Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1995. szeptember, VI. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Határ Győző

Határ Győző
Elcsábulás
(hilarotragoedia)
A lány leszólított. Esernyőm alá kívánkozik: megáznék máskülönben. Angyalos arca, angyali idomai. Nem tudok ellenállni idomainak.
– Hova...?!
– Szobára.
Tabáni Pompéi, óbudai Herculaneum. Földszintes házba vezet. Liftbe szállunk.
– Miért a lift és hová...?!
– Csak a magasföldszintre.
– Csak...?!
– Magasföldszintje válogatja. Minden Földnek más a szintje.
Így mondja, és tárgyilagosan kacsint. (A ridegbarom nem érdekli, a „fuvar” aki vagyok. Őt csak a lóvé. Tarkótájt, hátsógondolataimban lebüdöskurvázom).
Nagyot néztem. Pneumatikus bársonysimasággal indult. A sorra felgyulladó fénytáblát számláltam. Egy. Kettő. Már a tizedik. Az ötvenedik. Századik.
– ...?!
– Nem vagyok újkapu. Doktor úr! Mit bámul rám, azzal a bornyú képével?!
– Mi ez? Felhőkarcoló?
– Csacsiszamár. A lift nem megy sehova. Szimulátor.
Így mondta a szimulátort: csacsiszamár. És amellyel az esernyőt fogtam, a kezemre tette zergebőrkesztyűs kezét. (Ahogy a ringyuska cirógat.)
A kétszázadik emeletnél kezdtem aggódni, de letörültem hideg homlokverejtékemet.
– Ne cirógasson!
Az ötszázadiknál tüzet fogott a képzeletvilágom. A képzeletvilágégésben lifteket láttam száguldozni a csillagvilágtalan űrben.
– Nagyon kérem, ne cirógasson!
Elvontam a kezemet. A roskadásig összerezentem.
– Ki maga?! Mit akar velem?!
Előbontotta szárnyait (a sarkán is voltak neki, apródi, apródad saruszárnyai, és a farizomzatából is, párjával, kinőve kettő. Kettősszárnyú asszonyszörnyeteg; ha szétterjegetné, alig férne a liftben. Feje asszonygorilla nagyságú eleven márvány, feje-búbja /mellyel gondolataimat olvassa/ a mennyezetet veri).
– Kicsodák maguk, hová visznek?!
(Jelezni akarván, hogy ez nem volt az alkuban).
– Mindenkit a maga poklára. Oda, ahova érdemli.
– És az enyém...?!
– Nincs kivétel. Senki el nem tévesztheti álmát. Kinek-kinek a maga képzeletvilágégésében megrekednie; szória-mória fantazmagória: abban, amelyben megrekedését tetten érjük. Így rendeltetett –
– Például ebben a liftes rémlésben?
– Például.
– Mi a büntetésem és miért?!
– Az elcsábulás rémdrámája. Hogy lotyónak nézte őrangyalát.
– Esküszöm...!
– Mire? Maradt valamije is, amire esküdözhetne?
– És ez az enyém, ez a rémdráma... Meddig tart?
– Ezer felvonás, de egy felvonó. Abban. Az időtlenség teljességében az idők végezetéig. Étlen-szomjú-elevenen: ez.
– Ez a végéremehetetlen fölfele-zuhantatás...?!
– Ez.
– Én?! Soha! Én ezt nem csináltam!
– Csinálta-nem csinálta... De ne ilyen torkaszakadtából –
– Mi volt a bűnöm! Angyal!
– Csitt. Viselkedjék bűnéhez méltóan –
– A bűnömet mondja!
– Aki a bordélyban keresi az üdvösséget, az az üdvösséget a bordélyban leli. Úgy kell neki! Akarja-nem akarja –
– Nem akarom!
– A botorság áteredő bűnében aki megátalkodik. És benne marad.
– Nem maradok!
– Lakolni ezt a jószág-megválthatatlanságot. Az áteredő bűnt: hogy akinek ekkora botorság egyáltalán eszébe jut.
– Miféle botorság, miféle egyáltalán...?!
– A váltság, bűnödért. A megváltatás jószág-álmai, te megválthatatlan te, aki vagy. Égen-földön hogy majd kivételeznek és éppen veled.
– Zuhanni akarok! Zuhanni, vissza!
– Hogyisne! Zuhanhatsz, de csak felfelé: tennen mennyedre szállnod.
– Megnyomtam a piros gombot. Nyomogatom a vészcsengőt és véged: kiszállsz az álmomból –
– Haha! Azt ugyan nyomogathatod, babám: a gomb is szimulátor. Fel az üdvösségre veled, zuhansz tovább –
(álom: 1993. 01. 04.)
Húrtalan költő
pótlás Theophrasztosz Karaktereihez
Patriotism is the last refuge of a scoundrel.
Dr. JOHNSON
simamodorú mozdulatgömbölygető; könyöke-behúzó, túlontúl szolgálatkész
előzékeny kacajjal a csattanónak elébemenő
áhítattal gazsuláló, önfeledt hunyászkodó. Vérfagyasztó tervszerűséggel – vakondok-furakodással maga-előrefurdancsoló, eltökélt végzetének földalagútján
irodalmárnak / bölcsnek / gurunak; levitáló szentnek / költőnek/ hazafinak-akárminek, csak nagyon nagynak
nagyon nagynak és rendkívülien; és mindenképpeniséges mindenáronsággal, csak legyen
– de félműveltségéhez féltehetség, és a tehetség hiányzó feléhez munkaneuraszténia párosul. Mitévő legyen?!
halálra váltan felrémül: itt jár „az emberélet útjának felén” és sehol semmi. Hamar!
A kötet! A kötet! Legalább egy legyen – a soványka, jelentkező kötet! A kötet, leadni névjegyét!...
„elsőkötetes költőnek – én, holott százkötetes Életművel volnék, amilyen adós, olyan viselős!”
felháborítónak találja az Utókor közönyét Nemlétező Életműve iránt, ugyanakkor hangosan felsír, ha a rámért méltánytalanságra gondol: a Géniusznak hogy így kell elsenyvednie...!
még vastagabban hunyászkodik, megkettőzi gazsulálásait, és azzal főzi le vetélytársait a túlnyalás normájában, hogy még ízlésesen csinálja is, mivel a fortélyos felkapaszkodás ilyen istenáldotta művésze –
végezetre sikerül Élettervének egyik (a kisebbik) fele. Megkoplalta; de amire oly sokáig ácsingózott, most beleülhet a Fő Aparatcsik székébe; s azontúl már nem ő a köz-slapaj: ő a Fő Aparatcsik
azonnal, de valami-nagyon-azonnal, hogy jobban üstöllést már nem is lehetne: vélnéd-kicserélték
megváltozik
a finomkodásból goromba pokróc, az imára álló ájtat-szájból trágár öklendék kiömlő-nyílása lesz. A beosztottjaival „jól bánik”: akár a kapcájával. Atyailag rúg beléjük, és akit észrevesz azzal, hogy tunikán billentette – annak az kitüntetés számba megy
azontúl beletemetkezik az aktatömegbe, hogy ki se látsszék belőle. Látástól vakulásig, a belezsibbadásig robotol, és azt játssza a világ előtt, hogy
– hogy ne is mondjam:
– temérdek a dolga (ki se látszik a munkából) meghalni sincs ideje: hát még halhatatlan műveinek megírására
– mit? még hogy „időt szakítani”?! Hát lehet odáig alázni a Halhatatlan Életművet, hogy hivatali időből „szakított” mellék-időben, két hugyozás között: holmi pótidőben próbálkozzék a titáni lángzseni a Múzsa megidézésével...?!
Így, hogy e magán-felháborodással sikerült eltorlaszolnia maga elől Roppant Irodalmi Élettervét, csak felmorzsolódni tud, és már munkaneuraszténiája sem a régi. Az egyik ilyen morzsalék-félórában mi ötlik eszébe-mi nem (az, ami ilyenkor minden féltehetségnek eszébe jut:) hogy a költőnek, ha Hazafias, sok mindent megbocsátanak; sőt, fogyatékosságait számba se véve, még magasztalják is. Kiszínezik sorsának „hányatottságát”, végzete „mostohaságát” és a babérkoszorú mértékvételénél duplán számítják a „Bujdosás Éveit”
– azontúl írt
írt-írdogált azokban a morzsalék-időkben két hugyozás között, a kihúzott hivatali fióknak, amelybe uzsonna-doboza mellé rejtette: néhány amolyan Apróbb Egyebecskét, jobbára Dibdábságokat, részben az Elsiratott Hazáról, részben a Honfibúról, részben a Hűségben Megedzett Lelki Nagyságról, mely hogy az övé, hozzá nem fér kétség... Mi sajna, hogy fülhasogatóan csürüszkölnek-csikorognak eme Csinálmányos Zengzetek – és Magasztos Másodlagosságok: „ami bennük jó, az nem eredeti, ami bennük eredeti, az nem jó” – s így aztán az egész soványka Életmű-Paksaméta, akárhová rejtette a szigetországban Dr. Samuel Johnson szigorú tekintetével találkozott
hazamenekítette hát a Honba, amely sok mindent megbocsát és értékelni tudja a keményvalutában érkező Honfibút (így húzza cigány is: „Az igazi Haza-Nagyja/ minden pénzét hazaadja”...)
holtában szeretetlenség vette körül és ezernyi jóbarát kiáltó hiánya. A hivatalos protokoll parentálta csak, elismerőleg, mint családapát, mint embert, mint vasárnapi sporthorgászt, mint jeles költőt és páratlan Hazaffyt –
emléke álmomban se jöjjön elő
Fejbúb
a feje az elektronikája
a feje búbos. Feje-búbja hegyén: töméntelen exhausztor
a prospektus felokosítása szerint: tűzokádó sárkány helyett tűzelszívó sárkány
a városatyák összedugják amijük van (a búbos fejüket)
a magisztrátus megszavazza és a sárkányt tűzoltósárkány minőségben szerződteti
státusba veszi
olyan szem olyan száj hogy el ne áll volna nem volt: oltott mint a parancsolat hogy abban hiba nincs – próbatűzoltáskor
mert teszem ha tűz üt ki mit tesz ő – a mi takaroskánk a mi tűzevőnk kérem?
egyszerűen odamegy – fogja magát bekapcsolja a búbját és azonnyomban ti szent egek-és uramfia: nagykapacitású elszívófejével elszívja az izzást a lánglobogást a tűznyelvből itt-ott ami még megmarad és a felforrósodott oxigént
a lángtenger lelappad
sehol a füstje sehol a sistergése
se alattomos utóparázsolás se megbúvó zsarátfészek se hősziszegés se lob
arra van beprogramozva
az elektronikája nekije
hála! hála! hála a mikrocsipás takaroskának azzal az exhausztoros buksi fejével ahol a búbja elnyeli-és felszívja ésde se korom se piszok se extra szikra
nyugodtan alhatunk anyukám
kis helyen elfér!
(álom: 1990. 02. 01.)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék