Vida Gábor
Vida Gábor
KOLOZSVÁRI ANZIX
Elhangzott az Éneklő Borz IV. évfolyamának 2. számában, Csíkszeredában.
(Regényvázlat)
– Lajos, ne menj velük, ezek anarchisták! – mondta a majdnem híres, szolid
kinézetű hölgy, mire Lajos mélyen elgondolkozott, vajon a mondatot úgy kell-e
érteni, hogy vigye magával a hölgyet, vagy jelzett anarchistákat hívja meg a
hölgy lakására. Sorra vette a divatos nyelvfilozófiákat, hogy a rejtélyes
tiltás-felszólítás értelmét megfejtse, vagy kitaláljon egyet, ami a helyzet
magaslatára emeli, de az úttörőnyakkendős anarchisták már el is tűntek az
előadóteremből. A hölgy megkönnyebbülten sóhajtott, Lajos pedig óvatos, gyöngéd
mozdulattal csúsztatott zsebébe egy papírfecnit, amin egy négysoros versike
volt. Nem sejthette, milyen súlyos bonyodalmakat szül majd e rövid tétovázás.
Karját nyújtotta a hölgynek, de az éppen egyik rajongójával beszélgetett. Lajos
benyúlt a zsebébe, hogy újra elolvassa a versikét. Meg sem lepődött, amikor
helyette egy marihuánás cigarettát talált. Szórakozottan rágyújtott, és nem
történt semmi. Karon fogta a hölgyet, majd kiléptek az éjszakába.
Mi történt a következő négy évben, arról Lajos csak üggyel-bajjal tud
elszámolni, egyedül az biztos, hogy valamiben részt vett, de hogy ez merénylet
vagy megváltási kísérlet volt, netán mindkettő egyszerre, azt nem lehet tudni.
A szoba
A piszkosfehér aj tóban másodpercek óta rezeg a célba ért vadászkés. A
csattanás végigszáguld a hosszú folyosón, és zümmögéssé foszlik. Felcsendül
Morricone híres filmzenéje. Még rezeg a csorba élű vadászkés, amikor halkan,
nyikorogva nyílik az ajtó. A kitóduló bagófüstben megáll egy alak. Megvakarja a
szakállát, megigazítja a szemüvegét, és vár. A zene mögül megszólal egy hang.
– Frenk hol van?
– Beteg, ólomgombokkal díszítették a mellényét.
– Öreg hiba.
Közben egy vénséges varjú kiröppen a szobából. Sötét károgása messze száll. A
zenén túli hang gazdája előlép egy szekrény mögül, megvakarja a szakállát,
megigazítja a szemüvegét, és nézi a most érkezettet. Bal karjával olyan
mozdulatot tesz, mint a csípőből tüzelni készülő cowboy. Egy perc csend
következik szegény Frenk emlékére. A varjú megcsípi magát, és átalakul fekete
macskává. Izgatottan dorombol a kéményben. A viszonylagossá mélyülő csendet két
betörő kinézetű alak töri meg. Hatalmas táskát cipelnek, és tartalmát kiürítik
a padlóra. Zöld sörösüvegek számolatlanul gurulnak szerteszét. Többszólamú
üdvrivalgás bizonyítja, hogy a szobában sokan vannak. Egyre többen lesznek. Újabb
és újabb üvegek kerülnek elő a táskából. A számos változatban keringő legendák
tudni vélik, hogy mindig van benne legalább egy teli üveg. Aztán rejtélyes
körülmények közt eltűnik. A hátralevő időben kifogyhatatlan táska néven
lappang. A szoba lakosai meg-megújuló, kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek
megtalálására. Történetük gerincét ez alkotja, de mint gyakran szokott lenni, a
történet gerince gyorsan, nagyon mélyre süllyed egy ismeretlen tenger fenekére.
Ide csak züllött hajnalokon ereszkednek alá a bátrak, hogy a kijelöletlen másik
utakról beszélgessenek. A történet két szálon fut tovább. Az egyik a táska
mániákus, mind reménytelenebb keresése, könyvtárak, számítógépek, detektívek,
sarlatánok bevonásával. A másik egy végtelen beszélgetés valamiről, amit a
hóbortos nagybácsik, a teherbe esett unokahúgok, részeg poéták, rezervátumból
szökő indiánok egyöntetűen szabadságnak neveznek. A megoldás természetesen
Frenk kezében van, akit azzal bíztak meg az istenek, hogy majd az utolsó
napokban, mielőtt az idők véget érnének, berúgja az ajtót. Vállán a táska,
másikon egy varjú, háta mögött a leányszemű macska. Negyvenötös coltjával sorra
lyuggatja az ablakokat, és mindenki kővé dermed. Frenk, mintha mi sem történt
volna, az ólomgombos mellényére mutat, leül az asztalhoz, elővesz egy üveg
Sztalicsnaját, majd a jelenlevők közt kiosztja a szabadságleveleket....
De Frenk egyre késik. A fürge agyú filoszok bebizonyítják, hogy nem is létezik,
a teológusok Jézussal, Buddhával azonosítják, a pszichológusok az elfojtott szexualitást
látják benne, a biztonságiak Mata Harit, a lányok a mesebeli herceget.
Egyszóval mindenki annak hiszi, amire vágyik, vagy amitől fél. Az igazságot
csak néhány csavargó tudja, akik mindvégig egy odvas szobában laknak, csak ők
tudják, hogy Frenk a találkozásukból, a barátságukból született, és nem fog
eljönni, mert itt van, és meséli a történetet.
A találkozás
A pont közvetlen közelében, ahol a levegőégen átzúgó csorba vadászkés metszi a
világtengelyt, egy nem egészen húszéves fiatalember ébred a másnapos
váltólázból. A szemüvege után matat, és egy kopár szobában találja magát.
Körülötte robbantás utáni táj. Szekrények, vaságyak, szemét és valami átható,
fanyar szag. Hosszú drótszálon mérőónként himbálózik egy kiégett villanykörte.
A pontra mered, ami mögött elnyugodni készül az őszi nap. Egy percre megvakul,
és mire magához tér, négy rongyos, szakállas alak ül körülötte. Kézről kézre
adnak egy üveget, és rendületlenül füstölnek. Ezekkel fogok lakni, gondolja
csüggedten. Nem! – rándul benne össze valami. De már késő.
Te is olvastad? Hogyne. Láttad? Persze. Ott voltál? Naná. Én is veletek együtt
mindezeket, még sokáig. Stb. És ahogy körbeülik a pontot, azt a bizonyos
pontot, a villanykörte himbálózása jelzi csak az időt, a szoba pedig sodródik
az éjszakában, mint egy kapitány nélküli parafadugó. Kezdetét veszi a végtelen
beszélgetés. Egy árnyalak kitárja két karját az ég felé, majd lehajlik a
földig. Fényjeleket küld a világnak, és nem kap választ. A dugó egyre sodródik.
Valaki lemegy az üzletbe egy teli üvegért és egy csomag cigarettáért. Útközben
találkozik a hajnallal, egy villamossal, egy éjszakai lepkével, egy
halkonzervvel meg sok egyéb fontos dologgal. Másvalaki megfogalmazza, hogy ez
az ötszemélyes mindenség egy sodródó parafadugó, ők meg a legénység.
Sürgönyöznek Sir Walter Raleigh-nek, hogy jöjjön, foglalja el helyét a
kapitányi hídon, de az visszasürgönyöz, hogy irodalmi elfoglaltságok miatt nem
ér rá, csak hajózzanak bátran, nélküle. Ezt megünneplendő eléneklik az angol
himnuszt, majd más jelentős és jelentéktelen nemzetek himnuszát. Megpróbálják
kormányozhatóvá tenni a parafadugót, ez sok vesződség után, ha nem is
megnyugtatóan, de sikerül. Csak azt nem tudja senki, hogy merre, hova, miért?
Így hát kikötnek egy jókora városban, épp a legjobbkor. Kimosdanak az álmatlan
éjszakából, sörrel leöblintik a paradicsomos halat, megfésülködnek és partra
szállnak. Nyomban hozzálátnak a kereséshez. Megpróbálják felkutatni Frenket, a
táskát és a szabadságot. Úgy tűnik, hogy a jó gondolatok kikötőjébe érkeztek.
Ezt később, már a beismerő vallomások korában mondja egyikük, amikor kiderült,
hogy erre a legénységre, ebben a kikötőben, ebben a városban nincs szükség,
mert Frenkről és a szabadságról senki nem hallott, viszont a táskát mindenki
magának akarja.
A történet, amit Frenk mesél, arról szól, hogy a legénység milyen
viszontagságok során fogalmazta meg a beismerő vallomást, és ez hogyan lesz a
történet kulcsmondata, melyben a táska keresése ugyanaz, mint a végtelen
beszélgetés, mert nem tart sehova, nem akar semmit, csak létezni, lebegni, mint
egy kormányozhatatlan parafadugó, melyről a legénység fényjeleket ad le, és nem
vár semmilyen választ.
A legénység
bemutatása egy hitelesnek alig mondható tollrajz, valamint egy rendőrkém
jelentése alapján lehetséges. A rajz mesterkélt, kezdetleges és allegorikus
jelentésre törekszik. Balról jobbra a következő alakok láthatók: egy csecsemő,
egy varázsló, egy poéta, egy donkihóte és egy remete. A botcsinálta rajzoló
megfelelő ruházattal és tárgyakkal látta el őket, hogy kilétük, jelentésük
félreérthetetlen legyen. Kétséges, hogy az öt személy valaha is ilyen jelmezt
viselt, vagy bármikor modellt állt volna. Az ábrázolás tehát belső
tulajdonságokat fejez ki, úgy mint: gyermeki ártatlanság, a transzcendens
erőkkel való kapcsolattartás, költői hév, hóbortosság, elmélkedésre való
hajlam. Nehezen dönthető el, hogy a rajz félráérthetetlen mondanivalója
komolyan veendő-e vagy ironikus, netalán karikatúra. Szerzője ismeretlen.
Valaki, de grafológiai bizonyítékok szerint nem a szerző, ezt írta a
hátlapjára: ÖNARCKÉP? A történetben a rajz csak segédeszköz. Viszont az utólag
legendákat gyártók szerint egy címke, ami a kifogyhatatlan táska utolsó
palackján van, és csak az idők legvégén kerül elő, amikor az utolsó palack
logikai képtelenségből valósággá válik. Ez az a vodkás üveg, amit Frenk az
asztalra tesz, a szabadságlevelek kiosztásakor. Egyesek tudni vélik, hogy ebből
az üvegből sose fogy el a vodka.
A rendőrkém jelentése sokkal tárgyszerűbb. Beszámol arról, hogy egy kellemes
őszi napon öt álruhás egyén szállt partra egy manzárdszobából, ez még az
amatőrök figyelmét sem kerülte el. Négy gazfickóról van szó, akiket egyszer már
kényszermunkára ítéltek, de ismeretlen közbenjárók kiszabadították őket. Túszul
ejtettek egy kisfiút, aki csak úgy kerülte el a biztos halált, hogy beállt
közéjük, egy veszedelmes, titkos társaságba, amelynek céljai ismeretlenek.
Feltételezhető, hogy merényletek sorát készítik elő a szemérem, az erkölcs és a
tudomány ellen. Mindenhez értenek: az irodalomhoz, a futballhoz, a mágiához, a
zenéhez, a pirotechnikához. Titkos nyelvet beszélnek, amit rajtuk kívül senki
nem ért. Vezetőjük egy Frenk nevezetű egyén, tartózkodási helye ismeretlen.
Mikor együtt vannak, mert mindig együtt vannak, a megfigyelőnek az az érzése
támad, hogy valamit készítenek: atombombát, gólemet, forradalmat vagy egy új
vallást. Záradékként a kém egy lehallgatott beszélgetés négy sorát csatolja,
egy versikét vagy rigmust, majd értelmezi.
„Cicomfalvi tökös negyed/ bal heréjét magad vegyed/ csámcsogva mint sörcsög
egyed/ hogy viruljon vörös begyed.” A kém tudni véli, hogy Cicomfalva Frenk
tartózkodási helye, a második sor egy titkos jelszó, a harmadik feltehetően az
összekötő (egyed), valamint egy átadandó tárgy (sörcsög) neve. Az utolsó mondat
konkrét utasítás. Összefoglalva a rigmus jelentése a következő: Keresd meg
Frenket, az összekötő révén, add át a küldeményt, és kezdődhet az akció.
A bemutatás után a legénység immár tényleg partra száll, hogy felfedezze, és
felforgassa a várost, elhintse különös, megbízhatatlan történeteit a
szabadságról, a hitről és a szerelemről. Náluk bizakodóbb emberek még nem
kötöttek ki a jó gondolatok partján. Első útjuk természetesen a kocsmába vezet,
ahol megpillantják Őt.
A nő
Egy pince, amiről labirintus, bánya, istálló jut eszükbe. Egy nő, aki vár, vár
valakire, Athéné, Jusztícia, Vénusz képében vár valakit, Frenket talán, de
Frenk késik. Legénységet a Nő nem veszi észre, mert úrinő, mert szép, mert
kurva, mert szerelmes, mert szűz. Toronymagas bárszéken ül a pultnál. Combja
bársony, keble selyem, arca márvány, nézése türkiz vagy gránát. Ujjai közt
melankolikus a cigaretta, mozdulata lágy, hangja omló, tartása isteni. A
legénység néz, Ő bólint – hódolat fogadva, elmehettek. Aztán a nyitott ajtó,
hogy Frenk hol van, hol hagytátok? Zsebben moccan a ceruza, agyban cikkan az
ige, szív dörren, valaki mond – szegényke.
– Úrnőm, ez esten szívem neked.
– Igen? S ha nem kell?
– Egy lélekkel toldom azt meg.
– Egy szép halál a ráadás.
– A kárhozat.
– Vagy a megváltás.
– Ám legyen, ma jó napom van, ti mókás fickók vagytok, játéknak sem rossz, bár
nem értek fel eggyel. De hol marad Frenk?
– Frenk engem küldött!
– És engem, és engem...
Aztán a tánc, a mozdulatok, a ruha, a csók, az ágy.
A nő a pultnál. Szórakozott és unatkozik. Körbefutja egy pillantás, valaki
lopva ránéz, kialszik egy gyufa, megáll a kéz, ital csillan, sóhaj bennreked,
vallomás megszakad. Nem talál a rím, elavult poétika.
– Pincér, még egy kört!
Később a szék egymagában. A selyem, a bársony, a márvány. Elhamvadt csikk és az
üres pohár.
A partraszállás sikerült, immár visszavonhatatlan. A legénység halálosan
beleszeretett az első, legszebb nőbe. Tényleg a legszebb, mert észrevette őket.
Úgy nézett, olyan szemekkel, úgy táncolt, úgy csókolt. Valamit megértett a
küldetésből. Megbocsátotta, hogy nem vették feleségül, nem tették anyává, nem
édesgették fakanálhoz. Belenyugodott, hogy szeretik; egyen, ketten, sokan.
Talán tetszett is neki. Néha részegen ágyba tették, valaki mellette aludt a
padlón, reggel kávét főztek helyette, versbe írták a nevét, és óvták a
herointól. Ölben vitték fel a tizedikre, hagyták összerogyni a táncparketten.
Így lett színésznő, miattuk, nekik. Ezért reszket a keze, ezért lesz
alkoholista, ezért vágja fel az ereit. Leplezi, hogy őrült, hogy fél, hogy
egyedül van. Így marad örökre közöttük. Letörölhetetlen napfolt a szélvédőn.
A tűz
A kikötött parafadugó együtt sodródott a várossal, céltalanul és önfeledten.
Talán a dagály, a déli szél, a mágneses eltolódás... Vihar készült. Reumás
csontokban Szent Elmó tüze vibrált. A kifogyhatatlan táska egy drótkötélpályán
siklott az újságpapírral beragasztott ablak felé. A várakozás már pattanásig
feszítette az idegeket, mikor a rádiós meglobogtatott egy méteres vécépapírt,
rajta egyetlen mondat, Sir Walter Raleigh telexüzenete, hogy: TŰZ. Ebben a
pillanatban a táska pokoli robajjal törte be a parafadugó bordázatát, a léken
mennyezetig habzott a drága, életadó sör. A vénséges varjú megcsípte a fekete
macskát, az hét versztás köpenyével borított a városra egy sátáni éjszakát. A
legénység jól begyakorolt mozdulatokkal szórta szét a hajózási lexikonokat, a
térképeket, a féltett igazolványokat, kinevezési okmányokat, anyák és távoli
szeretők könnyel áztatott leveleit. Ráloccsantottak egy cseppet a benzinfőző
kannából, és azon a ponton, ahol a világtengely átfúrta a fedélzetet, Sir
Walter Raleigh parancsához híven lángra lobbantották a papírtengert.
Így vette kezdetét a báli szezon. A legénység talpig meztelenül átugrált a
tűzön; ősi matróztáncot lejtett Moloch tiszteletére, majd a sörhabok remegő
Afroditéjével egyesült. A legöregebb rockmolnár mesét mondott a gyerekeknek.
Fiatalok és öregek fáradhatatlanul ropták a táncot, egyesek a világtengelybe
csimpaszkodtak, hogy el ne szédüljenek. Ismeretlen párok ölelkeztek a szekrény
mögött. Megfontolt ifjak agyukat dobták a parázsra, szende lányok vettek búcsút
a szüzességtől. A krónikások minden idők legnagyobb orgiáját jegyezték fel. A
hatóság tehetetlen volt, csak hajnal felé tudta riadóztatni a tűzoltókat, az
akadémiát, az egyházat, a sajtót. De a fekete macska hét versztás palástja
miatt nem tudtak beavatkozni. Több felelős beosztású személy lemondott.
Még javában állt a bál, mikor a legénység rögtönzött haditanácsot tartott. Itt
az idő, cselekedni kell! Ellenőrizték a Vénusz és a Jupiter állását,
egyeztették az órákat. A lángok rőt fényénél egy fehér galléros férfi mászott a
főtéri lovas szoborra. Egyik lába a ló, másik a lovas fején. Jelentőségteljesen
körülnézett, karját oráns tartásba emelte, mint Augusztus szokta, és dörgő
hangon megszólalt:
– Emberek, szabadok vagyunk!
Folytatta volna, de a szemközti háztetőről kommandósok nyitottak rá tüzet.
Lerázta magáról a golyókat, a lovas szobor hatalmasan felnyerített. A
kommandósok riadtan menekültek. A férfi kihasználta a lehetőséget, eltűnt a
közeli gótikus templom árkádjai alatt. A rockmolnár egy pillanatra megállította
a zenét, ujját a magasba emelte, és csendet intett.
– Hallottátok? Ő volt Frenk.
De kevesen hallották, szinte senki. Hajnali nyolckor egyesek hipnotikus álomba zuhantak,
a fiatalok és a gyerekek elindultak az iskolába. A fekete macska begyűjtötte
palástját. A tűz elhamvadt. Sir Walter Raleigh elégedetten simogatta a
szakállát. A város engedelmesen sodródott a parafadugóval, és senki nem tudta,
hova.
Az örvény
A legénység a megmaradt szakkönyvek alapján, figyelembe véve a nők hangulatát
és a szeszkazánban ingadozó nyomást, viszonylagos pontossággal kiszámolta azt a
napot, amikor a Rettenetes Örvény utoléri a parafadugót. A Rettenetes Örvényt
azok támasztották, akiket álmukból riasztott fel a fehér galléros szónoklata,
vagy a céltévesztett golyók beverték ablakukat, széltől óvott kislányuk teherbe
esett, szépreményű fiúk pedig tetováltatta a karját. De a legénység nem ijedt
meg, tudta, hogy a horgonyt a történet gerincébe akasztották, a végtelen
beszélgetés egyik fejezetében Frenk elhozza a kifogyhatatlan táskát, a
megszülető szerelemgyerekek pedig az anyatejjel szívják magukba a szabadságot,
a táskában könyvek lesznek csodálatosan szép versekkel és igaz történetekkel
arról, hogy miért születtek a világra.
A Rettenetes megjött. A legénység átalakította a parafadugót nemzetközi
reptérré, kuplerájjá, szerkesztőséggé, nyomortanyává, kísértetkastéllyá,
lakatlan szigetté. A történet gerince minden ízében recsegett-ropogott, a
szívekbe zárt szerelem sikoltott és hisztériázott. A végtelen beszélgetés
már-már elakadt. A legénység cselhez folyamodott. Elutazott a hegyekbe vagy
Budapestre, felszívódott a könyvtárakban, Bibliát és Platónt olvasott, verseket
szavalt az éjszakában, és álmodozott. Végül a szeretők ölében talált menedéket.
Mikor az utolsó menedék is leomlani készült, a legénység szembefordult az
örvénnyel, és így szólt: – te ki vagy, mit tudsz, mit tettél hozzá a világhoz?
Választ nem kapott. A Rettenetes Örvény elterült, mint egy döglött sárkány.
Azon a hajnalon Frenk sürgönyözött Arizonából, hogy él, és elindult.
Nehéz napok
– Még egy győzelem, fiúk, és elvesztünk, vonta le a tanulságot Sir Walter
Raleigh, és gondterhelten morzsolta a szakállát. A veszteség nagy volt.
Kötélzet, vitorla tépetten, tenyérnyi iszap, rákok, polipok, olajszag és
döglött halak. A legénység egyik tagja félőrülten az árboc tetején, ketten egy
lopott nagykabát alatt vacognak, a negyedik részeg, az ötödik hűtlen asszonyát
siratja. A kikötőben szanitécek és arctalan szépségkirálynők, a
szerelemgyerekek javítóintézetben, a szobor előtt géppisztolyos őrök, a
szeretett nő Párizsban, Pétervárott vagy Bukarestben, elfeledve, megtagadva,
kisemmizve. A város még mindig céltalanul sodródott, de a parafadugót törölték
a nyilvántartásból. Azért még ott himbálózott a régi helyén. A részeg tengerész
ide-oda támolygott a fedélzeten. Nem látott semmit, nem hallott semmit, agyában
kék lánggal égett egy ismeretlen dallam. Megbotlott és összerogyott, mint a
colostok. Soká, nagyon sokára megkapaszkodott valamiben. Lassan, még lassabban
felállt. Markában forróságot és erőt érzett. Mikor kifújta magát, kővé dermedt
a felismeréstől, mert amit fogott, amibe kapaszkodott, az nem akármi volt.
Rekedt hangon felordított, és ezt az egész város hallotta.
– Fiúk, megvan, még mindig a mi szobánkban van!
A többiek előjöttek a zajra, vacogva, félőrülten, megkeseredve, ahogy voltak
éppen. Látták, hogy a részeg erősen fog valamit, de már nem részeg, mert az a
valami még erősebben fogja őt, és körülöttük szétárad a bódító, illatos tavasz.
A legénység szavak nélkül tudta, hogy ez a világtengely, ami mindig ott van,
ahol éppen laknak, akárhova sodródjon is a parafadugó, mert csak ott tudnak
élni, szeretni, meghalni, ahol a tengely van, ahol a fejük fölött elzúg a
csorba élű vadászkés, és sokáig rezeg az ajtóban, hogy valaki beléphessen,
közülük az egyik, mert hírei vannak Frenkről, a táskáról és a szabadságról.
Az élet mégse könnyű. Valaki hiába megy le az üzletbe, mert nem szolgálják ki. De
a vénséges varjú megmaradt szemével kacsint a macskának, az palástja
cafrangjait leteríti a földre, és mindenki rátelepszik. A helyzetet egy
javítóból szökött kislány menti meg. Tarisznyájából úttörőnyakkendőket vesz
elő, mindenkinek a nyakába köt egyet. Aztán felül a bárszékre, és vár.
Frenk
Hárman vannak a pályaudvaron. Csöpög a víz, dünnyög egy légy. Megérkezik a
vonat, megáll és továbbmegy. Ott áll a sínek között. Vállán táska, oldalán
pisztoly. Áll és néz.
– Frenk hol van? – kérdezik tőle.
– Frenk nem jön, engem küldött. Hoztatok lovat?
– Lovat? Minek?
– Nem baj, úgyis marad kettő.
Aztán a három elvágódik a homokban. Gyorsan, pontosan. Olyan, mint egy western.
Elteszi a pisztolyát. Nyeregkápára akasztja a táskát, és elvágtat.