúsztam, gondoltam megkönnyebbülve, már-már vidáman.
Május 25., csütörtök
Budapesten jártamban-keltemben arra figyeltem fel, hogy egy „régivágású”, hullámlemez-ajtós könyvüzlet előtt Eszes Máté, a Zrínyi Kiadó igazgatója áll, és figyel engem. Szótlanul figyelt. A feje fölött, mint „cégér”, a következő felírás függött: Háromnegyedrészben... Gondolkodtam, mit jelenthet ez, de nem mentem semmire, mígnem azt láttam, hogy egy ugyanolyan bolt előtt Szilágyi Júlia kolozsvári „recenzens” posztol. Az ő „cégére” úgy szólt: Negyedrészben... Nahát! – csaptam a homlokomra, ezek megosztva akarják megjelentetni az Önéletrajzot. Megszólítottam Julikát, igaz-e a feltevésem, mire egyenes válasz helyett kacskaringós emlékezésekbe fogott. Az Önéletrajz-utánérzésre hasonlító emlékezés közepette én régebbi Erika írógépemet öleltem magamhoz. „Dolgozni” akartam. A gépbe legalább 500 kéziratpapír volt befűzve.
Május 27., szombat
Valahol, talán egy léckerítéses tanyán tévé- és rádióinterjúkat készítettem. Jó ideig simán, zökkenőmentesen zajlott a dolog, mígnem holmi fehérszemély hebegni-habogni kezdett; ötölt-hatolt, mondott tücsköt-bogarat, én meg elutasítottam. Mint személyt, nem ismertem, mégis olyan furcsán bizalmas volt irántam. Ez zavart. Talán tudója néhány „titkomnak”, véltem, úgyhogy jobb „lerázni”.
Május 28., vasárnap
II. János Pál pápával beszélgettem magyarul. Hosszan mondta az életét. Van egy fia, így és így hívják, ismerjem meg. Megismertem, és magyarul társalogtunk. Az egész pápai eset és a pápa-fiú „közvetlensége” annyira meglepett, hogy mihelyt „közvetlen ismerősökkel” találkoztam, elmeséltem, mit álmodtam. Soltész Józsefnél, az írónál tartózkodtam, és sült csirkemáj fogyasztása közben „nyilatkoztam”. Erre Soltész a feleségére nézett, és „talpnyalóan” felkiáltott: Anyukám, ezek szerint a pápának identitászavara van! Az hát, szólalt meg valaki, talán Gittai István költő, mire nevettem: Fiúk, nem a pápa tünyölődött velem, hanem én a pápával!
Soltészék konyhája eléggé füstös lett a csirkemájsütéstől. Mind Soltész, mind Gittai pityókosnak látszott.
A májat kenyér nélkül, vágódeszkáról, kézzel ettem.
Soltész feleségének alakja, akár „előbb” II. János Pál „fia”, nem bontakozott ki előttem.
Május 29., hétfő
Magyarországon visszatért a kommunista rendszer. Az MSZP (Magyar Szocialista Párt) nagy kongresszust tartott, én meg nyíltan lázítottam, tiltakoztam. Egy olyanszerű teremben, mint holmi fűrészgyári gátercsarnok, Horn Gyula jött velem szembe. Hangoskodásomra megtorpant, érdeklődve nézett rám, majd megfordult, távozott. Megy a pribékjeit értesíteni, gondoltam kissé megrémülve. Siettem eltűnni a színről, ugyanakkor elhatároztam: nem alszom otthon éjszaka.
Furcsa volt, sőt meglepő, hogy követőm a lázításban, tiltakozásban egyáltalán nem akadt.
Hamarosan Szatmárnémetiből utaztam haza Nagybányára. Sok italt fogyaszthattam, mert nagyon kábult voltam. Nagybányán, a vasútállomás és a lakásom között, félúton megszólított egy fiatal, alacsony, fekete nagykabátos nő: szívesen velem jönne haza. Nem kell, mert még kirabol, mondtam neki, aztán felébredtem.
A nővel tárgyalva vettem észre, hogy rongyos félcipő van a lábamon, és mindkét nagylábujjam kilóg belőle.
Május 31., szerda
Teljesen érthetetlenül, Gyöngyösi Gábor barátom arról beszélt nekem, arról akart meggyőzni, hogy legnagyobb eredményeimet a drámaírás terén értem el. Ugyan, ellenkeztem, hiszen az én szereplőim egyáltalán nem „dialogizálnak”. Drámát sem írtam egyetlenegyet sem.
Nem „győztem meg” Gyöngyösit, és talán ennek hatására, az éjszaka további részében olyan Temesi Ferenc féle szövegeket láttam, silabizáltam, amelyben bizonyos szavak háromszög alakúak voltak, és minden sarkukon idézőjel „ékeskedett”. Ezek állítólag mágikus erőt sugároztak.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék